Bárány Tibor: 1 kalauz

Nem érdemes idejekorán ünnepelni, de nagyon úgy fest, hogy a kortárs irodalom közönsége lassú növekedésnek indult; erre utalnak a könyveladási statisztikák adatai, s erre utal, hogy ismét megszaporodtak a kortárs irodalmat illeto szemrehányások, vádak: tudniillik hogy nem elég közéleti, hátat fordít a társadalmi problémáknak, vagy ha így jobban tetszik, a nemzeti sorskérdéseknek ("posztmodern szövegirodalom"-címke), valamint hogy túlzottan közéleti, egyetlen politikai értékrend és irányzat mellett kötelezi el magát ("balliberális közvéleményformálás"-címke).
(Bojtár Endre - Esterházy Péter - Kertész Imre - Nádas Péter: Kalauz)
Persze nem kevés bátorságra vall a kortárs irodalomról mint olyanról beszélni, ám a politika kontextusa mostanában már csak ilyen, meghozza a bátorságot (egy harcosan határozott állítás többet nyom a latban tíz aprólékosan körültekinto, ezért bonyolult gondolatmenetnél). Manapság egyre többen kelnek útra, s gyozodnek meg saját szemükkel a vádak megalapozottságáról; nekik, ha korábban nem jártak erre, nagy szükségük lehet egy jó kalauzra, amely segít tájékozódni a szövegek között - ezt a feladatot vállalta el Bojtár Endre Kalauz címu kötete.
Bojtár Endre válogatást készített három író: Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter publicisztikáiból, közéleti témájú esszéibol, s az összeállítást kiegészítette saját írásaival. A kötet három életmu szövegei között kalauzolja az olvasót: az elso részben megmutatja, hogy milyen politikai publicisztikát, közéleti kérdéseken töprengo esszét ír Esterházy, Kertész és Nádas, a második részben bemutatja és értelmezi a szerzok jelentos szépirodalmi muveit vagy (Kertész esetében) a teljes életmuvet. A Kalauz elso részének tizenkilenc írását két Nádas-esszé foglalja keretbe, s e kereten belül a megjelenés idorendjében követik egymást a szövegek Nádas 1986-os rövid publicisztikájától egészen Esterházy 2003-as írásáig. (Egy helyen, nyilván a szerkesztoi szándék ellenére, megtörik a kronologikus rend: a kötetben szerepel egy 1990-es Nádas-interjú részlete is, ebben az író hivatkozik egy Esterházy-szövegre, amely a Kalauzban csak az interjú után kerül sorra. Sajnos a kötet végén található bibliográfia sincs híján a pontatlanságoknak.) A Kalauz második része fele olyan hosszú, mint az elso: csupán Bojtár Endre hat írását tartalmazza, ám hasonlóan vegyes mufajú szövegeket foglal magában: három kritika foglalkozik Esterházy regényeivel (Termelési-regény, Harmonia calestis, Javított kiadás), egy részletes tanulmány vizsgálja Kertész életmuvét és két rövid alkalmi írás köszönti Nádas Pétert egy díj elnyerése s hatvanadik születésnapja alkalmából. A szövegek itt is szigorú idorendben követik egymást, ám nagyobb idotartamot fognak át, hisz a Termelési-regényrol szóló recenzió még 1979-ben jelent meg a régi Mozgó Világban, a záró írás 2003-as. A második rész szövegei nem az elso rész írásaihoz fuzött magyarázatok, jegyzetek: Bojtár kritikáiban és köszöntoiben nem nagyon esik szó Esterházy és Nádas publicisztikáiról, arról, hogyan épülnek fel vagy hogyan érvelnek ezek a szövegek (az Esterházy-publicisztikáról azt tudjuk meg, hogy "felnottesen tévedhetetlen", Nádasnak meg "a napi politika ügyeiben is mindig igaza volt"); annál több szó esik viszont a két író regényeirol: a Kalauz történelmi-politikai szempontok mentén szervezodo összetett értelmezésekkel áll elo. A Kertész-tanulmány kivétel, ebben Bojtár az író pályaívét megrajzolva részletesen elemzi az esszéket is, sot (a recenzens számára meggyozo érvekre támaszkodva) vitába száll az egyik, az elso részben is olvasható esszé gondolatmenetével.
Bojtár Endre Kalauza, az eloszó és a kötet felépítésének tanúsága szerint, egységben látja a három író életmuvét, mert ugyanazt az erkölcsiséget, ethoszt érzékeli a különbözo mufajú szövegek mögött; ennek alapjai: a személyes identitás megteremtésének feladata, s az önmeghatározás lehetoségét biztosító individuális szabadsághoz való jog védelmének kötelessége. Az önmeghatározás szabadsága a rendszerváltás óta is állandó veszélyben forog, borúlátóan fogalmazva: a demokratikus átalakulás nem teremtett olyan viszonyokat, amelyek mindenki számára biztosítanák e szabadságot, így a személyes identitás megteremtésének írói-közírói kérdései kényszeruen fényt vetnek az elmúlt tizenöt év politikatörténetére is. (Bojtár természetesen nem feledkezik meg arról, hogy az identitás megteremtése irodalmi közegben nyelvi aktus, "az erkölcs a nyelvtant hatotta át", írja Nádas kapcsán.) A világos koncepcióból eredo szerkesztési elvek következetesen érvényesültek a szövegek válogatása során: a kötetbe nem csupán a három szerzo publicisztikáinak, esszéinek legjobbjai kerültek be (sot az életmuveket ismero olvasónak könnyen támadhat hiányérzete), hanem azok az írások is, amelyek a megformáltság tekintetében talán nem mindig érnek fel az elozokkel, viszont a gesztusértékük nagy. Így helyet kapott a Kalauzban az az írás, amelyben Esterházy bejelenti, otthagyja a Hitel nevu folyóiratot, vagy amelyben Kertész kilép az Írószövetségbol (mindkét gesztus Csoóri Sándor Nappali hold címu esszéjének mai szemmel olvasva is rémiszto mondataira adott reakció), amelyben Kertész a frankfurti könyvvásár kapcsán elhangzott gyalázatos felvetésekre reagál, vagy amelyben Nádas nem hagyja szó nélkül egy újságíró, egy színész vagy egy kulturális diplomata meggondolatlan mondatait. "És ilyen szavakkal nem szabad szó nélkül egy világban élni", írja Nádas a 42. oldalon, hogy aztán ez a mondat kis változtatásokkal a másik két, pontosabban három szerzo írásaiban is újból és újból elobukkanjon.
Aki engedi, hogy Bojtár kötete kalauzolja, rendkívül vonzó szövegvilágokat ismerhet meg, aki viszont járt már ezen a vidéken, esetleg húzódozva fogadja majd a Kalauz idegenvezetését. Kicsit gyanús lehet számára az életmuvek problémátlan egysége. Nem mintha a kötet naiv módon azonosítaná a szerzoi szólamo(ka)t a publicisztikákban beszélo hang(ok) szólamával és a regények elbeszéloi szólamaival: Bojtár aprólékos és érvelo jellegu szövegelemzései mentesek az efféle felületességektol. (Leszámítva azt, amikor Esterházyt mint a "szavak emberét" szembeállítja Nádassal mint a "dolgok emberével".) Bojtár interpretációi, mint a karakteres értelmezések általában, rendkívül támadhatók (lásd Selyem Zsuzsa és Ágoston Zoltán bírálatát a litera.hu oldalon), a recenzens is kételyekkel teli, ám ez így van rendjén. Sajnos egy-két helyen megváltozik Bojtár szövegeinek tónusa, az érvelést a nem túl differenciált minosítgetés váltja fel (lásd például a "posztmodern irodalomelmélet szamárságainak" kárhoztatását), s ez nagy kár, de szerencsére tényleg csak egy-két helyen fordul elo. Nem, az életmuveket kissé ismero olvasó inkább attól jöhet zavarba, hogy a Kalauz koncepciója rejtve hagy fontosnak tuno különbségeket. Például: noha Bojtár maga is vitába száll Kertész egyik újabb esszéjének gondolatmenetével, nem biztos, hogy a kötet által kalauzolt olvasó számára nyilvánvalóvá válik, hogy a Sorstalanság holokauszt-értelmezése és az esszék holokauszt-koncepciója (óvatosan fogalmazva:) nem minden ponton illeszkedik problémamentesen. Bojtár ritkán veti össze a három szerzo szövegeit, hisz a bennük kifejezésre jutó ethosz alapján ezek együvé tartoznak - megszólalásmódjuk tekintetében azonban alapvetoen különböznek. Példának okáért egészen más módon érvelnek: Nádas (ahogy az interjúban említi más összefüggésben) "igen logikusan, tisztán és átláthatón" fejti ki véleményét, megmutatja, hogy az általa elfogadott premisszákból mi következik, és mi nem következhet belolük semmiképp; Esterházy a józan emberi értelemre apellálva indokolja meg, miért nem tud vagy miért nem hajlandó vitapartnerének nyelvén megszólalni; Kertész nem vitahelyzetben beszél, hanem esszéiben a saját individualitásával párhuzamosan megteremti a hallgatóközönségét, amely elott felmutatja ezt az individualitást.
Ha vannak is fenntartásaink, érdemes Bojtár Endrével tartani, a Kalauz jól végzi el a feladatát: az olvasó számára, ha eddig nem tudta volna, nem csupán az válik világossá, hogy a mai Magyarországon egyre-másra jelennek meg fontos szépirodalmi muvek, hanem az is, hogy létezik a "nyilvános közbeszédnek" egy olyan szférája, amelyben a politika kérdései a maguk összetettségében válnak problémává - s az olvasó, aki ezúttal Bojtár Endre ajánlatát fogadta el, késobb talán majd egyedül is visszatér ezekre a helyekre.