Friderikusz Sándor interjúja

A Könyvhétre jelent meg egy interjúkötet, amelyben Mihancsik Zsófia Nádas Péterrel több éven át folytatott beszélgetéseit olvashatják. Az írót pár nappal ezelőtt - ez már egy másik hír - a Berlini Művészeti Akadémia tagjává is választották. Mondhatnám, hogy mindkettő alkalom arra, hogy Nádas Péterrel együtt tölthessünk pár percet, de legyen ez inkább csak ürügy. Itt van tehát Nádas Péter.
Friderikusz Sándor: Szóval csak azok kedvéért, akik nem tudják (én például ezek közé számítok) mit jelent ez a Berlini Művészeti Akadémiai tagság? Elismerésféle, amolyan rang, vagy kötelezettségekkel, praktikus tennivalókkal is együtt jár?
Nádas Péter: Mindkettő. Ez nagy elismerés, kétségtelen.
FS: Nagy írók lesznek ennek a tagjai?
NP: Azt nem mondanám, nem feltétlenül. Is.
FS: Ebbe a zsákutcába nem sikerült rögtön az elején belefuttatnom.
NP: Bizonyára nagy írók is, de nem mindig a nagy írók. De ilyen, hogy "nagy író", nincs is.
FS: Nincs is? Kinek-kinek személyesen nagy író az, aki nagy író, ugye?
NP: Nem vagyok ennyire liberális, de hát az irodalomművészet, az nagyon szigorú hierarchia. Ott mondjuk Shakespeare-rel az ember nem téveszti össze magát.
FS: Ő egy nagy író?
NP: Nem nagy író, ő az istenekkel van, vagy az istenek közvetlen szomszédságában van: Bach a zeneirodalomban, Shakespeare az irodalomban. És ebből a fajtából már nem nagyon sok van. Attól lefelé van egy nagy tömeg.
FS: Ott vannak a Berlini Művészeti Akadémia tagjai.
NP: Igen, ott vannak a Berlini Művészeti Akadémia tagjai.
FS: És hogy kerül kiválasztásra az ember, van egy mechanizmus, jelölik, vagy egyszerűen munkásságát ily módon elismerik, szóval, hogy értesült arról, hogy tagjává akarják választani? Egyáltalán: megkérik erre, hogy akarja-e a tagságot, vagy csak derült égből...?
NP: Természetes, először Konrád György hívott fel és megkérdezte, hogy lenne-e ellene valami kifogásom, ha ő javasolna.
FS: - Mire gondolhatott, ilyenkor lehet azt mondani, hogy nem akarok lenni, mert nem tetszik a társaság?
NP: Ezt korábban is kérdezték más akadémiával kapcsolatban tőlem, és az illetőnek, aki nagyon kedvesen kérdezte, azt mondtam, hogy Te, inkább ne. Itt speciális eset volt.
FS: Milyen szempont játszik olyankor szerepet? A többiek miatt, vagy mi miatt nem?
NP: Én az akadémiákat, mint olyat... tagja vagyok a Széchenyi Akadémiának, tagja vagyok egy Párizsban székelő európai akadémiának, ami messziről szemlélve sóhivatal valószínűleg. Általában az akadémiák sóhivatalok. A Berlini Művészeti Akadémia kivétel, de megvan minden akadémiának a maga tradíciója és ezek tiszteletre méltó tradíciók. Ebben a munkában, és ez munkakötelezettség, nem tudok igazán résztvenni, nem vagyok reprezentatív ember. Nem szívesen reprezentálok, nem szívesen ülök itt. Ha már itt ülök, akkor jó.
FS: Most nem konkrétan beszél erről, vagy konkrétan, hogy nem szívesen ül itt?
NP: - De konkrétan.
FS: Egy kis könyvpromóció, és aztán..., de tulajdonképpen utálkozik?
NP: Nem. Ezt mondjuk magának köszönhetjük, de szóval a szereplés, az nem az én...
FS: Visszatérve Németországhoz: Esterházy és Kertész mellett Ön a legismertebb, legelismertebb magyar író Németországban, ami nem tudom, hogy mit jelent itthon. Abszolút befutást jelent viszont a német irodalomban: az közelről hogy néz ki? Önt együtt tartják számon Grass-sal, szóval hova sorolja a magyar irodalmat, a magyar irodalom mondjuk három reprezentánsát a német közönség? Hangsúlyozottan a közönség véleménye érdekel.
NP: Grassal biztos nem tartanak egy műsoron sem. Az más műfaj. Ő egy nagy nemzeti szerző, nagy német író. A magyar irodalom az pedig az érdeklődés szélén van mindenütt Európában, Amerikában pláne. Vannak kivételes esetek. Én is a kivételes esetek közé tartozom. Ehhez nagyon sok munka, szerencse kell. A könyveim többsége németül is megjelent. Kapható.
FS: A széles közönség is ismeri Németországban?
NP: Nem.
FS: Mondjuk német irodalmi televíziós műsorokba meghívják?
NP: Adott esetben igen, szerepeltem már, de meghívni nem hívnak. Nem vagyok show-műsorok szereplője.
FS: Nem is arra gondoltam, de hát ott igazán vannak értelmes irodalmi műsorok, mondjuk a közszolgálati csatornán. Én például ilyenre gondoltam.
NP: Igen, szerepeltem többször már ilyen jellegű műsorban. Portréfilmet is csináltak rólam, azt többször vetítették.
FS: Mi foghatta meg a könyveiben a német közönséget, amiért idestova, hát most már néhány évtizede közönsége van ott?
NP: Ezt nehéz lenne megmondani, ezt nem tudom pontosan.
FS: Az előbb szerencséről beszélt, de nem írnék mindent ennek a javára.
NP: A szerencsét átvitt értelemben használom, nem közvetlen értelemben, hogy a lóhere volt a kezemben. Vagy a fekete macska nem futott át előttem. Hanem például hogy olyan fordítóim voltak, akik voltak, illetve vannak, akik vannak. De legfőképpen Hildegart Grosche, aki most 94 éves és már nem dolgozik, vagy olyan szerkesztőm, mint Ingrid Krüge, akik a szakma legjobbjai. És ez azért véletlen is volt, vagy szerencse is volt, hogy ez így jött össze, hogy egyszerre kettő, két olyan emberrel találkoztam, akinek a szöveghűség mindenekelőtt való és a szövegminőség mindenekelőtt való. Akkor, amikor a német olvasók azokat a könyveket, amelyeket kiadtunk, a kezükbe vették, akkor biztosak lehettek benne, hogy fordított szöveget olvasnak, de egy német szöveget olvasnak, és ebben nagyon sok munka van, az én munkám is.
FS: De azért Ön is visszaellenőrzi ezeket?
NP: - Ebben benne van az én munkám is, nagyon komoly munka.
FS: Egyébként ez a két fordító, hogy mondjam: "kompatibilis" akár Esterházyra, akár Kertészre is, szintén ők fordítják őket?
NP: Nem. A fordító minőségét nem a szerző határozza meg, hanem ő maga. Tehát hogy mire képes. Kire képes. Ha valaki Kertészt fordít, nem biztos, sőt, majdnem bizonytalan, hogy Esterházyt tud fordítani, bár vannak átfedések.
FS: Most olvastam ma délután, ahogy olvasgattam interjúkat, Önnel készült interjúkat, hogy - és ezen meglepődtem kicsit - noha fotósnak, fotográfusnak készült, de már 11 évesen írt egy regényt?
NP: - Nem. Regényt nem írtam szerencsére 11 évesen. De 11 éves voltam, amikor elkezdtem írni. Igen. Meg is maradt egy nagyon rossz kis dolgozat.
FS: Mi volt a műfaja?
NP: - Mese.
FS: És nagyon rossz, ma már úgy értékeli?
NP: Igen, mert tanmese, és magamévá tettem a felnőttek hülye szempontjait, és ezért nagyon rossz ízű kis mese lett, jó akartam lenni, jó gyerek akartam lenni.
FS: Olyan szocialista típusú tanmese?
NP: - Ennyire nem emlékszem rá, de hát...
FS: Megvan még?
NP: Megvan.
FS: Egyszer megmutatja, csak nekem?
NP: Nem.
FS: Miért? Szégyelli?
NP: Nem, szégyellni nem szégyellem, mert hiszen eltettem, de éppen azért tettem el, hogy emlékezzek rá, szóval hogy ne..., külső szempontokat ne tegyek magamévá.
FS: Egyik interjúban azt olvastam, hogy pusztán azért nem lett fotós, mert nagyon lassú. Az jutott eszembe, hogyha pusztán, ha csak ez beszélte le a szakmáról, lassú fotós nem létezik? Miért kell a fotós szakmában gyorsnak lenni? Ezt nem is értem.
NP: Gyorsnak kell lenni.
FS: Ha fotóriporter az ember.
NP: Egy riporternek gyorsnak kell lenni, de ha az ember meg akar élni a fotózásból, akkor riporterként kell kezdeni, és aztán lassan dolgozza fel magát olyan szintre, hogy olyasmiket vállal, amit lassan is megcsinálhat.
FS: Soha nem bánta meg ezt a váltást, hogy tevékenységének java része nem a fotózásra...
NP: Nem. Fordítva volt. Azért lettem fotós,mert akkor közel vagyok az újságokhoz, és ha az újságokhoz közel vagyok, akkor írhatok. Ez ilyen ravasz, kis gyerekes taktika volt.
FS: Az elején volt valami önbizalomhiánya. Egyáltalán: mikor hiszi el az ember, hogy tud írni?
NP: Azt így általánosságban szólva nem hiszi el, mert azt mindennap kell tudni, minden helyzetben, íráshelyzetben, szöveghelyzetben kell tudnia, mint egy színésznek. Egy jó, nagy színész sem hiszi el, hogy ő nagy színész, mert ha valaki elhiszi, akkor attól kezdve nem nagyon tud szerepelni.
FS: Itt van ez az interjúkötet, aminek apropójából meghívtuk, és ami megjelent most a Könyvhétre. Ez az interjúkötet milyen típusú interjúkat tartalmaz? Egyáltalán miért tartották a szerzővel, Mihancsik Zsófiával együtt fontosnak, hogy ezt kötetben örökítsék meg?
NP: Ezek nem interjúk, ez egyetlen nagy beszélgetés, 11x1 óra, ami a felvett anyag, a rádióban le is ment ez a beszélgetés. Ez életinterjú, vagy mélyinterjú, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Folyamat.
FS: Egy adott pillanatban, amikor írta az előző könyvét, annak különböző stációit követi nyomon, vagy a hangulatait, lelkiállapotait, küzdéseit?
NP: Nem. Tulajdonképpen a Zsófi, amikor kérdezett, nem is nagyon tudta, hogy én min dolgozom, mert amikor valamin dolgozom, akkor arról nem beszélek. Furcsa módon ennyi év után, nem is tudom hány év után... kilenc év után látszik, hogy én, miközben beszélgetünk, éppen írtam a Párhuzamos történetek c. regényemet. És anélkül, hogy ő ezt észrevenné, nagyon sokat beszélek róla, hiszen az foglalkoztatott, az érdekelt.
FS: Az első 50 oldalig jutottam, megdöbbentem, hogy az első 50 oldal a halálának a történetéről szól. Véletlenül tudom, hogy ezt a részt ugye a szerző, Mihancsik Zsófi kihagyta volna a könyvből, de Ön ragaszkodott hozzá. Miért?
NP: Azért, mert már csak könyvészeti szempontból is érdekes egy könyvet úgy kezdeni, hogy a szerző meghal, és aztán még van 300...
FS: Ezt jó dramaturgiai felütésnek vélte?
NP: ...aztán még van 300 oldal. Ez fordítva szokott lenni. A szerző gyermek, és aztán a végén meghal.
FS: Pusztán ezért a dramaturgiai felütésért? Vegyem egy pillanatra komolyan?
NP: Nem, hanem ez egy centrális pont. Mindenki életének centrális pontja, nem csak az enyémé. A halál. És egy klinikai... a saját klinikai halálomat írom le, illetve próbálom elmondani. Aztán tulajdonképpen ez nagyon felszabadítóan hatott rám, hogy elmondtam neki, a nyilvánosság előtt elhangzott és utána ennek a szövegnek az alapján meg is tudtam írni. Itt minden fordítva van, mint ahogy az ember gondolná.
FS: De hát ez Önnél nem ritkaság, ugye?
NP: Nem. Általában keresztbe lépek.
FS: Egyébként a megtapasztalt halálban mi izgatja folyton-folyvást, azon túl, hogy túl van rajta?
NP: Ami izgalmas benne, az egy nyelvi, filozófiai probléma, hogy valami olyasmiről kellene beszámolnunk, amihez nincs nyelvünk, mert nyelv előtti, illetve nyelv utáni. Maga az élmény, amikor megtörténik az emberrel, nem kapcsolja ki a gondolkodást, de kikapcsolja a nyelvet. És akkor az az alapélménye az embernek, hogy jé, nyelv nélkül is tudok gondolkodni. De hozzá tudom rendelni, miután az embernek a klinikai halálban a tudattartalmai nem tűnnek el, hozzá tudom rendelni a gondolataimhoz az egykori tudattartalmaimat is.
FS: Az furcsa mondat volt a könyvben, hogy visszaidézi az egykori halálát, haldoklását, hogy bánta azt, hogy visszahozták.
NP: Igen.
FS: Ez miért van, Ön nem szeret élni?
NP: De, én szeretek élni és a test is szeret élni. De szerettem meghalni. Jó volt meghalni, sőt...
FS: Jó volt az, az állapot?
NP: Jó volt... az békés állapot volt, olyan béke és nyugalom, amiben azelőtt soha nem volt részem, illetve amire mindig törekszik az ember a szerelemben például.
FS: Hogy?
NP: - Innom kell, mert elrekedtem a témától.
FS: Tényleg? De a témát kellő komolysággal véve: ez ilyenkor meghatja, vagy miért mondja, hogy elrekedt, ez csak most egy ilyen...?
NP: Nem. Elrekedtem és ez kommentár volt.
FS: De visszatérve: azért még fejezze be ezt a gondolatot.
NP: Az ember például a szerelmi kapcsolataiban mindig a boldogság állandósítására törekszik. Egy idő után rájön hogy ezek pillanatok, amikor valóban boldog, akkor vannak a törekvési állapotok, ami még a boldogsághoz tartozik és van, amikor kicsúszik a boldogságból. Ezeknek a boldogságállapotoknak vége van. Ez minden emlős élőlényre jellemző: a párzás után a szomorúság például. És a halálélmény viszont nem törekvés, hanem a megtalálás, hogy mi van a küszöb után, mert csak a küszöbig jutottam el, odáig engedtek, és hogy mi van a küszöb után? azt nem tudom.
FS: Ön az élet minden pillanatában úgy gondolkodik, hogy közben fotóz?
NP: Nem. Erre nem gondolok, de lehetséges.
FS: De amikor ír is, akkor azzal a tárgyhűséggel ír, hogy tulajdonképpen részleteiben feldolgozza mindazt, ami írásának a tárgya. Ha ember, hát ember, ha jelenség, hát jelenség.
NP: Igen, van az írásnak egyfajta képisége. Nemcsak az én írásmódomnak: ez egy típusú írás. És van a másik típusú írás, amelyik nem képi, talán van a zenei és van a nyelvi. Bár a nyelvi és a zenei egymástól nem nagyon elválasztható.
FS: A közéletben miért nem vesz intenzívebben részt? Most már azt sem mondhatja, hogy írom a regényemet, mert azon túl van már fél éve, legalább is az utóéletét is kimazsolázta, kiélvezte. Szóval miért nem vesz részt az utóbbi fél év közéletében? Itt elég komoly korszak volt, vagy hogy mondjam: intenzív, eseményekben gazdag időszak. Miért húzódik ennyire ki ebből? Írónak nem dolga ebben résztvenni?
NP: Dolgának nem dolga, ha akarja dolga, ha nem akarja, nem dolga.
FS: Ön úgy értékeli, hogy nem?
NP: Én nem értékelem, adott esetben én szoktam szólni, jelentkezem, és szólok. Helyesebben írok, de most nem éreztem úgy, hogy lenne mit mondanom.
FS: Kedvére valóan történnek itt a dolgok azért?
NP: Hol kedvemre, hol kedvem ellenére, de egyfajta a realizmusom örül, egyfajta realizmus örül, hogy a dolgok mennek a maguk útján, nem lehet bizonyos folyamatokat megspórolni és erre mintha a magyar társadalom rájött volna.
FS: Akkor innen folytatjuk legközelebb. Letelt az idő. Pedig jó volt, és még mennyi van ebben. Folytatjuk, és köszönöm szépen, hogy itt volt.