Forgács Péter „Col Tempo” – a W.-projekt című rendhagyó médiaművészeti installációját Nádas Péter nyitotta meg január 15-én az Ernst Múzeumban. Alább a megnyitó szövegét olvashatják.

Címszavakat
fogok mondani.

Arc.

Facies,
vultus, olaszul
faccia.

Faccia
abbronzata, ha
valakinek a napfényen már jól lebarnult. Hogy le nem ég a bőr a
képedről.

Kép.

Valakinek
a képe. Valakinek a valakiről készített képe.

A
pofádat szétverem.

Pofa.

Az
ófrancia vis
nyomán visage, ami
a latin visusból
ered,

ez
látást vagy tekintetet jelent, és

kétségtelen,
hogy a látás képessége is ide van bekötve -

magyarul
a lélek tükre,

ez
azonban inkább csak szóvirág.

Nem
a szem a lélek tükre, hanem a mimézis.

Amit
néz az emlős,

még
nem biztos, hogy

látja

-
visus terribile,

borzasztó
még látni is,

erre
van a szemhunyás,

vagy
akár a látomás, a jelenés,

visus
nocturni,

tünemény,
mely szörnyű álmainkban

vagy
éber éjszakáinkon hozza nekünk fonott kis kaskáiban

szépséges
vagy botrányos jelentéseit.

Olyan
címszavakat keresek, amelyekkel

a
kiállító művész tárgyai és témái híven leírhatók.

Az
emberi arc

a
fej, a caput

elülső
oldala, nézete, frontja,

amihez
a homlokot, a szemeket, az orrot és a szájat

összefogó
alapcsont adja meg a vázat,

önálló
kis

csontocskái
közül csupán az állkapocs mozgatható,

a
csodálkozástól vagy a haláltól

az
embernek tényleg leesik,

amit
más változatokban más nyelvek szintén felismernek

-
feltétele élettani.

A
moccanatlan csontszerkezetre ívekben,

nyalábokban
van felhordva a mímikus izomzat,

a
homlokív függőleges izomzata, a szemgödör örvénylő izomzata,

a
szemhunyás íves izmai,

az
orrnyereg vesszőnyalábja alól

hullámvonalban
lezúduló orrizomzat, amint a húsos

orrcimpák
védelmében ízesül a

gyűrűsen
összefogott szájizommal.

Minden
etikai megfontolás nélkül végrehajt.

Csókol.

Bámul.

Szitkozódásra
nyit. Ugyanezt akár tetteti.

Mintha
csókolna.

Akárha
kedvét lelné bennem.

Felelősségre
nem vonható.

Hármas
ikerideg közvetítésével

az
agy két féltekéjéből én vezérelem.

Vezéreled.

Franciául
az ember alkatával

azonos

az
arca,

personne
identifiée par sa face, par sa figure.

A katonai nyelv szintén ezt a szót veszi át,
amikor arcvonalról beszél és merő hazafiúságból

a
testek folyamatos leölésére ad parancsot a fronton.

Le
front.

A
hajkezdeménytől a szemöldökcsontig

terjedő
terület a homlok, de adott esetben arcot is jelent.

Németül
az althochdeutsch,
azaz ófelnémet gisichtből,

illetve
a középfelnémet gisihtből
származik,

szinonímái,
az orca, az ábrázat vagy a pofa, azaz az Antlitz,
a Miene
vagy a Fratze,

ami

a
mi nyelvünkben használatos szinonimáknál régiesebben hat.

De
azt mondani,

hogy
valaki valamihez pofát vág,

Mine
macht,

köznapi
és rendjén való. Nincs más stílusértéke, mint

amikor
azt mondom,

macht
ein langes Gesicht,

mármint
megnyúlt a képe.

Elképedt.

Olaszul
is megnyúlik az ember képe az elképedéstől.

Maga
az arc lesz a kép.

Változásból
élő.

Szempillantás
alatt emberképet alkotunk.

A
belső változás megmozgatja a felszínt,

amit
tektonikus erők működéseként érzékelünk és értékelünk.

A
német alapszó és a szinonimák

történeti
idők

földmozgásainak
lenyomatát őrzik.

Fosszíliák.

A
kiállító művész kiás, felszínre hoz, letisztít, követ.

Amikor
az ember az anyanyelvét használja, akkor az egyes darabokért
történeti tükörfolyosókba lép.

Nagyjából
tudja, mit hol keressen.

Én
például most szavakból igyekszem rekonstruálni a tükörfolyót,

amit
a kiállító művész képekből alkotott meg,

hiszen
szavaimmal meg kell invitálnom másokat, lépjenek be,

hogy
hasonló képet alkothassanak.

Így
lesz egyesből a többes.

A
német szinonimák közül

a
Miene
a legújabb,

egy
azonos értelmű francia szó tizenhetedik századi átvétele, ami
viszont az óbreton min
átvétele.

Átvétel
hátán átvétel.

Nincs
művészet,

melyben
az átvételeknek ne lenne vége, hossza,

van
vége, van hossza,

van
ugyanis személyre szabott, követhető rendszere.

Jelentős
címszó lett Forgács művészetében.

A
tizenkettedik századtól dokumentálható

Antlitznak,

hogy
az archeológiai munka logikáját követve a képidő

hasonlatával
merüljünk vissza a szavak életidőibe,

a
középfelnémet antlitze,
a középalnémet
antlitte,

az
óangol andwlita
vagy andwlite,

az
óskandináv andlit
vagy anulit

az
elődje,

ezek
pedig egyenként és valamennyien a gót

wlits

szóhoz
tartanak, amikor

képzeteinkhez
szavakat keresve óvatlanul visszafordulunk.

Ami
az idők gót mélyén kinézetet jelentett.

Kinézetet.

Hangsúlyozom,
kinézetet.

A
szónak magyarul is kétféle aspektusa van.

Egyik
a másikat nem fedi.

Kinézek
a fejemből.

Amivel
más fejekből kinézők szemében olyan képet alkotok,

amely
elvileg azonos velem

akkor
is, ha éppen magamat tettetem.

Függetlenül
attól, hogy ki vagyok és kinek milyen vagyok, mások szemében
ettől kezdve lesz egy elfogadott

nézetem,
aspektusom.

Általában
és minden pillanatra változóban.

A
kiállító művész a szemléletnek e két aspektusát

veti
egybe.

Megszemlél,
elrendez, nem kevés kíméletlenséggel

megnézet
velünk bizonyos tárgyakat,

amelyekre
igazság szerint nem lettünk volna olyan kíváncsiak, és amelyeket
hivatásom szabályait követve persze

címszavakba
foglalhatok -

úgymond
leválasztja a kinézésüket az eredeti képfelfogásról,

így
részletezi mindazt,

ami

immár
örök időkre befejezett marad

az
egyes képmásokon.

Képmás.

Ajánlott
címszó.

Nem
csak azt a személyt vagy azt a tárgyat jelöli ki, akiről vagy
amelyről képet alkotunk, hanem azt a személyt legalább annyira,

aki
a képet alkotja.

A
kiállító művészetében olyan képeket láthatunk, amelyeket
valaki megalkotott.

Úgymond
kettős megalkotásban.

Most
azonban gyorsan térjünk vissza még az etimológiához.

Az
ófelnémet gisiht,
amelynek használata a valamiből való kitekintés és kinézet,
valamint az arc értelmében,

a
nyolcadik századtól dokumentálható,

a
középfelnémetben valamivel még tágabb
értelemmel
rendelkezik, látást, nézést, szempontot, megjelenést, szemet,
orcát, küllemet,

sőt,

a
latin értelemhez egészen közel férkőzve

víziót
jelent,

míg

a
közép-észak-németben
az óangol gisihthez
hasonlón,

éppen
a bennünket érdeklő,

a
kiállító művész szempontjából fontos kettősséget jelenti,

a
látás kettős képességét,

egy
tárgyat, amelyből valaki kitekint, hogy felmérje, bemérje,
felbecsülje a külvilág tárgyait,

illetve
ezzel a munkájával

tárgyként
kiszolgáltassa másoknak önmagát.

A
kiszolgáltatottság és a külvilág címszavánál most már

meg
nem állhatunk.

A
kiállító művész szellemképéhez

további
címszavakra lesz szükségünk.

Segítségért
antik szerzőhöz fordulok.

„Minthogy
a tagokban és a belső szervekben különböző nemű fájdalmak
támadnak, senki nem gondolhatja komolyan,

hogy
e tagok, és szervek alapos ismerete nélkül

gyógyítani
lehetne.

Az
sem elkerülhető, hogy felboncoljuk és megvizsgáljuk a halottak
testét és belsőségeit.

De
nincsen is senki,

aki
Herophilosnál és Erasistrátosnál többet

tett
volna e tudásért.

Ők
azokat a börtönökben őrizett rabokat,

akiket
az uralkodók a rendelkezésükre bocsátottak,

élve
boncolták fel,

s
egészen addig figyelemmel kísérték a természet által

hét
lakat alatt tartott szerveik működését, mégpedig e szervek
helyzetét, színét, felépítését, a nagyságukat,

az
elrendezettségüket, a szilárdságukat, a lágyságukat,

az
egymással való érintkezésüket, továbbá azokat a bemélyedéseket
és kitüremkedéseket, amelyekkel az egyik szerv a másikba
illeszkedik -

míg
e személyek

éltek.”

Dicsérjük
hát Herophilost és Erasistratost,

akik
bizton mindenkinél többet tettek a tudományért

és
dicsérjük nagy csodálójukat nemes latin stílusáért,

amivel
valósághű képet adott a tudományról

és
a tudományos etikáról,

mely
mások halálával óhajt életet menteni.

S
hogy végül szóljak magamról is,

azért
idézem Aulus Cornelius Celsus orvoslásról szóló munkájának e
pompás kis részletét, hogy a kiállító művész drámai
gondjával ne csak a képalkotás nyelvi képessége, hanem az emberi
história távlatából is szembesüljünk.

Nem

lenne
igazságos azt mondani, hogy

Celsustól
Mengeléig egyenes út vezet,

ám
szemhunyásra alkalmatos izomzatunkat

mértéktelenül
meg kéne fárasztani,

hogy
ne lássuk,

évezredeken
és kultúrákon áthajolva mi

fogja
egybe tudományfelfogásukat.

Évezredek
óta ugyanabban a tükörfolyosóban tartózkodunk.

Nem
hinném, hogy a tükörfolyosónak lett volna valahol

bejárata
és lenne valaha kijárata.