A pincér és a vendége

Volt egy vendég, aki minden nap megjelent a cukrászdában, és rendelt egy jó forró csokoládét tejszínhabbal. Így teltek a hónapok, az évek. Amikor a pincér igen udvariasan kihozta és ügyesen elhelyezte elotte a márványasztalon, a vendég fölállt, s anélkül, hogy akár egy szót is vesztegetett volna az egészre, sietosen kifizette a rendelést. Kisietett az utcára és hányt.
Egy szép napon a pincér megkérdezte tole, vajon nem lenne-e helyesebb valami egészen mást rendelnie, esetleg egy másik cukrászdába mennie. Hogy merészel ilyesmit kérdezni tolem, válaszolta a vendég nem minden ingerültség nélkül. A pincér erre elhallgatott, hozta a forró csokoládét és a tejszínhabot, s így teltek aztán megint az évek. Mikor hozták a jó tejszínhabos forró csokoládét, o felállt, fizetett, kiment, és egy lámpaoszlopnál alaposan kihányta magát.
A pincérnek egyre nehezebb lett a forró csokoládéval és a csodásan felvert tejszínhabbal a vendég asztalához eljutnia. Már kora délelott kellemetlen nyomást érzett a gyomra táján, mert elkerülhetetlenül a délutánra gondolt, mikor is a vendég mindig nyugodtan és kényelmesen megjelent a bejáratnál. Volt aztán egy nap, amikor ezüsttálcájával nem is jutott el többé a vendég asztaláig. A forró csokoládéval és az édes tejszínhabbal együtt ki kellett rohannia az utcára a lámpaoszlopig, ott megállt és hányt. Kezében az ezüsttálcát egyensúlyozva még vissza akart volna térni, de amint megfordult, összeesett. Abban a minutában halott volt. A vendég megsiratta az o jó öreg barátját, s valahogy nem volt kedve többé minden délutánon betérni a cukrászdába, hogy igyon egy forró, tejszínhabos csokoládét.