Amit Marc Martinről tudni lehet avagy nem árt tudni róla

Bordeaux-ban született 1967-ben, s bizonyára ott sem olyan könnyű megszületni. Vagy legalábbis nem teszi egyszerűbbé az életet.
Pedig gazdag, pompás, régi város. Már a római időkben ott hevert az óceánba siető roppant méretű, sárga és barna iszaptól terhes Garonne kanyarulatában. Parti sziluettje építészeti műremek. Ha csak arra gondol az ember, hogy Montaigne két periódusban volt a polgármestere, s Étienne de La Boétie-t, a szonettek költőjét itt ismerte meg. „Minthogy oly rövid ideig tartott és oly későn kezdődött, hiszen mindketten meglett férfiak voltunk, ő néhány évvel idősebb is, nem vesztegethette az idejét arra, hogy a lanyha és szokványos barátságok mintáihoz igazodjon, amelyeknek hosszadalmas előzetes beszélgetések megannyi óvintézkedésére van szükségük. Ennek nem volt más eszméje, mint ő maga, és csak önmagára vonatkozhatott. Nem egy sajátos megfontolás, nem is kettő, nem három, nem négy és nem ezer: hanem ennek az egész vegyüléknek ki tudja miféle párlata volt az, mely egész akaratomat magával ragadta, elmerítette és elveszítette az enyémben, ugyanazon mohósággal és igyekezettel. Azt mondom, elveszítette, s így igaz, semmit nem kímélt, ami a sajátunk volt, az övé vagy az enyém." Micsoda város, ahol ilyen barátság születhetett. Martin a város északi peremén nőtt föl, habár egy patinás, magas kőfallal övezett belvárosi gimnáziumba járt be a városi gázgyár szolgálati villájából; az édesapja hosszú évtizedeken át volt a gázgyár főmérnöke. Szigorú, szótlan férfi, megengedő, selymes mosollyal a szája szegletében, aki szereti a kivételes könyveit és a háza alatt a kitűnő kis borpincéjét. A fiát elég nehéz is bárhol úgy megkínálni borral, hogy az ínye, a nyelve és a szájpadlása elégedett legyen. Sokféle borral kísérleteztem, olasszal, némettel, magyarral, mozdulatlan arca ilyenkor udvariasságot sem árul el. Van olyan bor, amelyik a szájüregében még átmegy a vizsgán, a torkán azonban nem bizonyul elég telítettnek. A bornak, ha éppen nem édesanyja szülőhelyéről származik, nem Buzet, Cahors vagy Côtes de Duras, akkor Bordelais-nak kell lennie, megértem. A szigorúbb listák szerint a négy termőhelyről származó borok egyikének. Médoc, Graves, Sauternais, Saint-Emillion, magam is így gondolom. Bár számára ezek közül a Médoc a legbiztonságosabb. Médocban volt a nyári házuk, s a családi vacsoránál bizonyára ezt szokták meg. Hárman vannak testvérek, húga és bátyja van. Különben azt állítja, hogy a szülővárosát alig ismeri.
Meglehet, de ha valaki egyszer Bordeaux-ból bárhová elszármazik, akkor vagy szállítják a bort utána, vagy nincs többé a világban mit innia. Van még egy kemény hátránya a bordeaux-i születésnek. Ha valaki Párizsba megy, akkor franciául ismét meg kell tanulnia. Ez nem személyre szabott gond, ha Genfből vagy Oranból jön, akkor is ugyanígy működik, személytelenül és kíméletlenül éri el.
S akkor könyve témájához már elég közel kerültünk. Miként tud az ember a saját anyanyelvéről lemondani.
Pályafutásáról érdemes még tudni, hogy mielőtt Debrecenbe jött volna magyarul tanulni, majd az Eötvös Kollégium francia lektora lett volna, hogy aztán összehasonlító irodalomtudományt és modern irodalmat hallgasson a Sorbonne-on, majd a megmagyarított Villonról írja meg szakdolgozatát, illetve négyéves kemény munka és mellédolgozás után mégse fejezze be „a szerencsétlen sorsú magyar szürrealizmus" történetéről szóló doktori értekezését, egyszóval mindezek előtt Bordeaux egyik elővárosában, Talence-ban elvégezte a vendéglátóipari főiskolát. Szakács mestervizsgája van. Párizsban és Lübeckben főzött. Aki látta őt konyhában dolgozni, s evett a főztjéből, tudja, milyen csodára gondolok. Röviden szólva úgy van ez, mint a bordeaux-i borral. Aki ma iszik egy kortyot belőle, annak az ínye az első századra emlékezik, a nagy időt mintegy percről-percre visszapergeti. Benne lesz minden borászati tapasztalat. Vissza az időbe, amikor a patríciusok szőlővel telepítették be villáik kertjeit. Felfedezték annak a szabályos triangulum alakú tájegységnek az áldott éghajlati és talajtani adottságait, amelyet nyugatról az Atlanti-óceán, délről a Pireneusok atlanti vonulata, keletről átlósan a Garonne, valamint a Dordogne torkolatától óriásra duzzadó Gironde határol, s amelyet közel sem véletlenül Aquitaine-nek (magyarul Aquitániának) neveztek el.
Tavak, folyócskák, csatornák, lápok és mocsarak világát zárja be.
Sík vidék, alföld, meszes tengeralja, tengeri hordalékból némi domb, ahol a kontinentális, az óceáni és a mediterrán éghajlat szerencsésen találkozik.
A főzés francia tudományának talán nem ilyen mély a kútja, helyesebben a százéves háború rettenetes éhínségei brutálisabban szakították meg a hagyományát. De ahogy Marc a kagylót mossa, ahogy a citromot csavarja, ahogy a hagymáról lefosztja a héját, ahogy bedob a serpenyőbe egy darab vajat, abban bizony nem csak a főzés napi gyakorlata, hanem több száz év módszertani szigorúsága és könnyűsége benne van, az idő ihlete.
Legegyszerűbb ételei a legnagyszerűbbek.
De látom már, az elsőkötetes szerző himnikus bemutatása elmarad. Egyszer majd írnom kell a szakácsművészetéről. A jótét atyai barát vagy az ifjak bölcs vezetőjének szerepe tőlem különben is oly távol áll. Tőle pedig, akinek szövegei telítve vannak mindama sötét és pusztító, elemző és lázadó, mohó és becsavarodottan önös energiával, amely a francia irodalomban az alattomos Laclos-tól, az édes Lautréamont-tól, az őrjöngő Artaud-tól, az ármánykodó Genet-től és a jeges Bataille-tól oly ismerős, minden ilyen jellegű igény valószínűleg még távolabb.
S akkor mindezen szerzők két roppant ősmintájáról, Rabelais-ról és De Sade-ról még csak nem is beszéltünk.
Féktelensége ez előbbi szerzetesi humanizmusának gyámsága alatt áll: „Fais ce que voudras" – csináld, mit megkívánsz. Libertinus űzöttsége, szenvedésre való hajlama viszont minden valószínűség szerint az utóbbi jegyében.
De maradjunk mindenekelőtt az ellenőrizhető tényeknél, az életrajzi adatoknál, mondom magamnak. Ám rögtön azzal folytatom, ami közel sem ellenőrizhető, a saját zaklatott olvasói élményemmel.
A szabadságőrületnek, az örömnek, a vadságnak és a bájnak, mindannak, ami Marc Martin szövegéből árad, a magyar nyelv a forrása. Nem az egyedüli forrása. Az idegen nyelv meghódításából, birtokbavételének szeszélyes izgalmából, a nyelvi ízlelés élvezetéből táplálkozik, egy francia, aki a francia irodalmi hagyományt mintegy beleírja a magyar nyelvbe, ám a magyar nyelvbe érve a saját kajánsága, a saját kárörvendezése, a saját gonoszkodása emészti el. A hozott anyag minden alkatrészével egyetemben és jól hallható kollízió kíséretében nekiverődik az idegen kifejezési eszközöknek. Amit csinál, az a minőségétől függetlenül unikális, a magyar írásosság sajátos dokumentuma, de elsősorban nem ez benne az igazán érdekes.
Hogy a tébolyító élvezetet ő pedig a magyar nyelv minden előkelő ellenkezése ellenére, minden fájdalmat és nyűgöt vállalva, bizony megszerzi magának. A nyelvvel való bujálkodása a szövegben sugározni kezd. Olvasása közben elnéző és élvezettel teli mosolyt adok cserébe, s anyanyelvem egész kincsesházát elbűvölve megnyitom. Nem azt, ami egyéni, ami titkos, ami rejtett, ami személyes, azt nem, szövege az ilyesmit nem is kívánja, hanem azt a helyet, ahol a közös nyelvi kincset őrzik. Az ember olvasás közben ettől a jelenségtől nem csak tartósan meglepett, hanem gyámoltalanná válik. Nem hitte volna, hogy nyelve létezhetne a személye nélkül. S azt sem hitte, hogy valaki egy idegen nyelv gazdag anyagában a személyes tulajdonságait elrejtheti.
Martin olvasása közben egyenletesen, kitartón, elháríthatatlanul örülni kell. Holott elbeszélői anyaga láttán sok mosolyognivalója nem marad senkinek. Sötétségbe visz, felhorzsol, homályból hurcol át homályba, akkor a legmagányosabb, amikor nincsen egyedül, fájdalmas. Egy idő múltán mégis így vettem kezembe a könyvét, az öröm előlegével.
Olvasás közben nem a lelkemet tárta föl, hanem a nagy közös nyelvi kaptár felfedezetlen zugait, vagy azokat a fényes termekből nyíló pókhálós termeket, amelyeket a magyar nyelv álmában sem ismer.
Olvasás közben az ember arra a legbensőbb kérdésre válaszol, amit a szerző tett fel. Sanda leszek, gonosz és gonoszkodó. Vajon a franciának tényleg sikerülne-e az anyanyelvemet maga alá gyűrnie. Olykor nyerítenem kéne. Amikor éppen sikerül neki, vagy még inkább, amikor csütörtököt mond. Ilyenkor érzi is az ostobája, hogy nem megy, s csak lóg az idegen szeren tehetetlenül. Ha egyszer a gallicizmusok örök betétjeit sehol nem sikerül beváltani.
A lexikális és a szintaktikai hibák mindazonáltal énekelni kezdenek. A visszatérő hibáknak látható lesz a rendszere. A rendszernek önálló jelentése támad. Ez lesz úgymond a szöveg önálló örömöt adó írói dallama. Amitől megint gazdagabb lett a féltett és egyetlen magyar anyanyelvem. Az ő anyanyelvéről nem beszélve, amelynek erről a nem várt gazdagodásáról soha nem lesz tudomása. Nem csak az anyanyelvi határokat félresöprő indulatát élvezem hát, nem csak újabb és újabb rohamainak naiv báját, hogy olyan várat vegyen be, amit még a töröknek sem sikerült, nem csak a győzelmeit és a csúfos felsüléseit. Ennél jóval többről van szó, bátorságról, veszélyesebb távlatokról.
Rést üt a nyelveken, nem az egyiken és nem a másikon, mindkettőn. Közöttük megy el. Egyiket a másikban méri meg, egyiket a másikba fonja be, bevezeti őket egymásba. Azt a felettébb homályos tudati mezőt teszi érzékletessé, ahol a nyelvi öntudat véget ér, érzés és gondolkodás csupasz és védtelen, s így a személyiség nem operálhat a kultúra kemény vértezetében.
Tizennégy évvel ezelőtt Martin küldött nekem Párizsból egy 70 számozott lapból álló, kézírásos, vörös és fekete tintával írott, keménykötésű könyvecskét, amely minden bizonnyal egyetlen példányban készült.
Első versfordításait küldte így el, Robert Desnos verseit. Ha egy huszonegy éves francia fiatalember, akiben mindenféle irodalmi ambíció munkál, meghökkentő sebességgel és bámulatba ejtő mélységekig megtanul egy olyan rokontalan idegen nyelven, mint a magyar, akkor szinte el is várható, hogy két év múltán magyarról fordítani kezdjen franciára. De fordítva csinálta. Akárha rokontalan idegen lenne az anyanyelve, netán valamelyik előző életében lett volna magyar az anyanyelve, franciából magyarra fordított. Néhány versfordítása ezek közül később a Holmiban megjelent.
Akkor már eléggé tudott németül, valamennyire angolul, de gondolom, ezekkel a nyelvekkel azóta sem tett hasonló kísérletet.
A fordítás mint szeretet és adakozás. Dörzsöltem a szemem, el voltam ragadtatva a kézírásos könyvecskétől. Ridegen és durván mégis eltanácsoltam attól, hogy magyarul írjon és magyarra fordítson. Nem lehetett eldönteni, hogy ezek a Desnos-versek most kinek a költeményei. Jobban élvezte a saját idegen nyelvét, mint a másikét, amely a sajátja.
Alkotói szempontból a megsértett hiúság nem mindig pusztító. Önfejűségből van úgyis bőven tartaléka. Végül is a Bika jegyében született, ráadásul Bordeaux-ban.
Később persze fordítva is dolgozni kezdett. Oravecz Imrétől és Rakovszky Zsuzsától kötetnyi verset fordított, de fordított Csáthot, Hajast, Hazai Attilát, Kornist, Kovács András Ferencet, Lengyel Pétert, Németh Ákost, Sziverit, Tóth Krisztinát, s fordított e sorok írójától is. Tavaly neki adományozták a „Le Prix Nicole Bagarry–Karátson" fordítói díjat. Legjelentősebb kutatói, fordítói, szerkesztői és kiadói teljesítménye az én szememben egy testes, nagyalakú és nagyon szép antológia, a Destins croisés de l’avant-garde hongroise (Edition L’Age d’Homme, 2002), amely Barta Sándor, Déry Tibor, Illyés Gyula és Kassák Lajos művei köré rendezi azokat az írásos és képi dokumentumokat, amelyek aztán összefüggéseikben rajzolják meg a magyar avantgarde tíz évének történetét. Egyik legnagyobb becsvágya, hogy a francia recepcióban a magyar irodalmat kiemelje egzotikus szerepköréből. Az antológiával, amelyben a szövegeket visszaültette természetes környezetükbe, a lehető legtöbbet tette meg ezért.
Ám akkor Desnos-t akart a magyar nyelvnek adni, akit a magyar nyelv nem ismer. Később Artaud-val megismételte a szerelmes adakozás gesztusát. A vérsugár, amelyet Kövesdi Lászlóval közösen fordított, meg is jelent a Nappali házban, a Végső Leszámolás az Istenítélettel sajnos nem.
„Még nem gondolkozott azon, kedves Uram, hogy fordítása sohasem lehet tökéletes?"
A kézzel írott könyvecske előszavában, amelynek átdolgozott változata később A hályogkovács címmel szintén megjelent a Holmiban, ezzel a szónoki kérdéssel fordult önmagához. „Ide hallgasson, egy terhességnyi ideje Budán vagyok. Eljött az idő. Tán együgyű és jogtalan a gondolat: néhány költő, akit én épp szeretek, s akik ismeretlenek, s akiket következésképpen éppen azért még inkább szeretek: azaz: FORDÍTANI szeretnék. Legyen elég a véletlenből. Most tán rajtam a sor. Kezemben tán a játék. Lassan áttörtem a vízszintes szóbéli helyzetet és egy szeszélyes parabola alakú ösvény kedve-kénye szerint paradigmás nyelvrétegek alá buktam, műkertészként, búvármadárként. A Nyelvezet köpönyege széjjelnyílott, erős illata arcomba áradt, midőn simogattam a magyar szavakat. Sündisznók. Őszibarack. Titokzatosság. Világosság. Éjfélkor kopogtattam. Magyarok nyitották ki az ajtót. Dolgoztunk egész éjjel. Így hát elkészült s megszületett a franciából néha-néha csúnyán kipréselt mondat. Légy szíves, szelídíts meg. S várni. Lassan szavakat varrni. És hirtelen föl- és előtűnik, húsos tűzijátékként elmenekül és tüneményként újra megjelenik, mint képzeletem egyik alkotása – a tengervölgyeken át, szaladva, általam üldözve –, akit bizonytalanul mellemre vonok karjaimmal – egyszerre kegyetlenül lévén jelen s tőlem túlon-túl távol. A csöndes és zajos tenger visszahúzódott fehér párnámra – párnájára visszadőltem. Ébredéskor az eltaknyosodott mondat ujjaimra csorgott. Words! Words! Words! És semmim nem maradt. Addig, ameddig nem nyújtja újra remegve harmatba borult, könyékig meztelen karját, amíg nem érinti arcomat, és ujjai nem tévednek hajamhoz. A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből."
Könyvének nagy kérdése marad, hogy az ember szerelmes lehet-e egy idegen nyelvbe. Vagy ha szerelmes, akkor a nyelvi szerelem csillapíthatja-e. Az anyanyelvébe nem érdemes szerelmesnek lennie, hiszen amúgy is örök az ödipális kapcsolat. Egy ilyen furcsa szerelem nem áll-e tiltás alatt. Nem a bálványimádás sajátos formája-e. Vagy mit tegyen az ember, ha mégis megesik vele, ha egyszer szabadságában ennyire elátkozott.