„Józan lapály vagy éppen derűs kis szakadék” Jánossy Lajos beszélgetése a litera Írogatsz még? sorozatában

Nádasdy Ádám ezt kérdezte tőled:
Csöppet se lazult a fegyelem?

Nádas Péter: Köszönöm kérdésedet, de még mennyire meglazult. Harmincegy évet ültem le, két regényt, nem volt lazaság, nem volt könnyítés. Reggelente még mindig itt ülök az asztalomnál, de ahogy kinézek az ablakon, s ez alig elkerülhető, máris mennék ki. Ma például azonnal kimentem. Hacsak nem vagyok éppen valamire kíváncsi.  Akkor úgy, mint régen, szótárról lexikonra, lexikonról kézikönyvre. Anélkül, hogy valamilyen határozott célja vagy értelme lenne.

A közismerten fegyelmezett munkatempód során hogyan „készülsz fel” egy opusra? Jegyzetelsz, cédulázol, utánaolvasol?

N. P.: Opusra soha, belehalnék, de jegyzetelek, cédulázok, utánaolvasok, képeket gyűjtök, készülök, könyvtárba megyek, levéltárba, igen. Nem csak előtte, munka közben is. Hiszen minden egyes munkanapnak van előttje, nagyon sok minden függ tőle. Egyrészt tudnom kell, hogy munka közben miben botlottam el, másrészt jó előre is készülni, látni bizonyos akadályokat. Mészöly a régi gépiratait kétfelé hajtotta, vagy szétvágta, volt hozzá egy elég életlen papírvágó kése, a tiszta féloldalakat használta jegyzetelésre. Papírhiány volt, meg jobbára nem volt az embernek pénze sem. Azóta én is így csinálom. Szépnek találom, hogy a papír mindkét oldala hasznosítva van. De én nem vágom szét, csak kettéhajtom.  Munka közben a papírokat témák szerint rendszerezni kell, s így tovább. Néha egy óvatlan mozdulattól rádől a kávé, jön egy vihar, a szél kirepít egy csomó papírt az ablakon, az eső rögtön el is áztatja. Ezek nagyszerű pillanatok. Úgy érzed, hogy több éves munkád megsemmisült. Aztán jobbára nem is használom a cédulákat, de fontos, hogy ott legyen, minden szépen szétteregetve és rendszerezve. Valójában a dolog vázlata, témái, a néma szerkezet.

Mennyire látsz előre? A mű terepét milyen alapossággal „keríted be”?

N. P.: Attól erősen tartanék, hogy bekerítsem. Ami végleges, azzal már nem érdemes foglalkozni. A munka első fázisában minden ötletet úgy kell hagyni, lebegjen. Minden csak ötlet és lehetőség, csak legyen minél több. Ha nincs bőség, akkor a dolog nagyon gyanús vagy ijesztő. Akkor valószínűleg hamis nyomon vagyok, erőszakoskodom, agyalok. Minden egyes elemről csak munka közben derül ki, hogy használható-e. Ha nincs helye, ha nincs szükségem rá, mert szócséplés, variáció, akkor menjen, isten áldja. A kis agyalások miatt viszont újra kell kezdeni az egészet, ezek a veszélyesebbek. De én legalábbis nem tudok úgy elkezdeni egy munkát, hogy ne lássam a végét. Valamit. Nem föltétlenül jelenetet, mondatot vagy dialógust. Képet, a záró képet, ez a minimum. Mintha ez a minimum tudatná, hogy merre kell elindulni, mihez képest kell a szerkezetet megépíteni. Magában a dologban rejlik a próba, minden erőszakoskodás nélkül elérem-e.  Vagy fordítva, nem sikerül elérni, de akkor világosan látom egy tévedésemet.

Hemingway azt mondta, hogy mindig hagy egy mondatot a következő napra, amivel folytatja az írást. Nálad mi van-e ilyen módszer?

N. P.: Ez nagyon bölcs. Másnap ugyanazon a szinten kell elkezdeni. A prózaírás egyik alapfeltétele, hogy a szerző tartósan ugyanolyan maradjon, ne legyenek kedélyhullámzásai. Majdnem lehetetlen. Ha viszont az előző napról van egy kész mondatom, akkor elvileg rögtön szinten vagyok. Ez nagyon jó. Kérdés, hogy még másnap is hitelesnek látja-e a mondatot. Az én ötletem inkább az energiagazdálkodás felől közelít. Akkor kell abbahagynom, amikor még a tetőn vagyok. Jószerivel minden napra egy coitus interruptust rendelt nekem az Úristen.  Ami elég kegyetlen és kellemetlen. Az ember azonban hajlamos rá, hogy munka közben elteljen magával. Ez nem tesz jót a szövegnek, mert a privát személyre vonatkozik. Másnapra a tetőből amúgy is józan lapály vagy éppen derűs kis szakadék lesz. Egyszóval, a szövegnek az egyenletesség érdekében tartósan a virtuális másnapnál kell maradnia. S köztudott, hogy még akkor is van egy másnap, ha mi már nem vagyunk.

A gombosszegi élet mennyire elszigetelt? Arra gondolok, hogy a helyi lakossággal vagy-e valamilyen viszonyban?

N. P.:  Amikor huszonöt éve ideköltöztünk, akkor voltam, most alig vagyok.  De egyáltalán nem érzem, hogy bármitől el lennék szigetelve. Például a növényektől, az állatoktól vagy a csillagos égtől sokkal kevésbé, mint egy városban. Amikor ideköltöztünk, egyetlen segélykérő telefon volt a falu legutolsó házában, kurblis, ordítani kellett bele, ma mind a tizenhét családnak van telefonja és nyolc családnak van mikrohullámú internetkapcsolata. Akkoriban jött az Egyed Laci bácsi, hogy szaladjak már, mert a Ruttkai Éva van a telefonnál. Az egész család ott állt, a Málvinka, az Esztike, hallgatták, mit beszélek. Mondta, hogy ekkor vagy akkor jönni akar. Mondtam, hogy ezért vagy azért, nem emlékszem miért, ne jöjjön. Mire az egész család felháborodottan ordított velem, hogy miért ne jöjjön. A Ruttkai Éva csak jöjjön. Jött is. Vagy jött a Lapat Ilonka nevetve, hogy megint csak a Ruttkai Éva azt nyilatkozta a rádióban, hogy én darabot írok neki, de ő közben látja, hogy nem írok én semmit, ebből nem lesz darab, mert lenn kapálok az aprólékosban. Vagy a Lapat Ilonka négyéves unokája, a Ferike, amint meztelenül rohan felénk a mezőn, mert már megint lenn kapáltunk a konyhakertben, június lehetett, nem látszott ki a fűből, a virágból, ilyenkor nyílik a margaréta, a szarkaláb, a boglárka, és örömében a nevünket kiáltozta, hogy Madda néni, Péter bácsi.  Most már mérnök, néha véletlenül találkozunk vele Zalaegerszegen. Vagy Illés Endre elolvasta az Emlékiratok kéziratát, küldött egy táviratot, akkoriban a petrikereszturi postáról a postás Ilonka áttelefonált az Egyedéknek, beolvasta, a Málvinka pedig letépte a tegnapi újság szélét és egészen apró betűkkel felírta, hogy mi áll a táviratban. Jött az Egyed a kis cédulával, de megint csak a domb aljában kapáltam. Kiabálta le, hogy ki akarom adni, stop, szuperlatívuszok, stop. S rögtön azt is hozzáordította, hogy ez meg mit jelent. Ott állsz lenn a kapáddal, és egy virtuális téren kell átordítanod a fordítást. Én nagyon szerettem átjárni ezeken a tágas kulturális tereken.  Kérvényeket írtunk, leveleket írtunk, tanácsot adtunk igen komplikált ügyekben vagy éppen közügyekben, iskolás gyereket korrepetáltunk, termesztési tanácsokat kaptunk, adtunk, megtanítottak kaszálni, fenni, gyümölcsfát oltani, kóstolót küldtek, almát, szedret, málnát, ha éppen túltermelés volt, nagyobb munkákba kérés nélkül besegítettek és adott esetben természetesen mi is besegítettünk. Amikor valamilyen díjat kaptam, akkor kis deputáció jött, hogy mit adok a falunak belőle. Józan és logikus kérdés volt. Megállapodtunk, hogy csináltatok egy asztalt és két padot a bolt elé, hogy sörözés és trécselés közben legyen hol leülniük. Ez egy elnéptelenedett falu volt, csaknem kizárólag idős emberekkel. Mára hárman maradtak az őslakók közül, a többieknek már ott álltam a temetésén. A házak egy ideig üresen állnak, aztán valaki visszaköltözik a családból, vagy új lakók költöznek be. Másik korszak, más szereposztás, a település szociális jellege alaposan megváltozott.

A Nádasdy Ádámnak adott válaszodban arról írsz, hogy jelenleg szótárakban és lexikonokban lapozgatsz kicsit tanácstalanul. Mégis van-e valamilyen, ha mégoly homályos iránya ennek a munkának? A napi „írásterápia” azért megvan?

N. P.: Nem, írásterápiától óvjon ég. Tanácstalan sem vagyok. Természetesen dolgozom, de Ádám jól látja, máshogy dolgozom, mint korábban. 

Min dolgozol, min szeretnél dolgozni?

N. P.: Egyszerre többfélén, amit például korábban soha nem csináltam. Sartorius-verseket fordítok, ezeket mindig viszem magammal, ha valahová el kell utaznom. Lehetnék vele gyorsabb, de nem vagyok. Van aztán egy munkám, amiről nem beszélek, de folyamatosan csinálom. Ehhez az utóbbi években olyan fényképeket is készítettem, amelyeknek nincsen tárgya, maga a fény a tárgy.  De a főmunkaidős munkám egy színdarab, igen szigorú határidővel. Hat Ruhr-vidéki színház felkért hat szerzőt, hogy írják újra az Odüsszeia témáit, nekem a tévelygéseket szánták és a sziréneket.

Babarczy Esztertől kérdezném, hogy az irodalmi nyelv és a filozófiai nyelv között lát-e valamilyen érintkezést, köteléket, kölcsönösséget, áthatást a magyar írásosságban, s vajon miként van ez más nyelveken?