A reflektivitás nagyszerűségéről

Engem kissé zavarnak ugyan a posztmodern babonák, de elkerülhetetlennek látom, hogy figyelembe ne vegyem oket. Saját reflektivitásom lehetőségétől fosztanám meg magam, ha nem tenném.
A reflektivitás nem az egyik vagy a másik szakma specialitása, és különösen nem kreativitást gátló értelmiségi szórakozás, hanem a tudat elháríthatatlan gesztusa. Ha valaki nem kíván reflektív lenni, mondjuk a muvészetében, akkor ez lesz a reflexiója a reflektivitásra. Freud óta tudjuk, hogy a reflexió nem csupán éberen, hanem álomban is muködik. Közvetlenül a szenzualitással áll kapcsolatban. Észlelek, tapasztalataim alapján reflektálok rá, majd az észlelést a reflexiókkal együtt elraktározom az elmémben. Mintha fölcímkézett befotteket raknék föl a polcokra. Alkalomadtán, szükség szerint lehívhatom oket nonreflektív állapotukban, de azokkal a reflektíven telített szerkezetekkel együtt is, amelyeket a különbözo reflexiós eljárásokkal én magam rendeltem melléjük.
Gondolj azokra a dupla feneku álmaidra, amikor tudatában vagy annak, hogy álmodod, s meg is akarod jegyezni, hogy ébredés után is emlékezz. Vagy azt álmodod, hogy fölébredsz, ezt és azt csinálsz, de aztán fölébredsz, és nem vagy biztos benne, hogy a fölébredés nem álom-e.
Ez a dolognak valószínuleg a fiziológiai, biológiai szintje. Ezen a szinten az emberek nem különböznek egymástól. Valószínuleg a magasabban fejlett emlosállatoktól sem különböznek. Ha különböznének, akkor hiába adnánk a kutyának mucsontot, és a macskák sem játszanának a gombolyaggal. Felfogásom szerint ez az egyetlen olyan szint, ahol tökéletes egyenloség honol az emberek között. Mintegy ennek a szintnek a mintájára szeretnének szociális egyenloséget vagy legalábbis jogegyenloséget teremteni egymás között. Van aztán a reflektivitásnak egy pszichológiai szintje.
És van végül a reflektivitásnak egy kulturális szintje.
A félreértések elkerülése végett nem árt megmondani, hogy melyik szintrol beszélünk éppen. Arról is érdemes beszélni, hogy miként muködnek együtt ezek a szintek.
A reflektivitás pszichológiai szintjén már valóban beszélhetünk különbözo mennyiségekrol és minoségekrol. Kétségtelen, hogy vannak erosen reflektív és kevésbé reflektív emberek, akik ettol függoen különbözo mennyiségu reflektív struktúra hordozói. Az erosen reflektív emberek az elraktározott észleléseik mellé a reflexiók nagy bokrait rendelik, a különbözo észleletekhez tartozó reflexiós bokrokat összefüggésbe hozzák egymással, s így tovább. Így alakulnak ki bennük a bonyolult reflexiós struktúrák. Azon emberek között, akik e bokrokkal élnek és dolgoznak a tudatukban, bizonyára vannak olyanok, akik szenvednek a saját magasan fejlett reflektivitásuktól, mások viszont játszanak vele, egyenesen élvezik kimeríthetetlen gazdagságát és inkább olyan emberektol szenvednek, akik nyomasztóan reflektálatlanul viselkednek és beszélnek. Másfelol vannak olyan emberek, akik épp a reflektivitásuk hiányától szenvednek. A szibériai sorozatgyilkos, aki áldozatait feldarabolta az édesanyja fürdokádjában, tudatában volt, hogy mit tesz, de iszonyatos mélységu kínokat élt át, ha nem tehette, s ezért sok áldozatát ette meg közösen az édesanyjával. Azért volt szüksége a reflektálatlan cselekvésre, hogy elkerülje a szenvedést, amelyet még jobban elmélyített. Minden ellenkezo híresztelés ellenére a reflektálatlanság nem elég a boldogsághoz.
Kicsit úgy vagyunk vele, mint a komputertechnikával. Egy magasabb strukturáltságú program le tud olvasni egy alacsonyabb strukturáltságú programot, de fordítva nem megy. Tony Blair megérti és feldolgozza, hogy miben becsülte alá Milosevics képességeit, tehát mi az, amiben nem tudta követni a gondolkodását, de kicsi a valószínusége, hogy Milosevics ugyanígy megértse Tony Blairt.
Az a szerencsés és csodálatos körülmény, hogy az emberek a szenzualitásuk szintjén annak ellenére egyenlok, hogy lényegesen különböznek a reflektív kvalitásaik, a pszichológiai együttmuködés puszta lehetoségét biztosítja, de arról nem mond semmit, hogy az egyes személyek milyen mennyiségu reflexió hordozói és ezek milyen minoségu és milyen jelentésu struktúrákban állnak össze az elméjükben. S arról aztán végképp semmit, hogy ezt miként érzékelik.
Ez a kérdésnek egy újabb aspektusa.
Erosen introvertált emberek bizonyára erosen szenvednek a reflektív képességeik miatt, míg az extrovertáltak vagy az erosen egocentrikusak használják, nagy valószínuséggel kihasználják, egyenesen élvezik a reflektivitásukat. Mindezzel csupán azt akarom mondani, hogy az ember az alkatának, értsd: tulajdonságai öszszességének és összefüggéseinek megfeleloen bánik a saját reflektív képességeivel. Ha például mentális zavarai vannak, akkor egyik vagy másik tulajdonságának parancsára elhúz a reflektivitása. Ami persze alkatának harmóniáját bontja meg, s a diszharmóniát maga is kórosként, nyugként éli át. Valami olyasmi nyugözi, amitol ugyanakkor nem tud megszabadulni, egyre mélyebbre tapossa benne önmagát. Elméjének bizonyos területein óriásra nonek a reflektív bokrai, míg más területeken sok minden reflektálatlan marad. Bizonyos helyzetekben a túlreflektáltság miatt nem tud cselekedni, míg más helyzetekben úgy viselkedik, mint egy gyerek, vagy éppen mint egy vadember, s akkor cselekvése mások számára vagy elfogadhatatlan, vagy nem értelmezheto.
Magyarok viselkedését ez elég gyakran jellemzi. Reflektivitásuk diszharmonikus jellege különösen akkor feltuno, amikor erosen reflektált kulturális környezetbe kerülnek, vagy erosen reflektált kulturális környezetbol származó személyekkel kell együttmuködniük. Félénkek és agresszívek. Az erosen reflektált viselkedés sokkolja oket, elbizonytalanodnak vagy teljesen elvesztik az orientációt és indulatoskodnak.
Mintha bizonyos kultúrkörökhöz, nemzeti kultúrákhoz, szocializációs formákhoz másféle reflexiós módszerek és másféle reflexiós eljárások társulnának. Ami az egyes kultúrkörökhöz, nemzetekhez vagy régiókhoz tartozó személyek viselkedésében, sot érdeklodésük jellegében is mély nyomot hagy. Mondjuk a francia kultúrát inkább a látvány reflektivitása, a németet inkább a zenei reflektivitás jellemzi. A franciák ugyanakkor zeneként érzékelik és élvezik a verbális reflektivitásukat, míg a németek a fogalmi reflektivitásukat élvezik. Ha két francia kofa beszélget, vagy két német elmeápoló gondolkodik, akkor ezt a több évszázados nemzeti sportjukat uzik. Ami azt is jelenti, hogy reflektivitásuk karaktere olyan kvalitás, ami közös élvezetet okoz, ám izolálja oket.
Egyetlen kultúrkörön belül az áthatás persze elég eros ahhoz, hogy az egyes nemzeti kultúrák között ne legyen a megértésben áthidalhatatlan különbség. Mintegy átlátunk egymásba és egymáson. Ami reményt kelto és megtéveszto.
Mert nem úgy van, hogy valaki kétszer elmegy a Louvre-ba, és akkor rendben a vizuális kultúrája. Fordítva. Azért van Louvre, mert a franciák vizuális reflektáltsága a sokféle összefüggés egyideju látásának gyakorlatától felettébb strukturált. Van vizuális önismeretük. Bármilyen igazságtalanul hangozzék, de ilyen szintu vizuális önismerete nem minden népnek van.
Vagy másutt is foznek az emberek, de a világon mégis csupán két számottevo konyha létezik, a kínai és a francia. Ami azt jelenti, hogy bizonyos gyakorlattal és fantáziával magam is követni tudom oket, de a több ezer vagy több száz éves étkezési kultúra hagyományait még akkor sem tudom produktív módon kiváltani, ha személy szerint nagyon tehetséges magyar szakács vagyok.
A reflektivitás adottsága kulturális szinten megteremti azt a fajta kollektív önismeretet, amelyet még akkor is elsajátít minden személy, ha o maga nem ismeri az elsajátított reflektív tudás forrásait.
Annak a ténynek, hogy nem csak magyar konyha nincs, hanem magyar filozófia sincs, s így a magyar nyelvnek nincs önálló és szisztematikus fogalmi reflektivitása, amelyet minden magyar a saját individuális szintjén birtokolna, az a következménye, hogy magyarul mindenkinek, minden egyes beszélgetésben minden téma megvitatását úgy kell elölrol elkezdenie, mintha magyar nyelven még soha senki nem beszélt volna meg semmit senkivel. A beszélgetés sikere nincsen kapcsolatban a közlés fontosságával vagy a megbeszélés sürgeto szükségességével.
Nagy kultúrákban, amelyek rendelkeznek önálló filozófiával, ez nem így van. Vannak kidolgozott, biztos struktúrák, amelyeket mindenki úgy használ, mint a kést és a villát. Nem tudja nem használni, bármit gondol is. Ezért aztán demokratikusan megválasztott miniszterelnök sehol másutt nem tehet olyan kijelentést, hogy "túl sok a filozófus". Heideggert nem azért nem lehet magyarra lefordítani, mintha olyan komplikált lenne. Ellenkezoleg, magyarul azért jóval komplikáltabb, mint németül, mert Heidegger kedvéért nem lehet visszamenoleg kidolgozni a magyar nyelvnek azokat a struktúráit, amelyekben o németül minden további nélkül elhelyezkedett.
Néhány évvel ezelott egy teljes hónapot töltöttem egy bajorországi klinikán. Mi inkább szanatóriumnak mondanánk és a mesék birodalmában helyeznénk el. Olyan felso középosztálybeli betegek kerülnek ide, akik különbözo szív- és érrendszeri beavatkozások után utókezelésre szorulnak, és van valamilyen jó, zsíros, privát biztosításuk. Szép számmal voltak azonban olyan szerényebb körülmények közül származó betegek, akiknek az utókezelését ilyen vagy olyan okokból nem a nagy utókezelo üzemek valamelyikében fizette a kevésbé tehetos biztosítójuk, hanem itt. Nagyon kevés értelmiségi volt a betegek között. És nagy össznémet felvonulás, lubickolhattam a nyelvjárásokban.
Ezek itt, csaknem valamennyien Kant ritualizált nyelvén beszéltek.
Az orvosok a betegekkel, a betegek egymással és az orvosokkal. Az asztalnál, a tornateremben, az uszodában, a vizsgálóasztalon, kerékpártúrán, párosan, csoportosan, mindig és mindenütt, súlyos konfliktushelyzetben is. Valaki valamit nagyon óvatosan és a leheto legkevésbé tolakvón állít. A másik kíváncsian kérdez, ami úgy értendo, hogy a kérdéses ponton definiálni kell. Az elso beszélo ekkor definiál. A második is elmondja, hogy mit hogyan ért. Megállapodnak, hogy véleményük eltér, vagy éppen megegyezik. A második személy elozékenyen visszatér az eredeti állításhoz, és o maga vizsgálja meg, hogy a definíciós különbség ellenére, illetve a definíciós azonosság alapján végrehajtható-e a tervezett cselekvés, amelyet az elso állítás a lehetosége szerint tartalmazott. Ha nem hajtható végre, akkor az egyeztetési folyamat kezdodik elölrol.
Az új tartományokból érkezett németek mindezt nálam jóval kevésbé értették. Ok úgy voltak vele, ahogy szeretett honfitársaink. Ha valamit akarnak, akkor azt el is érik. Ha meg nem sikerül, akkor úgy érzik, hogy a világ összefogott ellenük. És inkább pusztuljon el.