Bacsó Béla: (Olvasási kísérlet)

„Vajon az affekcióra emlékszik az ember, vagy arra, amiből az affekció támad? Mert ha az utóbbira, akkor semmire, ami nincs jelen, nem emlékeznénk. Ha pedig az előbbire, hogyan lehetne érzetünk arról, amire úgy emlékezünk, hogy nem érzékeljük: a távollevőről?”
(Arisztotelész)

(a mottó)

A regény elején található Parmenidész-mottó értelmezése, ami persze önmagában is kellő feladatot ad, talán segíthet annak az olvasási módnak a fellelésében, amit az írás módja, ez a meglehetősen szokatlan felépítésű regény kikényszerít. Parmenidész töredéke (DK 28B 5.) látszólag csak annyit mond, hogy az ember, aki megismer, aki észlel, aki a világban cselekszik, ha valami felé útra tér, valamit megközelít, akkor bejárva az utat, oda érkezik, ahonnan elindult, vagyis akkor tud, ha ott van, ahonnan kiindulását vette. Ekkor a kezdet, a kiindulást képező pont és a bejárt ismeret útja egy pontba ér. Ugyanakkor így válik ez a hely, a tér adott pontjának meghatározottsága, azaz a létező helyzete a kitérés ideje során, a telő idő viszonylatában másként és másként felismertté, míg eléri végül a kezdet genuin pontját. Ugyanazt másként, de sohasem valami egészen mást ismer meg, hiszen mindenen keresztül, illetve mindenen túl annak létét ismeri meg, ami mindenhez a kiindulást képezi. Tehát ez a látszólagos tautológia, önismétlés és körben járás persze a legtöbb, hiszen az ember azzal, hogy oda érkezik, ahonnan kiindulását felvette, felismerteti vele, hogy az, ami van: van, s csak az változik, ahogyan ezzel az ember viszonylatba kerül. A nincs semmi, mi ne létezne, azt jelenti, hogy ami az embert körülveszi – tudja vagy sem –, van, hogy akkor ismeri, ha képes oda visszajutni, ahonnan elindult, azaz felleli saját helyét is a genuin létező helyzetének viszonylatában, s ez által kerül önmaga is egy igaz léthelyzetbe. A létezést felismerni azáltal tudja az ember, ha oda talál, ahonnan kiindult, ahova visszaért az a nem pusztán ugyanaz a lét, hiszen az út tapasztalata és tartama most már részévé válik annak, ahogyan viszonyul a létező létéhez, ahhoz, ami kimozdította az adott helyről.
„Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem.” (Parmenidész-töredékek, ford. és kiad. Steiger Kornél, Gondolat, 1985, 8. o.) A mondás persze az azt megelőző töredékek felől válik igazán érthetővé. Mindenekelőtt abból, hogy az ily módon útra kelő ember elhagyja a szokásos, a jól ismert vagy éppen a puszta érzékek által közvetített ismeret útját. A megelőző töredék végén olvashatjuk (DK 28B 1); tehát nem a gonosz végzet, a Moira küldi az embert erre az útra, hanem Themisz és Diké, törvény és jog kényszere folytán hagyja el az ember az utat, amelyen a legtöbb ember halad, de mégsem térhet ki annak ismerete elől, amit a halandók vélekedése közvetít, miként az elől sem, amit a mindeneket átható minden jelenségein keresztül mint közöset megmutat. Ne feledjük, nincs olyan, ami ne lenne, hiszen a sok ember aszerint él, hogy az a valami van, ami életét megköti, vagy mozgásban tartja. A töredék kulcsa számos értelmező szerint abban az igazságban rejlik, ami jólkerekített, vagyis ami a lehetséges mindent, a bejárható legtöbbet fogja össze és a mindennel összefüggő valamit a lehető legtöbb viszonylatában képes léte felől mint így létezőt felmutatni.
Wolfgang Schadewaldt (vö. Schadewaldt: Die Anfänge der Philosophie bei den Griechen, Suhrkamp, 1978, 325. o.) értelmezése szerint a közös (xünon = koinón) a lét alapkaraktere, amiben minden részes, hiszen mindaz, ami beletartozik, azaz van, az szükségképpen nem lehet nem-létező. Legyen az ember bárminél, irányítsa gondolatát a távolira, a lét egybefogottságában megtapasztalja, hogy (DK 28B 4) a gondolkodás számára a távol állók ugyanúgy szilárdan közeliek, mert (a gondolkodás) nem vágja szét a létezőnek a létezővel való összefüggését (Steiger Kornél ford., id. kiad., 8. o.). „A jólkerekített igazság rendületlen szíve” az, ami a mindenből a lehető legtöbbet fogadja magába, hiszen mindaz, ami van, van. Az emberek léte közös, még ha az ember úgy tesz is, mintha el tudná különíteni azt, ami volt, attól, ami majd még lesz, aminek van jelentősége, s aminek nincs, ami egyértelműen ő és nem a másik. Amikor az ember a közös, a lét „jólkerekített” igazsága viszonylatában van, akkor, ami volt, és ami még eljő, egyforma jelentőséggel illeszti őt vissza a lét nem-szűnő körébe. „Jólkerekítettnek hívják, mert a kör tiszta köralakjában forog, melyen kezdet és vég mindenütt ugyanaz. Ebben a forgásban nincsen lehetőség az elfordulásra, a torzításra és az elzárkózásra. Az érzékek folytán ráeszmélő ember meg kell hogy tapasztalja az el-nem-rejtettség rendíthetetlen szívét. Mit jelent az el-nem-rejtettség rendíthetetlen szíve fordulat? Magát az el-nem-rejtettséget jelenti a maga legsajátabb mivoltában, a csend helyét, a magába gyűltet, ami először biztosít el-nem-rejtettséget.” (Heidegger: Zur Sache des Denkens, Niemeyer 4. kiadás, 2000, 74–75. o., valamint vö. E. Voegelin: Die Welt der Polis – Vom Mythos zur Philosophie, Fink, 2003, 72–73. o., ahol a szerző megállapítja, hogy a rendíthetetlen és jólkerekített fordulat a létről tett állításokban tér vissza, ami világossá teszi Voegelin szerint, hogy nem egy a létről tett állítás igazsága ez, hanem a lét igazsága.) A lét igazságában álló ember éppen nem azon kívül áll, s főként nem ő rendelkezik az igazsággal (nincs mód önkényes elfordulásra, ahogy magát nem zárhatja el a lét igazsága elől), ami nincs és nem is lehet a lét állandó mozgásán kívül. A lét körben mozgása váratlanul visz vissza az elé, ami a kiindulás volt, szembesítve az embert külön-léte tarthatatlanságával, s az egykor voltat mint jelenlevőt kényszerítően visszaállítja léte körszerű mozgásába és vele az embert is.
Gadamer a töredéket értelmezve arra int, hogy jóllehet az ember, letérve az igazság útjáról a rögzített létezőnél akar kitartani, vagy beéri annak látszólagos jelenlétével, ahhoz, hogy ne lépjen ki a lét igaz köréből, szilárdan tartania kell magát ahhoz, hogy ami távol-létével tüntet, még van. „A nousszal (a közvetlen érzékelésre való képességünkkel) a nem-jelenlevőt (ezzel együtt a nousz számára hozzáférhetőt) is meg kell figyelnünk, és eközben ’szilárdsággal’ (bebaiosz) kell eljárnunk, ingadozás nélkül. Ne fogjuk fel tehát magától értetődőnek, hogy a jelenlevő létezik, és a nem-jelenlevő nem létezik, hanem minden esetben bizonytalankodás nélkül meg kell tudnunk állapítani, hogy bizonyos értelemben a nem-jelenlevő is jelen van.” (kiem. B. B. – Gadamer: A filozófia kezdete, ford. Hegyessy Mária, Osiris 2000, 308. o., vö. még Hans von Steuben Wahrheit und Gesetz, in: Parmenides: Über das Sein Ph. Reclam jun. 1981. 196. skk. o.)
Schadewaldtnak a töredéket értelmező egyik megjegyzése (id. mű, 323. o.) szerint helyesebb lenne arról a sajátos hogyanról/mikéntről beszélni itt, ahogy az úton-levő létező van, ami világossá teszi, hogy az ember a létezés során a magát mozgásban tartó, változó létezők körül mozog, a múlt ugyanis nem volt, hanem éppen a létezőn keresztül van, ahogy a halandók halálukkal nem pusztán voltak, hanem részét képezik az élők létezésének. A létezők változó viszonylatai között magát kifejező ember csak azt mondhatja ki, ami éppen jelenlevő, ám mindannak a viszonylatában él, ami ugyan nincs közvetlenül jelen, sőt mint távollevő nem mutatkozik, mégis tovamozdítja az embert a kifejezett jelenlevőtől.

(a közös igézetében)

A regény olvasását miként segítheti elő az eleata gondolkodó léttana, egyáltalán milyen összefüggés lehet az itt nyert felismerések és az olvasás egy sajátos módját kikényszerítő látszólagos szerkezetnélküliség között. Nádas Péter regénye hagyományos értelemben nem alkalmazza a regény egyik szokásos narratív típusát sem, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy minden erejével azon van, hogy a hagyományos narrációt megtörje. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne élne ennek eszköztárával. Ha direkt módon igyekszem lefordítani a fenti léttan felismeréseit, akkor a következő sajátosságokat bocsáthatom előre. A regény nem fejt meg semmit, hiszen nincs azon túl feladata, hogy benne mindaz kifejeződjék, ami ugyan van, de mégsem csak úgy, ahogy megjelenik. Legtöbb figyelme arra irányul, ahogy szereplőinek jelenlétét megtöri az oly közeli, ám mégsem közvetlenül tapasztalható nem-jelenlevő (legyen ez az adott eseményszállal érintkező történés, ami még várat magára, vagy éppen a tárgyakon keresztül jelen van, ám már nem jelenlevő). Vagyis, ami van, az mindig éppen azáltal nyer teret, hogy aki éppen kimondja és tapasztalja, csak egyféle módon képes jelen-léte viszonylatában lenni, mintegy magát is bemutatva általa. Így kerül szembe egymással a közös (koinon) és a saját/különös (ídion), s az elkülönülésben élő ember – olykor saját zárt világában torzulttá váló beteg lény – külön-élete alig közvetíthető a másik felé. A közöst elhagyó ember igazsága a nem közvetíthető igaz, mintha az élet megállt volna, amely biztosítja a létezők közepette az élet egy sajátos idejétmúlt vagy időn kívüli formáját. A lét rendíthetetlen és jól körülkerített igazsága abban a lehető legtöbb viszonylatban van, amit csak másokkal vagy mások ellenében vagyunk képesek felfogni.
Számtalan együttes jelenet és szituáció – mondjuk Gyöngyvér, Ágost és Szemzőné jelenete, amikor szeretkezésükkor rájuk nyit – minden résztvevőjének mást jelent, a lánynak a szemmel tartást, Ágost számára az önélvező magamegmutatást, míg Szemzőné számára a testi érintkezés fájdalmas hiányát, mindannak az elfojtott vonzásnak és megtagadásnak a feltörését, ami Madzarhoz, a tervezőhöz fűzte. Az ember elmulasztott életlehetőségei, életének nem beteljesült eseményei, miközben nem-létük ugyan távol, de mégis jelen van, belejátszanak abba, ahogy az ember van. Vagy abban a jelenetben, amikor Szemzőné elhagyja a lakást és Gyöngyvér a lába alatt érzi a szokatlanul felhajló padló élét, vagy az utolsó megmaradt bútorban takarót keres – legyen akár pléd –, nem tudja mit érez a lába alatt, s nem tudja, hogy a tárgy milyen élettörténetet rejt magában (a bútorokat Madzar készítette a Szemző család számára, amelyeket a nyilas pribékek majdnem teljes egészében megsemmisítettek). Ekkor még nem tudjuk, hogy miből készültek a bútorok (III. 48. o.), a szokatlan tartósító anyag szaga (tartósított talpfák egy jövendő háborúhoz!) az idők múltán is megmaradt, s azt sem tudjuk, hogy elkészítőjük miként és kitől szerezte be a faanyagot. Nádas regényének narrátora kitartóan meséli el mindazt, amit a regény alakjai, csak egy pontból foghatnak fel és be, amit a maga teljességében csak az tudhat, aki ismeri azokat a valami módon érintkező világokat, amelyekben alakjai jobbára elvesznek. A tudható mindig túl van a pusztán megjelenőn, ami megjelenik, ami jelen van, arra rávetül a már nem tudott múlt eseménye és a még nem ismert jövő lehetősége. Az eseményszálak előre nem látható váratlan érintkezése, gondoljunk arra, hogy milyen szerepet játszik a kesztyű mint a múlt emlékeztető darabja, a személy döntésének néma kísérője. Az érintés a kesztyűn keresztül (II. 196. o.) visszaveti az olvasót a kesztyűgyűjtemény értelmetlen tárolásának korábbi leírásához, miközben azt is megtudjuk, hogy ez a tárgy éppen akkor nem állt rendelkezésre, amikor arra szükség lett volna (I. 340. o.). Egy ilyen leírás, ellentétben minden olyan feltevéssel, amely azt mondaná, hogy a narrátor tud mindent, sokkal inkább annak bemutatása, hogy a narrátor inkább azokat a távol-levő, nem-jelenlevő vonatkozásokat meséli el alakjai körül, amelyek aktuális megjelenésükkor hallgatnak, csak vissza- vagy előre mutatnak, a már nem felidézett múltra vagy a még előre nem látható jövőre.
A mindeneket átható minden az egyes ember által nem tudható és be nem látható köreiből áll össze. A narrátor hangja azt mondja el, ami a tett belátható körében ugyan jelen van, ám valami módon nem kerül szem elé (akár időbeli, akár térbeli kitakartsága folytán, akár a lélek felsebzett távolságtartása okán). A ténylegesen véghezvitt cselekedetben megvalósultak köre abban a lehetőség-mezőben zajlik, ami a regényben együtthangzó, de az egyes személy számára többnyire a világ csaknem néma tartományát képezi. A cselekvő személy olyan világokkal kerül érintkezésbe, amelyeknek ismeretlen nyelvét, igazságának érthetőségét és közvetíthetőségét előbb magához közel kell engednie. Helmuth Plessner írja egyik tanulmányában: „Az ember képes magából kilépni, amitől elválaszthatatlan a saját test és a környezet eltárgyiasítása, aminek kifejezése a mindenkori nyelvet követi. A saját test és a testi környezet olyannyira sűrű, hogy a különös ellenállás zónáit alakítják ki, amelyek ellenében a testetlen illékonyabb zónák mind kifelé, mind pedig befelé artikulálódni tudnak, vagyis követik a nyelvi kifejezést és ellenállást nyújtanak.” (Plessner: Der kategorische Konjunktiv, in: Conditio Humana, Suhrkamp, 2003, 345. o.) Ez pedig egyszerre jelenti, hogy az ember testi jelenlétének bizonytalansága, önnön vágyainak és vonzódásainak való kitettsége éppen teste ellenállásán vagy éppen annak megszűntén keresztül közvetítődik önmaga és a világ, a másik felé. Ezek az illékonyabb, beszédképes zónák olyan régiókat ölelnek körül, amelyekben a test felépül vagy éppen némán szenved. Ha van valami, ami Nádas regényének felépítését elsőrendűen meghatározza, az éppen ennek az artikulálhatónak és az ellenállások nyelv nélküli régióinak egymást átható érintkezésének megmutatása.
Az emlék nyoma vagy képe indítja az embert valaminek a visszaidézésére, s akkor az érintettségből fakadóan a lélek a test szilárd felépített zónáit töri át. Ebben a mozgásban, magán túl a másokkal osztott közös világ igézetében él, abban, ami a többi emberhez kapcsolja a történésen keresztül. „Az emlékezés ugyanis azon alapul, hogy a mozgatóképesség benne van a lélekben. Ez pedig, mint mondtuk, akkor van így, ha az ember saját magát önmagából kimozdítani képes az önmaga által birtokolt mozgásokkal.” (Arisztotelész: Az emlékezet és a visszaemlékezés, in: Lélekfilozófiai írások, ford. és kiad. Steiger Kornél, Európa, 1988, 219–220. o.)
A gyermekeit elvesztő és magányosan élő Szemzőné mondja ki a magában vett emlékezés lehetetlenségét (I. 404. o.), az emlék állandó mindenütt/mindenben jelen-létét, ami a létezés közös terrénuma, amelyben az egyes ember jóllehet inkább a felejtést részesíti előnyben, mégis az emlék nyoma ott van a körülötte megmaradt létezőkben. Legyen ez akár egy szó, amit már nem mondhat ki senkinek, csak önmagának, s kimondásakor a már betöltetlen hely emlékképe, a gyermekek képe idéződik fel: „…van egy ilyen szó, a fiaim, ez a két csupasz szó, a főnév többes számban és a névelő, ami egyben valahogy az egész tudásodat magába zárta. Egy hely inkább, amely nem maradt üres, holott érzed ürességét. Emlékezet azonban nincs, ezt nagyon furcsa lehet az én számból hallanod, de nincs, az ember nem emlékezik, ez a nagy büdös igazság.” (I. 403. o.) Az emlékezés emlékeztetés, miként ezt egy kérdés vagy hirtelen feltűnő alak kiváltja az emberből (pl. Kristóf lázas kísérlete, hogy meglelje elhurcolt és elpusztított apját bárkiben, akit az utcán hasonlónak lát, III. 278. o.). Minden valami módon visszaköt abba a közöslétbe, amelyben az ember akár a másik elpusztítójává is válhat. Megérteni azt, ami közös, még akkor is, ha abban látszólag minden elkülönült.
A regény egyik jelenetében (III. 38. skk. o.), ahol oly sokféle módon van szó a hangról, ami, mint tudjuk sohasem az éppen felhangzó, hanem mindaz, amit a hang – még ha semmi sem hallható – jelent annak, aki belehallgat a csendbe. Gyöngyvér nem azt hallja és nem azért hallgatódzik, mert hallhatná az egykori öldöklés hangjait, hanem azért, mert helyzete mindig is ez a kiszolgáltatottság volt – élete mások létezése által kiadott hangokra volt és van utalva. Szemzőné albérleti szobáját elhagyva, azt hallgatja, vajon nem lepik-e meg. A világ és világok hangját finoman írja felül a Gyöngyvér hangját jellemző megjegyzés, a belőle feltörő hang, a képzett hang, amiben persze eltörölhetetlenül benne van megélt életének hangszíne. A gyermeklány kitaszítottsága és későbbi feltörekvési vágya egy olyan világ része, ahol az érintkezés kultúrájától a korábban megtörténtek félelme vagy éppen a jelen totális megfigyelési rendszere miatt nem várható el a szótértést, de ahol még az egymást átfedő s lassan kiszorító világok hangjai együtt-/ egymás ellenében hangzanak.
„A maga hangját nem lehet szeretni, Gyöngyvér, ezt soha ne várja el, de bálványozni fogják, einmalig a hangja, ezt nyugodtan mondhatom, einmalig.
Ne haragudjon, hogy ilyesmit mondok, a pokoli bosszúvágyát használnia kell, nem szégyellnie, ne féljen, jó esetben a bosszúvágyát fogják busásan megfizetni.” (III. 40. o.)
Az idős korrepetítornő (Médi) kijelentése mindent elárul erről az együtt-hangzó szociális térről, amiben ritkán válik ki egy hang tisztán önmagában, s persze jobb, ha a múlt világa a maga örömére képzi a szociális disszonanciák „hangjait”. (N. Elias Az individuumok társadalma című korai tanulmányában [Die Gesellschaft der Individuen, Suhrkamp, 1991, 36. skk. o.] hívta fel a figyelmet arra, hogy az egyes individualitás éppen azon viszonyaiból és funkcióiból érthető meg, amely az elemek között képződik. Ennek a közöttnek a fluiditása persze nem feltétlenül boldogító: az ének-hang képzésével egy társadalom adott esetben a maga számára készít „védművet”, azaz integrálni kívánja a feltörekvő szinte animális ösztönkésztetéssel magát kereső lényt, civilizálni kívánja a bosszú artikulálatlan hangját. Gondoljunk másfelől arra a döbbenetes utazásra a taxiban, amely során az autót a múlt szociálhigiéniára törekvő bukott embere vezeti, ahol Demén Erna és Gyöngyvér között a pszichológiai/szociális/szexuális érintkezés örvénye alakul ki. I. 206–207. o.) Ám ne feledjük, hogy a társadalmi integráció során a képzés anyaga az a hang lesz, amelynek tápláló forrása a bosszú, amelyben oly sok minden együtt-hangzik (de majd Monteverdit a tyúkólban!).
Majd újra csak a hangokhoz való viszony; a páciensek nem hallhatják, és jó, ha nem is látják egymást (Szemzőné Madzarral olyan berendezést készíttet lakásába, ami kizárja, hogy páciensei lássák egymást). A páciens, a beteg ember éppen hogy levált a közös létezésről, világa önmaga számára teljesen reális, mégsem valóságos.

(regény és alakformálás)

Hans Blumenberg Valóságfogalom és a regény lehetősége című előadásában egy olyan valóságfogalmat is tárgyalt, amelyben a valós éppen azzal tüntet, hogy nem illeszkedik, nem idomul ahhoz, amit az ember a valóságtól elvár. Már ebben a megfogalmazásban is kitűnik az a felismerés, hogy a valóság mint ellenállás éppen az illúzióra vágyó szubjektum ellenében rajzolódik ki. „…a nem-valóságos fenyegeti és csábítja a szubjektumot éppen vágyainak kivetítése által, és ennek megfelelően antitétikusan a realitás az, ami nem illeszkedik a szubjektumhoz, ellenállást tanúsít vele szemben, és nem csak az érintés tapasztalataként, rendíthetetlen tömegként, hanem végső kiélezettségében a paradoxon logikai formájában.” (Blumenberg: Wirklichkeitsbegriff und die Möglichkeit des Romans, in: Ästhetische und metaphorologische Schriften, kiad. A. Haverkamp Suhrkamp, 2001, 53. o.) Vagyis a közönséges valóság vélekedésszerű tapasztalata ellenében az lesz valóságos, ami teljességgel valóságidegen, az lesz valóság, ami puszta vágy-kivetítés, és így a traumatizált szubjektum minden tette és kijelentése a valóság ellenállásával ütközik. A valóság ellenállása vagy másként fogalmazva, az illúzióra hajló ember magatartása persze abból fakad, hogy semmiféle érintkezés (beszéd vagy testi érintkezés) nem engedi kitörni az ént abból az ellenállást (undor, viszolygás stb.) tanúsító körből, amit saját szubjektumaként tart számon és tart fenn a lehető legtovább, éppen mint valóságot. A regény – Nádas regénye is – Blumenberg fent említett szövege értelmében a valóságok valóságának fikciója, az egymást kizáró vagy éppen magába fogadó és éppen elemésztő valóságoknak a számossága, amely az alakok körül mint azok személyiségét képező kontúr rajzolódik ki. Valakinek a valósága a vele való érintkezésben nyitja meg rejtett tereit, olykor olyan terrénumokat, ahol maga az ezt birtokló személy nincs is már jelen, pusztán csak fizikai értelemben. (Elisa története, aki Bellardi gyönyörű feleségeként, a Palatinuson mint osztálya „nemes és túldíszített példánya”, majd Szapáry Mária cselédszobájában vegetáló növényi lényként tűnik fel). Olykor ezeknek a tereknek a felszereltségébe bepillantva tudunk meg valamit annak használójáról; Marcel Mauss nyomán ezt nevezte Lévi-Strauss a testi szokások régészetének (vö. bevezető M. Mauss Szociológia és antropológia c. művéhez, ford. Saly Noémi, Osiris, 2000, 15. o.). Az alakformálás éppen ezekben a terekben történik meg, olyan térben, amelynek múltja a tárgyakban némán veszi körül lakóját, ahol végső esetben a vele együtt lakó lény sem jelent már mást, csak múltat és ily módon terhet – ami pusztulásba visz (I. 380. o.). A tárgyi világ pusztulása, a porcelánok összetörése felsebzi a testet, s a hús látványa idézi csak meg a holt térben az elevenséget, amitől a megsebzett undorodik, mert az életet idézi meg számára, a női létet kiváltképpen.
„Irma kicsit szétnyitotta Mária ujjbegyén a húst, és ámulattal belenézett a sebbe.
Egészen ügyesen szorítottad el, mondta gyöngéden és csöndesen. Nem is tudom mire vélni, egyre erőteljesebben undorodom a vértől. Az utóbbi időben legalábbis. Maga az elképzelés, hogy örökösen folyik és dobog benned.
Igen, elég kellemetlen érzés, nézett föl Irma a sebből.
Annyira szerette ennek az arcnak a durva és elrajzolt vonásait, néha elakadt a szeretettől a lélegzete. (…)
Ez vérezni már nem fog, de biztosan ott a faliszekrényben van a sebhintőporod. Bár semmi teteje, szépen dezinficiáljuk. Talán nem mondtam még neked, hogy nekünk egyszerűen kimaradt a táborban a menstruációnk.” (I. 392–393. o.)
Ne feledjük, ennek a szeretetteli pillantásnak múltja van, hiszen a két nő egykor egymáshoz nagyon is közel állt, amit éppen Elisa megjelenése tett lehetetlenné, s aki most a teljes elborulás után közel van, mégis oly távol.
Aligha kerülhető meg az ábrázolásnak ez a nem-nyelvi, a térben alakot öltő személyessége vagy személytelensége, hiszen ez Nádas regényének mélyrétegét képezi: a testi viszonylatokon és érintkezéseken keresztül történik az alakformálás, amit a fent említett ellenállások és áthatások, penetrációk rövid idejű egy-létére, közelségére, boldogságára, önkívületére, majd az ismételt visszazáródására és eltávolodására épít fel. A közel és távol alak-képző és megfosztó működése mutatja meg, hogy a regény alakjai olyan terekbe lépnek, ahol testük idegensége vagy éppen otthonossága árulkodik arról, hogy kik is ők, mik voltak és még mivé lehetnek. „A hely és a nem-hely cseppfolyós pólusok; a hely sohasem tűnik el teljesen, és a nem-hely sohasem létesül a maga teljességében – inkább palimpszesztek, amelyeken az identitás és reláció zavaros játéka állandóan újra felleli tükröződését.” (M. Augé: Orte und Nicht-Orte. Vorüberlegungen zu einer Ethnologie der Einsamkeit, Fischer Verlag, 1994, 94. o.) A pusztuló és alig funkcionáló térbe zárt életeknek, ezeknek a nőknek az élete az egymás iránti vonzódásokban és ellenszenvekben egymásra íródik („A négy barátnő egymáshoz fűződő viszonyának megvolt a maga etikettje…”, I. 391. o.), s mindez együtt működteti a hallgatásokba zárt rejtett indulatot, fel nem idézhető vonzalmat, s végső soron életük ürességének kifejezőjévé válik, hiszen ismétlődő játékaikban, a „leosztott lapok” között csak magukat látják viszont. Egyedül a kártyajáték – olykor persze kezük ideges és ingerült érintkezése mellett – tartja össze őket.
A regény ezeknek az önmaguk által, a megéltek által, a cselekedetek és elszenvedések által képzett ellenállásoknak és ezek folytán felépülő illúzióknak a térképző leírásán keresztül mutatja fel a karakterek jegyeit. Az itt képződő szubjektum magát alávető és ezáltal magát uraló megjelenése egyszerre regulált, önreguláló és egyben azokba a terekbe kivetett, amelyek nem engedik a társadalmilag regulált maszkot nyilvánosan levetni, csak akkor, amikor egy szélsőséges pillanatban ez már nem tud ellentartani. Freud már korai hisztérikus fantáziákat elemző írásaiban felismerte, hogy a hisztérikus ember nem pusztán sajátos szimptómákat (amelyek, mint utalt rá, valami másnak a jelei és pótlékai!) mutat, hanem „az elszenvedett sérülések” tudatos realizációját juttatja kifejezésre mint vele szemben elkövetett szexuális agressziókat és a vele szemben elkövetett szexuális visszaéléseket konfabulálja és imitálja. Ezeknél a valósnak megélt szimptomatikus agresszióknál Freud elemzése szerint az ember biszexuális indíttatására derült fény, hol férfiként, hol pedig nőként állítja be magát a képzelt jelenetbe. (vö. Freud: Hysterische Phantasien und ihre Beziehung zur Bisexualität, in: Hysterie und Angst, Fischer Verlag, 1971, 192. o.) Kristóf élettörténete nem mentes ettől a kettős indíttatástól, szüleit vesztő és egy szeretettelen hazug, múltja rekvizitumai között épülő teátrális közegbe kivetett gyermek, aki nevét is csak közbenjárásra kapja vissza, egyszerre állítja be magát a vágyott egy-létbe mint nőt és mint férfit.
Nádas nem egyszerűen regényformáló elemként kezeli a szexualitást, hanem felismeri és felismerteti alakformáló erejét, azt, ami által az ember „a magára öltött nemet” (Lacan) gyakorolja a másokkal való érintkezésben. Judith Butler nagyszerű könyvében bontotta ki a szexus emberben és emberen történő megtestesülése gondolatát: „És ha van szabad cselekvés, az, paradox módon, éppen eme regulatív törvény kikényszerített elsajátítása, materializálódása révén, eme normatív elvárások kötelező elsajátítása, illetve a velük való azonosulás révén megnyíló lehetőségekben áll. A szexussal bíró testek alakulása, formálódása, felvétele, körforgása, szignifikációja nem a törvénynek engedelmeskedve előadott cselekvések halmaza. Épp ellenkezőleg, olyan cselekvés, amelyet a törvény mobilizál, olyan cselekvés, amely az anyagi jelenségeket, a jelenségek megélt szükségszerűségét s a szükségszerűség megélt elvitatását létrehozó törvénynek az ismételt felhalmozása és tettetése.” (J. Butler: Jelentős testek, ford. Barát Erzsébet, ÚMK, 2005, 25–26. o.) Legyen ez a reguláció mégoly lágy, minden ember élettörténete „a versenyben álló identifikációk” (vö. Butler, id. mű, 103. o.) erőterében megy végbe, s enged annak az elvárásnak, amit éppen a „nemet öltés” törvénye ír elő. Adott nemű megtestesülés persze abból a szubjektum-képzésből származik, aminek magunkat alávetjük, ez az, amit Michel Foucault assujetissementnek nevezett (Butler, id. mű, 45. o.). Ez az ön-alávetés nem csak elvárás szerinti testet öltés, hanem olyan szubjektum-alkat megvalósítása önmagunkon, amely cselekvéseinket a lehető legjobban szolgálja, amelynek során a test a legkisebb ellenállás mellett engedelmeskedik a léleknek (vö. M. Foucault: Hermeneutik des Subjekts, Suhrkamp, 2004, 81. skk. o.), s ez mindaddig fennmarad, amíg a magunk alávetését nem oldja fel a másik nem magára vételének vágya. Ez a vágy a saját lelki életen túllépő testi megjelenésben válik tapasztalhatóvá, azaz a lelki élet változásának az indítéka csak a testi változásán olvasható le. A szimptomatikus változás a testi konstitúcióban világossá teszi, hogy a lélek mozgósítja a testi energiákat a vágy elfedésére. Husserl jegyezte meg, hogy az idegen test és tőle elválaszthatatlan idegen lelki élet csak abban az alakban (Gestalt) ölt számomra testet, ahogy az idegen hús-vér mivoltában (Leibkörperlichkeit) megjelenik, és annak alapján igyekszem megérteni, hogy analogikus viszonyt teremtek a sajátommal. Az idegen lelki élet többé nem tapasztalható, ha a test többé nem a magára öltött és organikusan működő formájában jelenik meg, ekkor a másik számára mint semmis, mint a világban nem létező jelenik meg (vö. Husserl: Phänomenologische Psychologie, Meiner Verlag, 2003, 108. o.) Ám aminek nem látható az indítéka, az még testi mivoltában jelenlevő, jóllehet, ami kiváltotta, nem vezethető vissza valami közös lélek-alapra, ami ugyanis megjelenik, az valami másnak a kifejeződése a testen. Ezért értelmezte Freud nyomán trauma és szubjektum viszonyát egyidejűségben rejlő különneműségként Rudolf Bernet (vö. The Traumatized Subjekt, in: Research in Phenomenology, 2000, Vol. 30. 160–179. o.) Ez persze abból a zseniális felismerésből fakad, amit Freud „Abschattung zum Normalen”-nek nevezett, vagyis a traumatizáló elem meg-nem-történtté tételére vagy éppen izolációjára törekvő emberi magatartás jellemzője ez, tehát a felsebzettség helyén képződik valami, ami szimptóma, ami másnak a jele (Hemmung, Symptom und Angst, id. kiad., 263. skk. o.).
Az ideális és társadalmilag kiszámítható ember örült tébolya, amelyre egy egész rendszer épülhetett, ennek az állandóan mást mutató és nem kalkulálható szubjektumnak az ellenpontja. Ennek a lénynek a kiiktatása arra a képtelenségre épült, hogy az ember a maga idealitásában előállítható, a test és lélek torzulásai kiiktathatóak. De hát ez a téboly olyan humanista gondolatból született, hogy ne lehessen kioltani a vágyak és szenvedélyek által az értelmet és a lelket (III. 95. o.). A fajkutatás szakembere, O. F. Verschuer és asszisztense, Dr, Mengele élettörténete a tudomány igézetében alakult, hiszen ez utóbbi azért kérte áthelyezését Auschwitzba, hogy nagy számú „vizsgálati anyaghoz” jusson. Nádas regényében ezeknek az egykor élt figuráknak a valósága mint a valóságok valósága fikcionalizálódik, olyan történetté válik, ahol a ténytörténelem mögött fiktíven megíródik az alak képződésének egy lehetséges, sőt valószínű története. Hogy az emberileg legvalószínűtlenebb megtörténhetett, minden valóság valóságosságának felfüggesztésével járt, s ha az ember a mindentudás igézetében a másik elpusztítására vállalkozik, akkor merőben kérdésessé válik az, hogy mi is az emberi, és mi az ember. Pedig:
„Az abnormitások és az anomáliák bemutatása sem volt éppen egyszerű feladat, hiszen a szerveket, a testrészeket és a tagokat, olykor teljes emberi fejeket vagy törzseket és altesteket úgy kellett preparálniuk és elhelyezniük a méretük szerint igen különböző üvegedényekben, hogy az örökléstani továbbképzésre érkező orvosok figyelmét ne a csonkolások minősége, hanem maga a tudományos demonstráció tárgya kösse le.” (III. 135. o.)
(Hubert Markl, a Max Planck társaság egykori vezetője 2001-ben kért bocsánatot a Vilmos Császár Fajbiológiai Intézetben elkövetett bűnökért, amelynek vezetője a regényben szereplő Verschuer volt. A jogutód bocsánatkérése komoly felháborodást váltott ki tudományos körökben, hiszen itt csak tudományos ismeretszerzésről volt szó. – vö. Die Zeit 2001/49., Franz Boas már 1938-ban így tiltakozott a tudományos fajbiológia ellen: „Vizsgálatunk, mely a testnek mind anatómiai formájára, mint funkcióira vonatkozik […] nem támasztja alá azt a felfogást, hogy a faji leszármazás jelentős mértékben meghatározná a szokásokat és a kulturális cselekvést. Egyes családokban vannak bizonyos jellegzetességek, részben az átöröklés, részben a kulturális viszonyok következményei, de egy nagy népesség […] nem rendelkezik vele született személyiséggel.” Boas: A primitív ember értelme, in: Népek, nyelvek, kultúrák, ford. Bónis György, Gondolat, 1975, 46. o.)
Nádas Péter regénye az értelem és értelmesség vékony rétegét átütő vágy és szenvedély legszélsőségesebb értelemvesztés-történeteit írja meg, de úgy, hogy az áttörés pontjaira mutat a szöveg, és csak nehezen fejthető fel, hogy miért éppen ott hasadt meg a látszólag biztos kéreg. S azért így, mert ténylegesen alig feltárható az ok! Ezért nyúlt vissza a káosz görög mintájára, amely által a mélységbe nyíló szakadék és előre kiszámíthatatlanság egyként jellemzi a regény-világ térképzését. (A szerkezet és a cselekményminták a Párhuzamos történetek című regényben, in: Élet és Irodalom, 2005. nov. 11.) Wolfgang Schadewaldt a görög történetírásról tartott előadásában fogalmazta meg a következőt: „Az ember, aki egyszerűen a térben áll, szemlélőként jelenségekre bukkan, észlelve ezeket rögtön hozzáfog a jelenségekre rácsodálkozván, hogy el is rendezze őket. Mindez az embernek a létezőkkel való ama ősi megütközéséhez/vitájához vezet, amelyek mindenkor körülötte vannak, ami ma a természettudományok széles körébe tartozik. A görögök ezt nevezték fiziológiának, a phüszisz, a természet fontolóra vételének…” (W. Schadewaldt: Die Anfänge der Geschichtsschreibung bei den Griechen, Suhrkamp, 1982, 17. o.)
Amíg az ember képes megőrizni csodálatát az őt környező létezők, a másik ember iránt, addig képes gyönyörködni a phüszisz változandóságában, amely születés és halál előre nem látható intervallumába veti ki az embert, hogy történeteivel az uralhatatlanról szóljon. „Az igazi létező hol így, hol úgy jön mozgásba, egymáshoz közelítve, szétválva, felfelé, lefelé, együtt és külön-külön.” (Nietzsche: A filozófia a görögök tragikus korszakában, in: Ifjúkori görög tárgyú írások, ford. Molnár Anna, Európa, 1988, 119. o.)
Nádas Péter: Párhuzamos történetek (I. A néma tartomány, II. Az éjszaka legmélyén, III. A szabadság lélegzete), Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005