Ez a verőfényes nyári délutánFejezet a Párhuzamos történetekből

Nem tudom, miként kezdődött közöttünk, de a Weisz Ilonka mindig itt várt, ezen az első emeleti lépcsőfordulón.
Régebbről ismertem őt, mert Violának és Szilviának volt a közös barátnője. Olykor átjött hozzájuk a Damjanich utcába, néha kijött velünk a Ligetbe. Velem soha egy szót nem beszélt.
Mintha ott se lennék.
Viola és Szilvia mindezt azzal indokolta, hogy a Weisz Ilonka engem kifejezetten utál, és ne is csodálkozzak, ha átnéz rajtam. Ők ezt ki se tudják beszélni a Weisz Ilonka fejéből, mert amikor már majdnem meglágyítanák, akkor én megint elég lelketlenül viselkedem. Nekik ezt el kell viselniük, az én lelketlen viselkedésemet, mert ők az én unokatestvéreim, s az ember a rokonaitól sok mindent elvisel, még a lelketlenségeit is, de az Ilonkától ne várjam el, hogy a lelketlenségemet elviselje. És arra kérnek engem bizalmasan, hogy legalább vele ne viselkedjek lelketlenül, ha már velük ilyen lelketlenül viselkedem.
Amiről nagyon szívesen le is mondtam volna, csak az volt a baj, hogy nem értettem egy szót sem az egészből.
Bámultam őket, ahogy ezt az egész értelmetlenséget belecsacsogták a számba, és a Weisz Ilonka közben a lábát lógázva úgy tett egy másik padon, mintha nem tudná, miről van szó közöttünk. A Damjanich utcában így beszéltek, és ezt a Dembinszky utcában értették, én viszont nagy bajban voltam a szavaikkal. Másféle szavakat használtak és tényleg másként viselkedtek egymással az emberek, mint a Stefánián. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet a lelketlen viselkedés. Vagy mit kéne annak érdekében tennem, hogy ne legyek lelketlen. És azt sem értettem, hogy mi a csudának kéne valakit meglágyítani, meg nem értettem, hogy mit jelent az irányomban való meglágyítás. A vasat lehet meglágyítani, vagy sajtra, vízre, tavaszi szellőre mondjuk, hogy lágy. És ahhoz, hogy valakit meg lehessen lágyítani, elébb keménynek kéne lennie. A Weisz Ilonka kemény nem volt, hanem egy közönséges, nagyszájú kislány.
Csak éppen valamiért utált, ami eléggé megzavart, valamennyire meg is fogott az utálatával, de nem volt mit tennem vele.
A Stefánián erre inkább azt mondja az ember, végül is neki kell jobban tudnia.
Meglehet, hogy óráról jött, amikor én éppen órára mentem, és legnagyobb meglepetésemre láttam, már nem utál annyira. Valamit szólt hozzám, vagy mit tudom én, valamit kérdezett, mindenesetre udvariasan válaszoltam. Nem értettem, miért változott meg hirtelen. Régebben tüntetőn elfordította a fejét, ha véletlenül találkoztunk a lépcsőházban vagy valamelyik lépcsőfordulóban, s hogy ne lehessenek kétségeim, olyan pofát vágott, mint akit a puszta jelenlétem láttán az undor fog el.
Vagy már akkor eltervezték, hogy mit tesznek, s ezért lett barátságosabb velem, közönséges számításból. Attól kezdve azonban mindig mondott valamit a tanárnőről, az óráról, Szilviáról, Violáról. Egyszer aztán azt mondta, hogy menjek föl hozzájuk, mire vége lesz az órámnak, műszakba fog menni az édesanyja.
Neki ingyen adott órákat a tanárnő, és még gyakorolni is hozzá járt, hiszen nem volt zongorájuk.
A sok ágytól egy pianínó se férne be a lakásukba, mondta Viola, meg pénzük se lenne rá.
Ennek a zsúfoltságnak az elképzelése inkább visszariasztott attól, hogy fölmenjek, pedig még többször megismételte a meghívást.
Ugyan, tette hozzá Szilvia, bőven lenne rá pénzük, ha rendesen beosztanák. Nekünk is csak azért jut mindenre pénzünk, mert apuci vigyáz, hogy be legyen osztva rendesen.
Mindent csak eltékozolnak, ez, hallod, egy tékozló társaság.
De csak neked mondjuk el, bizalmasan.
Az Ilonkának soha semmi pénzért nem mondanánk a szemébe.
De az az igazság, hogy ezeknek még arra sincsen pénzük, hogy egy tetves pianínót béreljenek.
Ilyesmit nem mondott volna senki a Stefánián. Ha pedig ilyen gőgösen és hivalkodón beszélnek, akkor miért nevezik magukat a Weisz Ilonka legjobb barátnőinek.
Nekem mindig úgy tűnt, hogy az Aréna úton van a határ a két városrész között. Sok mindent nem értett, ha átlépett az ember ezen a határon.
A Weisz Ilonkáék hárman voltak testvérek, rajta kívül még két nagyobb fiú, a Weisz Ernő és a Weisz Dezső, környékszerte híres vagányok, akik inkább kerülték az iskolát, ő azonban olyan kiváló és ragyogó zenei tehetségnek számított, akit a tanárnő nem engedhetett elveszni. Sokan tisztelték ezért a házban a tanárnőt, önzetlen léleknek nevezték. Igaz, a fiúk minden péntek délután fölcipelték neki a fát és szenet a pincéből, az édesanyjuk pedig súrolt a tavaszi és őszi nagytakarításkor, s ezzel lerótták a hálájukat, de az Ilonkának ez az egész zongorázgatása nem érdekelte őket. Tulajdonképpen az édesanyjukat sem, volt annak elég baja.
Jómagam nem beszélgettem ilyen dolgokról senkivel, ám Violától és Szilviától sok mindenről értesültem. Olyan benyomást keltettek, mintha soha nem is hagynának fel a locsogással. Amint egyikük elhallgatott, a másik már folytatta, néha meg úgy beszéltek rá egymás szavára, hogy hirtelenjében egyiküket sem lehetett megérteni. Mindenkiről fontos dolgokat tudtam meg tőlük, nélkülük még azt sem tudtam volna, hogy hol lakik a Weisz Ilonka.
Ha jött a zongoratanárnőtől, akkor azért találkoztunk ezen az első emeleti lépcsőfordulón, mert az ő lakásuk a harmadikon volt ugyan, de a hátsó lépcsőházból nyílt. Egy idő után aztán nem mondta többé, hogy óra után menjek föl hozzájuk a harmadikra. Már csak azért sem mehettem, mert bárki láthatta volna a házból ezt a titkomat. Óra után előbb lement a mezzaninra, átment a kottáival az udvaron, és ott kellett fölmennie a harmadikra.
Nevezték cselédlépcsőnek is.
Szilvia azt állította, hogy ő bizony belehalna a szégyenbe, ha mindennap a cselédlépcsőn kéne fölmennie a saját otthonába.
Még be sem fejezhette, Viola már mondta is rá a magáét, méltatlankodott.
Még hogy belehalnál, ugyan, miért beszélsz ilyen butaságokat. Miért kell egy cselédlépcsőből rögtön nagy gezereszt csinálni.
Nem tudja, hogy ki beszéli a nagyobb butaságokat, kiáltozott erre Szilvia, igenis te csinálod a nagyobb gezereszt. S vajon olyan félvállról venné-e, ha idegenekkel kéne közös vécére járnia.
Hogy oda ne rohanjak. Csak azért mondod, hogy védjed az édes kis Ilonkádat.
Úgy beszéltek, mintha előre tudnák, hogy a másik mit akar mondani, ám amikor kimondja, akkor már nem lennének rá kíváncsiak.
Nem emlékszem, hogy ebben a házban lettek volna cselédek. A cselédeket messziről fölismerte az ember. Ezt a cselédlépcsőt is úgy magyaráztam meg magamnak, hogy a Weisz Ilonka édesanyja régebben biztosan cseléd volt, hiszen a tanárnőhöz is súrolni járt, s ez a lépcső nevén valahogy megmaradt.
Amikor elmeséltem a nagyanyámnak, hogy van ez az Ilonka, akit a zongoratanárnő ingyen tanít, és még azt is megengedi neki, hogy nála gyakoroljon, a nagyanyám bólintott, azt mondta, hogy ez igazán nagyon derék, akár mi is segíthetünk, mert akkor ennek a kislánynak ezentúl mi fogjuk állni a kottaköltségeit.
Majd ír erről egy levelet a zongoratanárnőnek, a szükséges pénzt pedig alkalomadtán mindig magammal viszem.
Valahogy próbáltam tiltakozni, hogy ezt senki nem kérte tőlünk. Halálosan szégyenkeztem a nagyanyám buzgósága miatt, megbántam azt is, hogy elmeséltem. Hiszen csak azért mondtam el, hogy ne utáljam a Weisz Ilonkát annyira, amennyire ő utál.
A nagyanyám nagyon szigorúan nézett le rám.
Kérdezte, hogyan gondolom, vajon milyen segítség lenne az, amit kérni kell. A segítség éppen azt jelenti, hogy az ember kérés nélkül megy elébe.
Pedig én előre éreztem, hogy ez így nem lesz egészen jó. A Weisz Ilonka ettől engem még jobban fog utálni. Akkor már jobb, ha mégis elmondom a nagyanyámnak, amit tulajdonképpen nem akartam elmondani.
Kérdeztem tőle, nem baj-e, hogy engem utál a Weisz Ilonka.
Mondta, már miért ne lenne baj, ez bizony nagy baj.
Akkor pedig inkább ne vegyük meg a kottákat neki.
Sokáig nem is válaszolt, ő is gondolkodott.
Valakinek a rokonszenvét bizonyosan nem lehet megvásárolni semmivel, és igazam van, nem szabad olyan látszatot kelteni, mintha ilyesmire törekednénk. De végül is két különböző dologról van szó, s ezeket ésszerű elválasztani. Ezzel az adománnyal mi egyszerűen Ilonka tehetségének áldozunk. És ezt ő majd úgy oldja meg, hogy az Ilonka nem fog tudni róla. Én viszont legyek azon, hogy ne utáljon, s gondolkodjam el, vajon mit véthettem ellene.
Mégis reméltem, hogy a levelet elfelejti. Állandóan azon mulattak a nagyapámmal, hogy mi mindent elfelejtenek.
De nem felejtette el, a szép vajsárga, merített levélpapírján megírta a levelet a zongoratanárnőnek. Azt mondta a nagyanyám, hogy valamiben fog maradni, és ezért nem fogja megtudni a Weisz Ilonka. A levelet nem ragasztotta le, hiszen a tartalmát nem kellett előlem eltitkolnia, mégsem mertem megnézni ezt a szót. Itt volt megint egy szó, ez a valami, amit nem értettem. Néha használták, hogy akkor ebben a micsodában maradnak, de nem tudtam sem megjegyezni, sem megérteni, hogy miben. A cselédség is egy olyan szó volt, amit nem nagyon sikerült megértenem. A zongoratanárnőnek volt egy bejárónője, de cselédje nem, holott a lakásában volt egy egészen kicsi cselédszoba, ahol senki nem lakott. A nagyszüleimnek viszont volt cselédje, a Török Rozália, mégse jutott senkinek az eszébe, hogy úgy beszéljen róla, ahogy Irén nagynéném a Damjanich utcában vagy Ágnes nagynéném a Teréz körúton a sajátjaikról, akiket elég gyakran el kellett zavarniuk.
Egy ilyen utolsó dögöt, mondta Szilvia, az édesanyánk minden jóindulata mellett sem lehetett tovább tartani.
Felettébb előkelő ábrázatot vágott hozzá, ami talán jobban zavart, mint az utolsó dög.
A nagyanyám engem mindig halkan arra kért, hogy Rozáliával legyek a lehető legfigyelmesebb. Vagy éppen keményen figyelmeztetett, hogy máskor ne bosszantsam föl a Rozáliát ennyire.
Vele jobbnak kell lennem, mint bárki mással, mert mi néki nagyon, de nagyon sokat köszönhetünk.
A barátnőinek is azt mondta, amikor teánál a cselédjeikről beszéltek, hogy na, nem, Róza egy kincs.
A nagyapámnak pedig azt mondta egy este, miközben hirtelen fölnézett a könyvből, amelyet éppen olvasott, ő nem azon csudálkozik, hogy életben maradtunk, hanem csupán azon, hogy egy ilyen lényt vezérelt hozzánk a jósors, és ezért maradtunk életben. Az a tanulság, hogy ne cserélje föl az ember olyan könnyedén az okot az okozattal.
Ha erről beszéltek, akkor a nagyanyám egy kicsit mindig könnyezett.
Erről viszont azt volt szokása mondani, én a jóságot egy kicsit mindig megkönnyezem.
Sokáig Róza kísért az órákra, hogy a veszélyes Aréna úton ne egyedül keljek át. Mikor hetente kétszer nekivágtunk délután, mindig olyan érzésem támadt, hogy a nagyszüleim házát örökre elhagyom. Nem tiltakoztam, de előre fájt. A Stefánia út a végtelenben ért bele a Városligetbe. Onnan pedig még hol volt az átláthatatlanul széles Aréna út, el sem tudtam előre képzelni, olyan messzire. Az iskola a Hermina úton még elérhető távolságra volt tőlünk, akkor is, ha egyedül mentem, ám a Damjanich utca vagy a Teréz körút már inkább a Föld másik oldalán. Azért valahogy mindig elértük. Közben állandóan a fejünkre sütött a nap, vagy szél fútt, hideg volt, vagy volt a levegőnek valamilyen rettenetes tulajdonsága, amit minden lépéssel le kellett volna győznöm; mégse ment. Sűrű volt vagy túlságosan érdes, úgy mentünk benne, mintha nem sikerült volna miatta előbbre jutnunk. Amikor ilyen érzésem támadt, hiába fogtam Róza erős kezét. Inkább azon igyekeztem, hogy ne vegyen rajtam észre változást. Erről aztán végképp nem merészeltem volna senkinek beszélni, a levegőről, mert úgy vettem észre, hogy másokat a levegő nem akadályoz semmiben, tán nem is érzik, amint ellenáll a menésnek.
Egyenesen örülnek, kifejezetten vidámak, ha végre elmehetnek.
Róza a vállára kapja a nagykendőjét, és rohan.
A nagyapám fütyörészni kezd, a kutya tombol örömében, maga hozza a pórázát, hogy menjenek, a nagyanyám pedig oly légies könnyedséggel veszi a taxiját, mint aki mennyei boldogság elébe néz.
Valami történni fog velünk.
Mindentől rettegtem, ami házunk magas lándzsakerítésén túl történhetik.
Ha busszal mentünk, mert befőzés volt, ablakpucolás, nagymosás vagy valami olyasmi, ami miatt Rózának nem volt sok ideje velem bandukolni, akkor valamivel jobb lett. Ilyenkor a busz helyettem gyűrte le a végtelent meg a sok valamit, ami a levegőben akadályozott. Akkor jobban tudtam bízni abban, hogy nemsokára visszatérhetek.
Alig fértek föl a buszra az emberek.
Ennek a busznak, a harminchetesnek, kinn a Kerepesi út sarkán volt az egyik végállomása, az Erzsébet térre ment, onnan meg át Budára. Hozzánk úgy érkezett, hogy teljesen tömve volt. Csak este láttam üresen menni a sötét fák között. Jöttek vele Kőbányáról, és jöttek valamilyen vonatról a vidékiek. Ha föl akartunk szállni, akkor nem volt mese, be kellett préselődni az idegen lábak és idegen hasak közé. Minden egyes megállóban egyre jobban megfeszült a prés. Mindenki fölszállt volna, de senki nem szállt le, a kalauz kiáltozott. Róza nem tudott az idegen testek nyomásától megvédeni. Ők megkapaszkodhattak, mert elérték vagy felérték a fogódzkodót, én azonban süketen és vakon rázkódtam az élő húsok és az erős szagok között. Arra is ügyelnem kellett, hogy ne sodorják ki a kezemből a kottáimat.
Mikor gyalogoltunk, akkor mégse tudtam megállni, mondtam Rózának, jobb lenne buszon.
Leszállni azonban végképp nem lehetett egy ilyen buszról. Az István út sarkán kellett volna leszállnunk, de néha fönnragadtunk. Illetve ez a leszállás olyan kíméletlen törtetést igényelt, amit szégyenkezés nélkül nem tudtam megoldani. Torkukszakadtából ordítoztak körülöttünk az emberek, a kalauz sem tudta lecsillapítani őket. Róza visszaordított. Taszigáltak, vissza kellett taszítanom, mert Rózát sem hagyhattam egyedül küzdeni. Könyököltem, alattomosan lábakra hágtam, rúgtam, hogy ne rúghassanak.
Amikor végre megszabadultunk, álltunk lihegve az üres járdán, s miként a felindult, tollászkodó állatok, igazgattuk magunkon a szétzilált ruháinkat. A dühünk, a felindultságunk is lassan csillapult. Amit megint nem tudtam megállni szó nélkül.
Mondtam, máskor inkább jöjjünk gyalog.
Ez azért sok volt Rózának.
Nem tudtam olyan óvatos lenni, hogy ne hívjam ki valaki haragját vagy elégedetlenségét.
Dühöngött, hogy döntsem végre el, mit szeretnék. Egyszerre két dolgot nem lehet, és lassacskán az idegeire megyek én is.
A járda közepén kiáltozta, hogy nem volt-e nekem épp elég mára ez a sok tébolyult. Mert neki elég volt, és igazán fegyelmezhetném magam.
Azt is észrevettem, hogy a kötelező fegyelmezettség miatt minél óvatosabban szólok, minél körmönfontabban fogalmazok, annál sértőbbnek vagy bosszantóbbnak találják. Az unokatestvéreimmel persze soha nem volt ilyen bajuk, holott rólam mondták, hogy mennyivel jobb gyerek vagyok, mint ők, mert nem vagyok olyan orcátlan és szemtelen.
Nehéz volt ilyen jónak megmaradnom, ha egyszer ez sem bizonyult elég jónak.
Hozzászoktak, hogy nem keresek kifogásokat, nem makacskodom, mindenbe azonnal beletörődöm, bármit is kívánjanak. Talán a nagyapám volt az egyetlen, aki nem kívánta tőlem, hogy még jobb legyek. Közömbös volt a jóságommal vagy a rosszaságommal szemben, semmit nem kívánt. Néha arra gondoltam, hogy ő is csak úgy csinál, mintha semmi nem érdekelné és nem érintené. Mint ahogyan nekem is örökösen úgy kellett tennem, mintha semmi ellen nem lenne semmi kifogásom. A többiek ezzel együtt is örökösen elégedetlenek voltak velem, minduntalan többet, még többet követeltek. De volt bennem valaki, aki miatt nagyon nehezen tudtam engedni az örökös kívánalmaknak. Valamilyen akadály volt ez, nem tudom, mi vagy ki lehetett.
Engedni akartam, és miatta mégse ment.
Talán ezért vádoltak az unokatestvéreim azzal, hogy lelketlen vagyok.
Ezt az utolsó akadályt mégsem sikerült elhárítanom a jóság elől. Ha már túl illedelmes voltam, túlságosan halk, túlzottan előzékeny és figyelmes, akkor elkezdtem nagyon rosszul érezni magam. Mintha belőlük űznék gúnyt, s ettől aztán tényleg éreztem a kétszínűségemet és a gonoszságomat.
Még ha ilyenkor voltak is a legelégedettebbek velem. Én azonban tudtam, hogy hiába dicsérnek, hiába simogatnak, nem ilyen vagyok. Mint aki nem evett, nem ivott, és most szédeleg. Még egy pillantás, még egy szó, és nem is tudok olyan lenni, mintha ilyen lennék.
Persze nem vettek észre semmit, ami még fájdalmasabbá tette az önmagamnak játszott színjátékomat.
Nem reménykedhettem, hogy eljön majd egy másik világ, amelyben a sorsom kevésbé lesz hamis, viszont több mindent megérthetek abból, amit a hamisságaim miatt nem értek. Féltem a beígért nagy büntetéstől, hogy az egyetlen világ egy szép napon a fejemre dől, az örökös hamiskodásaimat leleplezik vagy hirtelen kiderül, hogy nem vagyok semmivel elégedett. Viola és Szilvia azt tehették, amit akartak, és még a Weisz Ilonka is kedvére hamiskodhatott.
Neki legalább volt anyja, aki alkalomadtán megvédte, hazudott és csapkodott miatta, és alaposan felpofozta.
Nekem azonban hálásnak kellett lennem a nagyszüleimnek és a rokonaimnak, hogy egyáltalán mellettük maradhatok. A hazugságot is jobbára magamnak kellett elvégeznem, de azért néha a nagyanyám átlátott rajtam, megszánt és segített a többieknek hazudozni. Én viszont rajta láttam át. Csak azért segített ki néha a hazudozásban, hogy ne tudjam ne szeretni, és még szigorúbb lehessen velem.
Arra a két évre, amíg a nagyanyámnak sikerült engem a rózsadombi intézetből visszaszereznie, alig emlékeztem. Mégis ennek a két évnek a megpróbáltatásai szabták ki minden szavam, illetve magát az úgynevezett jóságomat. Bármikor visszavihetnek, az igazság órája bármikor elérkezhet, és akkor megint nem leszek. Ha nem vagyok elég jó, akkor nincsen ember, aki megvédene, nem lehetek a terhükre. Akkor ismét elveszik a saját nevemet, amit a nagyanyámnak oly nagy nehézségek árán sikerült valamilyen hivatalokban visszaszereznie, és ahol egyáltalán nem úgy bántak vele, ahogy ő elvárhatta volna.
Erre az állapotra pedig jól emlékeztem, olyan volt, mintha lábadoznék, a láz zaja még éppen csak elcsitult. Nem az volt a baj, hogy az osztálytársaim és a tanítónők olyan nehezen tudták megtanulni, hogy most egy új nevem van, hanem gyakorta én magam sem tudtam, hogy melyik a valódi. A régi nevem maradt ismerősebb, akárha az lettem volna jobban én, habár erről tudtam, hogy nem az én nevem, hanem csak úgy adták azok a gengszterek, akik elhurcolták az Aréna útról az édesapámat. Akit soha többé nem látott senki, és a nevétől akarták a világot megfosztani.
Erre jól emlékeztem, mert megengedték, hogy az ablakból nézzem, amint elviszik.
A nagyanyám visszaszerzett tőlük engem, és a nevünket is visszaszerezte, azt mondta, sok pénzt fizetett érte, nagyon sokat, mert sok gazembert kellett megvesztegetnie, de mégis úgy feküdt rajtam a családi név és a valódi keresztnevem, mint az átok. Magam is nehezen tudtam elfogadni, hogy valójában az új nevem a régi, hiszen magam sem emlékeztem rá, hogy abban a rózsadombi intézetben adták volna a másikat.
Meg kellett újra tanulnom a régit, hogy most mégis ez vagyok.
Nem tudtam, hogy meddig lehetek még valóban ez.
Elég gyakran össze is kevertem a kettőt.
A valódi új nevem helyett minduntalan a régi jutott az eszembe, amelyik egyáltalán nem az én nevem volt, s hiába ordítoztak és nevettek a többiek, hogy ez a kis hülye nem tudja a saját nevét megjegyezni.
Gyanakodtam, hogy azon a nevemen kívül talán azért sem emlékezem igazán erre az intézetre, mert valakivel összecseréltek, és valóságosan nem az vagyok, akinek gondolnak, vagy akinek én magamat gondolom. A nagyanyám véletlenül egy másik gyereket hozott el, mert azt hitte, hogy én vagyok. Igyekeztem kiérezni magamból, hogy ki vagyok, illetve tényleg az vagyok-e, akinek tartanak. Az volt a határozott gyanúm, hogy én el vagyok cserélve, és valaki más vagyok. Nekik azonban semmit nem volt szabad erről megtudniuk, nehogy csalódjanak bennem, ha már egyszer ilyen szépen befogadtak maguk közé. Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha felülnének ennek a hazugságnak. Résen kellett lennem, miközben halálosan szégyenkeztem a tudatos és megfontolt hamisságom miatt. Talán tudják is, hogy a nagyanyám milyen nagyot tévedett, s ha nem szólnak róla, akkor csupán őt kímélik.
Észrevétlenné tenni magam, vagy legalábbis hasznossá, ha nem lehettem teljesen észrevétlen és haszontalan.
Ezért is nem érdekelt, hogy lőnek, mentem a kenyérért. Végre bebizonyíthattam a hasznosságomat. Láttam, hogy Ágnes nagynéném mennyire félti az utálatos unokatestvéremet vagy a férjét, és akkor én helyettük viselkedem úgy, ahogy felnőtt férfiakhoz illő. Készségesen elhitték, hogy bátor vagyok és önfeláldozó, mert így volt kényelmesebb és biztonságosabb. Végső soron épp olyan számító voltam velük, mint ők velem.
Ezért is fájt annyira, amikor a Damjanich utcában vagy a Teréz körúton nagy veszekedések közepette, vagy éppen hidegen és kíméletlenül, mindig újra elzavarták a cselédeket.
Azt mondták, hogy nem becsülte meg magát.
Akkor tényleg úgy éreztem, jobb lenne, ha találnék a tisztítószerek között egy gyorsan ható mérget, és rövid úton elintézném magam. Vagy ezért töltött el reménnyel nagyanyám minden szava, amely Rózára vonatkozott, hiszen ő volt a nagy kivétel.
El nem tudtam képzelni, hová mennek azok a cselédek, akiket tovább nem tartanak.
És akkor én is hová mennék, hogyan találnék magamnak menedéket vagy valamilyen egérutat.
Egyszer kinn ültek a Damjanich utcai lakás balkonján a fehér napernyő alatt, én meg a virágosládák között bámultam ki a Vilma királynő út napverte fáira.
Délutánra járt, s odalenn a Moszkva Kertben ilyenkor már szorgalmasan terítettek a pincérek, csörögtek az edények és az evőeszközök, a zenekar pedig hangolt az ötórai teára. Nagy, csíkos napernyőket engedtek le az asztalok fölé egy kurblival, tekerték, pontosan úgy, ahogy a Margitszigeten a Nagyszállóban vagy a Casinóban.
Ez is egy igen furcsa kifejezés volt, hiszen nem azt jelentette, hogy öt órakor teáznak, hanem azt jelentette, hogy ötkor kezdődik a tánc.
Erre vártam.
Öt óra tízkor, amikor a második számot játszották, és még igen kevesen ültek az asztaloknál, mindenki tapsolni kezdett és kiáltozott, mert Hiller Hedda megjelent a kis színpadon, amelyet majdnem teljesen eltakartak a gesztenyefák lombjai. Azonnal duruzsolt, döngicsélt, búgott a rekedtes, mély hangján a mikrofonba, majd mindig váratlan erővel kiénekelt egy lágy, de félhangokkal teli dallamot, s minden alkalommal csodálatosnál csodálatosabb új ruhákat viselt.
Irén nagynéném pedig úgy kiáltozott a hátam megett, mintha ő lenne a lány is, akit tegnap elcsapott, és most történne, amit előző este már végigcsináltak és átéltünk.
Pakoljon, drágám, tűnjön el. Öt percet adok magának, amíg összeszedi a vackait. Hová tudok menni, édes nagyságos asszony, ilyenkor éjszaka. Még tíz óra sem volt, és akkor azt mondja nekem, hogy édes és éjszaka. Legalább addig tessen megengedni, amíg új helyet találok. Menjen a híd alá, angyalom, ahová akar, csak azonnal kotródjon.
Halkan kérdezte a nagyanyám, hogy tényleg így küldte volna el, vagy csak utólag bosszankodik ennyire.
Becsülte volna meg magát.
A nagyanyám azért jött, hogy engem elvigyen, s most itt volt ez a történet, mely láthatóan megütközést váltott ki belőle.
Nem képzeled, hogy ezek után egy ilyen perszónával egyetlen pillanatig meg tudok maradni egy fedél alatt.
Hangja úgy távolodott tőlem a hangolással együtt ezen a balkonon, ahogy lassan bealkonyodott, aztán elsötétedett, és még hallottam ugyan a dobot, a trombitát, a szaxofont meg a zongorát, amint keresik a saját helyes hangfekvésüket, de mentem át, máshová, ahol már nem volt ilyen.
Szerencsére soha nem jöttek rá, hogy miért ájultam el a balkonon.
Mondták, ebben a melegben már megint órákig állt a napon ez a kis ostoba, és ezt máskor nem szabad. Túlságosan is érzékeny gyerek vagyok, amit azért meg lehet érteni. Nedves ruhák voltak a homlokomon és a mellemen, s még egy ideig ott feküdtem a lábuknál a meleg kövön. A Hiller Heddára vár, na, képzelheted. Aztán becipeltek a szobába, hagytam, cipeljenek, bár úgy éreztem, hogy nincsen semmi különös bajom, mehetnék a saját lábamon. Lefektettek a díványra, mindenki körülöttem állt, s láttam rajtuk, hogy valamit föltétlenül kell velem csinálniuk. Szilvia és Viola felváltva rohangáltak a fürdőszobába, ők cserélték a borogatásokat. A nagyanyám egy újsággal legyezgetett, Irén nagynéném számolta a pulzusom. Csupán az volt a kellemetlen, ahogy ez a verőfényes nyári délután a jazz band zenéjével együtt bezúdult a sok földig érő ablakon.
Hiller Hedda szerelmesen duruzsolt még egy kicsit a mikrofonba, valamiket mondott, amitől odalenn a kerthelyiségben minduntalan felnevettek az emberek, aztán csak a szaxofon kiáltozott.
Kérdezték, hogy most már jól érzem-e magam, mert van végre egy kis színem.
Mondtam, hogy nagyon jól, pedig nem is éreztem magam sehogy.
Kérdezték, nem nassoltam-e valamit ebéd előtt, amivel elcsaptam volna a gyomromat.
Mondtam, úgy gondolom, túl sok fény van itt.
Hogy értettem-e, mit kérdezett tőlem Irén. Azt kérdezte, hogy nem nassoltam-e.
Mondtam, értettem, de túl sok fény van itt.
Ők azonban most azt kérdezik, hogy ettem-e valamit ebéd előtt, amiről ők nem tudnak, s emlékszem-e erre.
Mondtam, hogy ebéd előtt egyáltalán nem ettem, erre nagyon jól emlékszem, és süteményt sem vettem el a tálalóról.
Erre megnyugodtak, de tartottam tőle, hogy megint elájulok, féltem magamtól.
Azért erősködtem, mert most nem a levegő lett teli, hanem a szokásosnál sűrűbb lett a fény. A nagyanyám mintha megérezte volna, magához vonta a testemet, mondta, nem baj drágám, a lányok azonnal besötétítenek, s ezzel talán visszatartott. Jó volt, hogy végre kizárták a fényt.
Hagyjuk egy kicsit, suttogta a nagyanyám, most el fog aludni.
S mintha tényleg el kéne aludnom.
Ám amint kimentek lábujjhegyen, s a lépteikkel nem ropogtatták többé a padlót, mégiscsak kinyitottam a szemem. Behúzták az ebédlőbe vezető szárnyas ajtót, sötét lett. És erről megint eszembe jutott az éjszaka, eszembe jutott a híd, és hogy ennek a lánynak, aki én vagyok, a híd alatt kell aludnia.
De akkor reggel miért hazudták azt nekünk, hogy a saját jószántából ment el.
Mindig volt egy igazság, amelyről később kiderült, hogy hazugság.
Állandóan gyötört, hogy nem az vagyok, akinek képzelem magam, s az sem én vagyok, akinek mások tartanak, és akkor valójában senki nem az, mint akinek mutatkozik, és nem csak én nem tudom, ki vagyok és kihez tartozom. Figyeltem mások gyötrődéseit, szerettem volna megérteni, ők miként döntik el, hogy mikor és mit kell hazudniuk, vagy mi legyen, amit egy ideig közösen igazságnak tartanak. Később ezért is követtem mániásan azt a férfit a görgős deszkán a Teréz körúton, akiről nem lehetett tudni, honnan jött elő s hová tart minden reggel, vagy a hölgyet a nagy kalapokban, akinek arca sem maradt, e két lábon járó égési sebet.
Mintha nézéssel megfejthetném a titkukat.
Rajtuk annyira látszott, hogy ők aztán nem ők, s ezért eszembe se juthatott, hogy ne lennének titkaik. Nem tágított tőlem a képtelen gondolat, hogy az apám nyomtalanul nem tűnhetett el, mint ahogy állítják róla, és az anyám sem hagyhatott minket el, ez is csak egy hazugság, hanem valami egészen más történt, és valójában ezek ketten ők. Anyám az ostrom alatt összeégett, de igenis életben maradt. Az apám pedig hősiesen kitartott az igaza mellett, s amikor látták, hogy vele nem mennek semmire, terhelő adatot belőle ki nem szednek, senkire nem fog hamisan vallani, akkor egy rohanó autóból egyszerűen kidobták az utcára.
Olyan volt, mint egy élő húscafat. Éppen csak el tudott mászni onnan.
Egy ismeretlen fogadta be, akivel a mai napig valahol a Hunyadi tér környékén lakik. Jó lenne, ha Hiller Hedda lenne az ismeretlen. Nem tudtam eldönteni, mi jobb, jobb-e nekem, ha ez az ismeretlen egy nő. Ha így képzeltem, akkor került tőlem az apám távolabb. Ezért néha úgy képzeltem, hogy férfi az illető. Ez volt a meggyőzőbb verzió, hiszen egy nő haza sem tudta volna cipelni magához a sebesültet.
A lábát már nem lehetett megmenteni. Az volt az igazság, hogy egyikük sem akart ilyen állapotban a terhünkre lenni.
Az anyám is ezért bujkált előlünk, s ezért tesz úgy, mintha a nagy kalapja alól felpillantva nem ismerne föl. Ám én is inkább elkerültem őt, mert nem tudtam elképzelni a pillanatot, amikor ezt az egész színjátékot mégis föladja, visszafogad, mikor először magához ölel. Rettegtem tőle, hogy eltaszítanám, mert ronda lett és elhagyott, és valójában gyűlölöm.
Persze sejtettem, hogy ez a nő, akit egy kicsit az anyámnak képzelek, tulajdonképpen ottmaradt azok között, akikre azon az októberi reggelen a Duna Mozi esőfogó tetője rászakadt. Másodszor kellett volna elveszítenem az anyámat. Valószínűleg nem azok közé tartozott, akiket élve ki tudtak még kotorni a törmelékhalomból, mikor a por eloszlott, és mindenki sikoltozott, menekült, segített vagy csak tehetetlenül ordított és bámulta a hihetetlent. Később a hullákat jótét lelkek átcipelték a Budai Nagy Antal utca sarkára, s akkor a törmelékek tetején megszeppent veszekedések árán ismét visszaállt a sor a kenyérért.
Ott hevertek egymás mellett, ahol a tank az imént megjelent.
A sorbanállók lassan lerugdosták a járdáról a törmeléket.
Túl nagy volt a zűrzavar, de nem láttam őt többé se a körúton, se másutt.
Valaki azt mondta, hogy ez a tető salakbeton, s csupán azért nem pusztultak el jóval többen, mert jóval könnyebb anyag a valódinál.
Inkább tovább szőttem magamban a történetet. Ezek szerint valamilyen könnyebb sérüléssel vitték volna el a mentők, mert valóban jött egy orosz katonai mentő, és elvitte a sebesülteket. Néhány nap múltán fölépült, ám nem volt kétsége, hogy fölismertem őt, s ezért december utolsó napjaiban a többi menekülővel együtt elhagyta az országot.
A képzeletem valamennyire óvott a fájdalomtól, bár minél ügyesebben dolgozott, annál több kétségnek szolgáltatott ki.
Álltam ott az első emeleti lépcsőfordulóban, a falnak dőlve, kissé előregörbedve, enyhe terpeszben, mint aki öklendezni készül, de a saját okádékával nem kívánja összeszennyezni öltönyét, s vártam, csillapodjék a képzelet, ne őrjítsen a féltékenység és az értelmetlen testi vágy. Zsebeimbe mélyesztett ököllel fogtam össze a gombolatlan kabátomat. Mintha attól tartanék, hogy egy sötét lépcsőházban valaki meglátja, mi történik a nadrágomban. Szorítottam az öklömet a zsebemben, nehogy szétnyíljanak az ujjaim, nehogy rásimuljanak a fájdalmasan ágaskodó, forró faszomra, nehogy a meleg markom zárja magába.
Képzeletemtől azonban nem tudtam magam megfosztani. Az agyam sejtjeiről kellett volna levakarni az átkozott képeket. S ha nem megy, akkor itt voltam egyedül vele. Ők meg benn csinálják a meleg hálószobájukban. Nem a szemét láttam, hanem egyetlen szemvillanását, lehunyt pilláinak szomorúságát, vékonyan ívelő szemöldökét, mezítelen vállait. Hiszen soha nem is láthattam a vállait. Nem én voltam, aki látta, hanem velem együtt látta ez a gyűlöletes férfi. Legszívesebben itt, ennek az ismerős épületnek a hideg lépcsőházában bontottam volna ki a nadrágom hasítékát.
A fájdalmat valamennyire csökkentette a képzelet, ám egyedül az élvezet távolíthatta volna el ezeket a gyötrő képeket.
Ha megteszem, akkor bármily gyalázatra kész leszek, így éreztem.
És miért éppen engem kímélne meg a sors a gyalázatától.
Amit eddig tettem, az ostoba osonásom és a leselkedésem, épp elég gyalázatos.
Csakhogy az önmagára mért erkölcsi ítélettel nem tudja az ember sem eltéríteni, sem visszafogni önmagát.
Nincsen olyan megaláztatás, mely el tudná rettenteni a még súlyosabb gyalázatoktól. Mintha a nyers kéjvágy azt mondaná, bármit megtehetsz, a gyalázat még bőven fokozható, csak arra ügyelj, el ne süllyedj benne teljesen.
Tudtam, most már úgyse jönnek.
Talán a Weisz Ilonka jön, mondta a képzelet.
Nem jön senki.
Kibontottam a sliccemet, egyáltalán nem mohón. Ahogy megfontolt bosszúra készül az ember.
A veszély érzetétől mindig élesebb az élvezet, s nem tudom, miért van így. A fülemben a szél zúgásán, az ereszek zörrenésein és csattanásain is átlüktetett a vér. Ez volt a félelem, a kívánság, a reszketés szava. A vér dobogásában arra vártam, hogy a másodikról bármely pillanatban ajtó nyílását hallhatom, aztán a léptük könnyű kopogását a mintás kövön, a csevegésüket, a civódásukat, az élveteg évődésüket, bármit, akár a szerelmes duruzsolásukat. Biztos voltam benne, hogy nem jönnek, de nem tudtam mást tenni, még mindig vártam rájuk. És most már nem csak Klárára, hanem anélkül, hogy észrevettem volna ezt a lényeges és önkéntelen változást, vártam Simonra is. S ha jönnének mégis, akkor annyi időm azért biztosan marad, hogy nesztelenül meneküljek ki a házból előlük. Kimegyek a Ligetbe, így képzeltem el a menekülésemet.
Kinn, a viharban beveszem magam a nedves fák közé.
Addig azonban, akárha zsákmányomra lesve, ugrásra készen gubbasztanék egy sötét odú mélyén.
Fáztam és melegem volt, de az utolsó mozdulatot mégse merészeltem megtenni a nyitott nadrágomon. Az utcán ismét eldübörgött egy busz, az üres udvar hosszan visszhangozta a kockaköveken ugráló kerekek durva hangjait. A kezem azért ott volt a hasítékon, talán hogy továbbhaladjon, talán hogy visszagombolhassa bármikor. A tetők fölött sárgásan világított az ég. A harmadikon sem volt semmi fény a Weiszék három ablakán. Arra gondoltam, időközben nagyon szép lány lett a Weisz Ilonka. Az első ablak volt a konyha, a másik kettő a szobáé. És ő lesz, aki meglep, mert most jön haza.
A képzelgéssel fölépít az ember egy kiszámíthatóbb világot, s aztán már nincsen ideje észrevenni, hogy mi minden történik, mert minden merő recsegés és ropogás, mikor romba dőlnek a számításai. Az első emeletről jöttek ugyan valami zajok, majd nevető női hang. Ezzel nem nagyon törődtem, bizonyára valamelyik konyhából szüremlett ki, de gyorsan visszagomboltam a nadrágomat. Aztán hallottam ugyan, hogy nyílik a zongoratanárnő lakásának ajtaja, de vissza is csukódott rögtön, csöndesen.
Ezt nem értettem.
Mindenesetre úgy hallottam, mintha belülről csukták volna be.
És akkor elég sokáig nem történt semmi. Zúgott a szél. S mikor már végképp azt hihettem, hogy csak a hiábavaló várakozásom folytatódhat, akkor női cipők átható kopogása közepette rám gyújtották a siralmas lépcsőházi fényt. Éppen csak világított, de kivilágított. Menekültem volna lefelé. Tényleg úgy, mint egy nyomorult bogár.
Utánam szólt, a nevemen szólított a visszhangos lépcsőházban.
Nem voltam biztos benne, hogy sikerült végiggombolni a sliccemet. Megdermedtem, mint aki csupaszon maradt, visszanéztem, és boldoggá tett a hangja. A bő kabát remélhetően mindent eltakart. Egyszerre nagyon sok mondandóm akadt és kérdéseim. Honnan tudja a nevem, de szégyenemben elállt a szívverésem. Mintha nem csak azt láthatná rajtam, amit tettem, hanem azt is, amit szerettem volna megtenni. Ő meg ott állt a lépcsők fölött egy hosszú, selymes fényű, finom szőrmekabátban, és láttam, hogy a diadal rögtön szétveti.
Kérdeztem volna, de tényleg nem volt hozzá lélegzetem.
Két kifordított kesztyűs kezét könnyedén a feje fölé emelte, mint aki kicsit játékosan, csipetnyi öngúnnyal fűszerezve kérdezi, hogy hát nem vagyok-e csodálatos, és mit szólok ehhez az átváltozáshoz, és a bundája is mennyire csodálatos, és nézzem, ha így kitárja a karját, akkor micsoda esése van. A fejét is úgy emelte meg, mintha koronát viselne, nézzem, micsoda csodálatos frizurát csinált. Bizony, csodálatos. Beteljesedett, amit kívántam. S az volt a legcsodálatosabb benne, hogy megint milyen könnyedén változtatta át magát, nem volt vége a meglepetéseknek. Mindent elfelejtettem, elfelejtettem a várakozás minden dühét és szégyenét, a feltételezésemet is elfújták, hogy mindeközben mit csináltak volna a fürdőszobában vagy a hálószobában, az egész vádaskodásomat. Az egész értelmetlen életemet felejtettem el a szépségétől.
Azért észrevettem, hogy mennyire gyanútlan, hogy mennyire el van foglalva önmagával, vagy valamivel, amit nem ismerhetek, s ezért azzal sem törődik, hogy velem mi történt. Mintha nem is lenne rá kíváncsi, vagy nem rám lenne kíváncsi. Ezt azonban megint csak azonnal meg kellett bocsátanom. Velem tényleg nem történhetett semmi olyasmi, ami másoknak fontos lehetett volna, beláttam. Nem is siránkozhattam nagyon, s az örömöt is jó volt rövid pórázon tartanom, ne ragadhasson el olyasmi, ami másokat megzavar. Hozzászoktam, hogy az érzéseimmel nem lehetek senki terhére, s mivel más választásom nem maradt, elhitettem magammal, hogy én tényleg olyan vagyok, aki nemcsak nem kíván senki terhére lenni, hanem egyenesen azon van, hogy egy kicsit mindenkinek a kedvére tegyen.
S ő is mintha olyan szerepet szánt volna nekem a saját színjátékában, aminek az a lényege, hogy legyek jelen, de azért meg ne zavarjam semmivel.
Fekete, hegyes orrú antilopcipőt viselt, hihetetlenül magas sarkakon, s a szőrme alatt egy kereken kivágott, szorosan a testére öntött, dísztelen fekete ruhát, amely egyszerre volt puha és feszes, s a fennálló ízlés szerint botrányosan szabadon hagyta a térdeit, szinte a combjait. Hófehér nyaka, harisnyától fényes, világító lába, combjának és térdének ereje volt az ékszere. Minden lemeztelenítette, holott föl volt öltözve. Az ereje volt a legfeltűnőbb, hogy milyen erős test ez, s úgy hordja erejének arányait, mint egy páncélzatot. Őrületes szőke haja volt az ékszere, melyet most tényleg egy sose látott frizurába tett fel. A szemének ragyogása, vérvörösre rúzsozott vastag ajka volt az ékszere. Nem mertem volna megérinteni, holott éreztem, a számba kéne vennem, megennem, ujjongtam tőle, és halálos zavarba hozott.
Már tudni lehetett, hogy a nők ilyen rövid ruhákat fognak hordani, ám nagyon kevesen merészkedtek még idáig, s rögtön belém is állt a félsz, hogy egy ilyen föltűnő nővel menjek el. Mintha ilyen frizurát soha nem láttam volna még, mégis valamilyen ismerősre emlékeztetett, nem tudtam, kire. Másfelől éppen ez esett jól. Önkéntelenül indultam volna, de talán csak a második lépcsőfokra jutottam el, mert tényleg két erő küszködött bennem. Lesöpörne a lábamról, ha megérinteném. Egymásba torlódó szavak maradtak, dadogások, amivel az ember valamiért mégiscsak mindig megpróbálkozik.
Kérdeztem, hogy akkor ő most valójában honnan jön.
És ő is rögtön ebbe kapaszkodott, a nyers szavakba, mintha ezzel visszavehetné gesztusainak túlzásait.
Mondta, mi az, hogy honnan. Már honnan jöhetne.
És hát honnan tudja a nevem, kérdeztem. Ez elég őrült dolog, de én nem mutatkoztam be neki.
Honnan tudja, mindent tud. Illetve tudja, amit tudni akar vagy tudni kell.
Úgy indult el a lépcsőn, mint egy számító primadonna. Valami filmben, vagy mit tudom én, hol láthatta így. Ám önnön megmutatott szépségétől ugyanakkor azonnal zavarba jött. Ennél azért sokkal súlyosabb és komorabb volt az alkata.
És hol hagyta Simont.
Mondta, egyedül megyünk, mert Simonnak sürgős dolga támadt, dühöng. Most aztán tényleg összevesztek, nem beszélnek. Mondjuk, holnapig biztosan nem. Ha akar, jön utánunk, ha meg nem akar, akkor itthon marad.
Miközben a szavak tompán kongtak és visszhangoztak a foltokkal, firkákkal, repesznyomokkal teleírt falak között, úgy jött le a lépcsőn, mint aki jól kimért adagokban adja meg nekem közeledésének kegyét. Ostoba gyereknek éreztem magam tőle.
Mondtam, már Simonnak is elmeséltem, hogy ezt a házat elég régről ismerem. Kérdeztem, nem ismeri-e véletlenül a Weiszéket, ismeri-e Weisz Ilonkát. Miközben várakoztam, bőven maradt időm megvizsgálni a lakók névjegyzékét, s látom, még mindig majdnem mindenki itt lakik.
A gyerekes szóáradattól védekezőn fölnevetett. Kissé megütődve kérdezte, hogy milyen Weiszék, és milyen Ilonka, és nagyon sajnálja, hogy ennyire megvárakoztatott, de azt hitte, úgyis lenn ülök. Nem laknak olyan régen itt, hogy mindenkit ismernének a házban.
Tovább magyaráztam, hogy persze, akkor egyszer majd szívesen elmesélem, most azonban sokkal fontosabb, hogy miért ebből az első emeleti lakásból jött ki, ha egyszer a másodikon laknak.
Mert egy barátnője lakik az elsőn. S hogy rendőrnyomozó vagyok-e, mert úgy faggatom.
Nem gondolhatta komolyan, kérdeztem, hogy albérletben lakik-e a barátnője.
Ezen végképp elcsodálkozott, tiltakozott, miért kéne albérletben laknia. A saját lakásában lakik a barátnője.
De hát ebben a lakásban az én egykori zongoratanárnőm lakik, Helmer Adrienne.
Nem volt több lépcsőfok ezekhez a fölösleges mondatokhoz, mert ott állt közvetlenül előttem és fölöttem. Elöntött az illatával. Vissza kellett volna lépnem, ám erre nem tudtam rávenni magam, inkább hülyén ott maradtam akadálynak. És azt se állhattam meg, hogy legalább az ujjaimmal, a kézfejemmel meg ne érintsem a szőrmét.
Mondtam, ez nerc, mint aki valamit szakszerűen megállapít, és a kezem bizony ottmaradt.
A mozdulatot oly hevesen viszonozta, mint aki erre várt, karomra tette kesztyűs kezét.
Ez bizony nerc, mondta halkan, mint aki titkot árul el, és honnan ismerem a szőrméket. Azért kérte kölcsön a barátnőjétől, mert látta rajtam, hogy mennyire zavar a tavaszi kabátja.
Miattam, kérdeztem ijedten.
Tényleg nem valami csinos jószág.
Kérdeztem, hogy miként vette észre, milyen jelét adtam, igen szégyellem, de nem válaszolhatott, mert szinte fölordítottam, hogy akkor most már tudom, mi volt olyan ismerős.
Ezt a frizurát biztosan az Adrienne csinálta meg.
Tényleg ő csinálta, de ezt meg honnan veszem.

Egymástól alig arasznyira

Honnan veszem, hát onnan veszem, hogy az Adrienne is ilyen frizurát visel. Ilyen frizurája rajta kívül nincsen senkinek.
Még arra is pontosan emlékszem, hogyan csinálják. Mert őszintén szólva nekem is nagyon tetszett az Adrienne haja. Először is a koponyatetőn fésülik kétfelé.
Néha az unokatestvéreim segítettek neki megcsinálni, mert nagyon szerettek a hajában turkálni, és én adogattam nekik a csatokat.
Tényleg gyönyörű haja van az Adrienne-nek, mondta kitérőn, mint akit valami hirtelen megzavart. És hogy tudom-e, mitől őszült meg ennyire.
De olyan jólesett hirtelen beszélni, hogy erre a kérdésre elég udvariatlanul nem válaszoltam, hanem csak mondtam a magamét, hogy a lányok is hozzá jártak zongorázni, az unokatestvéreim, de sokkal nagyobb sikerrel, mint én.
Meg nekem sajnos abba is kellett hagynom a zongorázást.
Ingatta a fejét, úgy mosolygott rám, mint aki belelát ezekbe a tovatűnt időkbe, s mondta, nagyon furcsa fiú lehettem.
Simogatásra vágyakozó kézfejem még mindig belemerült a szőrme melegébe, kesztyűs keze még mindig a karomon pihent. Olyan volt, mintha mindketten csak erre figyelnénk. Valami furcsa erő miként áramlik át, s ez menyire megnyugtató. És közben csupán azért beszélnénk, hogy a másik ne vegye észre, milyen fontos ez. Ugyanakkor az arcán elmélyültek a furcsálkodás vagy az idegenkedés vonásai. Ragyogott, mosolygott, s mintha mégis távolodóban lenne. Még gyorsabban beszéltem, abban reménykedtem, hogy a lenyugvó napot megállíthatom.
Kérdeztem, miért gondolja, hogy furcsa lettem volna. Úgy emlékszem, nem volt bennem semmi furcsa, igazán.
Mert a fiúk általában nem szoktak ilyen dolgokat sem észrevenni, sem megjegyezni, ritkán adogatnak csatokat, és ősz hajú nőkről sem mondják, hogy tetszenek nekik.
Mondtam, a dolog ennél jóval egyszerűbb. Sokat voltam nők között, a nagyanyám nevelt és a cselédünk. A nagyapám legfeljebb néha sétálni vitt, ide, a Ligetbe. Férfiakról különben sincsenek emlékeim, nem nagyon kerültem a közelükbe. És ezért olyan dolgokat is megfigyeltem, amit mások talán nem. Vagy nem tudom, a lányok mindig jobban érdekeltek.
Erre fölnevetett, na persze, itt van rögtön ez a bizonyos Weisz Ilonka. Ha mesélnék róla, akkor biztosan jobban látná, hogy milyen kisfiú lehettem.
Ettől megrettentem, kényes téma volt. Legszívesebben rámásztam volna a mezítelen nyakára, ahogy hátracsuklott a nevetéstől, és a felragyogó, nedves, gyönyörű fogai között bemásztam volna a sötét szájüregébe. Olyan fogai voltak, mint egy vadállatnak. Nevetése azonban inkább csak ürügy lehetett arra, hogy kesztyűs kezét a karomról visszavonja. Nekem is vissza kellett vonnom a vágyakozó kézfejem, és még gyorsabban beszélnem, nehogy a kölcsönös visszavonás feltűnő legyen.
Mondtam, a szőrméket elég jól ismerem, mert van egy nagybátyám, akinek nagy szalonja volt a Belvárosban, bőrös, ők így mondják egymás között, s amikor a szalont elvették tőle, akkor otthon dolgozott.
Bőrös, ismételte meg a furcsa szót.
Meglehet, hogy a nerc is tőle van. Ebben az egész szőrmézésben van valami megmagyarázhatatlan. Csodálkozik az ember, hogy miért nem gondolnak bele. De talán csak azért jutott eszembe, mert nem csak a szőrméitől, hanem tőle is idegenkedtem.
Kérdezte, mibe kellett volna belegondolniuk.
Ezek élő állatok, s ez olyan, mintha én rablógyilkosságot követnék el.
Közbevágott, mondta, a nagybátyám biztosan zsidó volt.
Valóban zsidó volt, sőt még most is az, de nem ezért utáltam.
Mindketten hangosan fölnevettünk, az összevegyülő nevetésünk hosszan visszhangozott.
És mintha tréfálkozó kedvem is ettől múlt volna el. Olybá tűnt, mintha ezt a nyomorult, sötét házat bántanánk meg a visszahangzó nevetéssel.
Valószínűleg őt is megzavarta a nevetésünk. Egy kicsit fájt.
Menjünk, mondta csaknem zavarodottan.
Mehetünk éppen, válaszoltam, de érdekelne, hogy ez miért volt neki olyan érdekes. Milyen szempontból érdekes. Tényleg érdekel.
Kérdezte, miért ne lenne érdekes, minden érdekes, ez is érdekes. Mint ahogyan az is érdekes, hogy ő egy hitehagyott katolikus. Ez egyáltalán nem érdektelen.
Lehet, hogy igaza van, tényleg minden egyformán érdekes, de akkor talán az is érdekes, hogy őt miért éppen ez érdekli. Hiszen kérdezhetett volna annyi mást. Kérdezhette volna, hogy milyen színű szeme van a bácsikámnak, és akkor készségesen válaszoltam volna, hogy fekete színű, fekete szeme van a bácsikámnak vagy barna, illetve nem emlékszem, nem tudom. Vagy kérdezhette volna, van-e bajsza és kopasz-e, és akkor válaszoltam volna, igen, valóban, a bácsikám kopasz, és csúnya kis nyírott bajsza van, undorítóan szőrös a teste, és a sok bőrtől meg szőrmétől büdös.
Nem érti, miért lettem hirtelen ilyen ingerült.
Egyáltalán nem lettem ingerült.
Akkor nem érti, mit kívánok mindezzel mondani. Nem érti, mit állítok.
Úgy gondolja, hogy nekem kéne magyarázkodnom.
Nem, egyáltalán nem kell magyarázkodnom, készséggel válaszol minden kérdésemre, de reméli, hogy ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy elinduljunk.
Akadályoz vagy nem akadályoz, ez attól függ, válaszoltam elég élesen, hogy milyen magyarázatot kapok.
Hirtelen jött ez az erős s immár nem leplezhető indulat, kívülről tört ránk, mindkettőnket megbénított.
Miért éppen ezt kérdezi.
Kinn az udvar fölött csattogott a szél.
Dühödten és fölindultan, ijedten néztük egymást, de valójában azt a valamit néztük és kerestük egymáson, ami miatt nem bírtuk elviselni egymás szavait sem többé. Volt valami, amit sem ő, sem én nem tudtunk elszakítani, vagy legalább föladni.
Legyen vége most, ha egyszer semmi esélye, és nem lehet belőle semmi jó.
Bocsássak meg, mondta dühödten, tényleg mehetnékje van.
Ha nem kapok elfogadható magyarázatot, ragaszkodtam én a magaméhoz, akkor tartok tőle, hogy ez sok mindenben akadályozni fog.
Most éppen én akadályozom őt, ha nem venném észre.
Miben akadályoznám.
A szabad helyzetváltoztatásban, válaszolta ideges kis nevetéssel. De nem sokáig, ezt higgyem el.
Csupán addig, nevettem vissza rá, amíg nem kapok magyarázatot. Vegye úgy, hogy ez lesz a szabad távozás feltétele.
Ő attól tart, hogy nekem üldözési mániám van. És attól tart, hogy ezzel majd egyedül kell megbirkóznom. Nem képzelem, hogy akár egy pillanatig is feltartóztathatom, hogy erőszakoskodhatok vele. Csak nem képzelem, hogy bármiféle feltételeket szabhatok.
Álltunk itt ezen a lépcsőn, ebben a hideg, homályos, lekopott és koszlott lépcsőházban, s ennek nem volt immár sem értelme, sem célja, sem szépsége, sem kelleme. Ment volna, és mégse ment, mert annyira azért nem akart megsérteni, hogy egyszerűen eltoljon az útjából. Én viszont ezen az estén már ki tudja, hányadszor éreztem úgy, hogy nem szabad, hiába a boldogság minden csábító ígérete, nem szabad, egy pillanatra sem szabad vele maradnom, nem. Ha vele maradok, akkor valamilyen képtelen és kiszámíthatatlan szörnyűséggel jegyzem el magam, akkor végleg megpecsételem a sorsomat.
Ennek a másik férfinak a társaságát egy napig se viselném el.
Ugyanazt a játékot kezdte el velem, amit ők már ki tudja, mióta játszanak.
És ha elviselném, mit kezdenék a saját hazugságommal. Miként lehetne rendbe hozni. De még ha be is vallanám, hogy nem járok a Testnevelési Főiskolára, mit mondhatnék neki, hogy miért hazudtam ezt.
Egy olyan hazugság, amely mellett nem lehet megmaradni. Ám nemhogy nem tudtam elszakadni tőle, hanem minden pillanat, akár csönd volt, akár beszéltünk, valami olyasmibe lökött bele, vagy valami olyasmiben taszigált tovább, ami az enyém volt és hozzá tartozott, és e kettőt nem lehetett szétválasztani.
Ennek a valaminek nem volt külső jele, helyesebben jól láttam én, hogy keresi az arcomon, a homlokomon kereste, a hajam sörtéi között kereste, s furcsa módon a tekintete minduntalan úgy pihent meg a vállamon, mint akit a következő pillanatban elűznek onnan is. És én is így, ilyen nyugtalanul és tétován a mezítelen nyakán, a vastagon átrúzsozott ajkán, melle halmán, világító térdén és gyönyörűen ívelt lábfején.
Gyors utakon futott a tekintetünk, de nem találta, hanem mindig valami mást talált magának, egy idegen test szépségét találta. És akkor még azt is le kelljen nyelnem, hogy zsidózik. Még dühödtebbé tett, hogy mindeközben a faszom beleragadt az alsónadrágomba. Egyetlen kövérke spermacsepp mindig kibuggyan, az előbőr csúcsán rögtön szét is kenődik, s aztán már hiába szűnik meg az erekció, a szétkenődött csöpp úgy viselkedik, mint valami ragasztóanyag. Oda kéne nyúlni. Az alsónadrágot le kéne róla választani. Feltűnés nélkül nem lehet vele mit kezdeni. És az efelett érzett düh valamiként összekapcsolódott bennem a zsidózás miatt érzett dühömmel. Ez bizony egy zsidó ház, ez bizony egy zsidó környék, minek költöztek ide, ha nem tetszik nekik.
Mit akarok én ezzel az érzéketlen vidéki úrilánnyal.
Le kellett volna nyelnie, hogy elállom az útját, nem engedem, úgy erőszakoskodom vele, ahogy a bárdolatlan férje, s a párhuzamban volt valami kellemetlen, amit tényleg nem tűrhettem, és nem tűrhetett. Nyüszített bennem az önzés. Egyedül akartam maradni, szakítani, véget vetni. Ilyen pillanatokban elfelejti az ember az ordító és sikoltozó magányát. Inkább senkit nem akartam. Elkeseredett dühünk közössége valószínűleg ebből származott, hiszen tiltakozott ellenem, és tiltakoztam ellene. Tiltakoztam, hogy ennyire akarok valamit, amiről semmit nem tudok. Őt akarom, de nem tudtam, ki ő, s hogyan lehet egy embert akarni, ezt sem tudom. Akkor jobb, ha megy. Végül is elléptem előle, menjen.
Ő azonban időközben éppen az ellenkező következtetésre juthatott. Inkább megadja magát, lesz, ami lesz, föladja.
Mondta, ne is haragudjak, nem tud mindent egyszerre elmondani. Bármiként szeretné tudatni velem, van egy rettenetes szemérem, ami nem engedi. Elismeri, hogy óvatlan volt a kérdés vagy meggondolatlan, vagy érteni véli az érzékenységemet, higgyem el.
Közbevágtam, hogy igazán nem érzékenységről van szó.
Jó, akkor nem érzékenység, ez igazán nem érdekes. Igazán nincs értelme, hogy így beszéljünk. Ha van ember, akitől nem kell tartanom, akkor tőle nem kell tartanom.
Sajnálom, hogy ilyen nyers hangon beszéltem, s hallottam, hogy a hangom ijedtebben cseng, mint amilyen ijedt vagyok.
Ijedt legfeljebb attól lehettem, hogy egyetlen mondatát sem fogadtam el. Haladékot adtam neki, de valójában minden szavára lett volna éles válaszom.
Jöjjek, szólt vissza csöndesen. Egyszerre nem lehet, adjunk időt, mindent nyugodtan és rendesen el lehet egymásnak mondanunk. Az a benyomása, hogy mindketten halálos zavarban vagyunk, és csapkodunk.
Ez igaz volt.
Jobb híján elindultunk, olyanok lettünk, mint egy vert sereg. Oda lett a ragyogása, élesen kopogtak cipősarkai. Előre engedtem, ment lefelé a lépcsőn, kissé fölülről láttam rá a sápadt lámpafényben. Mintha csüggedt tagjait a szomorúság és a gyász végtelen sivatagján kéne átcipelnie. Mindez ismerős volt, úgy áramlott bennem, mint a vér, és fájt, nagyon fájt. Akárha valahonnan, ahol egy szemernyi jót nem lelt, hiába is reménykedett, valahová el kéne jutnia, bár ereje fogytán, és sejtelme sincs, hogy mi vár rá még ezen a másik helyen. Azt sem értettem, hogy akkor mi a fenének, és hová megyünk. Nem, nem reménykedik, de mintha minderről valamiként én is tehetnék. Ha nem megyek vele, ha nem kísérem el, ha nem oltalmazom, akkor elkárhozom. Mégsem részvét volt, amit iránta éreztem, hanem a dúlt kíváncsiság.
Oda volt a szépsége, bár nem mondanám, hogy a lénye ne így lett volna szívhez szólóbb és megkapóbb. Mintha pórusai hirtelen lelöknék a púdert, idegen anyaggá válna az ajkán a rúzs, a kölcsönbe kapott drága bunda úgy lógna a vállán, mint egy ruhaakasztón, és a pompázatosnak szánt frizuráján inkább a különcködés vágyának görcsös erőfeszítése ütne át. Elszürkült és nyers lett, csupasz és leplezetlen, elszegényedett. Amikor a lépcső tetején Helmer Adrienne bundájában megjelent, akkor megmutatta, hogy pompázatos lehetne. Most azonban látszott, hogy milyen üres és milyen hiábavaló minden szépelgő igyekvése.
Azt is észrevettem, hogy cipőjének magas sarkán kissé felszakadt, felgyűrődött a bőr. Ez gyakorta megesik ilyen cipőkkel, mert a sarok csak beszorul mindig valamilyen nyavalyás rácsba, lyukba, résbe. Testéből áradt a szemrehányás. Én pedig szemrehányóan bámultam a cipőjét. Valamit várt, valamiben nagyon reménykedett, és megint csak nem kapta meg. Mintha a levegőből kéne kiszagolnom a vágyait. Az illata volt az egyetlen, ami nem változott. Mentem utána, s megvetettem miatta önmagam. A szolgája lettem. Tíz perccel ezelőtt még nem voltam az. Miért vagyok én mindenki szolgálatára.
Árasztottuk egymásra a számonkérést és a szemrehányást, csaknem megfulladtunk benne.
Kérdeztem, észrevette-e, hogy ma este már másodszor használja teljesen értelmetlenül azt a szót, hogy halálos.
Egy szóval nem válaszolt, de tett egy egészen kis mozdulatot, amiből aztán egy egész sor más mozdulat származott, s ezzel ismét csak elkápráztatott. Éppen csak megvonta a vállát, egyetlen éles, elutasító pillantással nézett vissza rám. Ostobaságokat beszélek. Aztán a bunda gallérját két kesztyűs kezével összefogta, valamennyire meg is emelte, mintha csak azért tenné, hogy most aztán már semmit, de semmit ne láthassak többé a nyakából, semmi csupaszt, és ugyanakkor szaporábbak és erőteljesebbek lettek a léptei. Ez volt a válasza. Így haladtunk át a bűzlő kapualjon, s így lépett ki előttem az utcára, ahol most erősebben tombolt a szél.
Két karját összekulcsolta a feje fölött, óvta a frizuráját. Szétnyílt a testén a mozdulattól a hosszú bunda, s amint nekiiramodott, két súlyos szárnya lustán csapkodott. Bármennyire idegenkedtem is ezektől a szőrméktől, ahogyan puha, egyenletes, hosszanti bordázata hullámzott a hátán, meg kell hagyni, lenyűgözött. A saját teste így lett egy állat testének a hasonlata. Aztán a járdaszélen hirtelen megállt, szembefordult, csaknem nekiütődtem, s ott álltunk a csapkodó szélben, egymástól alig arasznyira. Olyan érzésem támadt, teljesen meztelen. Nem számítottam rá, hogy autóval megyünk, azt hittem, csak becsukja az autójukat, buszra szállunk. Mint egy megnyílt héj, szétnyílt bundájából felém feszült ez a telt, erős, érett test. Az állatiasság megnyílt héjából feszült elő. Azon az estén már nem is tudom, hányadik alakváltása volt.
Illatát újult erővel verte belém a szél.
Alig valami választott el attól, hogy a fénylő szőrme fénylő bélése alá csusszanjon mindkét karom, és végre magamhoz szorítsam a testét. Most bizony kacérkodott, hívott, csábított, úgy nyitotta ki magát, mint egy kagylót, mint egy fényes, mélybarna gesztenyét.
Kiáltoztunk, ordítottunk a szélben, és ez különösen jólesett, mert olyan volt, mintha egymás nevető szájába löknénk át a hangokat. A szél ne ragadja el.
Kérdezte, ordította, rá merném-e bízni az életem.
Nem szívesen, de gondolkodás nélkül, ordítottam.
Mert nincsen nagy gyakorlata a vezetésben, sőt egyáltalán nincsen semmilyen gyakorlata, ordította, s életemben először érezhettem közelről szájüregének illatát. Rúzs volt benne, az édes nyála és tisztaság.
De remélem, hogy jogosítványa azért van.
Nevetett, hogy éppen csak sikerült megszereznie, és legalább három rendőrt csábított el érte.
Ordítottam, hogy gratulálok, ordítottam, hogy vele szívesen meghalok.
Szárnyra kelt az utca körülöttünk és elúszott. Fejünk fölé feszült az úttest fényes íve, csapkodtak, felíveltek a kopott homlokzatok, lábunk alá befordult a súlyos ég.
Visszaordította, be a nyitott számba, hogy igen, ágyban, párnák között, de nem az utcán, ő is, szívesen.
Illatát nem az orrom, ordítását nem a fülem kagylója fogta föl, egyenesen az ágyékomra tört, megragadta. Nem volt mivel védekeznem ellene. Az állandó lüktetéstől kicsordogált a sperma. Mert a faszom hol elernyedt valamennyire, hol valamennyire megmeredt.
Ne, kérem, könyörgök, ne beszéljen így, s az ordításom immár nem a hangszálakat rezdítette, nem is érintette a torkomat, hanem a mellkas emelkedő és süllyedő mélyéből, a szívem lüktető húsából tört elő.
Már hogyan ne beszéljen, nevetett rajtam, kinevetett, és ordította, hogyan beszéljen.
Félek, ordítottam.
És ettől aztán a nevetésnek is vége lett, bólintott, hogy persze, ő is, érti. Szemének ragyogása egy hosszú pillanatra minden sötétségen átvilágított. Láthatott mindent, a jövőmet, a múltamat.
Fütyült, sípolt, lökött, csapkodott a szél, amíg a lépcsőházban álltunk, megújult erővel tört rá a városra. Volt előttem egy elkomorodó arc és egy test, mely feszült felém. Én is mindent láttam, szédültem belé. Láttam, milyen elhagyatott voltam közel húsz éven át, nélküle, s most ennek tényleg vége lesz. Úgy sajnáltam magam a múló elhagyatottságomért, mint egy kisgyerek, szívet tépőn, sírósan, tehetetlenül. Mintha nem is merészelném elhagyni az elhagyatottságomat, ez furcsa volt, elég furcsa. A szédülés pedig valóságosan emlékeztetett arra a régi pillanatra, amikor innét nem messzire, a Damjanich utcai lakás erkélyén, lassan minden elindult, eltolódott, és összecsúszott föld és ég. Nem akartam, nem értettem, miért jut eszembe valami, ami egyáltalán nem ide tartozik. És miért zavar meg. Miért ernyedtem el tőle. De talán hirtelen neki is meg kellett támaszkodnia, amitől még valószínűtlenebb lett minden. Amit érzek, azt látom is. Két karjával a frizuráját se óvta már a széltől, könnyedén nekidőlt a kocsijuknak, én meg ettől a kifejezetten hívó mozdulattól azt hittem, beléájulok.
S hogy ez mégse történhessék meg, mint aki szavakba kapaszkodik, mondtam, ordítottam, szeretnék neki valamit elmondani. Szabályosan belélihegtem, mert úgy éreztem, hogy nem várhatok, és akkor most be fogom vallani inkább a hazugságomat.
Ne, most ne mondjak semmit, most semmit nem akar hallani, kiáltotta a szél ellenében nagyon gyorsan és nagyon élesen. Fél, tényleg fél, hogy valami olyasmi történhetik, ami visszavonhatatlan.
S ezzel mintha az én hatókörömből vagy a saját szédületéből tépné ki a testét, ellökte magát a kocsitól, kissé hozzám is ütődött, térde a térdemen, melle a mellemen suhant át, megperdült, megkerülte a kocsit, felrántotta a vezetőülés ajtaját.
Valami egészen másra számított, mint amit el akartam volna mondani. Hiszen csak azt szerettem volna bevallani, hogy tanítóképzőbe járok, és nem járok Testnevelési Főiskolára, és hazudtam, és nem tudom, miért, és vessen meg, őrizkedjen tőlem, és bocsásson meg nekem. Legszívesebben leborultam vol