Esterházy Péter: Sárga rothadóElhangzott október 27-én Nádas Péter Egy vadkörtefa című fotókiállításának megnyitóján, a Mai Manó Házban.

...szereti mondogatni, hogy ő nem igazodik el a természetben, hogy őt a természet - nyáron is - hidegen hagyja, nem érdekli, tehéntermesztés, szokta motyogni bizonyítékul,
mindazonáltal, mert oka van rá, okot adtak rá, eltűnődik, hogy hogyan is van az a körtefáknál, hogyan születik egy körtefa, összetalálkozik két körtefa, körtéfa, összefutnak, mert mondjuk az egyik gimnáziumbéli osztálytársának a barátnőjének a húga a másik, az ilyen alakalom csak úgy szüli a tolvajt, kilenc hónap, megszeretik egymást, vagy szeretni nem is okvetlen, két laza körtefa, szinte oda se figyelnek és egy irdatlan nagyot kúrnak, sőt, nem is kell nagyot, kicsit, érdektelent, nyögvenyelőset, kellemetlent, fekszel, akár egy hulla, és várod a sült galambot még csak nem is a szádba, mindegy, de, mese nincs, kúrni kell, és akkor úgy, kilenc hónap,
bár, bizonytalanodik el, könnyen meglehet, a természet megannyi csodája, hogy a körtefák nem is kúrnak, de hát viszont úgyszólván mindenki kúr, mért épp a körtefák ne, bár ténylegesen tényleg lehetséges, hogy nem,
rendben, legyen így, nem, de akkor viszont bibe. De van-e bibe. Őszintén szólva még azt sem tudja, hogy neki magának van-e bibéje. A kelet-európai kisélőlények nyomorúsága. Vagy hogy a barátjának van-e bibéje. Hát csak van neki, ennyi idős korára tán ez elvárható volna, egy bibe, egy bibére való...
Nemcsak a természet idegen tőle, hanem a fotózás is. Mindenki fotózik, jó, nem fotózik, de mindenki nyomogatja azt a gombot. Ő nem. Ő még jószántából soha életében, lényegében csak japán turistáknak emberbaráti szeretetből meg a családjának emberbaráti kiszolgáltatottságból. A családi fotók fölkoncolás helyett készülnek.
A természetet unja, a fotózást nem unja, a fotózástól - nem fél, félni nem, az túlzás volna, de tart tőle. Attól tart, hogyha elkezdené, nem hagyná abba, nem bírná abbahagyni, akkor már soha többé nem merne vagy akarna? vagy tudna? a szemével nézni, hanem mindig kéne a szeme és a világ közé az a masina, félrevezető szóval: objektív.
Látott egyszer egy filmet, volt vagy nyolc óra, és sokan fennakadtak azon, hogy mért ilyen hosszú, ezzel szemben ő azon akadt fenn, nem is akadt fenn, csupán kérdezte, hogy mért ilyen rövid. Mert ha már nyolc óra, akkor mért nem kilenc, s ha kilenc, mért nem tíz, és így tovább, vagyis az életünk végéig ülhetnénk ott a moziban a pereccel. Ja és akkor az volna az életünk (lásd még a "ki álmodik minket?"-problematika).
Na várjunk csak, hogyan is van ez? Mert attól még soha nem tartott, hogy egy regényt nem fejez be, illetve hogy nem volna szabad befejeznie, hogy örökké írnia kéne, ellenkezőleg, tudván tudja, hogy a regénynek úgy kell végtelennek mutatkoznia, hogy közben korlátos. Vagyis stilizál. Úgy csinál, mintha valóságos volna, de nem valóságos. Aha. Szóval azért tart a fotózástól, mert félreérti, mert azt hiszi, hogy a fotó a valóságot mutatja, pedig nem, valóságot csinál, azaz képet mutat. (Az a film is azért vetett föl ilyen kérdéseket, mert időnként azt a stilizációt választotta, hogy stilizáció nélkül mutatja a világot. De azt nem lehet. Ha mutatsz, stilizálsz, ha mutatsz, formázol.)
Oh, kap a fejéhez, de hiszen ő ezt már eddig is tudta, és éppenséggel a természettel kapcsolatosan értette ezt meg, hogy tudniillik azért unja ő a természetet, mert nem látja, nem látja az ún. szépségét, mert azt csakis akkor látja, ha megmutatják neki, vagyis ha képet csinálnak, vagyis ha formát adnak neki, azt már látja, a formára van szeme, a képet már látja, akkor már van viszony, akkor már viszonyodik...
Mindazonáltal ha fotózna, álmodozik, mégiscsak rögzítené a mit és a mennyit. Rigoróz föltételeket szabna. Mondjuk egy valamit, prérifarkast, asszonyt, retket egy évig. Persze tudni kéne, évelő-e a farkas, az asszony, a retek. Egy évig egy retket fotózni (most nem az asszonyra gondol, hanem a raphanus sativusra, hopplá, keresztesvirágúak családja!) - hát nem is tudja...
Mit jelent az, hogy egy éven át fényképezünk egy körtefát? Ne próbáljuk magunkat a fényképező helyébe képzelni, bőven elegendő, ha ő képzeli magát a magáéba, nem kell keresni a bajt.
Kívülről nézve azt jelenti, hogy van, lett egy halom kép. Kötésig járunk a körtefákban. Több ezer fölvétel, 2000-2001. És csak egyszer, egyetlen egyszer, ízben, hagyta ott a fényképész a fát egy hétre, akkor is az ő, a fa érdekében, egy kiállítást előkészíteni. Hűséges típus, nem rinyálhat a körtefa, 506 színes polaroid, 42 darab 13×13-as fekete-fehér, illetve színes kép. És ebből itt van 9 polaroid és 33 a másikakból.
Közben az is kiderült, hogy a körtefa évelő és gerinces - akár az ember. A képek valakinek tekintik a fát, avval a figyelemmel, tisztelettel és felelősséggel pillantottak rá, amely - úgy látszik, ez a pillantó fölfogása - minden élőlénynek jár.
Hát, nem is tudja, ő azért még hezitálna, hezitírozna egy csöppet, és talán csak az emlősöknek adná meg a kóvedet, sőt, jut eszébe, minthogy nem kizárt, a kutyák is emlősök, és volna itten egy konkrét kutya, aki ugyan konkrétságában egy édes pofa, de a kutyaságát ő semmiképp se szeretné piedesztálra állítani, különösképp ha a piedesztál bent volna a szobában, úgyhogy maradna pusztán az embernél, macerás az is eléggé. Esetleg még a bálna. Meg legföljebb még a kaszáspók. És a gyermekláncfű, aztán kész-passz.
A fényképész tehát úgy néz erre a körtefára, ahogy egy emberre (bálnára, kaszáspókra, gyermekláncfűre, készre-passzra), és a fényképész nagyon tud nézni, rettentően tud nézni, időnként mást sem szeretnénk, mint a körtefa helyébe gondolni magunkat, máskor meg vihogva sóhajtunk föl, szegény fa, nem szívesen cserélnénk vele, jól megnézték, jól megszívta...
Adódik a kérdés, milyen ember ez a körtefa. Rögtön világos, nem kell eldönteni, hogy férfi-e vagy nő, ennek nincs jelentősége, beleszeretni meg bele lehet. Van jó napja, van rossz napja. Vajon mi a helyzet, ha a körtefának jó napja van, a nádszálnak meg rossz? Kinek a napjait látjuk a fotókon? Annak a fura élőlényét, aki a fa meg a nézője. (És persze két nézője van, az előnéző meg most mi.)
Van, hogy erős a lény, kit látunk, máskor gyönge, aztán magabiztos, csak úgy zúg az élet, majd szánalmas, reszketeg. Néha télen lendületes, csupaszon, gallyasan és nyáron dermedt, hatalmas, zöld lombjában ott a semmi ága. Az életről, a létről látunk figyelmeztető képeket. Vagy inkább emlékeztetőt. Élj, és ne vessz el a részletekben és ne feledkezz meg a részletekről.
A túróba. Tudhatta volna. Tudhatta volna, hogy itt végzi, hogy egy ideig ugyan húzhatja az időt, de aztán az antropomorf elképzelések lám utat törnek, és ő meg már megint valami pozitívra jut a létezést illetően. Mintha körtefának lenni nagyobb dolog volna, mint körtefának nem lenni. A van ujjongó tisztelete - vagy hogy is szokott lenni.
Mintha a körtefa eleve jó volna, jó ember volna, bölcs, higgadt, segítőkész. Házi feladat: keresd meg a képen látható tárgyban az aljasságot, az árulást, a szemétséget. Nem hangzik túl értelmesen.
***
Sokszor ültem már ez alatt a fa alatt, és még sosem láttam. Csak most. A házigazda néha mutogatta ugyan, mesélt is róla, hogy például az egyik ága letörött, és hogy most mennyire igyekszik a fa elrejteni ezt a hiányt, de hát egy vaknak beszélhet az ember, illetve beszélni beszélhet, de nem mutogathat. A hűvöset azt megjegyeztem, hogy hűvöset ad, hogy jó ülni a tövében, mintha egy szobában, miközben pár lépésre arrébb tombol a forróság.
A Nádas körtefája - kétséges birtokos szerkezet, sok ez a körtefa egy embernek, egy ember nem képes birtokolni őt. A körtefa Nádasa, ez már inkább. Öreg fa ez, ahogy mondani szokás: még látta Lenint. Vagy Szamuelyt. Sok mindent látott, sok mindent őriz, sok idő van benne, benne van a falu ideje is, a közösségé, az íróé, aki vagy 20 éve üldögél már alatta, hol egyedül, hol kettesben, hol a vendégekkel.
Mindaz, amire a fa emlékezik, elpusztult, pusztulóban, el fog pusztulni, és a fa alatt gyűlik, gyűlik a sokféle idő meg a sárga, rothadó gyümölcs.