Bánkuti Gábor interjúja

A Művészetek Palotájában tegnap megnyílt a XXV. Sajtófotó Kiállítás, amelyen 2 nagydíjat, 12 kategóriában összesen 36 díjat és 4 különdíjat osztottak ki. Az egy hónapig nyitva tartó és belépődíj nélkül megtekinthető tárlatot Nádas Péter nyitotta meg. Ritka pillanatok, a világhírű író a következő néhány percben kudarcairól is vall.
Bánkuti Gábor: Olvasói nem feltétlenül tudják, hogy valamikor fotósként kezdte.
Nádas Péter: Az ember fotósként kezdi, fotós is marad, ez a tanult szakmám, nagyon elégedett vagyok vele és büszke vagyok rá.
BG: Még most is űzi?
NP: Igen, fényképezek néha, de nem professzionálisan. Arra készültem, hogy sajtófotós leszek, fotóriporter, de nem lettem az, mert nem voltam elég tehetséges hozzá.
BG: Ehhez tehetség kell?
NP: Igen, tehetség, bizonyos képességek, alapképességek, például a gyorsaság, és én nagyon lassú vagyok.
BG: Gyorsaság ahhoz, hogy észrevegyen valamit, vagy hogy megcsinálja, vagy rohanjon be vele és időben tegye le a szerkesztő asztalára?
NP: Mindez, de főleg egyfajta szellemi, fizikai gyorsaság, élénkség, állandó résenlét, újdonságokra való éhség szinte, úgyhogy nagyon sok olyan tulajdonság, amivel én nem rendelkezem és ez nem volt előre belátható. Belátható volt, hogy bizonyos képi kultúrám van és képi érdeklődésem, alkotói fantáziám is, de hogy ebből mit lehet csinálni, vagy mi lesz... és kudarcot vallottam újságoknál.
BG: Mivel kezdődik az, hogy valaki azt mondja: én fotós leszek?
NP: Ez egy mulatságos dolog, azt szokták mondani, hogy azzal kezdődik, hogy semmi máshoz nem ért. Ez egy nagyon nagy kitüntetés, hogyha az ember csak egyvalamihez ért és semmi máshoz nem. Ahhoz, hogy valakinek képi látása legyen, ahhoz tényleg születnie kell, és hogy ezt ki is művelje, ahhoz magának fel kell nőnie, vagy saját magát fel kell ehhez növeszteni. Képlátás, az egy nagyon bonyolult dolog, kultúrtörténetben gyökeredzik, nagyon mélyen benne van és fotó esetében a technikatörténetben is egyformán kapcsolódik a technika és a festészet történetéhez.
BG: Igen, de hát az írónak is az a dolga, hogy láttat.
NP: Az író láttat, a szöveg az más, másfajta anyag, a szövegalakítás az másfajta dolog, mint a képalkotás. A képalkotás agytörzsön történik, a szellem és az érzelem mintegy csak kísérője, a szövegalakítás pedig az agytörzsön soha nem történik, az mindig szellemi-érzéki feladat.
BG: Ezt most úgy mondta el, mintegy orvos.
NP: Hát mert ez így van, agyfiziológiai adottság ez, nem a személyes véleményem.
BG: Igen, de az író, amikor gondolatai, érzelmei vannak, abból indul ki, amit látott.
NP: Tapasztalatból indul ki feltétlenül, illetve nem tud eltekinteni a tapasztalattól, de egy-egy tapasztalatának, vagy tapasztalatainak az érési, vagy az érlelési ideje nagyon hosszú. Egy fotográfus, ha olyan 10-12 évet érlel, akkor nem fotográfus. A fotográfus mindig sűrít valamit, az író inkább kiterít, maga elé vesz, megvizsgál.
BG: Volt, amikor azt mondták, hogy irodalom sűríti az életet.
NP: Valóságosan azt teszi, német nyelven a sűrítés szóból képezik a költő szót.
BG: Hogy indult neki az első könyvnek?
NP: Korábban írtam, mint fényképeztem, már gyerekkoromban is írtam, 17-18 éves koromban tanultam meg fényképezni, úgyhogy én már korábban írtam, mint fényképeztem. Nem fordítva volt.
BG: Gondolom verset.
NP: Nem, verset soha nem írtam, mindig mesét, elbeszélést, már gyerekkoromban regényt.
BG: Megjelent? Bocsánat...
NP: Nem. Néhány gyerekkori írásom megmaradt, nagyon primitívek és hihetetlen ostobák, nagyon mulatságosak, de a regény nem maradt meg, dühömben megsemmisítettem.
BG: Nem sajnálja most így utólag?
NP: Nem, mert az is nagyon ostoba volt.
BG: Mondta, hogy a fotós, ha tíz évig érlelné...: mennyi ideig érlelte az első könyvét?
NP: 19 éves koromban írtam az első könyvemet. Tulajdonképpen nem sokáig, néhány hónapig. A legutolsó regényemet húsz évig írtam, úgyhogy ott már az idő hosszabbodott. Húsz éven át írtam.
BG: És most?
NP: Most pihenek. Az alkotó pihen.
BG: Mennyi időt szán erre a pihenésre?
NP: Még nem tudom előre.
BG: Mi foglalkoztatja leginkább az életben?
NP: Arról különben sem szívesen beszélnék, soha nem is beszélnék előre, hogy min dolgozom.
BG: Talán nem tart húsz évig.
NP: Talán nem, sok húsz évem már nincs.
BG: Nem is tudom, gondolatérlelő időket élünk?
NP: Mikor ne élnénk gondolatérlelő időket? Nincsenek rossz, meg jobb idők. A hülyébb emberek, meg okosabb emberek, azok vannak, ez kétségtelen.
BG: Arra gondoltam, hogy valamikor lassan, csendben folyik az idő és valamikor felgyorsul.
NP: Nem hiszem, hogy ez így van. Van, amikor a történelmi események sűrűbben jönnek egymás után és valamikor aztán szünetelnek, de azt, hogy milyen folyamatok zajlanak közben, az ember vagy észreveszi, vagy nem. Azok legalább annyira érdekesek, mint maguk az események, melyek forradalmi megrázkódtatást, vagy forradalmi változásokat hoznak, mert ezt valami megérlelte és maga a folyamat legalább olyan érdekes.