Bacsó Béla: "Gondolkodni önmagatokról"

Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés szól a korai életszakasz meghatározó eseményeiről, az irodalmi indulásról, a szociális-cenzurális közegről, a művekről és azok fogadtatásáról, az idegen nyelvű kulturális közeg működéséről és annak tapasztalatairól, egyáltalán az irodalomról és annak keresett és vállalható formájáról, a tradícióhoz való viszonyáról, a szabadság terhéről, az emberről mint organikus-testi szerető lényről és sok egyébről.
Beszélgetés szól a korai életszakasz meghatározó eseményeiről, az irodalmi indulásról, a szociális-cenzurális közegről, a művekről és azok fogadtatásáról, az idegen nyelvű kulturális közeg működéséről és annak tapasztalatairól, egyáltalán az irodalomról és annak keresett és vállalható formájáról, a tradícióhoz való viszonyáról, a szabadság terhéről, az emberről mint organikus-testi szerető lényről és sok egyébről. (A beszélgetés első változata 1997-ben hangzott el a Magyar Rádióban.) Nádas Péter és a kérdező Mihancsik Zsófia beszélgetése egyszerre állítja elénk az írót mint személyt és az írót, aki létrehozza az eltolások közepette születő narrációt, amely mindig túlmegy azon, ami pusztán személyes, ami megfeleltethető lenne a személyes életnek (112. o.). Az ütközések abból is fakadnak, hogy az író mindig kiléphet a nem én vagyok, holott én is vagyok, vagy lehetnék terrénumába, oda lép, ahol azt keresi, ami a személyesen túl hozzáköti ahhoz, ami közös, ami őt is mint embert másokhoz fűzi, vagy éppen másoktól elválasztja.
Induljunk ki a címből, ami az utolsó beszélgetésegységből származik; Nincs mennyezet, nincs födém (355. o.). Ez a választás a kötet kettős irányát mutatja meg, az irodalom Nádas Péter által választott eljárása olyan szerkezetet alakít ki és igyekszik írni - mint fogalmaz - szinte a kezdetektől, ahol fentről nincs mi eltakarjon, mert emberképe a nyelvelőttes szenzuális térbe pillant, túlpillant azon, ami a kiépített, jól körülkerített szubjektum fölé védő fedelet épít. Az alak kitakarása és kimozdítása eredményezi, hogy az alakformálás - mint állítja - egyfajta eltolás eredménye, úgy képződik, hogy önmaga kiépített világa megtörik, fedetlenül mutatja meg magát, sok esetben maga számára is teljesen érthetetlenül. Freud tudta, hogy az eltolás a saját én ellen fordul (Das Ich und das Es, Fischer, 1992). Másként fogalmazva, az én, az alak nem tud és nem is képes elkülönülni attól, ami ő még lehet, fogalmi nyelven szólva, amit a görög emberfelfogás lét és a magát gondoló gondolat/tudat izomorfiájának nevezett (K. Oehler: Subjektivität und Selbstbewußtsein in der Antike, Königshausen & Neumann, 1997). Ez Nádas keresésének lényege. Számtalan alakváltozatomban vagyok mégis én, s ami még lehetek, az csak akkor ölt formát, ha a másik/mások viszonylatában a bennem levőt mint saját létet megvalósítom. Vagyis az, hogy az ön-tudat semmiféle biztosítékot nem hordoz magában azt illetően, hogy magát helyesen gondolja el, magát gondolva állandóan érintett attól, amit a gondolat nem uralhat, legyen az érzéki vagy értelmi, legyen az fantáziakép, látvány vagy a testi érintés ereje, vagy másfelől egy olyan felhívás, aminek azonosító ereje van. A beszélgetés egy helyén Nádas utalt Foucault-ra (91. o.), aki számára éppen az alávetésben születő modern szubjektivitás lesz kései műveinek legfőbb kérdése. Ez a szubjektivitás, tudja vagy sem, önnön viszonylatában az igazság vonzatában él, azaz vele kapcsolatban az ő viszonylatában kitűnik, ami igaz, még ha ő maga erről mit sem tud. Nádas írásmódja erre a végtelen és nem szűnő igazságviszonylatra kíváncsi, arra, amit egyetlen individuum sem tud maga beteljesíteni. Foucault A szubjektum hermeneutikája című előadásában írta: "Az igazság fénybe vonja a szubjektumot; az igazság boldoggá teszi a szubjektumot." (Suhrkamp, 2004) Ám az igazsághoz közeledtében, annak viszonylatában a teljességet célzó szubjektum megváltozik, azaz a szubjektum szubjektum-létében változást idéz elő. Ez a fenti izomorfia az élet boldogsága és csodája, amikor magunkon túl és kívül a szeretetben, szerelemben és barátságban egy pillanatra egyek vagyunk, s ez, mint tudjuk, ritka pillanata az életnek. De ami Nádas keresésének és írói kísérletének tárgya, az éppen a változás követése, amiről még az alak sem tud, talán nem is tudhat. Éppen Foucault-t követve és kiegészítve írta Judith Butler, hogy a test nem a konstrukció színtere, törést szenved, mihelyst a szubjektum formálódik, alakot ölt, a szubjektum ugyanis kiképződve keretet nyer, aláveti és szabályozza a testet (The Psychic Life of Power. Theories in Subjection, Stanford U. P., 1997). Nádast ezek a szubjektumot képző és lehetetlenné tevő erők (26. o.), azok szociális és személyes összetevői érdeklik, mindennek az organikus elem - a helyzetet és személyt egyaránt mindenkitől elválasztó egyedi ritmus és mozgásban-lét stb. - csak általános megnevezése.
Persze nem tekinthetünk el attól, hogy a beszélgetés egyfajta visszavétele a saját testnek (ami majdnem cserben hagyta), s egyben vizsgálata ennek a testnek, ami életben akart maradni (60. o.). A saját test, amin az orvosok elvégezték a munkát, miközben magát szinte kívülről abban a legnagyobb distanciában szemlélte, amit ember az életben egyáltalán elérhet, és amit íráselvként is kíván alkalmazni (70. o.). Ugyanakkor innen érthető meg a stilizációs eszközöket alkalmazó irodalom kritikája is a beszélgetés végén (370. o.), hiszen ez azt feltételezi, hogy megadható egy, az olvasást megelőző és rögzített távolság, éppen ennek hiányában születik Nádas szerint a jelentős mű. Kafka műve ilyen - "...a stilizáció mindig alacsonyabb szinthez vezet, mint amikor a személyiség és a mű között nincsenek stilisztikai áttételek, mert az anyagot nem a normák és nem a konvenciók rendezik" (371. o.). Majd maga is utal rá, hogy teljes hiány nincs, mű így nem születhet, vagyis a látszólag teljes közelség az eleven, szenzuális ábrázoláshoz is formát követel, ami megszünteti a káosz veszélyét. Csak meg kell találni a formáló elvet, ami a kijelölt és az alávetést biztosító távolságot felszámolja, és újra közel hozza azt, ami csaknem elérhetetlen a szubjektum személyes életének nem kauzális ábrázolhatóságát. Hans Jonas írta: "testemből kiindulva haladok, és építem fel a világ dinamikus képét saját tapasztalataimban, az erő és ellenállás, akció és nyugalom, ok és okozat világának képét, ám a kauzalitás nem a tapasztalat formális apriorija az értelemben, hanem a saját testből kiinduló univerzális extrapolációs kísérlet, amely a valóság teljességét célozza" (Das Prinzip Leben, Suhrkamp, 1997).
A beszélgetés "kilengései" időnként sommás ítélkezésbe fordulnak át, amitől jó lett volna az írót megkímélni, például ilyen ítélet hangzik el Derridáról, akinek Montaigne A barátságról című esszéjét oly szívesen ajánlom Nádas figyelmébe. Van-e annál szebb és olyannyira hiányzó gondolat a mi társas életünkben, mint amit Derrida idéz Montaigne-től - "Mert ő volt; mert én voltam", s ha ezt tudjuk, akkor tudjuk, hogy mit keresünk a másikban, azt, aki csak ő lehet, anélkül, hogy mi bármi módon alávetnénk akaratunknak - mi más a barátság, mint a másik teljes körű és teljes jogú elismerése, és felismerése annak, aki/ami csak ő lehet.