Bartis Attila Nádas Péter fotóihoz

Nádas Péter fotója

Nádas Péter fotója
Azt hittem, alszik. Hogy ha a lépteimre nem is, ha a láncra vert kutya ugatására nem is, de a fényképezőgép zárhangjától majd felébred. Ugyanúgy, mint egy fél élete éjről éjre, hét éven át. Pedig amikor a legelső képet készítettem róla, amikor nem láttam még a tekintetét sem, amikor elengedte a betonoszlopot, amibe úgy kapaszkodott, mint egy férfiba, és megfordult, és majd elsüllyedtem szégyenembe, mint mindig, amikor lopáson kaptak - hiszen nekem ez volt a fényképezés, lopás, írhattak a képeimről bármit, mondhattak bármit a vernisszázsokon, nem tettem mást, csak összelopkodtam magamnak az életet, megérintettem a fényét annak, aki nem volt az enyém soha -, igen, már amikor a betonoszlop helyett inkább belém kapaszkodott, már akkor megmondta, hogy hiába szökött meg, hiába vakít még a haja, készíthetek róla akár százezernyi képet, akkor is otthon, napfényben és egyedül fog meghalni, mint egy megöregedett csecsemő. Mert erre nevelték.
És nem hittem.
És ott tépte a kisház mögött a láncot az az istenverte kutya, és tényleg csak azért nyomtam meg az exponáló gombot, hogy felébredjen. Ugyanúgy. Hogy még egyszer, utoljára. Hiszen írtam is neki. Ennyit akartam csak. Még egyszer, harminckét év után. De nem.

 

*

Nádas Péter fotográfiáit - melyek közül válogattunk - a szerző Írólapján tekinthetik meg.