Aztán ötvenhét nyarán

Akárha ismét hallanám, amint egyenletesen és tompán döndül a pincék hátsó fala. Hogyan is mondjam. Volt az ágyúzás, amitől minden zúgott és reszketett, az aknavetők, amelyektől inkább rengett és lökődött a föld, voltak a lövedékek becsapódásai, a távolabbi vagy közelebbi robbanások, amelyektől az épület mintha elégedetlenül rázta volna meg magát fölöttünk, s a légnyomások, melyektől inkább félénken elhajoltak vagy meglapultak a falak, miközben a kiboltozott pincejáratokban kialudt vagy legalábbis elnyúlt a gyertyaláng, aztán voltak a géppuskák és a géppisztolyok ugató és kelepelő sorozatlövései, néha hosszan, máskor rövidebben, hol izgatott monológok, hol meg kényelmes párbeszéd, ám mindezektől a hangoktól jól elkülöníthetőn, szinte mindezek ellenében vagy mindezekkel együtt hallotta az ember az egyenletes kopácsolást, amint egyszerre mindkét oldaláról, csákánnyal és vésővel és kalapáccsal bontották a pince falát. Hozzánk egy Eötvös utcai ház pincéjéből törtek át, onnan pedig több épület alatt ki lehetett jutni a Szófia utcába. Mire megvirradt, egérfogóból szabadult az ember.
Szinte csak véletlenül, a rákövetkező nyáron tudtam meg, hogy azon az éjszakán nem csak a körúton, nem csak a mi házunkban, és nem csak a szomszédos házakban, hanem az egész városban labirintust nyitottak az emberek a föld alatt.
És aztán ötvenhét nyarán mégsem emlékeztem már semmire. Vagy nem tudtam, nem akartam. De bizonyára én is így meséltem volna másoknak, ahogy ő mesélte, mindenféle érzelemtől mentesen, mintha szemérmesen védekezne a saját érzelgőssége ellen, vagy minden önsajnálat nélkül, csak magának mondaná. Tudhatta, hogy a lényegét úgyis ismerem. Elég volt néhány szó, elég egy szemérmes szemhunyás, s tudtuk, miként vélekedik a másik ezekről a dolgokról. Ez volt az a nálam idősebb fiú, aki azon az emlékezetes hajnalon megállított Podmaniczky utcában, kérdezte, hová megyünk, mondtam a Gláznerhez, kenyérért, s a nő, aki oly bensőségesen leszólt neki az első emeletről, Pistinek szólította. Amint a hosszú lőszeresládával a vállán, váratlanul belémhajolt, s oly közel került az arcomhoz a sötétben, hogy elöntött a langyos lehelletével, úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak. Csupán néhány szót váltottunk. És nem beszélt éppen finoman. Mégis úgy éreztem, vele kéne maradnom. Nem vagyok becsületes, ha nem teszem meg.
Mintha valamilyen békés ünnepre készülődnének, az emeleti ablakokból áradt a fény. Ugyanakkor el is rémisztett az érzés, mert olyan volt, mintha saját magamat pillantanám meg egy másik, egy szebb alakban, s ezért nem válhatnék el többé tőle, nem a becsület miatt. Mintha nem a gyávaságom vagy a bátorsága lenne a tét, hanem a szépsége. Holott azokban a napokban igazán sok minden foglalkoztatott, csak éppen a szépség nem. Vagy valahogy jobban be lehetett látni mindenki csúnyasága vagy szépsége mögé is. Ebben az általános feldúltságban inkább a jellem vonásait és sajátosságait tapogatta le az ember a tekintetével, ez lett a fontosabb. Ez a fiú pedig veszélyes, félni, tartani kell tőle. Mintha azt mondtam volna, magamtól kell tartanom. És mentem is tovább, ne történjék velem semmi visszavonhatatlan, bár néhány lépés után még szerettem volna visszanézni, visszalépni. S így lett visszavonhatatlan, hogy elmegyek.
Lőszert tudnék éppen én is cipelni a vállamon. Ami az érzelmek nyelvén szólva azt jelentette, bár nem tudom, miért, mégis jó lenne vele maradnom. Egy pillanat alatt föl lehetett mérni az utca helyzetét. A szemközti épület kapuja alatt, az egykori házmesterfülkében volt a lőszerraktár, s onnan vitték föl a tetőre a mesterlövészeknek. A rádióban még napokig orvlövészekről beszéltek, amíg az oroszok, a kormányerők és a felkelők között létre nem jött a végleges fegyverszünet. Mert olyan lőállásokat választottak a felkelők, amelyeket a támadók egyszerűen nem tudtak belőni az utcáról. A tankok csövét ilyen meredek szögben nem lehetett megemelni. Valahonnan, távolabbról, ágyúval lőtték szét az épületet, addig lőtték, míg a tető a lőállásokkal együtt rá nem szakadt az alsó emeletekre, mert kilőttek minden közfalat, vagy ezek a fontosabb közlekedési csomópontok a felkelők kezén maradtak. Az elmúlt éjszakán itt is egy ilyen harc dúlhatott, s az oroszok eredménytelenül vonultak vissza az ágyúikkal a Bazilikához. De alig jutottam el a szétdúlt sarokig, ahol az egykori fényképészet szinte kidőlt a járdára, és törmelékbe vegyült üvegcserép csikorgott a talpunk alatt, máris elfelejtettem ezt az egész vágyamat, hogy vele maradjak. Mentem a kenyérért, s az volt a fontosabb kérdés, hogy miként kelünk át az úttesten, és főleg ki merészkedik neki elsőnek. A Bazilikától vaktában is belőhették ágyúikkal a Bajcsy-Zsilinszky utat; elég volt hozzá egy óvatlan mozdulat. De a következő év nyarán már arra sem emlékeztem, hogy melyik napon történt. És azt se tudtam már, hogy ezt a fiút honnan ismerem. Forró érzés volt, ám érzésnek csaknem ismeretlen.
Lehet, hogy vasárnap történt, de inkább hétfőn, huszonkilencedike hajnalán, hiszen vasárnapra nem sütöttek a pékek. Október harmincadikán biztosan nem, mert azt a napot még véletlenül se téveszthettem össze a többivel. S nem hiszem, hogy ő is emlékezni vagy emlékeztetni akart volna bármire, hanem inkább zavarában kezdett el beszélni. Félelmében, hogy akaratlanul leleplezte előttem önmagát. Azon a nyáron normális ember már nem beszélt arról, hogy mi történt az előző év őszén. Egy ideig magam is zavarban voltam,, hogy ilyen szövegelést egyáltalán meghallgatok, s hogy mi a csudát akar ezzel. Hogy nem spicli-e. A szájam sarkában éreztem a bizalmatlanságom kellemetlen rándulásait. Igaz, nagyon halkan beszéltünk, a vonat is rendesen kattogott alattunk, ráadásul kinn álltunk a peronon, senki nem hallhatta. Mégse volt tanácsos beszélni, mert jobb volt nem tudni semmiről. S talán éppen azért nem tudtuk abbahagyni, mert minden újabb szóval halmozódott az egymásról való tudásunk, s így aztán nem is tehettünk mást, meg kellett bíznunk egymásban.
Akárha titkainkat kölcsönösen egymásra kényszerítenénk. Ha ő mondott valamit, amivel a bizalmamra számított, akkor viszonzásként nekem is mondanom kellett valamit, amivel a bizalmára számítottam. Ez volt a legnehezebb, megbízni a másik emberben, vagy valami olyasmit bízni rá, ami titkos és kockázatos. Mert ettől meg olyan érzés támadt az emberben, mintha nem is a saját jószántából, hanem kényszerűségből válna a másik barátjává. És ez nem kellemes. Vagy mintha csak tüntetne a bizalmával, hogy a saját kiszolgáltatottságával valamiként lekenyerezze vagy térdre kényszerítse a másikat. Így pedig egyenesen émelyítővé válhatott egy ilyen barátkozás. Ám a vonat, ez az egész őrült utazás, most valahogy kivitt bennünket a kényszerességek és a kényelmetlenségek megszokott árnyékvilágából, s ezzel valamennyire föl is függesztette a ránk nehezedő súlyos törvények hatályát.
Egy olyan kivételes szünidőre vitt, amelyről nem tudhattuk, mikor fog véget érni, s azt se tudtuk pontosan, hol fogjuk eltölteni. Azt tudtuk, hogy Drezdában majd minden eldől, s minden más ebből az alapvető bizonytalanságból következik. Lesz, akit a tengerhez visznek, másokat a hegyekbe, s ha tudni fogjuk pontosan, hogy hová visznek, akkor az is tudható lesz, hogy ki, mennyi ideig marad. Egyszóval, folytatódott ugyan az általános szükségállapot, de legalábbis a határig, nem jöhetett már semmiféle meglepetéssel semmiféle hatóság, vagy senki, és ettől igazán pompás lett ez az utazás. A régi, szép felelőtlenség bújt elő. Még hazai tájakon zakatoltunk, de közelgett az éjszaka, s tudta az ember, hogy őrületes kaland lesz. A mi vonatunk meg se állt az állomásokon, hanem nagy sípolással átrohant. Egy kivilágított különvonat a forró nyári éjszakában. És akkor most tényleg szabadok leszünk.
Abban az évben, mikor a tanév éppen csak véget ért, hirtelen tört ránk ez a forró nyár. Annyi állt az értesítésen, hogy ekkor meg akkor kell megjelenni a Keleti pályaudvar indulási csarnokában, s hogy indulási csarnok, az már önmagában is valami jót ígért. És hogy jelentkezés a kettes számú szerelvénynél, a külföldi tartózkodás tartama meghatározatlan, csoportos útlevél részvételi jegy szerint. Egy szót se lehetett érteni az egészből. A papírok között annyi volt a különbség, hogy másoknak az egyes vagy a hármas szerelvénynél kellett jelentkezniök. Arról azonban senki nem tudott, hogy ez mit jelent, vagy hogyan lesz egy ilyen részvételi jegyből csoportos útlevél. Ez volt nálunk az egyetlen papír. Még soha nem voltam külföldön. Akárha mennék az édesanyámhoz, aki persze nem vár, s akire nem is emlékezem. Valójában iszonytatóan sóvárogtam, hogy láthatnám a tengert. Mert a külföld nem csak az anyámat jelentette, hanem a tengert. Ha azok közé kerülhetnék, akiket elvisznek oda. Vagy ha nem lenne messzi attól a helytől, ahová visznek, akkor meg is szöknék, hogy láthassam. És ez a két sóvárgásom az utazás előtti éjszakákon már valahogy összeért. Belázasodtam, mint egy felizgatott kisgyerek, s az atlaszomra borulva aludtam el. Mintha a tengerrel visszakaphatnám az anyámat. Vagy ha az anyámat nem is kaphatnám vissza, mégis olyan lenne, hiszen a tenger nagy, nagyon nagy; olyan kéksége a víznek, amit még nem ismerek. Erről senki nem tudhatott, mint ahogy a lázamat is el kellett titkolnom. Annyit észrevettek, hogy egy kicsit sápadtabb és még a szokásosnál is szótlanabb vagyok, de szerencsére sikerült eltitkolnom a lázamat. Még akkor is borzongtam a láztól, amikor mentünk a pályaudvarra azon a forrósodó reggelen.
A pályaudvar hatalmas, napverte üvegcsarnokában többezer gyerek, s tán még több hozzátartozó zsibongott, nyugtalankodott, elégedetlenkedett ezen a júniusvégi reggelen. Amióta a nagyanyám se élt, senki nem csókolt meg többé, nem is érintettek, nem öleltek át. Az unokatestvérem kísért el, a szép Ágost, Ágnes nagynéném fia, akivel ki nem állhattuk egymást. Az ő gyöngédségétől igazán nem kellett tartanom, ő végképp nem vehette észre a lázamat, s ha észreveszi is, valószínűleg az se érdekelte volna annyira. Önmagán kívül mással nem nagyon foglalkozott. De amint beléptünk a pályaudvar visszhangos üvegcsarnokába, ennek a tömegnek a láttán minden sóvárgásomnak el kellett múlnia, talán még a lázamnak is. Itt semmiféle személyre szóló ígéretnek nem volt helye többé. Tudtam, mire számíthatok, folytatódni fog a közös rettenet. Valahogyan egyikünknek se akaródzott azonnal elvegyülni ezekkel, s így inkább letettem magam mellé a kofferem. Jobb lett volna betegen otthonmaradni. Ki tudhatta előre, hogy ez a gyereknyaraltatási akció ilyen méretű. Ágost is csak forgatta a fejét, hogy most mit tegyen ennyi undorító emberi lény között.
A csarnokot erre a reggelre teljesen kiürítették, a szokásos forgalmat pedig átirányították a külső vágányokra. Három hosszú szerelvény állt benn, de a hozzájuk vezető utat rendőrkordon rekesztette el. És a vasutasok se tudták megmondani a hisztérikusan kérdezősködő hozzátartozóknak, hogy ezek a szerelvények pontosan hová tartanak, vagy nem mondhatták meg. Ezt se lehetett tudni, mint ahogy semmit nem lehetett megtudni senkitől. Ágost nem mozdult, állt ott, mint a bálvány. Én kérdezősködtem, tájékozódtam, hogy mi történik itt, és mi lesz. Csak az mehetett át a kordonon, aki előzőleg regisztráltatta magát, ami abból állt, hogy egy asztalnál, ahol a tömeg föltorlódott és mindenki észveszejtően kiáltozott, leadta a részvételi jegyét, a nevét kikeresték egy listán, a papírját viszont nem adták vissza, hanem egy számot adtak helyette, és azonnal el kellett búcsúznia. A kisebb gyerekeket valósággal leszakították kísérőik testéről, s a csomagjaikkal együtt átlökdösték őket a kordonon, hogy aztán egyedül menjenek a szerelvény felé, amelyet csak úgy megmutattak nekik, miközben ordították németül, hogy az, ott, ne arra, hanem arra menjenek. Rossz volt nézni, hallani. Szigorú és részvétlen német tanárnők csinálták, de voltak ápolónők és diakonisszák, valamilyen ismeretlen egyenruhában. Aki nem tudott németül, nem is értett az egészből semmit. A kicsik bömböltek, nem akartak elszakadni, és nem akarták ennek a másik világnak a nyelvét sem. A hozzátartozók integettek, magyaráztak, kértek, a német nők szárazon kiáltoztak, sürgettek, csitítottak; leírhatatlan volt az üres rend ezen a kiürített pályaudvaron, ez a kétségbeesett zűrzavar.
A vasutasoktól annyit meg lehetett tudni, hogy a három hosszú szerelvény Drezdából érkezett az előző éjjelen, s oda biztosan vissza is térnek. Ott azonban valaminek történnie kell, magyarázták, mert ilyen hosszú személyszállító szerelvények nem szoktak közlekedni belső forgalomban; vagy átrendezik, vagy mindenkit átszállítanak más vonatokra, vagy néhány kocsit leakasztanak, és úgy megyünk tovább. A felnőttek rohangáltak, tanácskoztak, mutogatták egymásnak a papírjainkat, hátha a másik talál rajta valamilyen titkos és megfejthető jelet, vagy valamit kiokosodik. Érthető volt ez az izgalom, hiszen mindenkinek úgy kellett egy gyereket útjára bocsátani, hogy nem tudta, hová megy. Mert amikor az iskolában kézhez kaptuk a részvételi jegyünket, mindenkinek azt mondták, hogy a részletekről majd a pályaudvaron, indulás előtt kapnak fölvilágosítást a hozzátartozók. A német nők azonban úgy csinálták, mintha egyáltalán nem is hallanák a kérdéseket, vagy nem értenék, hogy mit akarnak tőlük. A rendőröket nem nagyon merte megszólítani senki, ám ha mégis, akkor vonogatták a vállukat, nem tudtak semmi közelebbit mondani. Árvákat vittek és kibombázottakat, bár a hivatalos nyelv ezeknek az ártatlan szavaknak a használatát se engedte meg, mint ahogy március óta már véletlenül se lehetett forradalmat mondani. Aki rendőrrel beszélt, annak mintha egy másik nyelvet kéne kitalálnia, ettől meg még gyanús lett a körülöttük állók szemében.
Az újságok azt írták az üdültetési akcióról, hogy a testvéri országokba olyan gyerekeket visznek el, akik „csonka családokban élnek", illetve „nem egészen megoldott a lakáshelyzetük". Ami kész röhej volt, még ha meg lehetett is érteni, hogy mit akarnak ezzel mondani, vagy milyen mondatokat szeretnének vele elkerülni. A hivatalos változat szerint ugyanis az oroszok nem bombázták a várost. Én mindenesetre láttam lebombázott házakat. Minden olyan állítás, miszerint lett volna orosz légitámadás, ellenséges rágalomnak számított. Hiszen ha bombázták volna, akkor ez azt jelenti, hogy nem csak a felkelőket füstölték ki az állásaikból, hanem a polgári lakosságot sem kímélték, s így aztán nem tagadhatták volna le, hogy az áldozatok száma bizony elég magas, vagy legalábbis ezek a számok az utcai harcokkal nem indokolhatók. Aki meg az áldozatok magas számáról beszél, élezi az amúgy is feszült nemzetközi helyzetet. Ezért nem lehetett ezeket a normális szavakat se használni hangosan. Mégis azt kérdeztük először, hogy a másik árva, vagy éppen kibombázott-e.
S ahogy jöttem és mentem, mert valamit meg akartam tudni, észrevettem, hogy ez az ismerős fiú, akit nem tudom honnan a fenéből ismerhetek, végül is fölveszi a kofferét, mely ráadásul nagyon hasonlít az én kofferemre, és megadóan elindul, hogy belevesse magát a vágányok előtt összetorlódott tömegbe. Azt is láttam rajta, miért teszi. Őt senki nem kísérte ki. Mintha ősidők óta ismerném, s ha rápillantok, jobban érteném, mint önmagam. Előbb azon volt, hogy nem, ő ide nem megy. Inkább nem utazik el. Aztán mégis úgy határozott, jobb lesz az egészen minél előbb átesnie. Akkor még nem vett észre engem. Olyan volt, mintha az arcán, a testtartásán kísérném el minden érzésemet, az undort, a gyűlöletet, az összes félelmemet. Mert bizony gyanakodtam, hogy megint egy olyan intézetben fogom végezni, ahonnan aztán tényleg nincsen visszaút. A rokonaim azért szorgalmazták ezt a nyaralást, hogy végre megszabaduljanak tőlem valahogy. A nevemet majd megint elveszik, s most egy német nevet adnak helyette. Nem értettem, mi készül. Vagy miért akarnak egyszerre ennyi gyerektől megszabadulni, és a felnőttek miért ilyen gyanútlanok.
Vagy éppen nem is gyanútlanok, hanem nagyon is bele vannak avatva ebbe az egész színjátékba. És akkor minket úgy visznek el, ahogyan már a törökök is elvitték a gyerekeket janicsárnak. Magam számára is oly meglepő volt ez a képzettársítás, hogy hirtelen föl kellett néznem Ágostra, aki akkoriban már alig volt magasabb nálam, de ezt mindig elfelejtettem. Egy ideje minden levetett ruháját nekem kellett elhordanom. Tekintete szórakozottan átfutott az arcomon. Meg akartam valamivel kötni a tekintetét, valamit gyorsan mondani, lássam az arcán, van-e ilyen összeesküvés, vagy tényleg nyaralni visznek, s akkor csak az állandó szorongás beszél belőlem, és inkább fegyelmeznem kéne magam. A csarnok őrülten visszhangozott a gyerekek és a hozzátartozók kitartó zsivajától, és egy közönyös női hang bizonyára már órák óta ismételgetett a hangosbeszélőn néhány visszatérő mondatot. A menetrendszerinti vonatok a külső vágányokról indulnak. Indulnak. Kérik a gyermeknyaraltatási akcióban résztvevő gyermekek szüleit, szüleit és hozzátartozóit, tartozóit, hogy a gyermekek lejelentkezése után, után, tán, haladéktalanul hagyják el, el a csarnokot. Csarnokot. Figyelem. Figyelem. A csarnok harmadik, ötödik, ötödik és hetedik vágányáról különvonat, vonat indul. A menetrendszerinti vonatok a külső vágányokról, nyokról indulnak. Indulnak.
Mindeközben erősen gondolkodtam, honnan ismerhetem ezt a fiút, s honnan lehet egy majdnem ugyanolyan bőröndje, mint nekem. De nem emlékeztem rá, honnan ismerhetem. Semmi nem jutott eszembe, s ez rettenetesen megzavart. Az én bőröndömet talán többször használták, s ezért a sárga marhabőr valamivel jobban megsötétedett. Helyesebben, még a bőröndöm se volt a sajátom, az is az övék volt. Nem volt semmim, s ezért végül is nem érezhettem úgy, hogy lenne mitől elszakadnom. Mondtam Ágostnak, csak nyugodtan menjen haza, hagyjon itt, nincsen semmi értelme, hogy tovább várakozzon. Majd lesz, ami lesz. Elboldogulok magam. Ezt valamilyen nagyvonalú és férfias gesztusnak szántam, de valójában ez az ismerős fiú döntötte el a sorsomat. Ágost nem értette a hangzavarban, hogy mit mondok, s ő is mondott valamit, amit viszont én nem értettem, holott nem álltunk egymástól távol annyira. Ugyanazt ismét elordítottam hát, s ő is visszaordított. Türelmetlen voltam, hogy mehessek már a fiú után. Azt ordította, hogy búcsúzóul nekem akarja adni a tollát. Ettől viszont bennem rekedt a szusz. Mintha azt a gyanúmat erősítené, hogy most aztán tényleg végleges búcsú következik. Nagyon drága toll volt. És el is kezdett rögtön kotorászni a könnyű nyári zakója belső zsebében. Elmondhatatlanul finom holmikat viselt, olyan holmikat, amilyeneket azokban az években rajta kívül senki más.
De tőle aztán soha nem kapott senki, semmit. Vagy mindig valahogy úgy alakította, hogy amit másnak vett, adott, az végül mégis őt szolgálja, az övé maradjon. Ágost nem volt gonosz, hanem inkább gyönge ember, s ezért aztán csillapíthatatlanul mohó és állatiasan önző. Olyannyira gyönge lény, hogy még magam előtt is szégyelltem az iránta táplált megvetésemet. Talán a nagyanyám sulykolta belém az életbölcsességet, miszerint mást nem is érdemes elajándékozni, mint olyan dolgokat, melyekhez az ember maga is szívből ragaszkodik. Vagy alkatom szerint voltam hajlamos ilyen bölcselmeket megérteni. Mindenesetre egy ilyen bölcselem Ágosttól elég távol állt, s most mégis ilyesmit szándékozott tenni. Nekem akarta adni drága tollai egyikét. De úgy kotorászott utána, hogy nem is hihettem, lesz ereje nagyvonalú szándékát beváltani. Nem mintha nem találta volna meg azonnal, hanem inkább magának játszotta el, hogy keresni kell. Bár elég kivételes szellemi képességekkel rendelkezett, Ágostot tulajdonképpen nem is vette senki komolyan a családban. Valószínűleg Silvia és Viola kezdték el Gézukázni, s ha vele beszéltek, akkor is így szólították, holott Ágost többször kikérte magának. Kifejezetten érett, mutatós, mi több, kívánatos küllemű fiatal férfi volt, aki a két kislányt a puszta megjelenésével meglehetősen nagy izgalomba és elég nagy zavarba hozta, ám három mondatot nem lehetett úgy beszélni vele, hogy jellemének hibái ne ütköztek volna ki, a lelke pedig az érett küllem ellenére is nevetségesen gyermeteg maradt. A két nagyszájú lány annak rendje és módja szerint rögtön bosszút állt. A háta mögött meg tényleg nyíltan kinevették.
Legszívesebben most is nevettem volna rajta. Valamit elhatározott, de látszott, hogy minden pillanat édes, amíg még birtokolja, amíg a zsebében lehet a drága toll. Vagy megőrült. Nem értettem, dadogtam, nevetgéltem, hogy nem, ne, igazán. Ilyen értékes tollat én soha nem is merészelnék magaménak remélni. Ne hozzon zavarba. Inkább úgy tekinteném, hogy csak kölcsönadja. Új ruhákhoz is csupán akkor jutottam, ha Irén nagynéném megelégelte a fukarságukat. Üzletről-üzletre jártunk, olykor szabályosan felöltöztetett, oly nagy volt a bosszúsága, s még nekem kellett valamiként egyensúlyt tartanom, mert dühében elhalmozott volna mindenféle ostobasággal is. Irén felettébb hanyag volt, minden kifolyt a kezéből, szeretett költekezni, néha különben is elfogta valamilyen dühödt vásárlási láz, s ha nekem vásárolt, akkor még Ágnessel is megmérkőzhetett, amit láthatóan élvezett. Ágnes gyűlölte a fölösleges kiadásokat, s nagyon élesen meg is határozta, hogy mi a szükséges, mi a fölösleges. Fia szembetűnő öltözködési mániáját például azzal indokolta, hogy ugye Ágostnak ez a hivatásával jár. Gézukának azonban nem volt semmiféle hivatása. Tolmács volt egy kormányhivatalban, szabadidejében pedig ostoba és unalmas beszédeket, meg mindenféle szigorúan bizalmas diplomáciai iratokat fordított idegen nyelvekre. Ez a sok csomag, kettőnk meghitt lelkesültségének a látványa, ahogy egy ilyen vásárlásból megtértünk és lepakoltunk, Ágnesnek olyan lehetett, mint egy személye ellen intézett támadás. Mintha a felelőtlenség zavaros árja öntené el a lakását.
Mondta, igazán nem érti, mi szükség volt erre.
Irén erre meglepettséget tettetett, s azt válaszolta, Ágnes talán meg fog bocsátani, de ő nem tudta nézni már, hogy milyen rongyokban járok.
Ágnes egyre vörösebb lett, méltatlankodott, elnézést, de milyen rongyokról beszélsz te.
Irén inkább sápadásra volt hajlamos, ám egy világért se emelte volna meg a hangját, s mondta, ő csupán arra lett figyelmes, hogy második hete járok lukas talpú cipőben. A zoknijaim se különbek, ami önmagában nem lenne olyan nagy baj, de nedvesek. Igazán nem tudja, Ágnes nagynéném mire vár, és gúnyosan megkérdezte, vajon abban reménykedik-e, hogy netán száraz lesz a nyár.
Akkor lesz egy javaslatom.
Kíváncsivá tesz, parancsolj.
Ha valami nem tetszik neked, akkor a gyereket minden további nélkül magadhoz veheted. Nem fogok ellenkezni.
Attól tartanék, hogy a nevelési elveim se lennének az ízlésed szerint.
Most nem a nevelési elveidről beszélgetünk. Félő, hogy ilyen üres kifogásokkal nevetségessé teszed magad. Különben meg nincsenek semmiféle nevelési elveim.
Kettőnk között tán éppen ez a sajnálatos különbség, drága Ágnes.
Akkor megkérlek Irén, hogy maradjunk is ennyiben.
Furcsa volt hallanom ezeket a fejem fölött folytatott vitákat. Mintha azt mondták volna, nem kellek senkinek. De valójában nem rólam volt szó, hanem kettőjükről. Mindenkinek a terhére vagyok. Nem kellett hozzá túl éles ész, fölfogtam, hogy Irén se szeret senkit. Voltak szenvedélyes kalandjai, de az öltözködési gondjaik megbeszélésén kívül, még a lányaihoz se volt sok köze. A szőrös, ronda, gazdag férjét némán utálta. Ha lehet, akkor még hidegebb volt, mint Gézuka, és biztosan jegesebb az érzelmi végletek között csapongó Ágnes nagynénémnél, de velük ellentétben volt benne valamilyen csillapíthatatlan kíváncsiság és esztétikai lelkesültség a világ iránt. Élvezte, hogy összefüggéseket kereshet egy ember adottságai, és a szunnyadó lehetőségek között. Ami azt jelentette, hogy nem zárkózott el a világtól, hanem alaposan körülnézett benne. Élvezte, hogy valamit csinál velem. Mondta is, hogy mindig csak nőket öltöztet, meg a kislányait, s ez most egészen más, ez egy újdonság, kirándulás. És minél nagyobb leszek, annál nagyobb élvezet. Egy fiúval valamiként megfontoltabbnak kell lennie. Hízelgett, hogy mindig ilyen nyíltan beszélt velem, s ezért ragaszkodtam is hozzá, holott irtóztam a szép emberektől.
Irén ragyogóan szép nő volt, színes egyéniség, ötletekből, legyenek ezek akár gonosz ötletek, kifogyhatatlan. A szépség se mindig ugyanúgy vezet. Mintha az ő szépsége béklyó lenne, melytől szabadulni kell, s ezért minden reggel belevetette magát a közönséges emberek szürke forgatagába, míg Ágost éppen ellenkezőleg, semmiféle élvezetet nem okozhatott, hogy az egyik ember ilyen, a másik meg éppen másmilyen, hiszen valószínűleg éppen attól undorodott annyira, hogy olyan sokan vannak ezek a vadidegen, csúnya és főleg idomtalan emberek, és ráadásul mindegyik állandóan valami mást akar. Mintha közönségességük vagy jelentéktelenségük puszta látványa sértené az ízlését. Vagy mintha féltékeny lenne mindenre és mindenkire.
Ez is valamilyen takarékossági mániájuk következménye lehetett, amelynek már az anyja is alaposan foglya volt, Ágnes. Olyan nehéz volt megértenem, hogy mit érezhetnek, amit én egyáltalán nem érzek. Állandóan olyan ábrázattal jártak a világban, mintha valaki vagy valami éppen megsértette volna őket, ám ők annyira előkelők, hogy ezt nem mutatják. De hiszen azt mutatták, hogy nem mutatják. Ha adtak nekem valamit Ágost ruhái közül, s én jöttem-mentem benne, hiszen mit tehettem volna mást, akkor Ágnes nagynéném örül ugyan, de nem annak, hogy a levetett holmi milyen szerencsésen talált új gazdákra, és még csak nem is annak, hogy teszem azt jól áll nekem, hanem annak a puszta ténynek szólt az örvendezése, hogy az utánam kapott árvasági járadékból megint sikerült valamennyit elspórolnia. A sikernek azonban túl nagy volt az ára, mert adnia kellett valamit érte, s mintha a világ ezzel rögtön megbántaná. A veszteség árnyéka vetült a nyereség örömére. De Ágnes legalább elhitette magával, hogy a nyereség nagyobb, Ágost viszont még a tekintetével se tudta elbúcsúztatni egyetlen holmiját se. Láttam, milyen erősen fegyelmezi önmagát, hogy vissza ne vegye azonnal. Rettenetes volt a veszteség, fájt az ajándékozás. Az anyján kívül talán senki nem is értette meg ezt a rettenetes fájdalmát ezen a világon. A fukarsága állandóan fojtogatta, s hogy ne fájjon annyira, változatlanul úgy kezelte ezeket az elajándékozott holmikat, mint a sajátjait. Ha kedve támadt viselni, vagy éppen valami egyszerűen az eszébe jutott, akkor szó nélkül vette ki a szekrényemből. Amíg náluk éltem, nem tudhattam pontosan, hogy mi az enyém, s mi nem. Néha még azokat a holmijaimat se találtam, amelyekhez tényleg nem lehetett semmiféle személyes köze. Én meg csak néztem, figyeltem ezt a furcsa, szép embert, ezt a Gézukát, s nem értettem, hogy ő miért az én unokafivérem. Valahogy minden holmimat úgy kezelte, mint a hűbérúri birtokát. És ezzel olykor vérig sértett, máskor egyenesen szórakoztatott, ám én magam se tudtam kiszámítani, hogy mikor, milyen hatással lesz rám, s ezért aztán rettegtem tőle. Ismeretlen indulatok támadtak bennem ellene. Ezt az embert én meggyilkolom.
Elég egyértelmű viszony volt. Addig maradhattam náluk, amíg jól viselkedtem. S így aztán természetesen nem csak a jóságomról, illetve a rosszaságomról engedhettek meg maguknak mindenféle önkényes ítéletet, hanem annak is szigorúan meg volt szabva a határa, hogy milyen keretek között lázadozhatok vagy tiltakozhatom valami ellen, s mit kérhetek, mit követelhetek. Jórészt semmit. S nem volt olyan súlyos megaláztatás, amelyet ne kellett volna némán elviselnem. Ha nem a nagyszüleim mellett nőttem volna fel, akkor valószínűleg nem is lehettem volna képes elviselni. Ágost nem csak a tekintetével, hanem az ujjával sem tudott lemondani semmilyen egykori tulajdonáról. Mondjuk elment mellettem, s mintha csak véletlenül tenné, két ujja közé csippentette az ingemet, és zavart kis nevetéssel megjegyezte, hogy ilyen elsőrangú oxfordja immár biztosan nem lesz többé. Éreztem, hogy elönt a forróság, pír lepi el az arcomat, mert helyette szégyenkezem. S ha ilyenkor nem álltam meg szó nélkül, és gúnyosan, vagy a megalázottságtól támadón megkérdeztem tőle, hogy netán visszaszolgáltassam-e, akkor a süketségig ártatlanul azt válaszolta, hogy milyen jó ötlet, miért ne.
De most aztán tényleg nem érdekelt se ő, se a drága tolla, nem érdekelt, hogy megy, marad, csak az ismerős fiú érdekelt, akiről nem tudtam, honnan ismerem. Mintha attól tartanék, hogy valamit elhalasztok, ha leveszem róla a tekintetem. Még láttam a kockás ingét, láttam a sárga kofferjét a tömegben. Vele akartam menni, utána akartam vetni magam. Ettől viszont azonnal zavarba is jöttem, miként attól is, hogy Ágost nyújtotta nekem ezt a hülye tollát, s közben ordított. Hogy ő tényleg szívesen magamra hagy, mert tényleg nincsen ideje ezt kivárni. Erre nem számított. A tollát pedig használjam egészséggel, jó utat kíván. S ha megérkeztem, akkor föltétlenül írjam meg az új tollammal a címemet. Két kézzel, ünnepélyesen nyújtotta át, s hirtelenjében nem is lehetett tudni, hogy mi a finomabb és az előkelőbb, a toll-e vagy az ujjai, az ajándéka-e vagy a gesztusa. Ordította, hogy föltétlenül írjak azonnal, mert Ninó különben nagyon nyugtalan lesz. Az édesanyját nevezte Ninónak. Visszaordítottam, hogy sok minden miatt aggódhat, de efelől legyen egészen nyugodt. Azért is kitartóan bámultam Ágostot, mert minden mondatából ki tudta spórolni önmagát. Lehet, hogy ezért is beszélt olyan kiválóan idegen nyelveket. A fejében ott voltak az előregyártott mondatok.
Ágost olyan volt, mint egy perzsa herceg. Olajosan barna bőrű, nyúlánk és délceg, arca vékony, komolyan tagolt, csaknem komor, haja vastagszálú, tömött és fekete, seprűs pillák, és a fáradékonyan húnyt, súlyos szemhéjak mögött sötéten ragyogó, nagy szemek, csuklója keskeny, kézfeje törékeny, ujjai valószínűtlenül hosszúak, s boltozatos, gyöngyházfényű körmei, mint valami különös díszítmények, ékszerek. Még akkor is jól esett ránézni, ha az ember mélységesen idegenkedett tőle. Én legkisebb gyerekkoromtól kezdve úgy éreztem, hogy az emberek ezt úgy látszik nem méltatják figyelemre, vagy nem is érzik, de minden a levegőben történik meg velünk. Ágost azon emberek közé tartozott, akik körül semmi nem történik a levegőben, ő nem bocsát ki semmit, se érzést, se fényt, se hőt, s én semmivel nem érhetem el, ami bennem van. A toll pedig egy súlyos, aranyozott, fényes, fekete Montblanc, amelynek a tompa végén ott világított a jellegzetes fehér csillagocska. Abban azonban, hogy Ágosthoz nem lehetett elérni, s láthatóan ő se ért el senkihez, volt valami jó is. Elég könnyen meg lehetett téveszteni. Csak olyan ábrázatot kellett vágnom, mint aki lelke mélyéig meg van hatódva, és szólni sem tud, mert nem volt olyan olcsó vagy silány érzelmi megnyilvánulás, amelyet ne vett volna készpénznek, ha egyszer neki szólt vagy feléje irányult. Akkor volt elégedett, ha közönyös maradhatott, arca mozdulatlan és mosolytalan. Legfeljebb egy egészen pici sértődöttség reszketett az ajkán, ám az összeesküvésnek, amelyre gyanakodtam, legalábbis az ő ábrázatán nem volt nyoma. Vagy ha volt is összeesküvés, s most tényleg egyszer és mindenkorra megszabadulnak tőlem, akkor eltitkolták előle. És talán csak azért ajándékozza nekem a tollát, hogy minden lelkiismeretfurdalás nélkül mehessen el. De végül is nem tudom miért tette, nem értettem.
Sokáig azt hittem, hogy a szép embereket én azért nem értem, mert nem is lehet őket megérteni. Értettem a nagyanyámat, értettem a nagyapámat, ők azonban kicsik voltak, s fiatalabb korukban se lehettek különösebben szépek. Amikor a nagyanyám bársony dobozából elővettem a családi képeket, és nézegettem az apámat, akkor mindig megnyugtatott, hogy ő se volt szép. Már legkisebb gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy a szépséget kitüntetésnek fogják föl az emberek, a sors kegyének, holott olyan elemi csapásnak kéne tekinteniök, amelynek kínos következményeit aztán senki nem tudja elhárítani. Hiszen az anyám se hagyott volna el, ha nem vonzódik olyannyira valaki másnak a szépségéhez, vagy ő maga is ne lett volna szép. Ordítottam, hogy rendben, akkor megyek én is, jelentkezem, A tollat nem volt hová tennem, mert még zseb sem volt a nyári ingemen. Úgy fogtam a kezemben, mint a kincset, ám csak azért, hogy lássa, ajándékát mennyire értékelem. Ennek is volt előnye. Nem maradt szabad kezem, s így még egy kézfogásra se kerülhetett volna sor. Kicsit azért tartottam tőle, hogy a finom, száraz ujjaival megérinti az arcomat.
De szerencsére, most még ezt sem tette, hanem csak könnyedén megemelte az öklét, és ordította, ne is haragudjak, nem bírja már ezt a szörnyű zajt, ordította, salut, bon courage. Salut, ordítottam vissza, s ezzel mindketten sarkon fordultunk. A kockás ing immár elmerült a vágányok előtt föltorlódott tömegben. Olyan volt, mint egy éles fájdalom. Az ismerős fiút nem láttam sehol. Amennyire a tömeg, és a lábamnak csapódó bőrönd engedte, szégyentelenül futni kezdtem. A tollat futás közben löktem be a nadrágom zsebébe. Valószínűleg fontos pillanat volt az életemben, hiszen ettől a nemtörődöm mozdulattól szakadhatott el az utolsó vékonyka szál, mely valamennyire a családomhoz kötött még. Alámerültem a világban, átadtam magam ennek a veszélyes vonzalomnak, s többé nem érdekelt, hogy egyedül vagyok-e.
Mire a vonatunk elindult végre, már késő délutánra járt. Egy váratlan koccanás, döccenés, és nagyon lassan mentünk, de gurultunk. Legalább a levegő megmoccant a fülledt vagonokban. Elviselhetetlen volt a forróság. A magával hozott elemózsiáját már mindenki megette, inni nem adtak. A combom és a hátam szabályosan összeragadt az üléssel, s még csak nem is nagyon mocoroghattam, mert egy idegen kislány, akit a gondjaimra bíztak, álomba sírta magát az ölemben. Egy másik a vállamon aludt. Szomjasak voltak és éhesek, mint mindannyian, s ezért jobbnak láttam a mocorgásommal nem fölébreszteni őket. A magam tizenhat évével én voltam a legidősebb a vagonban, s ezért mindent tőlem vártak a többiek, szabályosan rámtapadtak. a kisebb gyerekek addigra már teljesen kifulladtak ettől a szörnyű naptól, és elcsigázottan aludtak vagy eltompult ábrázattal bámultak ki az ablakon. maga a beszállás dél körül ért véget, akkor még mindenki az ablakokban csüngött, kiáltozott, valamilyen jobb helyet akart túrni magának. A vagonok ajtaját a német vasutasok mindhárom hosszú szerelvényen nagy csattogások közepette becsukták, lezárták, a pályaudvar üres lett, halott, s azt hittük, hogy most aztán elindulunk. Biztosan jótékonyan hatott volna mindenkire, ha tényleg így történik.
A közömbös, csaknem unott női hang akkor már percek óta azt ismételgette a hangosbeszélőn, hogy a pályaudvari felügyelőség rendelkezése szerint a szerelvények indulása előtt, biztonsági okokból lezárják a csarnokot, s ezért arra kérik a szülőket és a hozzátartozókat, hogy haladéktalanul hagyják el a pályaudvart. A tömeg azonban nem moccant. A vonatokból kicsüngő gyerekek integettek, ordítoztak, a hosszú, bonyolult mondat pedig őrjítőn és értelmetlenül visszhangzott. A szülők és a hozzátartozók izgatott tömege az üvegcsarnok nyitott bejárata és a vágányok vége közötti térségben zsúfolódott össze, onnan integettek, nyújtózkodtak, kiabáltak, bár sok értelme nem volt, hogy ott várakozzanak az indulásra. Messziről olyan volt, mint valami sötét massza hangos fortyogása. Odakinn meg izzott a fény. A pályaudvar üveghomlokzatán már a harcokat követő első hónapokban befoltozták a belövéseket, de a kupolán még ott tátongtak a sérülések, s a nyalábokban bezúduló forró déli napfény valóságos fényfüggönyt vont közénk. Kápráztatott.
A kislány, akinek a bőröndjét a kezembe nyomták, vigye, attól kezdve nem tágított tőlem. Nyűgösködött, hogy emeljem föl, mert nem lát ki. Ha egyetlen pillanatra föladtam volna a helyem, hogy eleget tegyek a kérésének, akkor biztosan kiszorítanak a többiek. Ott volt a feje a hasam és az ablak közé szorulva, s onnan visította, hogy emeljem föl: Emeljen föl. Vidéki volt és magázott. De nem is annyira a helyemet féltettem, mint inkább a kislány illatától idegenkedtem. A ruhácskájából áradt, a bőréből, a két súlyos hajfonatából. És akkor valami történt, amitől egy rövid pillanatra dermedt csönd lett a pályaudvaron. Elnémult a hangosbeszélő, s hosszan, erőszakosan visszhangzó parancsszavakat lehetett hallani. Mint akit most rögtön megütnek. Mindössze néhány hónap telt el, s mi más lehetett az első gondolatom, mint hogy lőni fognak. Ám a rendőrök egymás karját ragadták meg, s a csatárláncuk a söréten dermedt tömegen megfeszült. Mindez tényleg egy szempillantásnyi idő alatt történt. Vékonyodott, még jobban elvékonyodott a csönd, és rögtön elszakad.
Aztán tényleg elszabadultak az elemek, mert amint a rendőrök csatárlánca megindult, magasba csapott az önnön masszájától tehetetlen tömeg méltatlankodása, ám együttesen ez nem úgy hatott és visszhangozott, mint a tiltakozás, hanem inkább úgy, mint a rettenet szava. És akkor megint valami olyasmi történt, amit nem tudtam igazán megérteni. A rendőrtisztek kétségbeesetten ordítoztak, úgy hangzott, mint valami rituális rimánkodás, a tömeg pedig méltatlankodva ordított, de nem volt benne semmiféle ellenállás. Miként valamiféle töltelék a bélből, a következő pillanatokban megadóan átnyomódtak a csarnok két nyitott bejáratán. Ezek a nagy üvegajtók csikorogtak, nyekkentek és csattantak, mikor becsukták, a néma csarnok kísértetiesen visszhangzott, és a forradalomnak most aztán tényleg vége volt.