A legnagyobb dolgokról a legegyszerűbb szavakkal

A Saját halál nagyszabású könyv. Könnyen olvasható, és szinte kimeríthetetlen. Klasszikus módszert követ: a legnagyobb dolgokról a legegyszerűbb szavakkal beszél. A köznyelv iránti szeretete ellenére a szerző sosem enged a túlzottan egyszerű fogalmazásmód kísértésének, tehát nem próbálja meg leplezni például azt, hogy van némi általános orvosi műveltsége, és hogy a filozófiai fogalmak területén is jártas. És mégsem népszerű-tudományos orvosi, és nem is filozófiai szakkönyv született, hanem nagy formátumú prózai költemény.
Válogatás Nádas Péter új német kötetének recenzióiból
Nádas Péter: Der eigene Tod [Saját halál]. Fordította Heinrich Eisterer. Steidl Verlag, Göttingen, 2002. 288 oldal, 160 oldalon a szerző saját fényképeivel, 65,20 CHF, 39 ű
A szöveg kegyetlenül pontos emlékezéssel tágítja ki azt a kis időtartamot, mely lényegesen rövidebb ideig tartott, mint a rekonstrukciója. Nádas aprólékosan írja le a már kézzel fogható halált, annak minden testi szimptómájával és minden elváltozásával együtt. (...)
Az idő lelassítása és felgyorsítása közötti feszültség adja meg az elbeszélés ritmusát. A fogalmi gondolkodás hálójából kisikló tudat áramlásában a halál mitologikus és pszichoanalitikai képei keverednek a félelemnek és az eufóriának, a magasztosságnak és a nevetségességnek, meg a tér beszűkülésének és feloldódásának ellentmondásos érzeteivel. (...)
Miután visszahozták az életbe, Nádas Péter különösen józan, furcsán felkavaró könyvet írt a lét törékenységéről, és a fény után való sóvárgásról - s ez a fény az alagúton innen és túl egyaránt vár bennünket.
(Bettina Kugler: Három és fél perccel a túlvilág elott. Tagblatt, 2002. 10. 02.)
***
(...) Néhány óráig menedékre talál lakásában, megszokásainak odújában. Aztán minden erejét megfeszítve elvonszolja magát az orvoshoz, körülötte sötétség. Pánikot nem érez. Hogy miért? Mert a tudat gazdaságosan bánik a maradék erővel. Vészhelyzetekben, mondja az elbeszélő, a test nem terheli meg a lelket halálfélelemmel - még mindig az önfenntartás elve szerint irányít.
Mivel azonban az elbeszélő nemcsak azt ábrázolja, ami "akkor" történt, hanem egyben kommentálja is, milyen organikus és mentális folyamatok zajlottak közben, így fokozatosan tágul a perspektíva. (...)
Ilyen események leírására a nyelv szinte alig van felkészülve. Képei itt közvetlen tapasztalattá válnak. Metaforák, hasonlatok, melyek sosem oldódhatnak fel a fogalmak világában. Ha tehát Nádas megkísérli rekonstruálni, mi és hogyan történt vele, akkor csak fenntartásokkal nyomozhat. Láthatta, hogy születés és halál csodálatos módon kapcsolatban állnak egymással, és hogy az individuum végül valahogyan mégiscsak kettéosztható. De pátosz nélkül számol be erről, több helyen akadozva, kételkedve. És virtuóz megoldást talált a könyv formájára. Lefényképezte a kertjében található vadkörtefát. Most a könyv bal oldali lapjai a fát mutatják az évszakok változó formáiban és színeiben, míg a szöveg (gyakran csak egy-egy mondat) a jobb oldali lapokon fut, mintha a végesség egyfajta parafrázisa volna az élet örök voltának körülírása.
(Martin Meyer: A túlvilág jelentkezik. Nádas Péter rekonstruálja saját halálát. Neue Zürcher Zeitung, Sonderbeilage Bücherherbst 2002, 2002. 10. 08.)
***
A magyar szerző visszafogott tapasztalati beszámolójából nemes és nehéz papírra nyomtatva egy nagyvonalú művész-könyv jött létre. A könyv szándéka már külalakjában egyértelműen kifejeződik: megfontoltság a mindennapi rohanás helyett.
(-wol-: Nádas Péter szívinfarktusa. Frankfurter Neue Presse, 2002. 10. 24.)
***
(...) Nádas visszaemlékezése a szívinfarktusra, a szív leállása utáni reanimálásra és a halál közeli élményre szükségszerűen hiányos marad, akármilyen aprólékos pontossággal próbálja meg rekonstruálni mindezt. Nem véletlenül ír re-animálásról és nem újraélesztésről, hisz az élet homályos fogalommá vált. Amikor visszahozzák az életbe, Nádas befejezi a korábban megkezdett mondatot, és kimondja telefonszámát. - Ennyi az ember: egy telefonszám! Nádas csakis ironikusan és bizonyos komikum segítségével képes tudósítani haláláról, mert magában a halálban is rejlik egyfajta pillanatnyi kijózanodás.
(-fit-: A saját halál és az emlékezet. Stuttgarter Zeitung, 2002. 10. 25.)
***
(...) Nem regény, nem esszé, és még csak nem is fénykép-könyv, habár számos fénykép található benne. A Saját halál sokkal több ennél, komoly filozófiai elbeszélés, olyan, amilyennel Sören Kierkegaard Ismétlés, illetve Félelem és reszketés című művei óta nemigen találkozhattunk. (...)
A Saját halál képeskönyv. A majdnem háromszáz oldal ellenére nem sok szöveget tartalmaz. Néha csak egy mondat található egy oldalon. Például: "Testén keresztül érinthetetlen maradt a lelke." Lakonikusnak is nevezhetnénk ezt a stílust, ha a lakonikusság nem vált volna már régóta pózzá, melyben csak a pátosz egy bonyolultabb változata rejtőzik. Ezzel szemben Nádas Péter halottaskönyvének mondatait úgy kell elképzelnünk, mint naplóbejegyzéseket. Sören Kierkegaard a nagy ismétlésről szóló kis könyvét a kísérleti pszichológiával való próbálkozásnak nevezte. Mindkét könyv a megfigyelésre épül. (...)
Nádas Péter halottaskönyve két részből áll, a halál kényszerű kísérletére való emlékezésből, és egy bizonyos motívumnak a végtelenségig való ismétlésébol. Az írás az emlékezés, a fényképezés az ismétlés, amaz visszafelé, emez eloőe halad. (...)
(Thomas Steinfeld: "Halk lomb, alig érzed, lendül" [Goethe: Vándor éji dala, Tóth Árpád fordításában - a szerk.]. A magyar író, Nádas Péter filozófiai elbeszélést írt saját haláláról. Süddeutsche Zeitung, 2002. 11. 06.)
***
A kora esti műsorban hallhatjuk őket, a könnyű műfajú televíziós magazinokban. Túlvilági tapasztalatokról szóló beszámolók, akadozva előadott mondatok az alagút túloldalán látható fényről, megrendezett elnémulások, melyek a legtöbb nézőből már csak fáradt ásítást tudnak előcsalni: hallottuk már, láttuk már. De olvastuk már? Kiemelkedő nyelvi megformáltságban? Hatásvadászat nélkül, sok teret hagyva a részleteknek?
Az ismert magyar író, Nádas Péter képes volt erre. Legújabb könyvében, a Saját halálban személyes túlvilági tapasztalatát mondja el. Magával viszi az olvasót a túloldalra, majd vissza is hozza. Olyan könyv született, mely nem kizárólag a novemberi "szomorú ünnepnapokon" alkalmas arra (de ilyenkor talán különösen), hogy egyfajta szokatlanul filozofikus módon késztessen gondolkodásra: életről és halálról. (...) Nádas, aki az egyik legjelentősebb kortárs írónak számít, mintha kifeszített kötélen húzná keresztül az olvasót saját szenvedéstörténetén, s eközben mégis mindig hagy időt az elgondolkodásra. Ebben segítenek a könyv illusztrációi is. Minden szöveges oldallal szemben egy képes oldal látható. Az egyik oldalon a haldokló felgyorsult szívverése adja meg az ütemet, a másikon a lassúság uralkodik. Minden lapozással alig láthatóan változik a fa külseje, és a könyv végére mássá lesz.
(Susanna Janecke: Nem csak novemberben. Nádas Péter leírja saját halálát, és arra ösztönöz, hogy gondolkozzunk a múlandóságról. Westfälischer Anzeiger, 2002. 11. 15.)
***
Minden út a halálba vezet. És mindenki a saját egyéni, máséval összetéveszthetetlen módján hal meg - mondja az amerikai sebész és halálkutató, Sherwin B. Nuland. De mi történik, ha a halál lovasai előre bejelentkeznek? Nádas Péter átlépte az élet és halál közötti mezsgyét, és elmerült a titkos köztes birodalomban, mely "először" és "utoljára" között fekszik, fény és árnyék között. (...) Nádas Péter a határokról ír, melyeket tudomásul kellett vennie. Minden szentimentalizmus nélkül szemléli az életet, szavaiban a témához méltó csend rejtőzik.
(Angelika Angerbauer: Monológ a saját halálról. Ostthüringer Zeitung, 2002. 11. 23.)
***
Ez a könyv ugyanolyan nagy formátumú, mint a szöveges képeskönyv, a Valamennyi fény. Azt mondja el sokkoló nyíltsággal és tömörséggel, hogyan éli át egy napon a túlhajszolt író azt, hogy a szívinfarktus feléje közeledik, majd leteríti.
Megkapó, hogy milyen behatóan tanulmányozza saját magát, amint betegként "objektummá", majd "haldoklóvá" válik. A halál előszobájába lép, de minden szentimentalizmus nélkül szemléli önmagát. Lenyűgöző, kiemelkedően éber könyv született. A túlvilágról való spekuláció hiányzik belőle, de a "fény" különleges erejének megtapasztalása nem.
A nagyvonalúan nyomtatott könyv olvasóját különös hatású, kezdetben szinte dilettánsnak tűnő fényképek kísérik, melyek jelentése azonban hamar megmutatkozik: Nádas látszólag önkényesen mutat fényképeket a fáról, melyek hirtelen a "természet" kétségbeesett megörökítéseként hatnak, mintha a szerzőnek bizonyosságot kellene nyernie valahonnan, hogy létezik még valami, ami élő... A fényképeket nem "fotó-művészetként" kell felfognunk, hanem élet-tapétaként, tele emlékvillanásokkal.
Nádas Péter Saját halál című munkája az előretörés könyve, az ámuló érteni-akarásé. Meg akarja érteni, mi az a "szörnyűség", ami mindannyiunkra vár. Amikor is a "lélek" már csak külső szemlélője annak, hogy a test a maga útját járja. Nagy, elgondolkodtató könyv egy jelentős magyar "realistától", aki ezúttal túlélte a halál támadását.
(Godehard Schramm: A test a maga útját járja. Gondolatok a szívinfarktus után: Nádas Péter Saját halála. Nürnberger Zeitung, 2002. 11. 28.)
***
(...) A könyv formai megoldásának következtében minden mondat egy-egy mini-drámává változik. És ahol dráma van, ott katasztrófák is vannak. Feszes mondatok adják hírül őket. Hirtelen a fogorvos-epizód után: "A pokol ugató kutyái azt kívánnák, hogy tartsam a szám, ne beszéljek erről", és néhány oldallal később, amikor már rég másról volt szó, az apokaliptikus dögök megint felbukkannak: "Úgy harsognak és vonyítanak, hogy ne jussak hozzá a megfelelő mondatokhoz." Kinek szól a pokol kutyáinak dühe? A férfinak, aki évekkel ezelőtt az utcán infarktust kapott? Vagy a szerzőnek, aki utólag kommentálva próbálja meg értelmezni, ami akkor történt vele? Nem tudhatjuk igazán, és valószínűleg nem is kell tudnunk, talán mindkettőjüknek. Szemtől szemben a halállal az elbeszélés időrendi törvényei hatályukat vesztik.
A könyv nem oszlik fejezetekre, az anyag mégis három nagy tömbre tagolódik. Az első, anélkül, hogy szigorúan tartaná magát a kronológiához, az infarktus előjátékát ábrázolja, a harmadik a kórházban töltött idővel foglalkozik, szintén nagyon részletesen. A kettő között áll az elbeszélés magja, amely alig több mint négy oldalt töltene meg, ha a szöveget megszakítások nélkül nyomtatták volna. Ez a négy oldal mondja el az infarktust, "tulajdonképpen erről kellene beszélni." (...)
Istennel, ezt egyértelműen hangsúlyozza, nem találkozott azokban a kozmikus óriásterekben, melyekbe most belép, de a fény elfogadható metaforának tűnik rá vonatkozóan az elbeszélő számára. A test emlékezetébe való belemerülés végül oda vezet, hogy a saját születésére emlékezzen, és az anya testével azonosuljon. Természetesen Nádas éppoly kevéssé gondol itt a pszichoanalízisre, mint Canetti a Tömeg és hatalomban. Mindkét szerző arra törekszik, hogy a psziché lényegét megfejtse, de eközben úgy kerülik a pszichoanalízist, mint a pestist. Hisz a pszichoanalízis oly módon oszlatja el a rejtélyeket, hogy közben elhamarkodottan értelmezi tárgyát, mely a bámulatos elemzés során egyben el is tűnik. A Nádas által használt gondolati formák nem a kauzális logikából származnak, hisz a belső időbe való utazás során meg kell állapítania ennek hatálytalanságát. Módszere leginkább a misztika módszeréhez közelít: Az Egyik eggyé válik a Másikkal, a Legkisebb azonos a Legnagyobbal, a Születés szüli meg a Halált és a Halál által térünk viszsza a Születéshez. (...)
Nádas az élményszerű elbeszélést keveri a fogalmi reflexiókkal, s önmagát sem kímélő iróniával határolódik el attól, amit mond. Ha előképet keresünk, akkor ez Rilke hangjára emlékeztet a Malte Laurids Brigge elejéről.
Nádas sajtófotós volt, mielőtt íróvá lett, és 1999-es képes albuma, a Valamennyi fény óta ismerjük és becsüljük minden önhittségtől mentes fotográfusi látásmódját. Ez a látásmód adja meg a fa portréjának sármját is. Amatőrszerűnek hat a tárgy iránti naiv érdeklődés, ha elüzletiesedett fotóművészetünk szabványaival vetjük össze. Nádas a stilisztikai ártatlanság állapotában lévő fényképezést valósítja meg, a nyugati világ design-igénye érintetlenül hagyja. (...) Nádas fái nem alkalmas motívumok sem művészeti képeslapok, sem poszterek számára, éppoly nehéz elképzelni őket egy képes magazin, mint egy naptár oldalain, és reklámképnek sem megfelelőek. Fotográfusként Nádas a megtagadás esztétikáját gyakorolja, felvételei a vizuális köznyelven szólalnak meg.
A Saját halál nagyszabású könyv. Könnyen olvasható, és szinte kimeríthetetlen. Klasszikus módszert követ: a legnagyobb dolgokról a legegyszerűbb szavakkal beszél. A köznyelv iránti szeretete ellenére a szerző sosem enged a túlzottan egyszerű fogalmazásmód kísértésének, tehát nem próbálja meg leplezni például azt, hogy van némi általános orvosi műveltsége, és hogy a filozófiai fogalmak területén is jártas. És mégsem népszerű-tudományos orvosi, és nem is filozófiai szakkönyv született, hanem nagy formátumú prózai költemény. Amely olyasvalamit nyújt, amit a legjobb szakkönyv sem képes nyújtani, csakis kizárólag a költészet. (...) A költői fantázia nem hazugságokat, hanem képeket eredményez: a hatványozott élettapasztalat máshogyan nem volna kifejezhető, hisz a képek nélküli nyelvet túlterhelné.
(Wilfried Wiegand: "Szólj, szívem, mi lelt ma téged? Mi szorongat oly igen?" [Goethe Új szerelem, újult élet című versének első két sora, Garai Gábor fordításában - a szerk.]: Nádas Péter túléli háromperces halálát, kamerával a kezében. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2002. 12. 03.)
***
(...) Nádas Péter, a kristálytiszta szavak és a pontos megfigyelés magyar mestere a Saját halállal a megismerés könyvét írta meg, mely egy tökéletesen sikerült elfojtási aktusról és a határon túli világba való utazásról szól. 51 éves volt, amikor utolérte egy infarktus. Három és fél percig tartott, míg az orvosok az intenzív osztályon reanimálták, és visszahozták az életbe. Most, majdnem tíz évvel később Nádas Péter elénk helyez egy könyvet létünk tévedéseiről és abszurd ficamairól, egy esszét életről és halálról, egy tudósítást arról a komédiáról, melynek infarktusa napján ő volt a főszereplője. (...)
A határon túli észlelésekről nehezebb beszélni. Nem véletlenül utal Nádas a görög mitológia pokol-kutyáira, akik azt akarják, hogy tartsa a száját. És hogyan is lehetne a Styx partján tett utazásról úgy beszélni, hogy ne közhelyeket használjunk, ne váljunk patetikussá, vagy ne egy ezoterikus sarokban kössünk ki? Hogyan lehet leírni az időtlenség terében töltött végtelen boldogság állapotát, ahol sem tárgyak, sem kontúrok nincsenek, és ahol test és fogalmi gondolkodás nélkül létezik tovább az én? Nádas Péter ismeri a veszélyeket, és két-három kis kivételtől eltekintve sikerül is kikerülnie őket. Ez elsősorban a nyelvi képeknek köszönhető, melyeket talál, a könnyed látásmódnak, a huncutságának, és a szimpatikus iróniának, melynek segítségével a szöveg váltásairól gondoskodik, még a halál láttán is, mely, mint azt Samuel Beckett kijelentésével megállapítja, nem más, mint születés.
(Katharina Narbutovic: Ha a testem gondol engem. Tudósítás a határról: A magyar szerző, Nádas Péter élete derekán saját halálával találkozik. Der Tagesspiegel, 2003. 01. 12.)
(Fordította Sárossi Bogáta)