Az írásbeliség testmelegében

Nádas Péter szövege január 26-án, a hamburgi városháza nagytermében hangzott el, ahol az író Richard von Weizsäcker és Durs Grünbein társaságában megnyitotta az Europa schreibt címu háromnapos konferenciát, amelyre Európa valamennyi nemzetének egy-egy íróját hívták meg, s arra a kérdésre kerestek választ, hogy mi az európai az európai irodalmakban.
Európa, aki föníciai származásra utaló nevével a történet elotti idok homályából lép elo, s akinek nevét Téthys és Ókeanos negyven idosebb leánya és Zeus négy felesége között említi Hésiodos, természetesen nem ír és nem olvas. A nevét viselo földrészen élo emberek úgy tartják ugyan, hogy írni mindenki tud, aki a betuvetést megtanulja. Valószínuleg e kínos hiedelmük akadályozza oket, hogy valaha tényleg megtanuljanak. Európa az idok kezdete óta állatiasságban szunnyadó, ködös agyú szörnyeteg. Olykor felnyög, fújtat, hánykolódik a nagy tengerek közé szorított büdös fekhelyén.
Európa lehelete egyes mondák szerint sáfrányillatú. Rubens vadul hájas noszemélyként festi meg, aki elrablása pillanatában egy párduc borét szorítja magára. Európának mindig több a zsírja és az aranya, mint amennyi tudásra szüksége lenne. Európa örök idok óta analfabéta, s az idok végezetéig az marad. Ezen nem segít, hogy egyes személyek megtanulják a betuvetést, s közülük néhányan még olvasnak is. Talán nem fölösleges megemlíteni, hogy a görögök nyelvén a szó olyan személyeket jelöl, akik nemhogy az ábécét nem ismerik, hanem a törvénykezésben is járatlanok. Nem tudnak szerzodést kötni, jogaikat nem tudják a bíróság elott megvédeni. Fújtató háziállatok. Már az antikvitásban nagy tehertétel lehetett egy ilyen történelem elotti személy vagy állapot, kolonc a társadalom nyakában. A bíróság csak azon körülményeket vehette az ítélet alapjaként figyelembe, amelyeket a pereskedo felek írásban adtak elo. Quod non est in actis, non est in mundo. Ami nincs az iratokban, az nem létezik.
Ami persze azt jelenti, hogy létezett olyan antikvitás elotti osállapot, amelyben a szóbeliség készsége boven megfelelt a világban való létezéshez. Én írok. A személy bizonyára az írásbeliséggel emelkedett ki az osanyag roppant tömegébol. Több mint negyven éve minden reggel nyolc óra elott tíz perccel le is ülök a kézírásos jegyzetekkel beterített asztalomhoz. Személyeknek nincsen más eszközük, amivel létezésükrol hírt adhatnának a többieknek. Habár írással sem sikerülhet a teljes személyiségbol többet megjeleníteni, mint egy ügyesebb vázlatot. Testmelegrol inkább érintéssel értesül az ember. Ha ellenben létük testmelegérol nem sikerül legalább vázlat formájában egymásnak hírt adniuk, akkor mindannyiuk léte vak marad és süket marad, érzéketlen a szociális érintkezésre, érzéketlen a testi érintkezésre, s akkor egy emberként süllyednek vissza a rendezetlen osanyagba. Ami többször megtörtént már Európa rettenettol teljes történetében, s bizonyára meg is fog történni.
Ahhoz, hogy ne történhessen meg, minden nap mindenkinek ki kéne önmagát a saját együgyusége rendezetlen osanyagából emelnie.
S aki legalábbis magát illeton minden nap készít errol a sikertelen vagy sikeres muveletrol egy írásos beszámolót, abban néhány évtized múltán még azon remény is felmerül, hogy halála elott talán írni is megtanul.
Az írás megtanulását nem lehet írással kezdeni. Jómagam például írás után minden délután elkezdem a nemírásomat, hiszen ahhoz, hogy másnap írni tudjak, minden nap pontosan tudnom kell, hol van a határ a saját realitásom és a saját írásom realitása között. Ez a határ a dolog természetébol adódón minden nap változik. Ám bármit csináljak helyette vagy nélküle, minden továbbinak az írás szempontjából kell megtörténnie. Nem szabad túl késon, de túl korán sem szabad lefeküdnöm, s ügyelnem kell rá, hogy álomban vagy éberen mások kikerülhetetlen hatását milyen mélyre engedem. Olyan mélyre-e, hogy érintse a csontvelot, vagy akadjon fenn már az epidermiszen. Ifjabb koromban például úgy tanultam meg aludni, hogy álmodás közben értelmezzem az álmokat, felébredés után pedig úgy rögzítsem a tudatomban, hogy késobb se felejtsem el. Az álom realitása találja meg helyét az írás realitásában. Az orület szélén az ember látni kezdi saját tudatának struktúráit, s ez igen fontos, hogy másokét megértse. Már csak azért is, mert a közös anyanyelvet, mely holnap az írás egyik anyaga és tárgya lesz, mások nyelvhasználata nélkül nem lehet megérteni.
Azóta az elso órát minden reggel klasszikus asszociációval, klasszikus analízisben, a tudattartalom elemzésével, újbóli elrendezésével töltöm el. Ott folytatom, ahol a szerzetesek a középkor végén abbahagyták. Ha valaki ilyenkor megfigyel, akkor lát egy embert, aki kényszeresen semmit nem csinál, bambán kibámul az ablakon, s minden nap majdnem ugyanazt kell látnia. Miközben odakinn mások loholni kezdenek, a leheto legnagyobb eseménytelenségben tartom az életet. A sok kis különbség idovel sok mindenre fényt derít. De nem mindenre, és nem önmagától.
A dolgok önkéntelen megfigyelésétol egy ido után mindenesetre oly részletdúsnak és gazdagnak mutatkozik az emberi tudattartalom, hogy egyetlen személynek több életre lenne szüksége a feldolgozáshoz.
Hiszen az ember önmagáról való gondolkodásának nincsen olyan pontja vagy momentuma, ahol ne kéne önmagából kilépnie, s ezért majd mindent feltételes módba helyezve, a párhuzamos kapcsolások rendszerén kell a gondolkodását tovább futtatnia. Amire legfeljebb egy komputer lenne képes. Mintha gondolkodása közben azt kéne örökösen megkérdeznie, gondolják-e mások, amit én gondolok. Vagy fordítva, gondolom-e én, amit mások mások miatt gondolnak.
Még el sem kezdett írni, már tudnia lehet, hogy nem fog a végére érni, mert nem lehet a végére érni, ettol azonban nem kell elrémülnie. Nyugodtan kezdheti az egészet elölrol, s aztán megint elölrol. Idegen személyek nyelvhasználata utalásokat tartalmaz az idegen tudattartalomra, s e sokféle nyelvi jel kiadja legalább a struktúra vázlatát. Ezen a nyomon viszont a kezdopontot vagy a végpontot nehéz az íráshoz megtalálnia. Mert ilyen sincs. A felismeréstol csak ifjabb korában bénul meg az ember. A saját élete és a mások élete, oh, rettenet, örökös ismétlésekbol áll. Mi másból. Az ember eszik, ürít, szeretkezik, s megint elölrol. Már mások is keresték elotte a kezdopontokat és a végpontokat. Ha Istent o sem találja, és a hiányára sem talál magyarázatot, akkor talán elegendo az ismétlések struktúráit felismernie, értékelnie, mások ismétléseinek sajátos struktúráival kapcsolatba hoznia. Akkor azért kicsit belelátott a teremtés természetébe. Ha minden reggel elintéz az ember ebbol valamennyit, és egy kicsit sikerül önmagát az eredménnyel meglepnie, akkor e tudással lassan közeledni tud az elozo napon elhagyott kéziratához.
Fontos, hogy évtizedek óta ne mással, hanem kézzel írjon, s így rögtön lássa a kézírásán az elozo napok és a mai nap különbségeit, hasonlóságait és azonosságait. Ezeket a szinteket írástudónak meg kell tudni különböztetnie. Amit egy gépiraton vagy a komputer képernyojén soha nem fog tudni szemügyre venni. Az elozo napról ott maradt kézírás olyan dimenziót nyit, ahová a legmélyebb ösztönétol vezetve senki nem szeret benézni. Valami olyasmit lát, ami azonnal korrekcióra ösztönöz. Kéziratának minoségén javíthat, ronthat a korrekciókkal, de elozo napi írásképével nincs mit tennie. Akár elégedett, akár elégedetlen, egyetlen realitásként tudomásul kell vennie.
Az íráskép személyes, a személyes írásmód viszont egy olyan nagyobb tradícióban helyezkedik el, amelynek vannak kontinentális sajátosságai, de nincsenek kontinentális határai. A saját írásmódom erosen be van ugyan kötve az európai irodalom titkos kapcsolatainak és szövevényes összefüggéseinek rendszerébe, ám ezek éppen a természetüket követik, amikor átjárnak az etnikai, a nyelvi, a vallási és a nemzeti határokon. Még akkor is átjárnak, amikor a kontinens a saját etnikai, nyelvi, vallási és nemzeti különbözoségének kardjába dol, s visszasüllyed a civilizáció elotti állapotba.
Itt kéne beszédemet elkezdeni, hölgyeim és uraim, de itt fejezem be.