A megszólalás rendjeNádas Péter, Fantasztikus utazáson, 2011. Jelenkor


Nádas Péter a Fantasztikus utazáson című esszékötetében, nem először, mérlegelte mondatait. Amivel nem egy érett szerző prózai szintaktikája fölött ír le a recenzens tiszteletköröket; semmire nem menne velük, ha nem a konkrét műről beszélne ekképp, és nem hangsúlyozná: Nádas, esszéisztikájának egy újabb fejezetét hordva ki, az elmúlt négy év publicisztikáját fésülte össze karcsú kötetté, Nádas mondatainak átgondoltsága, érvelési tisztasága ezúttal (is) olyan beszédhelyzetet teremt, amely, noha nem nélkülözi – hovatovább támaszkodik rájuk – a szépírói stílus és retorézis artisztikumát, mégis és szükségképpen közelebb áll az analitikus, reflektáló nyelvi cselekvésekhez. Ezt ezért is érdemes kiemelni, mert az esszé műfajkeretein belül nem tekinthetünk el számtalan árnyalattól, amelyek között hasonlóan alanyi jogon kaphat helyet, többek között és ötletszerűen: A gyilkosságról mint a szépművészetek egyikéről írott frivol és morbid De Quincey-írás és mostani értelmezésünk tárgya, a Fantasztikus utazáson jó néhány, Nádasnak a mai Magyarország közjogi problémáit tárgyazó szövege.

Nádas nem új keletű  kérdéseket vet fel; ahogyan kell, egyszerre veszi végig az aktuális Magyarország politikai gyakorlatát és az általa kívánatosnak ítélt Magyarország esélyeit. Az őszödi beszéd nyomán kialakult helyzet elemzése, A magyar államhatalom esztétikája (2007. július) az alaphang, amelyet követnek a Kalandozás a bizalom forrásvidékén, a Fantasztikus utazáson, A dolgok állása, az Emlékmű, a Kifutó élet és a Goldene Adele (2009. október). Nádas, nem kétséges, sok más mellett, azért is egyedi jelensége írott kultúránknak, mert komolyan veszi állampolgári és hazafias kötelességeit, részt vesz és alakítja azt a diszkurzív teret, amelyben a magyar demokráciáról vallott különböző felfogásoknak megjelenniük kéne, és teszi ezt úgy, hogy hangvételével a mondatok társaságának az etikettjét is mértéktartóan és -adóan formálja. S ha ehhez hozzátesszük az adekvát megszólaláshoz szükséges ismeretek megszerzése iránti szorgalmát és alázatát, közel járunk, no nem az igazsághoz, hanem az igazságosságossághoz.

A konkrét szövegolvasások során feltűnik Nádasnak a demokrácia működési kereteire, feltételeire és praxisára nézve holisztikus perspektívája, ahonnan tehát a reális értelemben, a hagyományok évszázados értékkészletéből táplálkozó nyugati társadalmak közjogi, írott és íratlan törvényeken nyugvó ökonómiája, disszimulatív karakterű és a magyar társadalom, ilyen hagyományoknak híján lévő működési zavarokat mutató, szimulatív karakterű története látható és összehasonlítható. Ha a recenzens rövidít, akkor abban foglalhatja össze a különbséget, hogy míg a tradíciógazdag polgári demokráciák a törvénykövetés és a felelősségetika alapján szervezték meg magukat, addig a magyar demokrácia a törvénykerülés és a meggyőződés etika törésvonalai mentén őrzi anakronisztikus voltát. Nádas a közjogi méltóságok, a pártok és a gazdaság összehangolatlan, mert összehangolhatatlan magyar jellegzetességét közvetlen és metaforikus értelemben abban látja, hogy a Horthy-korszaktól nem érintetlen kádári a kettős, a fekete és a legális gazdaságnak a mind hatalmilag jóváhagyott, mind állampolgárilag elismert dichotómiája olyan nyelvjátékokat és magatartási mintákat eredményezett, amelyek a kibékíthetetlen és kibékítésre nem szoruló, egymásra utalt bizalmatlanság szerkezetét teremtették meg; állam és állampolgár máig zajló, minden felelősséget nélkülöző szabadrablását. 

Nádas mindezen megfontolását persze a Bibó nyomán Szűcs Jenőnél végső formára hozott Európa három történeti régiója-struktúrába és megosztottságba ékeli, mialatt arról sem feledkezik meg, hogy „időközben a szabad és rendezett piacgazdaság is alaposan megváltozott. Nincs törvényi akadálya, hogy a helyi szociális rendszerek pénzét kezelő tartományi bankok vagy bármely nagyobb magánbank egyetlen tébolyult munkatársa globálisan működtetett pénzpiaci ügyletekbe bonyolódjon, hogy aztán a pénzügyi világrend biztonságára és öntisztító erejére való hivatkozással a piramisjáték veszteségeit az adófizetők pénzéből írja le és a pénzpiacok működését a közjó szinonimájaként kezelje. Aminek az animalitáshoz sok köze van, de se az ésszerűséghez, se az etikához nincs.”

Persze Nádas állításai kérdéseket generálnak: egyrészt, a fenti idézet ellenére és dacára, túlzottnak tűnik Nádas bizalma az ún. régi demokráciákban. Nádas felfogásában a nyugati, a polgári demokráciák működési rendjéért egyrészt a kulturális, ezen belül a filozófiai hagyományban húzódó racionális megfontolások, másrészt a precíziós, egyeztetésekben szakmailag alátámasztott, professzionális, sőt tudósi, már-már instrumentális játékszabályok felelnek, méginkább: szavatolnak. Ez a tekintet, amivel Nádas mintegy egyszerre adja leírását és használati utasítását a rendszernek, önmagában is túlzottan „mérnöki”, de magyarországi adaptációja, ebben a kötetben az őszödi beszédet követő helyzet elemzésekor, legalábbis aggályos. Míg Nádas, jóllehet egyre reményvesztettebben, az ország számára kívánatos perspektívákról, vagyis a nyugati minták követnivalóságáról és eközben persze sajnálatos adaptálhatatlanságáról beszél, addig nem számol azzal, hogy az említett, inkriminált politikai szituációban a Nyugat íratlan politikai etikettje szerint bármely kormányfő nyomban távozott volna posztjáról. Tehát valamely kognitív disszonancia uralja el a terepet, azzal együtt, hogy mindehhez hozzáteendő: Nádas az ország morális válságát diagnosztizáló, köztársasági elnöki fordulattal vitázik konkrétan, s ezt megteheti joggal akár, amennyiben az országot nem tekinti autonóm, avagy heteronóm szubjektumnak. Ebben igaza lehet, ám ceterum censeo: dolgozatából mégis hiányzik, másképpen: reflektálatlanul marad az akkor aktuálisan legsúlyosabb tartalmi elem.

Másrészt kérdéses, hogy Nádas mennyiben lép túl a bibói-szűcsi paradigmán, mennyiben írja át és újra? Mert nem kétséges, hogy annak szótárát bővíti, de a recenzens úgy látja, azon túl nem lendül. Persze ez nem Nádas problémája, voltaképp az egész magyar kulturális közösség ügye; lehetséges-e egyáltalán, és ha igen, mikor meghaladni ezt a képletet? Annyi biztosnak látszik: amíg a belső, mindenféle koloritú emlékezet, tehát a gyászmunkák, a szembenézések elmaradnak – nemigen. Addig marad ugyanez a „rózsafüzér”; bízzunk benne, hogy egyszer – valahol, valakinél - meghallgatásra talál.

A recenzens nem szívesen maradna viszont adósa ennek a könyvnek; gondolkozik is erősen: lehet, hogy leragadt egy témánál. Mert Nádas könyvében feledhetetlen emléket állít még például egy romániai-erdélyi utazásnak Richard Schzwarzcal; a kötet címe Schwarz kelet-európ-balkán-könyvének előszava. Ennek az írásnak a szövetét már a szépírói ábrázolás átütő szemlélete határozza meg, mintegy „illusztrálva” a diktatúrák természetrajzát, követéssel, motozással, kihallgatással és egy balesettel, amelynek titkosszolgálati szándékossága illetve emberi mulasztásból következő véletlenszerűsége a mai napig megítélhetetlen. Dermesztő akvarelleket tesz fel a „vászonra” Nádas; sáros keréknyomokban gázol az olvasói képzelet, hideg dobkályhák rozsdálló árnyékában toporog, néma, érintetlen tájban gurul egy autóban zajtalan.

És nem mehetünk el az emlékműveket állító, az áldozatokat kisajátító és kizáró politikai képzelet elemzése, Nádas demokratikus felháborodása, illetve az egykor a Schiele-festményt kísérő botrány mélyszerkezetét, az erotika és művészet és nyilvánosság háromszögében feltáró írás mellett sem.

Nádas Péter esszéit most is érdemes zakózsebre vágni, a belső zsebbe kihegyezett ceruzát csúsztatni; egyetérteni vagy ellenkezni vele, aláhúzni vagy széljegyzetelni, „újraírni” a könyvet, higgyék el, megéri.