Évkönyv

Február · március

Ma, a futás előtti bemelegítő torna közben, eszembe jutott valami. Két mondatot kellett volna följegyeznem ahhoz, hogy majdan emlékezhessek erre a kétágú gondolatomra. Arra még emlékszem, hogy a két gondolat nem állt oksági összefüggésben egymással. Kölcsönösen utaltak egymásra, s éppen arra lettem figyelmes, hogy milyen nagy távolságból teszik ezt. De utaltak valami harmadikra is, valami egészen súlyosra és alapvetőre. S mintha e harmadik lett volna a gondolat törzse, amiből eredetileg leágaztak. Az eredetüket valamiként elfeledtük (nem, nem én feledtem el, hanem valamennyien!), és egymástól való távolságukból később arra következtettünk, hogy nincsen is egymáshoz semmi közük. E gondolkodásbeli tévedés önkéntelen fölfedezése okozta bennem a csöndes élményt. Most azonban nem tudok az egyik gondolat nélkül a másikra, s mindkettő nélkül a harmadikra, a gondolat törzsére visszaemlékezni, hiszen összefüggésükben pillantottam meg őket, és csupán az élményt nem feledtem el a következő pillanatban.
Különben sem szoktam följegyezni, ami az eszembe jut. Régi és keserű tapasztalatom, hogy följegyzett gondolataim többsége lapos. Ha meg följegyzés nélkül sem felejtek el valamit, akkor ez legalábbis a gondolat számomra való mélységére és fontosságára utal. A felejtés a gondolat gyöngeségét, vagy a gondolatomtól való félelmemet jelzi, tehát az erejét. Ez esetben nem számítottam rá, hogy el fogom felejteni, mert semmiféle félelmet nem okozott, inkább örömöt, s ebből következőn: a minőségével lehet bajom. Jó, akkor felejtsük el. De hiába igyekszem emlékezésre késztetni magam, s így azt sem tudhatom, hogy mit kéne elfelejtenem.
Olyan, mintha a gondolkodás élménye csupán e három gondolat térben való elhelyezkedésének a vázlatát tartotta volna meg az elmémben, de ugyanott eltüntette azt, amire e vázlat vonatkozott. És ez a térről való érzet talán nem más, mint az agyam valóságos teréről alkotható kép. Ha azt az önkéntelen kapcsolódást, mely az agyam terében létrejött, s az elme munkájának élményeként érzékeltem, mesterségesen is létre tudnám hozni e három pont között, akkor nem csak a gondolatot nyerném vissza, hanem elmondhatnék valami kézzelfoghatót az emlékezés mechanikájáról és a gondolkodás élményéről.
Egy váratlan helyzet, vagy valamely hasonló gondolat majd biztosan ismét előhívja az elmémből. Most hiába feszegetem a tárat. Akkor viszont arra nem fogok többé emlékezhetni, hogy ez volt az, amit kerestem és nem találtam. Az élményben hol az érzés fedi el a működés mechanikáját, hol pedig a gondolat.

"…az emberi lélek elé álmában léptek először a fenséges istenalakok…"
Március negyedikének éjjelén, miután Ervin testvérünket a hidegen ragyogó ég alatt elbúcsúztattuk, s én úgy éreztem, hogy ő már e tiszteletére rendezett aktust megelőzve, készségesen el is ment; ennek az átvonatozott szerdának a csütörtökre virradó éjszakáján azt álmodtam hát, hogy erőszakosan leszakított fejemet, az érdekes esetre való tekintettel összesereglett orvosi kar javaslatára, nem az eredeti helyére, mármint a nyakamra, hanem a bal karomra operálják vissza. Pontosan oda, ahová bánatában vagy fáradtságában szokta az ember a fejét hajtani, mert jó, védett helye van ott. Esetem állítólag csak így volt megoldható. Bár egyáltalán nem örültem annak, hogy ezentúl így kell majd élnem. Senki nem kérdezte erről a véleményemet, nem volt apelláta se.
Nem maradt más hátra, mint hogy az eseményt a kedvezőbb oldaláról magyarázzam magamnak. Azzal vigasztalódtam, hogy ekképpen az írásra való jobb kezem mégis sértetlen marad, s az önmagam iránt érezett elkerülhetetlen gyöngédségemet is ki tudom majd elégíteni, ha a bal karommal együtt, esetenként, én magam illesztem vissza helyéről letépett fejem.
"…legbensőbb lényünk, a mindannyiunkban közös alap és lényeg, mélységes kéjjel és örömteli kénytelenséggel álmodik."
Nem tehet mást, s ezért kíséri gyászát a kínos szégyenkezés, holott ez is a szükséges fölöslegességek közé tartozik. A halál az élettől csupán annyiban különbözhet, amennyiben ugyanannak a dolognak a másik oldala.
Operáció közben többször fölriadtam, majd visszamerültem a sorsom felől rendelkező kábulatba; folytatódhassék velem, aminek meg kell történnie. De mint annyiunknak és annyiszor, álmomban nekem is maradt egy nyitott szemem, mely józanon szemlélte a rám mért eseményeket.
Szürke, hideg, mégis lázasan kavargó, haragosra színeződött vattafelhők burkában látta Ervin: véres, szétszabdalt, gézekbe tekert testemet.
Nem a testi valójában, hanem a lénye szerint éreztem Ervint ebben a burokban időzni. És nem én éreztem hányódó testemben részvétet iránta, hanem ő volt részvéttel irántam, az immár test nélküli.
Nem lehetett másként, s jó volt, ha így volt. Mert józan szemem látta részvétében az enyhe gúnyt. Odaát is tudta, amit tudott, és mindenki más tudhat emitt: szenvedéseink, küszködésünk, fájdalmaink és bánatunk közepette nem szívesen ébredünk föl az iszonyat szépségéből a sivár valóra.
Ez a Szederkényi Ervin nevű irodalmi lapszerkesztő testi valójából is így nézett ki sokunkra. Barázdált arcán igen óvatos, részvétteli figyelmet viselt, és türelmetlenkedő, békétlenkedő, mindig tettre készen szúrós gúnyt a szemében, meg a szája körül. Részvétével a figyelmére bízottak kínjait figyelte, és az önsajnálat mulatságos játékait kísérte a gúnnyal. Megtehette.
Ez volt a titka. És sokunk számára lényének e kettőssége lett az életteli csábítás. Nem holmi irodalmi adminisztrátor volt ő, hanem egy hol ingerlő, hol bosszantó, de mindig kétarcú igazság tudója. Talán nem is tudott semmi mást. Hol a nagyravágyásból táplálkozó önsajnálatot sértette halálra a gúnnyal, hol a részvétével enyhítette azt a természetes kínt, amely a cselekvést kísérő kételyből táplálkozik. Így aztán nem a kezére bízott írásokból szerkesztette a lapját, hanem azokból az élő emberekből, akik hol megsértett önteltségüktől duzzogva, hol részvététől lecsillapulva, önmagukat bízták a kezére. A gúny: távolság. Értéket csak távolságból lehet mérni. A figyelemnél pedig nincsen nagyobb csábítás. Verhettem fejemet a falba, mert megmért, és megint hagytam magam elcsábítani, mert figyelt.
Ez így volt. Azon a szerdáról csütörtökre virradó éjszakán azonban inkább arról szólt az álmom, hogy miként lesz. Úgy szólt róla a szürkén lázas burokból, ahogyan kell. A volt nélkül nem lehet meg a lesz.
Temetése rideg volt, hideg, tárgyiasan a legszükségesebbre szorítkozó, pedig ott voltunk sokan. Ahol nincsen kultusza a halálnak, ahol nem a sok ember óhatatlanul hamisan csengő éneke és idétlen imája emeli föl és viszi a vállán a halottat, ahol nincsenek lefedett szemű, fekete lovak, ahol nem cipelik át processzióban, dübörgő ágyútalpon vagy nyekergő kerekű gyászkocsin a kedves és elátkozott városon, ahol nem szól a lélekharang, ahol nem dörögnek az ágyúk vagy nem dörren a sortűz, mikor a koporsó fedelén fagyott göröngy dörög, ahol nem nyílik meg az ég a fájdalomtól és nem repednek szét a fekete kárpitok, ahol nincsen fáklya, a szél nem tépi a zászlót és nem veri a szemünkbe a kandeláberek méteres lángjait, ott az életnek nincsen kultusza. Szemfedője kirajzolta alakját. Semmi más. Tudtuk, itt volt.
Nem mondott semmit.
És mégis válaszoltam, jó, akkor emlékezni fogok.
Hiányával szemtől szembe állva, hozzá beszéltem, és ennyit mondtam magamnak. Ez volt az utolsó fölszólítása vagy megrendelése, s nem kevésbé testre szabott, mint mindaz, amit az életében tett. Azt követelte, kérte, kényszerítette, sürgette, csábította, könyörögte ki belőled, amit te kértél volna egyedül magadtól. Azt tudta, amit te is tudtál, de így már ketten tudtátok, és ez valami egészen más tudás.
A fejem már le van tépve a helyéről. Miként emlékezhetne valaki tisztességesen, ha a feje sincsen ott, ahol lennie kéne. De az orvosok éppen most varrják vissza a karomra. Majd védelmezhetem, babusgathatom. Az írásra való kezem végül is szerencsésen szabad marad. Ne változtasd meg élted, ilyesmi eszedbe ne jusson.
"Azzá légy, ami vagy."
Így aztán nyitottam egy füzetet. Spirálfüzet. Mások is írnak ilyenbe. Utolsó menedékemről, a képzeletemről kéne benne lemondanom, hogy eljuthassak az emlékezésig. Már régen időszerű lemondani minden utolsó menedékről. Arról kéne lemondanom, ami miatt íróvá szerettem volna válni. Az emlékezés a képzeletet nem szíveli. Képzelet nélkül nem szép a mondat. Erről kéne az elkövetkezőkben lemondani. Ezeket a sorokat is ebbe a füzetbe írom. Ez nem ígéret és nem fogadalom. Semmi nem változott. Ha valaki a halálával áll a mondataid közé, akkor az nem több és nem kevesebb, mint mikor az életével állt oda. Jó, akkor emlékezni fogok. Ez egy mondat. Bizonyára annyi időt kapok, amennyit adni tudok.

Nyár volt, délelőtt, alig felhős az ég, de olyan nap, amelynek mindenképpen villámlásokkal, dörgésekkel és felhőszakadással kell végződnie. Talán két évtizede már, hogy átmenten a Népköztársaság útja és a Bajcsy-Zsilinszky út nagy kereszteződésén. Különben semmi kivételes. A sok ember közül, akik velem ellentétes irányban áramlottak át a széles úttesten, kiválasztottam valakit, egy arcot. És nem tudni, mikor, előbb-e vagy később, ő is kiválasztott engem. Mindketten úgy irányítottuk a lépteinket a tömegben, hogy találkozhassunk, ám egyikünknek se kelljen megállnia a másik miatt.
Minden úgy történt, ahogyan eltervezték az érzékeink. Elmentünk egymás mellett. Meggyőződésem szerint kölcsönös volt az érzés, amely így számolt a kölcsönös vonzalommal, s csaknem megállásra, később pedig csaknem visszafordulásra késztetett mindkettőnket. És ha ennek a kölcsönösen érzékelt érzésnek még annál is erőszakosabb lett volna a természete, mint amilyen volt, akkor minden valószínűség szerint megtesszük, amit nem tettünk meg. Mégse kellett megtenni, mert annyira erőszakos mégse volt, mehettünk tovább, s ennek örültünk.
De mindketten ugyanazt a lemondásból fakadó szomorúságot éreztük egymástól távolodva, hiszen közeledésünket a vonzalom reménysége tette izgatóvá, s hiába örültünk külön, ha egyszer nem váltottuk be a közös reményt. Soha többé nem láttam. Soha többé nem látott. Az arcot elfelejtettem, bizonyosan elfeledte az arcomat. Az érzés azonban megmaradt. S amennyiben az érzéseinket a sajátunknak nevezhetjük, akkor valamiként azóta is egymáshoz tartozunk. S vajon sajátunk-e a futó érzés? Mert milyen erők döntenek afelől, hogy a felfedezés vágyát és a felfedezettség reményét miként fogom magamnak beváltani?
Azóta sem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy a prózairodalom az oksági gondolkodás cselédlányaként, kizárólag a megtörténővel foglalkozik, holott az életünkben óriási területet foglal el mindaz, ami nem történik meg.
Ami nem történik meg, bár elvileg megtörténhetne, nem föltétlenül úgy jelentkezik, mint valamilyen lehetséges történés hiánya, hiszen következményeiben épp olyan végleges, végzetes vagy erős lehet, mint mindaz, ami megtörténik. Ha nem így lenne, akkor nem foglalkoztathatna ez a kérdés. Másfelől, ha valami nem történik meg velünk, akkor a történés hiánya történik meg. Vagy fordítva is gondolkodhatunk a dolog felől: amikor úgy érezzük, hogy most pedig valami egészen kivételes történik velünk, csak éppen nem értjük, hogy miért, miért éppen most, miért nem mással, miért éppen velem, akkor tán olyan történések hatása alatt állunk, amelynek se a szereplőit, se az őket mozgató erőket nem ismerjük, holott ezek az idegen erők bennünk éreztetik a hatásukat, tehát megtörténnek. S így aztán a visszahatás átláthatatlan rendszerén keresztül mi is ugyanígy hatunk ismeretlenekre, akik ezt szintén nem tudják mire vélni.
Olyan emberekről szeretnék egyetlen történetet írni, akik egyáltalán nem találkoztak egymással, vagy csak igen felületesen ismerik egymást, és mégis alapvetően meghatározzák egymás sorsát. E rejtett és rejtélyes összefüggésrendszer a zárt elbeszélésben találhatná meg magának a néki legkedvezőbb formát. A zárt, egymástól független, vagy éppen függőségben álló elbeszéléseket viszont egy olyan szerkezet hozhatná viszonylatokba, mely nem másban, mint a káoszban keresne magának mintát.
Ehhez azonban nem csak azt kéne elfelejtenem, hogy mi a szerkezet, hanem vissza kéne térnem a mintának szolgáló szó eredeti értelmébe. Igei alakja ásítást, főnévi alakja ürességtől ásító teret jelentett. Illetve olyan dolgok jelölésére szolgált, amelyekről nem volt megmondható, hogy miként, miből, miért, minek vagy kinek a szándéka szerint jöttek létre: mindenek előtt és mindenből. Ez a fenyegető és tragikus ősüresség, mely eredeti szándéka szerint semmilyen kérdésre nem válaszolt, a megfoghatóság naiv vágyának hatására, később megszülte a saját konkrétumait: a sötétséget és az éjszakát. Homérosznál már így találkozunk vele. Hésziodosznál világűr, ám nem a világ űrje már. Ovidiusnál meg egyenesen anyagi természetű, mert olyan nyers masszaként szerepel, amelyben minden később létező csírája rendezetlenül, egymásra hányva hever.

A meteorológusok feljegyzései szerint az évszázad leghidegebb telén: valószínűleg a légkörben felgyülemlett klórszármazékok hatására, kilyukadt az ózonréteg az északi sark fölött. Vannak, akik arra számítanak, hogy majd összezárul, mások úgy vélekednek, hogy ennek a fatális lyuknak a mérete még növekedni fog. Én, mindenesetre, a külvilágtól elzárva, vastagon behavazott tájban, fűtött házban, meleg szobámban, a szeretve tisztelt Fontane még ismeretlen tanulmányait, verseit, visszaemlékezéseit és regényeit olvastam az idei télen. S talán ezért jutott eszembe, amint az enyhén emelkedő Fontane utcán megyek.
Mentemben és jöttömben, ez olykor kétszer is megesett velem naponta. És igen gyakran találkoztam ezen az utcán egy velem egykorúnak kinéző, kényelmes járású, ápolt, jótartású, és fölöttébb elegánsan öltözött férfival. Kivételesen finom környék. Az utcák nem forgalmasak, s amíg ott laktam a Fontane utca utolsó mellékutcájában, az Auerbacher utcában, nem nagyon láttam embert, aki gyalogosan sietett volna. A tehetős embernek nincsen hová loholnia, mert nem maradhat le semmiről. Ha valaki siet ott, akkor taxival vagy a saját kocsiján teszi.
Földszinti lakásomból kis előkertre láttam, s a hálószobából nyíló ajtón ki is lehetett lépni. Kéthetente nyírtam a gyepet, bár a környék kertjeiben ezt hetente teszik. Szigorú kovácsoltvas kerítés vette körül a kertemet, amely persze nem volt az enyém; hosszú, lándzsavégűre kalapált rudak őriztek a külvilágtól. Egy szép tavaszi vasárnap délelőttjén a tüntetők kimerészkedtek ide, és összetörtek néhány ablakot és kertilámpát. Ha az asztalomnál ültem a dolgozószobában, s néha fölnéztem a papírjaimból munka közben, akkor egy elég csúnya, ridegen fehérre festett, emeletes villát láttam az utca túlsó oldalán, és gyönyörű, szálegyenes, vörös törzsű, haragosan bolyhos fenyőket. Ebben a házban egy elvált fiatalasszony lakott az iskolás kisfiával, s ha valamilyen oknál fogva nem volt kedve ezüstszürke kocsijával behajtani a garázsba, akkor ott parkolt az ablakom előtt. Ez bosszantott, mert zavarta a kilátásomat, bár sok néznivalóm nem volt az utcán. Meghatóan szép volt a nő, s ezért figyelmetlen viselkedése különösen kellemetlenül érintett. Mintha azt vártam volna tőle, hogy olyan szempontjaimra is tekintettel legyen, amelyeknek egyáltalán nem lehetett a tudatában. A közeledő autók, mielőtt utcánkból a Fontane utcára kanyarodtak volna, előttem lassítottak, s így azért láthattam a benne ülőket. Néha lovasok is jöttek csoportban vagy magányosan, eltrappoltak előttem, hogy aztán az utca másik végén, erdei utakra térve, szabad vágtába csapjanak, vagy immár puhán döngő galoppba.
Egyszer, egy nehezen megoldható mondatomból fölpillantva, láttam, hogy az elváltan élő fiatalasszony lázas sietséggel zárja be házának ajtaját, s miközben futva vág át az üres úttesten, finom ujjaival előmereszti a kocsija kulcsát, hogy azonnal beletalálhasson vele a zárba. Töredéknyit se veszíthet az időből, hosszú, pihekönnyű bundája szárnyként csapódik utána, és szabályosan látni az arcán a feldúltan magára hagyott földszinti nappalit: a félrerúgott széket, a villájára visszacsapott telefont, a felgyűrődött szőnyeget, az asztal alá csúszott reggeli újság széthullott lapjait, utolsó harapásának csodás nyomát a kenyérre kent vajban, és a lustán tányérjára csorduló méltóságos mézet.
Semmit nem reméltem jobban abban a pillanatban, mint hogy visszatér hozzá, akit ennyire szeret. Arra gondoltam, hogy a repülőtérről hívta föl. Húsz perc alatt kisöpör az alacsonyan húzó ezüst Jaguárján. S e húsz perc alatt nincsen olyan gyorsaság, ami elég gyors lehetne. A tehetetlen várakozásban a kínok kínját éli át az érkező. Úgy fognak egymás testének esni, mint a véres verekedésre kész vadak. Mert nem volt olyan dús fantázia, amellyel elképzelhettem volna, hogy miért kell egy ilyen szép asszonynak egyedül élnie. És szerettem volna egy nyúlánk, jószagú, lomposan barátságos férfit látni a kisfiú mellett. Egyetlen embert, bárkit, szerettem volna valakit látni, aki harmadikként belép e házba. De nem így történt. Mintegy húsz perc múlva tért vissza az asszony. Beállt a garázsba. Fotocellával működött az ajtaja. Nem láttam semmit az életéből, amikor higgadtan bezárult.
Egy évig laktam itt. Néhány hét után már ismertem a környéknek ezt vagy azt a lakóját, de míg velük a véletlen törvénye szerint mindig másutt találkoztam, ezzel a már nem egészen fiatal férfiúval mindig ugyanazon a helyen. És ráadásul úgy, hogy míg ő az egyik járdán jött a város felől, én a szemközti járdán mentem a városba. Ritkán siettem, hiszen munkám végeztével bőven volt időm délutánonként mindenre, és olyan sok vagy sürgető programot nem is csináltam magamnak.
Különös módon ismétlődő találkozásaink helyszíne sem méltatlan arra, hogy említést tegyünk róla.
A Fontane utca dombról ereszkedik alá, s alig időzve el abban a völgyecskében, melyből kilátás nyílik a csinos kis Diana tóra, meredeken ér föl a tetőre, a lombos Hagen térre. Szép ez a hullámzás, mert készségesen követi a domborzatot. Ő pedig minden alkalommal a Hagen tér felől jött le, s mindig akkor találkoztunk, amikor egy zárkózott küllemű, tóra néző villa elé értünk a völgybe, tehát mindenképpen annak előtte, hogy egymás hátától távolodva nekifoghattunk volna a magunk kapaszkodójának.
Ha nem lettek volna ilyen csöndesek ezek az utcák, akkor észre sem vehettük volna, amit észrevettünk. Minden nap körülbelül azonos időben fejeztem be a munkámat az asztalomnál, s hozzávetőlegesen azonos mennyiségű időre volt szükségem ahhoz, hogy elszánjam magam az elmenetelre, ha egyáltalán kedvem támadt ilyesmire, vagy a kötelesség netán elszólított. S valahol másutt, egészen másféle feltételek között, hasonló időbeosztás irányíthatta ezt az idegen embert. Amikor harmadszor is ugyanazon a helyen találkoztunk, felütöttem a fejem. És éreznem kellett, hogy ő is ezt teszi. A futó pillantás is elegendőnek bizonyult annak megállapításához, hogy nem hivatalban, nem bankban, nem üzletben vagy valami hasonló helyen dolgozik. Inkább az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem dolgozik. Ha viszont egyáltalán nem foglalkozna semmivel, akkor az idejét sem oszthatná be úgy, ahogyan én teszem. A találkozások helyének azonossága azt jelentette, hogy valamivel, ami nem a megszokott értelemben munka, mégis foglalkozik, s így foglalkozásának természete valamiként egybeesik az én foglalkozásom természetével. Vagy gazdag naplopó. És mindennap azonos időben tesz sétát. De nem sétált, hanem jött. Valahonnan jött és ment valahová.
Azt mondanám, hogy kényelmes léptekkel jött, csakhogy a kényelem nem annyira a járását, még csak nem is a lényét, hanem inkább a társadalmi helyzetét jellemezte. Nekem például több hónapra volt szükségem ebben a környezetben, amíg megtanultam kényelmes, hosszú és biztos léptekkel járni. Illetve éppen a Fontane utcán járva azt vettem egyszer észre, hogy hiszen nem úgy megyek, mint ahogyan eddig. Így váltam itt otthonosabbá magamban, míg ez a férfi ebben eleve honos volt. De társadalmi helyzetéből adódó kényelme ellenére volt a járásában valami mulatságosan merev, vagy legalábbis túlfegyelmezett. Az idejével bánt kényelmesen, de valamilyen oknál fogva nem bánhatott ugyanilyen kényelmesen a mozdulataival. Mintha nem egyszerűen jönne az utcán, hanem a kötelességét teljesítené azzal, hogy jön az utcán. Nem a testének a merevsége volt ez.
Figyeltem, s nagyon élesen kellett figyelni, gyorsan, nem lehetett tudni, hogy nem az utolsó találkozás-e, és éreztem, ugyanilyen élesen és gyorsan figyel ő. Amint közeledett, úgy láttam, mintha a medencéjében vagy tán inkább a combcsontjában fészkelne ez a kényszerű merevség. Egy olyan testben, amely egyébként nem hajlott volna arra, hogy merev legyen, mégis kényszeredetten lökődtek előre a lábak. Nem volt se magas, se alacsony, mondjuk, valamivel magasabb annál, amit közepes termetűnek lehetne mondani, de ahhoz képest, amilyen volt, teljesen arányosnak tűntek a tagjai. Még az is megfordult a fejemben, hogy merevsége valamilyen betegség következménye. Orvostól jön. Első pillantásra látni lehetett, hogy ez egy nagyon gazdag ember. Akkor pedig miért jár gyalog? De miért ne járhatna gyalog? Teljesen egészségesnek látszott, mégis nyomorultnak. Vagy egyszerűen csak olyan volt a járása, amilyen volt.
Néhány találkozás után mindkettőnket kellemetlenül érintett kölcsönösen tolakvó figyelmünk. De óvatosan ügyelt arra, hogy ezt az érzését ne hozza az én tudomásomra. Csakhogy ezzel éppen a tudomásomra hozta arról való tudását, amiről úgy csinált, mintha nem is venné észre. Láttam, hogy valamit leplez előttem, s ez nem volt más, mint amit én is lepleztem előtte. Ki akartunk térni a kölcsönösség kellemetlen érzése elől, s így bonyolódtunk még mélyebbre abban a közösségben, amelyről semmit nem tudhattunk, nem is akartunk. Ha e harmadik találkozásunkkor mindketten kedvesen, némi megbocsátó fölénnyel elmosolyodtunk és biccentettünk volna az utca másik oldaláról, s így nyugtázzuk találkozásaink kényszerű véletlenét, akkor nem is figyelhettem volna föl arra, hogy valamit titkolni akar, s ő is túltehette volna magát az én kíváncsiságom rejtélyén, amiről nem sejthette, hogy amolyan foglalkozási ártalom. Érzelmi leplezésre való készségével azonban elárulta és kiszolgáltatta nekem magát, miközben én valami olyasmit árultam el magamról, a kíváncsiságomat, amit nem is akartam olyan nagyon titkolni, csupán az illem keretei között megtartani. S ezért aztán mégis megbomlott valamelyest kölcsönösségünk egyensúlya, és nem kétséges, hogy az én javamra. Ami táplálta a mohóságomat. Mert mi lehet az a nyomasztó titok, amit még előttem, a véletlenül túl nyitott szemekkel járó idegen előtt is ilyen leleplezőn és leleplezetten rejtegetnie kell? Rejtőzködése teszi merevvé, és a merevsége miatt semmit nem tehet a természete szerint.
Nem állíthatom, hogy máskor is eszembe jutott volna, nem. De amint megláttam közeledni, olyan lettem, mint egy szivacs. Még a levegőjét is igyekeztem átszippantani az utca túlsó oldaláról. Érezte gyalázatos magabiztosságomat. És minél inkább úgy akart volna tenni, mintha semmiféle hatással nem lenne rá a figyelmem, annál inkább akadályozta ebben a leplezésben a merevség. Én a saját önteltségembe nyíltam, ő pedig a maga merevgörcsébe zárult. Mindketten szégyenkeztünk magunk miatt, s a szégyen elviselhetetlenné tette a közösségünket a negyedik találkozás után. Olyanná válhattam a szemében, mint aki legféltettebb kincsére tör.
Mindig egyedül láttam. Fölényemet még az a véletlen körülmény is megnövelte, hogy két alkalommal egy igen kedves, s engem szerető lény társaságából pillantottam át rá az utca túlsó oldaláról.
Valamivel később, ugyanezen a helyen, ugyanazon időben, egy igen drága angol kocsiban láttam meg közeledni. Idős, turbános hölgy vezette a kocsit. Már messziről észrevett, s én csak ezért vettem észre őt, a közeledő kocsi tükrös szélvédő üvege mögött. Egy ilyen tükrös üvegen házak, fák, felhők vonulnak vissza, miközben közeledik a kocsi. Az első olyan pillantása volt ez, amelyben valamiféle természetes örömöt sikerült fölfedeznem. Mintha az idős hölgy elegendő biztonságot nyújtott volna neki ahhoz, hogy ilyen meggondolatlanul elengedett legyen. Megtörte, megsemmisítette eddigi fölényemet, és elsuhantak. A turbános hölgy az anyja volt. Ugyanaz a kissé puha, mégis ragadozó madárra emlékeztető arcél. Ugyanolyan erőszakosság az anya profilján, mint amilyenné a fiú profilja válhatott volna. Ám csak igyekszik, ez soha nem sikerül neki. Örökös igyekvéséből származna a merevsége is? Ennek az ismeretlen férfinak, azokban az években, nem volt senki a közelében. Kizárólag a saját anyja. Ebben ma is biztos vagyok.
Mindkettőjüknek terhes és fojtogató volt ez a közelség. Az anya kifejezetten szenvedett a fia szenvedésétől, s hogy valamelyest könnyítsen a magáén, minden délben ebéden látta vendégül a fiát. Szenvedésüket egy szóval sem említették egymásnak, ám ettől még fojtogatóbb lett a légkör körülöttük. Az anya ürügyet találva orvosának rendeletében, miszerint le kell pihennie, gyorsan visszavonult, amint az asztaltól fölálltak. A fiú pedig azzal az ürüggyel, hogy étkezés után nem előnytelen a séta, búcsút vett, könnyedet, mint aki valóban csak sétára indul. Ezért láttam én úgy, mintha sétálna, holott nem sétált, hanem ment haza, ám közben magának is azt hazudta egy kicsit, hogy sétál.
Egy idő után tulajdonképpen már féltünk egymástól. Féltünk ezektől a találkozásoktól. Mindig ugyanazon a helyen, a zárkózott villa sövénye előtt. Vagy majdnem mindig ugyanott. S ezek után, tán mondanom sem kell, nem lehettünk túlzottan rokonszenvesek egymás számára. Olykor még finom megvetést is éreztem fegyelmezett arcán, mintha azt mondaná, bármiként kíváncsiskodsz is, te szegény ember, semmit nem árulok el magamról. Megvetését nem éreztem igazságtalannak. Hiszen nagyon sokat tudtam már róla, és nem volt jogom e tudáshoz. Ismertem az anyját, az uralkodónőt, akinek ő csak az árnyképe volt. Tudtam, hogy ennek az uralkodónőnek a társaságában mégis jól érzi magát. Tudtam, hogy egyedül él, teljesen egyedül. Azt is tudtam, hogy ezen a környéken kell laknia, ismertem a ruháit, s ebből következtetni tudtam az ízlésére. A puha szöveteket szerette, a bő szabást. Mire lehettem volna még kíváncsi?
Sok minden megfordult a fejemben róla. Ám egyik ötletemnek sem adhattam sok hitelt. Még az is eszembe jutott, hogy megállítom, egyszerűen beszélni kezdek vele, de ez a merénylet nem sok jót ígért. Közönye, vagy legalábbis a jól bejáratott és minden tekintetben kigyakorolt közöny látszata miatt, bizonyára éppoly megalázottnak kellett volna éreznem magam, mint amilyen elutasító lett volna. Pedig éreztem, hogy ő még tovább megy. Ha nem így lett volna, ha gondolatban nem ment volna még tovább, akkor az anyja társaságából kipillantva sem nézett volna rám oly leplezetlen, fiús örömmel. Esemény voltam az életében, mely nem lehetett kevésbé egyhangú, mint az enyém.
Valószínűleg megváltoztatta az útirányát. Ez a lehetőség bennem is fölmerült, de önmagam előtt szégyelltem volna ilyen gyávaságot elkövetni. Igaz, néha siettettem, olykor meg késleltettem a délutáni elindulást. Talán a kétféle alkat kétféle gyávasága adódott így össze a térben. Kicseleztük egymást. Az utca üres maradt. Aztán elfelejtettem. Egy idegen élet maradt, amelyet nem volt szabad sem a nyomorúságában, sem a gazdagságában megérintenem. Úgy felejtettem el, ahogyan mindannyian felejtünk. Villanásokra mégis az eszünkbe jut, ami különben nem jut az eszünkbe.
Fülledt, párás, nyomott nyári délután volt, amikor egyszer kerékpárral indultam a Halensee felé. A Fontane utca másik vége is térbe torkollik, s e tér egyik oldalán nyílik az Auerbacher utca, míg a másik oldalán, kissé feljebb, a Trabener utca. Ez az utca vezet ahhoz a tóhoz, amelyben azon a délutánon úszni akartam. S amint kerekeztem úticélom felé ezen az árnyas utcán, amelynek két oldalán kisebb-nagyobb kertekben, tekintélyes hársak és magasra kopaszodott erdeifenyők között ápolt villák állnak, szokásomhoz híven benéztem. Persze nem föltűnően és nem is nagyon. Egyrészt, mert északon, ahol nem illik behúzni a függönyt, mert átlátható életet illendő vezetni, benézni sem illik, másrészt, mert ismertem már ezeket a házakat, áttekinthető szobáikat, figyelmemből tehát éppen csak kölcsönöztem valamennyit ennek a látványnak. Amikor hirtelen, egy óriási ablak üvegén keresztül, egymásra néztünk. Ha nem a pedált nyomtam volna, akkor bizonyára a földbe gyökeredzik a lábam. Mivel azonban keréken gurultam, a látvány azonnal el is suhant.
Annyit láttam még, hogy felugrik az asztalától.
Inkább terem volt, mint szoba, ahová abban a pillanatban az óriási ablakon beláttam, egy régi, emeletes villaház földszinti terme. A nappali világosság ellenére égett a csillár, s az ovális, fehérrel terített asztalon, melyet legalább hat, magas támlájú szék vett körül, karos tartókban gyertyák is égtek. Egyedül étkezett. De nem volt egyedül, mert az ablakkal szemközt, a terem hátsó falánál, egy szobalány valamit éppen rakosgatott a kandalló párkányán. Hogy nem volt más, mint szobalány, azt egyértelművé tette fekete ruhája, fehér köténye, s fején a hagyományosan csipkés szobalányi párta.
Valamennyi ideig még késleltettem magam feldúlt tolakvásomban, s kerekeztem tovább. Az úszás terve azonban értelmét veszítette. Nem tudtam mást tenni, megfordultam, visszahajtottam, hogy most az ellenkező irányból jőve, még lassabban és még alaposabban nézhessek be a házába. Nem volt többé semmi kétségem afelől, hogy közönséges bűnöző vagyok, és semmiféle erő nem tud visszatartani attól a merénylettől, amelyet minden belátásom és tudásom ellenére: kívánok.
S hogy ekkorra mennyire ismertük már egymást, az nem lephetett meg. Az ablaknál állt, feszülten, ingerülten és mohón. Csak jöjjek. Utcai öltönyt viselt, háta mögött égtek a gyertyák az asztalon, s világított a csillár. Tudta és remélte, hogy vissza fogok térni. Az áldozat is kiszemeli a gyilkost. A bosszúja ért váratlanul.
A ház közelébe érve, a lehető leglassabban gurultam már. Mozdulatlan arca, moccanatlan tekintete várt. A háttérből időközben eltűnt a szobalány, talán egyetlen mordulással küldte ki. És amikor kölcsönösen fogva tartott tekintetünket nem választotta el semmi többé, csak az utca és a pázsitos előkert távolsága, gyorsan, tudatosan, előre eltervelt szándékkal gyűrte az arcát a gyűlöletével ördögi vigyorba. Nem játszott. Mint valami rém, vérszívó vámpír, félelemkeltőn és iszonytatón. Ám túl nagy volt a távolság közöttünk ahhoz, hogy ezt az alvilági grimaszt fokozni lehessen, s ezért még a nyelvét is rám öltötte, hosszan. Ezt nem lett volna szabad. Grimaszával legyőzött, de ezzel a gyerekes nyelvöltögetéssel ismét kiszolgáltatta magát.
A kerék vitt ki, elgurultam, már nem láthatott. Nem tudom, mi volt erősebb, a szégyen-e vagy a mégis kicsikart tudás fölött érzett öröm. Talán inkább az a szégyen, amely a tudás örömét kíséri.
És nem lehetett véget vetni ennek a kapcsolatnak. Meg kellett fordulnom, immár másodszor, és ismét el kellett hajtanom az ablaka előtt. Nem akartam, hogy a szégyen mélyüljön el bennem; eredeti szándékomnak kellett eleget tennem. Igaz, választhattam volna más utat, vagy a történtek után végleg lemondhattam volna arról, hogy úszni menjek. Mégsem. Beletapostam a pedálba, hogy a lehető legnagyobb tempóban húzhassak el. Éppen csak pillantást vetni oda.
Az összevont fehér selyemfüggönyök eltakarták a kivilágított termet.