Achimének

egyszer azt írta
egy képes levelezőlapon
a legszebb képeslapon amit Rómában fellelt
hogy a legszebb könyve
az Atlas der neue Poesie –
a könyv küllemére értette
bizonyára a könyv kivételes belső tagoltságára
úgymond a szellemére
az önkéntelenül adódó szépészeti elvre
szándékosan nem mondok esztétikát
költő kezén
a helyesen elrendezett anyag adja ki
habár nem lenne egyszerű definiálni
mi helyes
mi helytelen
az orrára bízza önmagát
a szemére és az ujjak érzékeny begyére
így jó mondja
olykor a véletlen rendezi el helyette
s ő elfogadja
olykor az intuíció
sokat nem tudni róla
máskor több évtizedes tapasztalat
jártassága az írásos hagyományban
– e legszebb szép könyvében alámerülve
a költészetéről ugyan semmit meg nem tudhatunk
talán az emberhez kerülünk közel
akit mások Achimnak
Joachimnak
a lépcsőházban Sartorius úrnak
neveznek
egészen precízen doktor Sartorius
veszélyes testközel
mit tud
kit ismer
mit figyel
ha az embert és a költőt el lehetne egymástól
választani
nem lehet elválasztani
azonosságuk szabad szemmel nem látható
a költőt
testi valójában sose látod
ebben a szép könyvében pedig láthatóan
különválnak
egymástól messzire távolodott jéghegyek
az énről levált én némán úszó hideg tömege
képes
a Titanicot
elsüllyeszteni
hiába keressük
nem a saját költészetének viszonylatába helyezi
mások költeményeit
arra figyel
milyen viszonyba helyezik el
önmagukat a költőtársak
ő maga váratlanul fog elibénk kerülni
nem világirodalmat lát
ez nem holmi globalizáció
követi a műfaj korokat és kultúrákat összefűző
szálait
vannak lények
akik különböző pozícióban
majd mindenütt mindig verset írnak
az ember csak megy
kezében az új költészet atlasza
erdők hegyek sivatagok tengerek
a megfelelő leltári adatokkal is felcédulázza
Les Murray életét a dédapjánál kezdi el
a New South Wales-i erdős dombok között
fűrésztelepek zajában istállók trágyamelegében
mielőtt Duo Duót
Londonon és Leydenen át elkísérné
az emigrációba
nem csak a kínai hagyomány
hanem Sylvia Plath és Dylan Thomas szempontjából is
meg kell szemlélnie
Berlinbe ér vele
Manfred Peter Heint a csontig elszenesedett
Kelet-Poroszországból kíséri át
Helsinkibe
vele együtt fordít hátat a nyugati modernitásnak
hogy egy ideig Edith Södergrant és Oszip Mandelstamot
kövessék
Jorge Semprunt megkérdezi
Guillén és Alberti után valóban
José Angel Valente lenne-e a legjelentősebb
spanyol lírikus
vele aztán Genfbe és Párizsba
majd Almeríára megy
együtt tanulmányozzák Juan de la Cruzt
meg másokat
látni
a fragmentumok és részecskék miként
oldódnak el az energiamezőkön
legalábbis a modern fizikában
a legnagyobb örömmel tölti el Budapesten
ahol Esterházy Péter
és jómagam csak megerősíthetem
hogy nem tévedett
ha már
akkor
Weöresön kívül Pilinszky János
majd megfigyeli
Christopher Middleton miként követi
óvatosan önmagában
az emberivé szelídített vadállatot
ilyen egy igazi angol gentleman
a texasi Austinba követi
még szerencse
hogy tisztes távolságban marad tőle és
a saját roppant ismeretanyagától
így mindenki saját felfedezéseként csodálhatja
válogatott vonzalmainak hegycsúcsait
fagyott víztükreit
érzékelésének térképszelvényei között
lapozgatunk
akárha minden kiválasztott költővel szólva
azt mondaná
még mindig nem én
én vagyok
nem én vagyok
holott megszólalásig hasonlítok
ez annyira ő
ahogy összecsippentett szemráncokkal
moccanatlan a szembogár
némán élvezi az egészen másokat
saját verseibe nem engedi be őket
azt nem
csak meg nem érinteni
maradjanak magukban teljesek
kerülő utakon
a kertek alatt settenkedve
késleltetve
érzékenységének rebbenékeny anyagát
csöndes és kitartó szenvedélyének tárgyát követve
szigorúan leválasztani
a költő költeményét a költészetéről
de látni költői szándékait
külön venni a versét
a költészetét és a költészetet
kicsit úgy
ahogy Szókratész
amikor Alkibiadész a szerelmével ostromolta
ő pedig
bármennyire hajlott volna rá
nem engedhetett
a szépséget akarta
s ehhez bizony kevés az egyetlen szép
Alkibiadész
s ha már a szépségről beszélünk
hála Dumont-nak
az Ich habe die Nacht
sem éppen csúnya könyv
nagy olvasókönyve Alexandriáról
a pompeji vörös és a sivatagi sárga kötésében
legalább ilyen szép
válogatott verseinek kéklő és fehérlő
görög kiadása
sosemlátott könyvészeti szépség
igaz
verseinek magyar kiadása
nem sikerült valami fényesen
ami a küllemét illeti
társfordítója vagyok e kötetnek
egyszer ijesztően kora reggel
Berlinből vonaton Lipcsébe mentem
még tök sötét volt
húszfokos hideg
az endékából ránk maradt olvasólámpa fényében
a Sinn und Form margóján jegyzeteltem
sorról sorra haladva
visszaszólt az anyanyelvemen
odakinn hóvihar
minden verseskötetét így firkáltam össze
ez később sem változott
benne egyszer sem csalódtam
huzatos vasúti várótermekben
ismeretlen nők és férfiak kipárolgásától odvas
szállodai szobákban
repülőtereken
hajón
amikor már előre láttam borzalmas óráimat
mondom
a verseivel fogom magam megmenteni
ilyen önző
egy szenvedélyes társfordító
érzelmi életem legjava
alkalmazott anyagként benneragadt
a verssorokban
a szavak felületén minden tolakvás nélkül
megtapadtak az árulkodó jelek
miért olvasok én idegen verseket
mi másért
minden ünnepélyességtől mentes meghívás
amit nem tud nem elfogadni az ember
nekem ilyenek e versek
aztán olvadozhatok velük az anyanyelvemen
pedig sok minden szól ellenük
majdnem minden
idegen vers idegen nyelven
nagyon mélyre kell az embernek egy idegen élet
nyirkos tárnáiba lemásznia
hogy a derengő sötétben a sorok felületén
akár csak egy pillanatra megragadjon
a nyelv nem szótári szavakból áll
vak és elvakult
állandóan látni fogja
hogy a saját anyanyelvén nem fog sikerülni
amit ugyan megértett
miként sikerülne
ha egyszer a szavaknak a saját nyelvén
más a hangalakja
meg maga a költészet is olyan érthetetlen
valakinek
aki legfeljebb akkor versel
amikor a történet futását ritmussal kell megsegíteni
alig felérhető
a verset
szóból veszik
van lélegzete
a szövegfelület véglegessége mégis miből vétetik
milyen anyagból
miként vándorol benne a belső látás
s miként mozdul a gondolkodás
miként kapaszkodik
mit kockáztat
ez a költészet írja róla Angelika Overath
a nyelvi ellenkezésével ragad meg
ha nem a két anyanyelv közös szakadéka fölött
kéne Achim nyelvi ellenkezését megértenem
akkor pusztán annyi lenne a különbség közöttünk
hogy ő gondolja nekem előre
amit én vele gondolok
ez a költészet első pillantásra
csodálatraméltó részvétlenségével hat
csaknem személytelen
– ezt a mondatot Kavafiszról írja
Marguerite Yourcenar
nem én írom Sartoriusról
az igen hasonló arányok miatt idézem
Kavafisz miatt idézem
amúgy is alig van mestere
holott fordítóként
igazán nem hiányzik belőle a képesség
hogy másokba beszélje át magát
Sartorius költészete személyhez kötött
ám abban már nem lennék biztos
hogy ez az ő személye lenne
nem önös
nem énes
vannak ugyan erősen egoista kedvencei
édesek és gonoszak
gyermetegek és nyersek és fájdalmasak
ő nem ilyen
habár a lehető legintimebb dolgok körén belül
mozog
a szó erotikus és ritmikus értelmében egyaránt
el nem oldja magát tőlük
lélegzete olykor a históriától mégis
oly súlyosan akad el –
a cunnilingustól nemkülönben
– lénye eltelt
ez a költészet első pillantásra
az emberi együttérzésével ragad meg
ami személyes benne
az másokra vagy másra vonatkozik
minden versének mindig van egy másik tárgya
nem én
minden belső tiltakozásom ellenére kimondanám
hogy
alázata nem keresztényi alázat
jegyezzük meg mellékesen
hogy tárgyiassága a lehető legnémetebb
a költői én mindig másokat szolgál
feloldódik a tárgyakban
kérlelhetetlenül
nyomtalanul
tünteti el a dologban a saját hangoskodó tulajdonságait
visszafogott személyességétől hosszú időkre moccanatlanná
dermed a lét a versben
megint a sötét szembogár
tárgyiasság és személyesség
e két nagy költészeti tradíció
egymás tekintetébe vész
amit verseinek holland fordítója
Cees Nooteboom utánozhatatlan élességgel
jellemez
mindez egyfajta figyelemmel áll kapcsolatban
mondja
így gondolom
mondja
inkább megfigyelésnek kéne neveznünk
e megfigyelés akkor áll elő
amikor a figyelem látássá változik
másként kifejezve
mondja Cees
szemlélődés lesz a megfigyelésből

vizionárius erővé változik

amitől a megfigyelés tárgya
titokzatos tartalmakkal és történetekkel
telik fel
s ettől maga a költő is átváltozik
mondom én
„sage ich wem"
idézem őt
aki a versben a kontempláció eleven tárgya lett
német nyelven messzibbre jutni az érzéki absztrakcióban
nemigen lehet
az én önfeláldozása a végére ért
nagy emocionális munkájának komolyságából
majd mindig az utolsó szó
billenti ki
tegyük hozzá
igen jótékonyan
nála az utolsó szó csaknem poén
az érzelmeknek ugyan nincsenek
az érzékeknek bizony vannak vaskos
poénjai
jól rejtegetett tulajdonságaival váratlanul
áll elő az ember
olykor még önmagát is sikerül
meglepnie
utolsó soraival kitart
monotóniája megtart a levegőben
s akkor a kedély úgy billenti meg
mintha költőstül rögtön szakadékba taszítaná
Sartoriusnál a poétika
csakugyan távol áll attól –
írja róla Márton László a ronda magyar kiadás
okos utószavában
– hogy készen kapott dolog legyen
költeményeinek formája nem valamiféle
hagyományos metrikán alapul
így folytatja
hanem a láttatások nyelvileg és képileg
szigorúan megkomponált belső ritmusán
aki nem tudná
László a német költészeti hagyomány
egyik legjelentősebb
magyar ismerője
Luther Gryphius Kleist és Novalis fordítója
ezek a versek
olyan emberrel üzennek
s itt most ismét a mindenkinél világosabban
látó
holland költőtárs
Cees beszél
aki nagyon messzi járt
csillagéveket hagyott maga mögött a belső
utazással és olyan helyen járt
ahová az ember
normális körülmények között nem jut el
Cees szemében Achim
egy űrkapszula
mintegy Camus szellemében foglalva össze a dolgot
„la physique finit dans la poésie"
egyfajta kíméletlen bár nem tolakvó
tárgyiasság
egyfajta szemérmes és hallgatag személyesség
„il faut choisir
entre la contemplation et l’action"
mondja más helyen Camus
s nem kétséges hogy mire hajlanak
Camus-t azért kell itt előcibálnom
hogy jobban lássék a szellemi környezet
amelyben a fizikai a filozófiai és a költészeti
nem áll olyan távol egymástól
mint a német gondolkodásban
Achim német nyelve
egyfajta mediterranizmusra hajlik
a szónak nem csak a földrajzi értelmében
magába fogadja az antikvitást
a görögökkel és a latinokkal
a meleg tenger lustálkodásait
az élet testiségben felizzó örömét
„jusqu’à l’os sagte ich ihr
bis zum Knochen"
a kontemplációra való hajlamot
az akciótól való verstani idegenkedést
Egyiptomot
az afrikai és az ázsiai partokat
ez a világ
az ízeivel és a fűszereivel és
a nyelvi ellenkezésével együtt
az otthona
nem csak azért mert Tuniszban nőtt fel
miként lehetne pusztán életrajzi adat
Bordeaux-ban gimnáziumba járni és Párizsban
egyetemre
képzelete más európai régióban él
mint ahonnan a nyelve származik és
a családja
„wohin hefte ich meine Augen"
az értelem nem önálló princípium a költészetében
ami németül elég meglepő
annál inkább a szenvtelen figyelme –
amolyan angyali obszerváció
a botrányos dolgokkal szemben is
– Cees okos költőként írja le
s akkor még hozzá kell tenni
hogy a magyaroknak bizonyára más
az okossági koefficiensük
mint a hollandoké
akiknek megint más
mint a németeknek
magyarul mindenesetre fel lehet feszülni
a mediterrán értelemre
ha képeit elég élesen követi az ember
olyasmit ért meg
azonosulása és ellenkezése
olvadási pontjain
„hol a kristály már füstölög"
amit magyarul különben nem
egyszer megkérdeztem tőle
valami olyasmit kerestem
amit a két nyelv közé sodródva
valószínűleg nem lehet megérteni
vannak dolgok
amelyek se innen se onnan nem érthetők
az ember
hol az egyik lábára hol a másikra áll
nagy zavarában
valójában kit szeret
ennyi mindenkit egyszerre nem lehet
nem lehet
hogy senkit ne szeressen
éppen ment volna el az utcán
Pierre Jean Jouve
mondta
de nem németül
tette hozzá gyorsan és élesen
s már ott se volt
olyan világos
meghökkentő
mikor az ember utána megy
mire gondol
s így aztán az asztalán véletlenül
egymás mellé kerül
Kavafisz és Pierre Jean Jouve arcképe
meghökkentően hasonlítanak
ugyanolyan szemüveg ül a megszólalásig hasonló
orrukon
ilyen hülye kis bajuszt
Budapesten
legfeljebb kishivatalnokok és nagykörúti
cipészmesterek
viseltek
talán mindketten észrevétlenek akartak maradni
a tömegben
Sartorius német költészetéből
„qui brûle de l’esprit muet"
tényleg kihallani
azt a valamit ami
Pierre Jean Jouve verseinek német
vagy akár magyar
fordításából nyomtalanul eltűnik
hát körülbelül így
és idáig
aminek őrzöd szellemét
annak nem veszítheted el a hangalakját
vagy a hangvételét
ennyit lehet mondani
ha az ember a magyar nyelvből
kihajolva nézi
legalábbis a technéről ennyit lehet mondani
egy olyan korszakban
amelyben szemérem tiltja
hogy az ember tychéről beszéljen –
„a lakott világ e legnagyszerűbb empóriumában
mely most kőhalom és tenger
és a végkimerültség puszta érzete"