Angyalosi Gergely: Mint gyümölcsben a mag

A cím választásakor Nádas Péter bizonyára gondolt Rilke sokat idézett fejtegetésére a Malte Laurids Brigge elejéről, amelyben a nagyvárosi, személytelen, esetleges, illetve a "hajdanvolt", otthonos, személyes halál szembeállítása a tét. "Azelőtt mindenki tudta - vagy talán csak sejtette -, hogy a halál bennünk fészkel, mint gyümölcsben a mag. A gyermeké kicsi, a felnőtté nagyobb. Az asszonyok a méhükben hordozták, a férfiak pedig a szívük táján. Ez legalább igazán az övék volt, s különös méltósággal, csendes büszkeséggel járkáltak vele a világban." (Nádas Péter: Saját halál. Jelenkor, 2004)
Nem tudjuk persze, hogy "valóban" létezett-e a meghalásnak ez az idillien személyes korszaka; elég annyit tudnunk, hogy Rilkének szüksége volt erre a vízióra, hogy szembeállíthassa művének jelen idejével, amikor "az emberek egyre kevésbé akarják, hogy saját haláluk legyen". Nádas könyvének címe utalhatna tehát arra a kérdésre is, hogy egy évszázaddal Malte kora után mennyi esélyünk van erre a bizonyos "autentikus", személyes életünkkel szerves egységet képező halálra?
Nos, nem hiszem, hogy erre utal; nem is csupán azért, mert a világ nagyvárosiassága olyan méreteket öltött, olyan dimenziókba hatolt be, amelyekről Rilkének még fogalma sem lehetett (ebben az értelemben a válasz: nem, nem lehet többé ebben a "hajdani" értelemben saját halálunk). Nádas Péter azért sem gondolhatott a rilkei naivan szépséges meghalás-minta - s ez nem játék a szavakkal - életképességének a firtatására, mert maga a kérdés is elmozdult, átalakult azóta. Nem ott húzódnak a személyesség és a személytelenség, az én és a másik, az én és a többiek határai, ahol annak idején. Elmozdultak a realitás és a fikcionalitás ikermezejének alakzatai is, és mindezek az eltolódások és metamorfózisok olyan tapasztalati tér részét képezik, amely személyes és személytelen egyszerre.
Nádas művének beszédhelyzete is tükrözi ezt. Valaki "elmeséli" az infarktusának történetét (noha rögtön megjegyezhetnénk, hogy ennek a történetnek a középponti mozzanata éppen az átlépés egyfajta időtlensége), és ez a valaki minden kétséget kizáróan maga az író. Nemcsak abban az értelemben önmaga, hogy egyes szám első személyben beszél, hanem annyiban is, hogy fontos szerepet játszanak "íróságának" rekvizitumai, mondhatni, az írástudó életének díszletei, kellékei, dramaturgiai fordulatai. (Ilyen például a korrektúra kijavításának mint megoldandó problémának az állandó visszatérése, ami a nem-író ember számára már-már tragikomikusan hat. Ezzel a tragikomikummal viszont az íróember teljesen tisztában van, vállalnia kell, pontosan az úgynevezett "saját halál" lehetősége érdekében.) Ifjú és lelkes irodalmároknak nem érdemes tehát azon ügyködniök, hogy ezt a kis remekművet elemezve elválasszák az önéletajzi-hitelest a fiktív-textuálistól: hiszen itt a személyesen átélt elbeszélésének helyzete szabja meg a hangnemet. S igenis lényeges az, hogy a beszélő írónak, a szavak, megformált mondatok, a fogalmak és filozofémák emberének tudja magát. (Továbbá hivatásos fényképésznek, aminek a mű egy pontján szövegszerűen is jelentősége támad, a szöveget körülölelő és ellenpontozó gyönyörű körtefafotók révén pedig a mű egészét tekintve úgyszintén.)
A módosulás éppen a "személyesen átélt" jelentését illetően következik be Nádas könyvében. Illetve, ha egyáltalán lehet ilyen röviden szólni erről az élményről (amelyet, engedtessék meg ennyi szubjektivizmus, a recenzensnek - talán kisebb intenzitással -, de volt szerencséje átélni), minden ezzel a dilemmával kezdődik. A lélek vagy a test üzen? - merül fel mindenekelőtt a gyöngyöző homlokú kiválasztottban. Kell egy bizonyos idő és a bugyrokba való alább szállás, amíg rájön, hogy a test-lélek elválasztás, noha megszokott mechanizmusai tovább működnek, sőt bizonyos értelemben intenzívebbé válnak, át is alakulnak egyúttal. Az elbeszélő a "Másikomról" beszél, "aki a testet felügyelte"; később pedig arról, hogy "vészhelyzetben a test nem terhelheti meg pánikkal a tudatot, s a halálfélelem... megfontoltan felfüggeszti működését". Ez azonban, mint mondottam, még csak a kezdet; magának a halálközeliség tapasztalatának olyan mozzanatait készíti elő, amelyeknek során felfüggesztődik az én és a nem-én, az én és a többiek, az én és a világegyetem szétválaszthatósága.
Nádas nem egyszerűen egyfajta mindenségbe-olvadásként írja le ezt, noha feltűnnek nála is a halál megtapasztalásának sokak által leírt fény-, hang-, tér- és időeffektusai, vagyis a sajátos fényben fürdő alagút, az ellenállhatatlan sodortatás, a saját test idegenségének érzete, vagy "a teremtő erő kozmikus működésének" felismerésszerű átélése. (Ha nem írja le, az olvasóban akkor is bízvást felidéződött volna az anyaméh, a szülőcsatorna kijárata, amely ezúttal egybeesik a "saját halál" bejáratával.) A legizgalmasabbnak azokat a részeket találtam, amelyekben a fogalmi gondolkodás önnön távoli sejtelmévé változik, átadja a helyét a tudat és az érzékelés (a tudat érzékelése) merőben új tapasztalatának. "A különféle tudatszinteket most végre együttállásukban láthatod." Olyan állapotként írja le ezt, amelyben mintegy láthatóvá válik a testiség élménye, "ahol a testi érzet absztrakció lehet". Így elmondva egy csöppet sem csodálkozunk azon, hogy a beszélő visszavágyik erre a helyre: hiszen ez magának a Martin Buber által sejtetett aranykornak a metaforája is, amikor "szemlélet és érzékelés között sincs különbség". Ebben a végső szakaszban azonban, amelyből azután a Saját halál szerzőjét kényszerűen visszatérítették, a kozmosszal való egység ősállapotából való kibillenés is bekövetkezik. Ez utóbbi viszont ismét csak a - korábban már elveszített - fogalmi gondolkodásra emlékeztet. "Mert ezek szerint a fogalmi gondolkodás szintjén túl is van elvont gondolkodás."
Saját halál? Nádas Péter kifordítja a rilkei modellt, anélkül, hogy szembeszegülne vele. Hiszen szó esik itt "hazatalálásról", melynek során a beszélő lát és emlékezik - ugyanakkor ez a látás és emlékezés kiszakad a tér- és időbeli korlátok közül, a végtelennel és az időtlennel kerül kapcsolatba. Ennek viszont döntő kihatásai lesznek a "saját" dimenziójára. "A saját életem részletei nem a saját életem történetével álltak kapcsolatban. Ilyen történet ugyanis nem létezik és nem létezett. Ami végtelenül meglepett." A műben megjelenített halálélmény mélységesen személyhez kötött és érzéki, ugyanakkor érzékiségében behatárolhatatlanul semleges és általános egyúttal. Mindig kapcsolatban vagyunk vele, ha nem is veszünk róla tudomást, de nem hordozhatjuk magunkban, mint gyümölcs a magvát. Elválaszt a többiektől, ám egy másik - egyáltalán nem fogalmi-absztrakt - szinten megszünteti a magánynak még a lehetőségét is. A boldog elnémultság helye.
Jó lenne. Szép könyv.