Az ember mint szörnyeteg Elhangzott a prágai városháza nagytermében, a Kafka-díj átadási ünnepségén, október 29-én.

Egy régenvolt nyári reggelen történt, s úgy történt, miként Joseffel a hatodik fejezetben, amikor felkeresi a hangos nagybácsival Huld ügyvédet.
Ezen a reggelen egy gondjaitól uzött fiatalember helyi érdeku vasútra szállt, hogy legalább kis idore elhagyja szülovárosát. Nem volt mibol lakbért fizetnie. Akit szeretett, nem hogy nem szerette, hanem aki szerette, titokban jobban szeretett egy másikat. A szerelvény, amely a szabadba vitte, telve volt szegényesen öltözött, elkínzott emberekkel. Egy ilyen szép nyári reggelen, mikor a járdákon még nem száradtak fel a vizesnyolcasok, a félresikeredett emberi érintkezések súlyától telten, jobban érezhetni az éjszaka maradék huvösét. És ez jó. Félig nyitva álltak a mocskos ablakok. Ez a fiatalember egy idoben a nevemet viselte. Nagy szükségében olykor ma is fedonevet kell használnia, s használja, ha már születése óta az enyémet szokta meg.
Sok választása nem volt indulás elott. Az üléseket úgy tervezték, hogy az embereknek azért annyi helyük ne legyen, amennyire testük terjedelmével szükségük lenne. Ne csak a szomszédjuk combjával és karjával kelljen érintkezniük, hanem a lábukat se tudják úgy moccantani, hogy hozzá ne ütodne mások térdéhez. Akadt azonban egy elonyös hely, szemben egy fiatal novel. Valójában nem arra lett figyelmes, hogy elonyös lenne, hanem a no két nagy rémisztoen sötét szemére. Közelebbrol látta, mint ahogy láthatta, pontosan úgy, ahogy Kafka írja le. Mintha kukucskáló lencséjén át pillantaná meg zárt ajtó mögül. Mintegy rácsodálkozott, ahogy Kafka már írja is, s csak ennek utána ült le vele szemben, de oly mohón, mintha valaki a falatot venné ki a szájából. Maga a szem is dülledt volt kicsit, bizonyára ezért tükrözött több fényt a fehérje. Bántó, habár oly ismeros, akárha mindig gondolt volna rá korábban.
Egy ideig ilyen idotlenül ültek egymással szemben. Aztán mégis csak el kellett fordulniuk. Miközben kibámultak a kocsi két ellentétes ablakán és nézték az ellentétes irányba elhaladó ipari tájat, azon kellett gondolkodniuk, hogy mit láttak meg ilyen élesen egymás vonásain vagy mit láthatott rajtuk meg a másik. Nagyon ügyelni rá, hogy vissza ne nézzenek. Vagy ne ok legyenek az elsok, akiknek mégis vissza kell nézniük. Vagy a térdük egymáshoz ne érjen, amit ebben a helyzetben különösen félre lehet érteni. A fiatalember felfigyelt rá, hogy a fiatal no ebben a helyzetben ugyanúgy gazdálkodik önmagával, úgymond ugyanúgy viselkedik. Ám arra is felfigyelt, hogy ugyanerre a fiatal no szintén felfigyelt. Ami nem volt kellemes. Öltözködésükben szintén közösen ütöttek el a környezetüktol.
Nem mintha bármelyikük hajlamos lett volna keresni a feltunést. A fiatal no a csipkekesztyus kezével egy könyvet tartott az ölében, s a retiküljével mintegy összefogta. A fiatalember ugyanúgy tartotta ölében a könyvét. A könyv címlapját lefelé, a könyv gerincét maga felé fordította. Mintha valaki felhasználhatná ellene e jelentéktelen információt, hogy mit olvas; nem adta. Habár o maga igen kíváncsi lett volna rá, hogy mit olvas ez a feketébe öltözött szoke fiatalember. O maga igen jól szabott selyem kiskosztümöt viselt, középkék volt, pöttyre emlékezteto fehér mintával. Épp hogy fedte illedelmesen összezárt térdét, és huségesen, de nem hivalkodón követte a feneke, a dereka és a melle vonalát. Csupán szép nylonharisnyás lába és törékeny lábfeje tartásán volt észlelheto valamelyes nagyvilági hanyagság vagy könnyedség, ami elegendonek bizonyult arra, hogy a fiatalember egy szempillantás múltán már alig tudja féken tartani a vonzalmát. Néhány vékonyka pántból álló, igen magas sarkú szandálja olyan volt, mint egy kivételes szépségu ékszer. Miként a retikülje, ez is kék. Ahogy a szoke fiatalembernek fekete a zoknija, fekete a cipoje, a nadrágja és az inge. Ez a forradalmaitól megfosztott, háború utáni Európa jellegzetes feketéje volt. Juliette Gréco hordta Párizs felszabadításának pillanatában, így énekelt Queneau-t és Sartre-ot a Saint-Germain-des-Prés-ben, onnan terjedt el a fekete a feketével, így maradt. S valljuk be, volt ezekben a dolgokban valami kellemetlenül kényszeres. Az egyeztetett színekben, a sok kékben, a sok feketében.
Épp ezért pillantottak ismét egymásra, lesz, ami lesz. Vagy még pontosabban, félrelökve a saját kényszerességüket. Aki túlélte a háborút, bizony kényszeres lett, s olykor át kellett ezen törnie. Legyen meg, aminek meg kell lennie. A fiatal no leginkább a fiatalember vállát, nyakát, eroszakos orrát, szuk nadrágjában a combját vette szemügyre, egyre nagyobb körökben indult el, és visszatért a hullámokba és csigákba csavarodott szoke hajához. Ez értheto. A fekete nadrág bármily szuk legyen, a comb valódi állaga a fekete miatt nehezen felfogható. Feketébe nem látni be. A fiatalember nem tiltakozhatott, habár most már mások is figyelték oket, mert lényegében elveszett a fiatal no sötét szembogarában. Perifériás látását lekötötte a no simán és gömbölydeden magasba emelkedo homloka, pompás koponyáján a középütt szigorúan elválasztott éjfekete haja, mely tarkója felett súlyos kontyban ült és a kosztümkabát kivágata, a komolysága, a merészsége és a melle. Tekintetének ez lett a legszélso pontja, a könyvig, az öléig nem merészkedett, mikor is a fiatal no tekintetében hirtelen minden elváltozott.
A fiatalembernek ki kellett belole a saját tekintetével hátrálnia. Mint akinek marólúgot öntöttek a képébe. Miközben a fiatal no el nem engedte volna a fiatalember menekülo tekintetét és csipkekesztyube rejtett kezeit a melle elé emelte, ahogy illik. Lassan, igen lassan, akárha orvosi demonstrációra készülodne, mindkét kezérol lehúzta kesztyuit. A zötykölodo vagonban most aztán mindenki láthatta, hogy mit muvelnek ezek egymással.
A fiatal no e közös pillanatban a saját páni fájdalmát élvezte, amit az érzéki késztetései kellos közepén eltalált fiatalember tekintetébol hívott elo magának. Mintha csak Kafkával szólva, könnyeden azt mondaná, "ich habe nämlich einen solchen kleinen Fehler, sehen Sie." S ezzel elébe tárta a kezét, így engedte vissza az ölébe. A fiatalembernek legalábbis azt kellett volna válaszolnia, amit Leni úszóhártyás ujjait megpillantva Josef válaszol a hatodik fejezet végén: "Was für ein Naturspiel." Majd az egész kezet szemügyre véve: "Was für eine hübsche Kralle!"
Miként sziámi ikrek, a kisujja mindkét kezén össze volt nove a gyurusujjával, a középso ujja pedig a mutatóujjával, s a dupla ujjak végét egyetlen széles köröm fogta át. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy néhány nappal korábban olvastam el A pert egy hajnalig tartó éjszakán. Valójában erosebben talált szíven, hogy nem úszóhártyát látok, hanem egy gyöngéd fiatal állat patáit. Ami talán nem volt más, mint a költészet és a valóság közötti különbség, s a költészet még mindig erosebb maradt. Neki akkor nem volt tovább mit tennie. Visszahúzta dupla ujjaira a csipkekesztyujét, vette a könyvét, s a magasba emelve, arcát eltakarva olvasott. Körülöttünk ettol elveszítették az érdeklodésüket a többiek, s egy ideig én is úgy tettem, mintha olvasnék.
Nem sokáig bírtam ki a szégyenem, leszálltam nagy hirtelen egy bármilyen következo állomáson. A szerelvény elment, hátam megett a hírhedt téglagyár, ahol az összeomlás elotti pillanatban azért még összetereltek, megkínoztak, kiraboltak és bevagoníroztak a csendorök ötvenötezer-nyolcszáztizenhat zsidót. Nagyváradról, Újpestrol, Kispestrol, Pesterzsébetrol hajtották ide oket, s itt ül azóta a helység felett a rettenet. Szemben pedig a pusztaság, a pusztaság és egy kis nyári szello.
Mintegy húsz év múltán e különös jelenet helyet talált magának egy regényemben. Akárha Kafka-parafrázis lenne, holott variáció kettonk életének közös témájára. Most ezért meséltem el, hölgyeim és uraim. Jó, hogy van olyan nap, amikor az embert egyszer életében együtt emlegetik Prágában vele. Prága és Kafka, én. Túl sok a jóból. Köszönöm a díjat, köszönöm a kivételes megtiszteltetést.