Fogadjunk: Nádas

Hetek óta folynak a találgatások, vajon odaítéli-e a Svéd Akadémia Nádas Péternek – azaz másodszor is egy magyar írónak - az Irodalmi Nobel-díjat. Noha Nádast a Ladbrokes fogadóiroda holtversenyben a negyedik legesélyesebbként tartja számon, a Die Welt pedig egyenesen megjósolta Nádas elismerését, amint azt nemrég kifejtettük, a Nobel-jelölés és maga a döntés olyan bonyolult, sokrétű folyamat, hogy ostobaság lenne efféle latolgatásoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítani.

Nádastól nemrég azt kérdezte a Jutarnji List horvát lap, mit érez egy író, amikor elindulnak a találgatások, elnyeri-e a Nobelt vagy sem. Nádas azt feleli, „Pokolian kellemetlen helyzet. Nem vagyok én ló, hogy fogadjanak rám, se szám, hogy egy lány kihúzzon a lottósorsoláson. Az én egész tevékenységemnek semmi köze ezekhez a dolgokhoz. Fogjuk föl úgy, mint egy játékot, vagy mint annak a társadalomnak a betegségét, amelyben élünk.”

Nádas Péter

Fotó: Valuska Gábor

Nádas Péter műveivel a Litera indulása óta foglalkozik. 2003 októberében jelentettük meg A szabadság hűvöse című nagyvizit-interjúnkat, amelyben Kertész Imre Nobel-díjának odaítélése után csaknem egy évvel Nádas többek között a Nobellel kapcsolatban is nyilatkozott.

Hogyan éled meg, hogy Európában jobban integrálódni látszik az életműved, mint saját hazádban?
     
Ez mint probléma, nagyon érdekes. Az a kérdés, hogy valakit integrálnak-e, nagyon hosszú távokon dől el, ötven év, száz év kell, s a folyamat első előfeltétele, hogy meghaljon a szerző. A munkáim hatása ma minimális. A javaslat, vagy az ajánlat, amit a munkáimmal tettem, mindenképpen erőteljesebb, mint a hatásom. Bár innen nézve úgy tűnik, mintha másutt lenne, mert másutt tényleg van recepciója, hangsúlyozom, hogy nincs hatásom sehol és senkire. Ezt leíró módon úgy szoktam kifejezni, hogy én nem vagyok benne az európai diskurzusban. Abban a művészeti, politikai, esztétikai diskurzusban, ami ma folyik. Mindaz, amit eddig írtam, nem lett a diszkusszió tárgya. 

Nem szeretnék hízelegni, de ez itthonról nézve nem teljesen így tűnik.
     
Itthonról talán nem így látszik, de engem kérdeztél, és én így látom. Maga a dolog nagyon differenciált, s ezért érdemes is így szemlélni. Van ezeknek a magasan fejlett, régi demokráciáknak – Németország demokráciája nem régi, de elég magasan fejlett – egy nagyon jó tulajdonságuk: a szellemi érdeklődésük, a nyitottságuk, az integratív képességük. Be tudják fogadni, ami számukra szellemileg érdekes, használható és földolgozható. De arra nagyon ügyelnek, hogy ennek a befogadásnak hol vannak a határai, s ezeken a határokon szeretik ők leverni a cöveket. Ez már egy olyan adottság, antropológiai, vagy nemzetállami adottság, ki tudja, amely a mű vagy az életmű értékét másodlagossá teszi. Ezzel olykor ők maguk is tisztában vannak, de ezen nem nagyon lehet változtatni. Ezek olyan kultúrák, az angol, a francia és a német is, amelyek lényegében önellátóak. A világban való benne létüknek más a minősége. Nem passzív, hanem aktív. Egyrészt sokkal korlátozatlanabb, mindennapi gesztus, hogy egy idegent befogadjanak, hiszen naprakészen tudniuk kell, hogy mi történik a világban, ha egyszer ők kormányozzák, s erről nem is kívánnak lemondani. Nézd meg az etnológiájukat, például a francia etnológiát. Másrészt nagyon szűkre szabottak a befogadás határai. Hiszen azt is ő akarja megmondani, hogy meddig igen és mettől nem. Ez a rituális gesztus egy szellemi természetű mű lehetséges hatását enyhén szólva korlátozza. Meg egy másik adottság. Az én nyelvhasználatom több szinten elüt attól a nyelvhasználattól, amit ezekben az országokban a diszkusszió nyelveként használnak. Történeti szinten, esztétikai szinten, sőt szociális szinten is. Akkor is elüt, ha ismerem a szerzőket, akikre ők hivatkoznak, s akkor is elüt, ha nem ismerem, de hát a számukra éppen ez az érdekes bennem. Hogy a nyelvhasználatom elüt, de mégis valamilyen módon kapcsolatban áll a saját diszkusszióik nyelvével. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy szellemileg ki vagyok zárva abból, amibe be vagyok fogadva. Ötven év múlva talán nem így fog kinézni, vagy sehogy nem fog kinézni, de jelen pillanatban így néz ki. 

Lehet, de akkor mindennek a külföldön eladott könyveid példányszámai ellentmondanak.
     
Amerikában a könyveimből eladott példányok száma jelentéktelennek mondható. Egy siker ott több százezernél kezdődik. Az Emlékiratok könyvét kemény kötésben tízezer példányban adták el. Az amerikai kiadó igen elégedett, hiszen Marguerite Yourcenar Hadrianus-könyve óta, s ez jó régen volt, európai szerző könyvét ők ilyen példányszámban nem adták el. S ez nem egy akármilyen kiadó, hanem a lehető legjobbak egyike. Az összes többi könyvemet már nem adták el ennyiben. Igaz, minden könyvem kapható Angliában, Amerikában, és Németországban paperback kiadásokban is, ami igen nagy dolog, mélységesen elégedett vagyok vele, de azt azért szintén tudni kell, hogy ezekben az országokban ezek a minimálisnál is kisebbnek számító mennyiségek. Thomas Pynchon új regényét egymillió példányban adták el, holott stilárisan nem kevésbé komplikált és megdolgozott, mint az én könyveim. Pynchon regénye az amerikai történelemre hivatkozik, az enyém a magyarra. A nagyságrendi különbség nyilvánvaló. Én egy személy vagyok, aki valamit írok. Nem vagyok azonosítható sem a könyveim eladási számaival, se mással. 
     
Változtatott-e ezen Kertész Imre Nobel-díja valamit?
     
A Nobel-díjnak ezekhez az aránybeli különbségekhez tüntetően nincs köze, ez a díj személyes teljesítményeknek szól. Kertész Imre személyes teljesítményének. S ugyanígy az ő személyes teljesítményének szól a világ érdeklődése. Az más kérdés, hogy mi örülünk ennek, hiszen mi is magyarok vagyunk és Kertész Imre is magyar. De attól még a világ szemében a személyes teljesítménynek van primátusa.”

Nádas Péter

Érdemes felidézni azokat a mondatokat is, amelyeket ugyanebben az interjúban Nádas élet és műalkotás fontossági sorrendjéről mond:

„Mindig a realitás, a valóság, a nyers élet van előbb, ez az előbbre való. Ehhez képest minden, ami irodalmi, vagy művészeti, másodlagos. Intenzívebb a kapcsolatom az emberekkel, mint a természeti tárgyakkal, a mondatokkal vagy a műalkotásokkal. Mindig az élet van előbb, s mindig minden oda van visszacsatolva. Ebben a kérdésben persze nagy terrénuma van a nem tudható dolgoknak. Ha az embernek nem lenne valamilyen fizikai, pszichikai hendikepje, vagy amit hendikepnek érez, ha ez a nagy életszorongás nem térítené el a többi embertől, akkor valószínűleg nem adná a fejét olyan munkára, ami elszigeteli másoktól. Nem a szorongás, hanem a szükségszerű izoláció a művészeti vagy irodalmi tevékenység sajátossága. Szorongás mindenkiben él, e nélkül az ember nem elképzelhető. Akik szorongás nélkül élnek, azok botrányosak. De végül is maga a dolog, az izolációban létrehozott tárgy nem valakiért vagy valamiért készül, még csak nem is pénzért, hanem mindazon dolgokért együtt, ami az emberi societast, vagy az emberi közösséget kiadja. Ami végül is egyének sokaságát jelenti, olyan embereket is, akik számomra fontosak. Pontosabban fontosak lehetnének, ha képes lennék rájuk. Vagy ők képesek lennének rám. De ezeket a kérdéseket már nem is nagyon lehet föltenni. Az ember talán olyan lény, aki a se vele, se nélküle viszonyai között tipródik. Az azonban bizonyos, hogy mindig az élet van előbb. De. A műalkotásokhoz képest az egész élet, úgy, ahogy van, egy kalap szart nem ér. A történelem egy kalap szart nem ér, a technika összes csodái és vívmányai egy kalap szart nem érnek a művészet által létrehozott értékekhez viszonyítva. Vannak műalkotások – ezeket nem én csináltam és nem is én fogom csinálni – , amelyek a teremtéssel ugyan nem állnak azonos szinten, de hát Bach, mondjuk, majdnem azonos vele. Mozart talán kevésbé, de ő is nagyon a közelében. Ez a rend kíméletlenül hierarchikus."

Csordás Gábor, a Jelenkor Kiadó igazgatója nyilatkozta 2005-ben a Párhuzamos történetek esélyeiről: „Nádasnak van egy biztos olvasóközönsége, és már ez sem kevés. Ebben a regényben azonban – két okból is – benne van egy nagy siker lehetősége. Az egyik ok, amit már említettem, a regényvilág valóságszerű gazdagsága. Ez nem 'magyar tenger', hanem valódi mélység, amiben tényleg el lehet merülni. A másik ok a radikalitása. Ha vannak még az emberi emancipáció értelmében vett modernizációnak erői ebben a félfeudális magyar társadalomban, akkor ez a regény olyasféle hatalmas megerősítés lehet számukra, mint például Ady költészete volt a múlt század elején. Szinte azt mondhatnám, afféle próbakő ez a regény: fogadtatásán elég pontosan lemérhetjük, mekkorák az esélyei egy emberibb világnak Magyarországon”.

Hogy 2013. október 10-én 13 órakor kit jelent be a Svéd Akadémia mint 2013 Irodalmi Nobel-díjasát, egyelőre rejtély. Mi - a sorsdöntő bejelentéstől függetlenül - Nádas Péterre fogadunk. Olvassák dossziénkban és a szerző írólapján összegyűjtött anyagainkat!