A szabadság tréningjei

Ragyogó napsütés, később elborul. Sietve viszik a szemetet. A kuka tetején két kitaposott női cipő hever. A kukás nem veszi észre, s a mozdulattól, amivel a kukát megragadja, mindkét cipő elrepül. Az egyik az úttest közepén szánkázik végig, a másik a kapu előtt állapodik meg a járdán. A szemetes csak akkor érzékeli a lába alatt, amikor már tovább lépett. Fölemeli, bedobná, ám addigra a kocsi ordító, mindent elemésztő szája már bezárult, s visszalöki a cipőt az úttestre. Fölemeli, a kocsi közben indul, fut utána. A cipő párja a kapu előtt marad.
Egy óra múltán már nincsen ott. Közben szemerkélt kicsit az eső. Fénylik az üres aszfalt.
"Ha belegondolunk, kevésbé vagyunk szabadok, mint az ókori rabszolgák. Ugyanakkor kelsz, ugyanoda mész, ugyanazt csinálod. Nem vadászhatsz szabadon a királyi erdőkben, s a túloldalra is csak akkor mehetsz át, ha zöld a lámpa" - írja a szerkesztőségnek egy olvasó. Hervé Guibert utolsó két könyvében pontosan az ellenkezőjét meséli el. Miként pusztulnak el szabad emberek egy olyan korban, amelyben végtelennek remélték az emberi szabadság lehetőségeit. Amikor a különböző vallások hívei, a nők, a melegek, a színes bőrűek, véres csatározások és hosszadalmas jogi procedúrák árán végre kiharcolták maguknak a törvény előtti egyenlőségük ünnepélyes és nyilvános elismerését, s a különböző emancipációs mozgalmak fáradhatatlan aktivistái, az egymással mindenféle vélt és valódi okból közösséget érző kisebbségek tagjai a nagy győzelmek után éppen nyugovóra tértek.
A szerencsétlenség bekövetkezése és a kiharcolt individuális szabadság mértéke között nincsen oksági kapcsolat. Legfeljebb arról lehet szó, hogy az emancipációs mozgalmakból a vártnál vagy a reméltnél jóval nagyobb mennyiségű probléma következik. Olyan gondok, melyeket sem az emberi jogok univerzális elvének érvényesítésével, sem a felvilágosítás eszközeivel nem lehet megoldani. Pedig minden olyan szépen ment. Úgy látszott, hogy a nagy, intézményes egyházaknak, a fehér bőrűeknek, a hordában élő rasszista hímeknek és a harcos hetero törzsfőnököknek egyszer s mindenkorra leáldozott. E fantasztikus korban a notórius heterók érzékenyebbjeit az öntudatosabb nők még arra is rászorították, hogy tegyenek már különbséget a csikló és a hüvely között. Mert nem úgy van ám, hogy bele, és akkor adj neki. E fantasztikus évtizedben a feketeék a jogaikon túl fölismerték a saját szépségüket. Gomba módra megszaporodtak, duzzadtak a kis egyházak és a szekták. Megalapították önálló egyleteiket és újságaikat a szadisták, a mazochisták, az onanisták, s külön csoportot alkottak azok a radikális leszbikusok, akik élesen elutasítottak mindenféle férfiakkal való közösködést, mivel a penetráció puszta lehetőségét azonosították a politikai elnyomással. Megint külön csoportot alkottak azok a mérsékeltek, akik meleg férfiakkal csináltattak maguknak utódokat, de ugyanígy külön csoportokba tömörültek, más bárokba jártak, másféle ruhákat viseltek, sőt a bajuszukat és a hajukat is másként vágatták azok a férfiak, akik az orális, az anális, az urinális vagy éppen a fekális örömöket részesítették előnyben avagy bőrben, lakkban űzték, aktívan, passzívan.
Amikor Michel Foucault A szexualitás története című nagy művének harmadik kötet megjelent, becsapott a ménkű. "Szegény kis nyulacskám, mi mindent el nem képzelsz" - mondta fiatal barátjának egyik este az akkor már nagybeteg, betegségét azonban mindvégig titokban tartó filozófus. Hervé Guibert az előző napon tért haza Mexikóból, s mivel a repülőn hirtelen belázasodott, arra a baljós következtetésre jutott, hogy AIDS-e van. "Ha minden vírus halálos lenne, ami ezekkel a charterekkel állandóan körülrepülgeti a földet, akkor már régen elnéptelenedett volna az egész földgolyó."
Egy beteg szájából, aki a kór lefutásának immár minden fázisát ismeri, igazán sajátos vigasztalás. Nagy művének negyedik kötetét Foucault nem fejezhette be. Guibert, akit Rue de Bac-i lakásának konyhájában ülve nyulacskájának nevezett, ma szintén halott.
Még igen nagy tapasztalattal is nehéz a kérdésre válaszolni, vajon egyedül avagy kötelékben élő lény-e az ember. Ez egy olyan kérdés, amelyet senki meg nem kerülhet. Fiatalabb korában tudja, hiszen párt választ magának, gyermeket nemz, nevel, biztonságából azonban az évekkel arányosan valamennyit mindig elveszít.
Nem az a kérdés, hogy szociálisan szabályozott kötelékben él-e az ember. Igen, hogyne.
Hanem az a kérdés, hogy amennyiben szabályozott kötelékben él, családokban, hordákban, csordákban, törzsekben, nemzetekben, államban, szervezetten, akkor az első adandó alkalommal miért tiltakozik ellene, miért akarja áthágni, széttörni, megkerülni azokat a formákat, amelyek keretet adnak az életének, miért fejleszt ki önmagában és csoportosan olyan devianciákat, amelyekkel aztán mások számára megközelíthetetlenné és élvezhetetlenné teszi önmagát. Miért eszi föl, miért ássa alá, miért fosztja ki, miért dúlja szét az államot, ha egyszer nem tud nélküle élni. A kettősség a modern tömegtársadalmakban látványosabb, mint a zártabb, archaikusabb közösségekben, bár falu bolondja, tolvaj vagy csavargó ott is akad bőven.
A modern társadalmak peremvidékein a nomádok és kívülállók óriási tömegei vergődnek individuális szabadságukra bízva, miközben nem tudják, hogy mit is kezdhetnének mindezzel. Életük értelme kimerül egy korai lázadásban, melynek egész életükben nyögik a következményeit. Ráadásul alig valamiben különböznek azoktól a nagy, szürke tömegektől, akik személyes szabadságuk rovására élnek kiegyensúlyozottabb életet, s individualitásuk kifejezésére speciális kicsapongásokat kell keresniük. Ezek a lázadásként rendszeresített, üzletszerűen felkínált kicsapongások észrevétlenül visszakormányozták a modern tömegtársadalmakat a mágiához, bár ugyanezek a társadalmak a felvilágosodott lélektani tudásukról, a mentális átláthatóságra és megbízhatóságra való törekvésükről sem tudnak teljesen lemondani. Egész adminisztrációjuk, technikai és technológiai eszköztáruk fejlesztése és karbantartása, értelmük pallérozottságán ál vagy bukik. Vergődnek, egyensúlyoznak, csapongnak a mágikus és a mentális között. A korszak technológiai és technikai tudásának szintjét ilyen óriási tömegek nem tudják a megfelelő mentális tudás szintjén követni, de az ásító hiányt sem tudják semmivel kitölteni. Ennek a műveletnek az elvégzéséhez elemi szinten sincsenek meg a társadalom mentális technikái. Szinte szükségszerű a modern tömegtársadalmak mentális regressziója. A modernizáció újabb és újabb löketekben megnöveli a technikai készségeket, de mentális szempontból üres, kitöltetlen foltokat hagy.
Nem csoda, ha roppant embertömegek faképnél hagyják az értelem minden szegényes ajánlatát és ígéretét, s visszatérnek a rítushoz, a mítoszhoz, a mágiához, mindahhoz, aminek az individuális eszközökkel megszerzett tudáshoz nincs köze. A korai popkoncerteken szabadult el olyan jellegű erőszak és pusztító szándék, mint amilyen most a sokkal veszélyesebb állagú labdarúgó mérkőzéseken. Vajon a zene változtatta-e meg időközben a közönségét vagy a közönség kanalizálta-e kellemes érzésekbe és drogokba a napi agresszióját? Vajon a labdarúgás olyan ártalmatlan játék-e, mint ahogy önmagáról állítja, s ezért csupán a véletlen műve lenne-e, hogy a szociális kötelékek éppen stadionokban szakadnak át?
A bűn kategóriája minden esetre lekerült a napirendről. Rossz és jó között nincsen többé különbség. A köznapi diskurzusokban kerülni kell a minősítéseket. Gyilkosság és szex rituális bemutatás tárgya lett, kultikus tárgyak. A mentális tudást, az önismeret és az önkorlátozás szigorát, aszkézisét, különböző tréningjeit váltja ki. Szükségtelenné teszi a korábbi lélektani iskolákat.
Az irodalom legnagyobb gondja ma a mondatok linearitása, történetisége, s az ebből következő rideg, egyirányú szerkezet.
Közel a tenger, mely az ősz gyöngéden meleg szárazföldi levegőjét nem engedi a hegyek között megrekedni, fuvallataival meglebegteti. Szaglással csaknem szétválaszthatók. Mintha azt mondanám, ez a föld meleg lehelete, most pedig a tenger hűvöse sodródik rajta át. "Nem értem, miért adják nekem táncolni ezeket a szerepeket." - olvasom éjszaka Nyizsinszkij naplójában. "Szeretem magam megmutatni. Lázas leszek tőle. Szeretem a lázam, de nem szeretem az udvarlásokat." Néha lovak nyihognak az éjszakában. "Nem hagyom magam elcsábítani." Hajnalban megint lónyihogásra ébredek.
Hajnal van, s még mindig beszélnek. "Meg tudnád-e nekem mondani, hogy mi a kapcsolatunk lényege." Ez hamisan hangzik, s félre is billenti kicsit a fejét, lássék, kérdését nem kell egészen komolyan venni. Odakinn ritkán látott derengés. "Nem tudom, miért vagy kíváncsi rá, de szerintem a kölcsönös és azonos nagyságrendű vonzalom, amelyre mégis különbözőképpen reagálunk, mert nem tudunk egymással mit kezdeni. Ha van lényege, akkor ez." Ami csak féligazság, s látni a kék szemén, amint a másik felét is végigveszi. "Fogalmazd meg kérlek, egyszerűbben." "Nem tudom, ismered-e a szót, vonzalom." A kérdés adott esetben nem így hangzik el, hanem németül. Értetlenül néz, ilyenkor meg kell próbálni franciául. "Attirance, wenn du willst seduction." Türelmetlen bólintás a válasz, a szót mindkét nyelven ismeri. Valószínűleg azt nem érti, mit akar a másik ezzel mondani. "Nem jelent mást, mint hogy vannak emberek a világban, akik vonzódnak egymáshoz, míg mások nem. Ilyen egyszerű. A kölcsönös vonzalom megajándékozza őket egy mások számára követhetetlen élménnyel. Akárha átléptek volna egy ismeretlen dimenzióba. Egyszerre erotikus, érzéki, szellemi és vallásos, kikerülhetetlensége közvetíti az istenit. Ha tudni akarod, akkor a mi esetünkben mindez a pirulásoddal kezdődött, az ajtóban. Magadtól rettentél el, én meg tőled. De hogy ne legyen félreértés, rögtön leadtál két súlyos vészjelet." "Ugyan, milyen vészjelet..." "Azt mondtad, hogy egy senki vagy. Mentünk a ködben a tó körül, s ezt mondtad, képes voltál ebben a pillanatban ezt mondani, amikor bennem éppen valakivé váltál. A vonzalom éppen azt jelenti, hogy a másik ember karaktere teret vág ki, megül és elhelyezkedik. Ez fájt, fájt. A másik kijelentést másnap tetted az ünnepi vacsorán, titokban. Azt mondtad, a többiek orra előtt azt súgtad a fülembe, hogy nem volt, nincsen senkid, egyedül vagy. Nem tudsz, nem is akarsz élni, mondtad néhány óra múlva az éjszakai kocsma asztalánál, s hogy érezzem át, megragadtad a kezem. Nem csak arra szólítottál fel vele, hogy a létezésemmel erősítselek meg, nem csak annak a félelemnek adtál hangot, hogy esetleg nem venném komolyan a létedet, hanem mintha azt mondanád, bizonyítsam be, hogy kiszakítottad bennem a helyed. Arra szólítottál fel, hogy vállaljam a veled kapcsolatos felelősségemet. Ami megint csak vallásos, szakrális, spirituális dimenzió, bárhogy nevezzük. Miként lehetne visszautasítható. Ezek megmásíthatatlan tények, amivel egyikünk sem tud semmit kezdeni. Olyan, mint egy megkezdett mondat, minél tovább írod, annál kisebb a lehetőségek száma a befejezéshez." "De mit akartál egyáltalán ezzel az egésszel mondani?" "Legfeljebb annyit, hogy fejezzünk be legalább egyetlen megkezdett mondatot." "De hogyan fejezhetnénk be?" "Lehet, hogy igazad van, nem is kell befejezni." "Egyes szám első személyben beszélek, másként nem tudok, te pedig a magadéval rögtön többesbe írod át."
"Herzlich Willkommen im Paradies" - mondja az álmom németül. Ami magyarul azt jelenti, Isten hozta a Paradicsomban. "Hier werden alle Ihre Wünsche in Erfüllung gehen und Sie werden für all Ihre erfüllten Wünsche gleichzeitig streng bestraft. Wir bestrafen aber hier auch die Wünsche, die nicht erfüllt werden konnten." Ahol minden kívánságát teljesítjük és szigorúan megbüntetjük minden teljesített kívánság miatt. De azokért a kívánságokért is megbüntetjük, melyeket nem teljesíthetünk.
A tartózkodó és rövid megfogalmazásaival mindig elbűvölő Johannes Hoffmeister Wörterbuch der Philosophischen Begriffe című, először 1954-ben kiadott munkája uomo universale címszavában, Leonardo mellett Goethét nevezi meg az univerzális ember parádés példájaként. Hoffmeister igazság szerint Mahnkét idézi, aki szerint Goethe nem csak minden lehetséges irányba figyelő ember, hanem olyan ember, akinek az alkata az univerzum alapértelmezésének felel meg. Olyan személyiség, aki a világegyetemhez hasonlóan "az alkatok roppant sokféleségét egységes individualitásába sűríti, mely így oszthatatlan egészként marad kifejezetten kivételes." Nem hiszem, hogy Leonardoról eszébe juthatna valakinek ilyesmit mondani. Leonardo azért kell ide, hogy szegény Goethe ne legyen a német univerzumban annyira társtalan. Ha valaki németnek születik, akkor persze mást nem igen tehet, Goethét a világegyetemmel azonosítja.
Aki nem német, nem föltétlenül gondolkodik így, hiszen még jószándék esetén is kilóg a németek világegyeteméből. Nemes Nagy Ágnes például azt mondja, hogy Goethe egy nagy, lapos hegy. Őszintén szólva nekem kedvemre valóbb egy ilyen illúziótlan meghatározás.
Most például Frankfurt és Göttingen között, a vonaton ülve, nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy a németek már az első világháborúval sem tettek jót Goethének. Leánykorában a nagyanyám betéve tudta a költeményeit, de az első háborút követő évtizedekben, húsz kötetes, bordó, bőrkötéses Goethéje lassan beporosodott, s szerintem a cselédeken kívül biztosan senki nem érintette meg őket a hosszú könyvespolcokon. A második világháború végleg kitörölte Goethét az élő költők sorából. Viszont feltámasztotta Kavafiszt, Pessoát. A romokon kivirágzott két új német nyelv, amelyeknek Goethe nyelvéhez nincsen sok köze. Azt az egyszerű német szót, hogy Buchenwald, nem lehetett többé úgy kimondani, hogy első jelentésként bükkerdő jusson az ember eszébe. Semprun szerint Goethe buchenwaldi fáját egy légitámadást követő tűzvész pusztította el. Nincsen olyan német nyelv, amelyen az ő fájáról ma ne jutna eszünkbe más. Kötelező olvasmányként létezik még az európai gimnáziumokban egy kicsike a Faustból, A vándor éji dala, mert jó rövid, a Werther keservei, melyet már a nevetséges címe miatt sem olvas el senki. Camus, Beckett, Mészöly és Duras tapasztalatai az emberi szenvedés mértékéről, okairól, arányairól és következményeiről, minden elemükben eltérnek attól, amit Goethe érezhetett vagy gondolhatott. A korszak nagy könyve még csak nem is a Közöny, nem a Godot vagy a Saulus, hanem Marguerite Duras műve, a La douleur.
Marguerite Duras egyes szám első személyben, lenyelt, elharapott mondatokban várja benne a szerelmesét, tébolyodottan várja a pályaudvaron a koncentrációs táborokból hazaérkezők szerelvényein. Amikor Robert Antelme másoktól támogatva, nem akkor és nem ott, de tényleg megérkezik, nem ismeri föl, illetve attól a fölismeréstől, hogy nem ismeri föl, ordít, menekül, elveszíti eszméletét. Aztán eteti, ápolja a magatehetetlen emberi roncsot, naponta többször mossa ki a hasmenésből, megmenti ennek az egyetlen életnek, s mikor hónapok múltán először elutaznak a tengerhez, megmondja neki, hogy nem tud többé vele élni. Aki ennek a történetnek az éberségében, tébolyában, kíméletlenségében és józanságában, testileg és lelkileg súlyosan terhelt túlélőként a saját sorsát éli át, miként tudhatna Werther szenvedésével valamit kezdeni.
S ugyanígy a Faust. Ebből a nyomorúságos évszázadból visszanézve az én szememben a Faust nem egy univerzális személyiség világkölteménye, hanem egy állandósult, feldolgozatlan, grandiózus depresszió érzékeny és értelmes, nagyon is személyre szabott leírása, megjelenítése. Zsenialitása történeti. A depresszió tárgyai nincsenek benne világosan megnevezve, sőt, minden megnevezése tudatos félrekeresztelés. Arra a mintára működik, ahogy a zsidók bánnak Isten nevével. Hihetetlen mennyiségű nevet kell használniuk, hogy soha ne a valódi nevet vegyék a szájukra. Goethe megmutatja, hogy a szavak áradó és áttekinthetetlen halmozásával, miként lehet elfedni tárgyunkat. Nem csupán a németet, hanem a modern európai mentalitás mintáját alkotta meg. Kitalálta, hogy szorgalmas, napi munkálkodással, miként fedheti el valaki saját realitását. Következetesen másról beszélt, mint amit tudott, s ezzel letette az elhallgatás modern európai szövetségének alapkövét. Werher halála a szerző hazudozásra való mély hajlama miatt olyan megrázó mindazoknak, akik maguk is legszívesebben a halált választanák, mint sem szerelmet hazudjanak annak, aki iránt semmit nem éreznek, s ezzel hallgattassák el örökre valódi szerelmüket.
Werther inkább szerelmet hazudik önmagának, csak hogy barátjának bevallhassa valódi érzelmeit. Eckermann összehasonlíthatatlanul élőbb, nyersebb ember Goethénél. Pontosan fordítva csinálja. Megnevezi rajongása tárgyát, s mintegy annak ellenére rajong érte, hogy Goethe napestig laposságokat locsog neki. Locsognia kell, hiszen saját receptje szerint vadul dolgozik depressziója ellen, s pontosan tudja, hogy ennek érdekében mit hallgat el. Goethének soha nincsenek valódi szavai arról, hogy mi készteti őt Eckermann társaságában a monológra. Egyáltalán, miért akar naponta valakinek a közelében lenni, akinek nem képes mást mondani, mint üres általánosságokat. Goethe megtanította Eckermann olvasóit, miként kell személyiségük kínos tényeit olyan elvont formában előadniuk, amivel már senkit nem feszélyeznek vagy sértenek. Eckermann olthatatlan szerelme ugyanakkor mindenki számára világos, minden európai nő és férfi maga is átélte már. Ezt a szerelmet a fiatalabb az idősebb, a feltörekvő a tekintélyes iránt érzi. Érzéki rítus ez, melyet az európai polgárleányoknak és polgárfiúknak mindenféle kérdés és kétely nélkül el kell sajátítani, cseles technikáit tovább kellett adniuk. A rítus kultúrtörténeti forrásai megnevezhetők.
Az előbb aszkézisra, később puritanizmusra törekvő kereszténység szublimálja így a görögök fiúszerelmét, hogy a pedofil kapcsolat sémáját minden ízében megőrizhesse. Az antik felfogás szerint a fiatalabb és az idősebb között tiltott a kölcsönösség. Viszonyuk szoros, életre szóló, de érzékileg mindkét fél részéről aránytalannak kell maradnia. Húsz éves voltam, amikor elolvastam a Werthert, aztán zsinórban olvastam tovább Goethe csaknem valamennyi művét. Nem mintha valaki ijesztgetett volna, hogy ne lennék el nélküle. Valamiféle általános művelődési kényszer vezethetett hozzá, de nyomban föltárult egy ismerős, vad világ, mely nem vonzott, holott halálosan izgatott. Bozóttal benőtt, viharos tájék, mindenféle túlhabzó patakokkal, melynek partjain megnyugvást és enyhet ígérő ligetek és erdők látszanak, bár csábító rémeket rejtegetnek. Jellegzetes thüringiai táj részleteivel íródott össze a szöveg, egy olyan táj részleteivel, amelyet őrjöngő kamaszkoromból ismertem. Életem reális minőségeit láttam viszont e kép mögött. Valamit olvastam, ami minden ízében különbözött az életemtől, de valamire rímelt, amit e kettős tükröződés nélkül nem tudtam volna megnevezni. ma azt mondanám, olyan minőség, olyan struktúra jelent meg, amely az irodalmi mű önálló nyelvének része, de nem alkalmazza a köznyelv egyetlen szavát sem. Azt mondja el, amiről a korszak nem beszél, s ha valaki szóba hozná, akkor az rettenetes megütközést vagy teljes értetlenséget keltene. Goethe megütközést keltett volna azzal, hogy súlyosa kedélybeteg. Volt viszont egy ötlete, amivel a hiperaktivitás látszata mögött el tudta tüntetni kedélybetegségének rejtjelezett tartalmait. Divatba hozta a depresszió elhallgattatását, amivel ugyanakkor polgárjogot is adott neki. Azóta sokan kísérleteztek vele, de rajta kívül ilyen tökéletesen tényleg nem tudta megcsinálni más.
A kamaszkor végén az embernek nem csak föl kell ismernie önmagában egy olyan nőt vagy egy olyan férfit, aki semmiben nem különbözik a többiektől, hanem pontosan olyan, mint mindenki más, hanem ebben a fölismert nőben vagy férfiban nagyon rövid időn belül meg kell találnia egy olyan, senki másra nem hasonlító személyest,a ki egy másik, feltétlenül ellenkező nemű, s szintén senki másra nem hasonlító személynek előre láthatón és életfogytiglan a kedvére van. A feladat nem megoldható. Én sem tudtam megoldani. Goethe sem tudta megoldani. Werthernek ezért kell meghalnia. S mivel minderről ő maga is csak rejtjelesen beszélhetett, kamaszkoruk végén ezért követik őt a mai napig oly sokan. Ez azonban a történetnek csupán a homlokzata. E homlokzat mögött a kultúra megoldatlan strukturális kérdéseinek tömege ásít. Goethe ezekről hallgat velünk olya hangsúlyosan. Werther szerelmes szeretne lenni, holott szerelmes. Egy nőben szeretné megtalálni vonzalma tárgyát, miközben egymásik, hozzá hasonló korú fiatalembernek tesz életvallomást. Ennek a másik fiatalembernek a személyét már csak azért is homályban kell tartania, mert a mű olyan történetet mesél el nekünk, amelyet valóságos dimenzióiban csupán ez az egyetlen fiatalember láthat át. Van egy ember a világon, aki többet tud hősről, mint a szerző. Ezzel Goethe valami olyasmit mondott el az olvasónak, amit az olvasónak sem szabad megfejteni. A hős vonzalmat tettet egy gyermekeket gyámolító nő iránt, mert nem tud föltámasztani magában olyan vonzalmat, amelyet éreznie kéne. A vonzalom választott tárgya mellett ott áll a kész minta is, az igazi férfi, akitől viszont undorodik. A sötét érzéki késztetések és a cselekvési kényszerek annál kevésbé fedik egymást, minél buzgóbban követi a kijelölt mintát agy a megadott mentális technikát. A nemiség és a személyesség a kultúra megadott követelményei szerint nem egyeztethető. Ezt a kamaszkor végén, az ifjúkor elején mindenki felismeri.
Ilyenkor az ember vagy a személyiségének vagy a nemiségének bizonyos vonásairól örökre lemond, s ennek a lemondásnak a terhét egyedül cipeli, soha senkivel nem oszthatja meg, s legfőképpen maga előtt kell elhallgatnia. A közös hallgatási fogadalom adja ki a modern európai személyiséget. Valamennyiünket valaminek a hiánya ír körül, ami ugyan minden egyedi esetben könnyen megnevezhető lehetne, de rituálisan nem nevezzük meg.
Werthernek nem az a gondja, hogy olyan házas asszonyhoz vonzódik, aki erényessége miatt nem viszonozhatja érzelmeit, hanem az a gondja, hogy hiába forszíroz egy olyan vonzalmat, amit nem érez, ha egyszer olyan vonzalmat érez, amit sem neki nem szabad tudomásul vennie, sem annak, akire vonatkozik. Ha tudomásul vennék, akkor megfelelnének a személyes igényeiknek, de nem felelnének meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a kultúra a nemük szerint támaszt az emberekkel szemben. Goethe ennek az összefüggésnek nem az elháríthatatlan tragédiáját mutatja be, nem a tragédiát, melyet minden egyes európai a maga neme szerint átél, kihív és megvalósít, hanem a polgárság ízlése szerint megszerkesztett melodrámáját. Mindenki, aki a saját magán elvégezett öncsonkítás után még életben marad, Wertherként sajnálhatja önmagát. Werther a búcsú olvasmányának van szánva, s az is lett belőle. Goethe sikeresen elbúcsúztatta benne barátaiba szerelmes önmagát. Mit Sturm und Drang, a magára hagyott, felvilágosodott embernek ennyit sikerült elérnie. Biológiai érésével egyidőben intellektuális formát ad az élethazugságnak, amivel aztán önmaga előtt is legitimálja összes jelentéktelenebb hazugságait. Tragédiáját melodrámaként éli át, mintegy megszelídíti, s miközben tartósítja a tragikus helyzetet, mélyen sajnálja önmagát. A téma még egyszer, immár szomorú és gőgös érettségének szintjén visszatér a Vonzások és választások lapjain, ahol a parképítés gondjai és a cserebomlás elmélete öli meg a tomboló érzelmeket. Goethe hallgatási fogadalmának szentségét az első világháború megtöri, a második világháborúval értelmét veszíti, eltűnik. Camus, Beckett, Mészöly vagy Duras mondatainak "Goethe-tartalma" egyenlő a nullával. Ernst Jünger és Vlagyimir Nabokov az utolsók, akik őrzik szellemét.
Miközben földrészek csúsznak össze, egyesülnek, másutt fölhasadnak és szétszakadnak. Nem lehet kérdés, hogy fáj-e. Hogyne fájna. De épp oly közömbös a fájdalom, mint a földrészeké. Vigasz legfeljebb a geofizikában, ha nem is a magyarázat.