Hágai szövegek

Az alábbi szövegek a Hágai Fotográfiai Múzeum Rokon lelkek. Magyar fotográfusok 1914-2003. Vendégkurátor: Nádas Péter címu kiállításához íródtak és ott olvashatók. A kiállításon, mely 2004. szeptember 25-én nyílt meg, és 2005. január 3-ig tart nyitva, harminckét magyar fotográfus, köztük Nádas Péter képei láthatók.
Rokon lelkek
Speciális fotográfiai jeleket kerestem. Azoknak a huszadik századi magyar mestereknek a munkái közül válogattam, akik mindig is eros hatással voltak rám. Nem csak önmagából van az ember. Testének anyaga alig különbözik mások testének anyagától. Rokon lelkeket keres. Ha jól számolom, akkor harminckét magyar fotográfust mindenképpen magamban hordozok.
Látásukat a látásomban. A rokonságnak azért szigorú történeti hierarchiája van. Ők megvannak nélkülem, én azonban nem vagyok el nélkülük. Vannak közöttük olyanok, akikhez vonzódom, s így voltak rám hatással, s vannak olyanok, akiktol idegenkedem, ok így hatottak. Válogatott képeikkel azonban valósággal kieroszakolták, hogy a történeti kronológiát ne tartsam eligazítónak. Mintha nem fiatalabb lennék náluk, hanem idosebb.
Mintha azt vizsgálnám, hogy a híres magyar fotográfiának van-e nemzeti karaktere, s ha van, akkor miben megfogható. Van-e magyar fotográfiai iskola, az iskolának Párizsban, Budapesten, esetleg Robert Capa utazó kamerájában lenne-e a székhelye. Igazság szerint legalább háromféle magyar iskola létezik, az illuzionista, a realista és a konstruktivista, kérdésem mégsem az, hogy milyen különbségek lennének közöttük. Miként kapcsolódnak egymáshoz, milyen felületeken érintkeznek, melyek a közös jeleik. Ha vannak ilyenek egyáltalán. Hiszen meglehet, hogy nincsen iskola, nincsen nemzeti karakter, mert tényleg semmi másnak nincs jelentosége, csak az emberi személyiségnek. Vagy éppen fotográfusok sincsenek, a személyiség sem érdekes, hanem csak a képek.
S akkor azt kérdezem, hogy ki vagyok én e képek között. Mintha saját személyiségem topográfiai vázlatát mindenképpen másokban kéne megtalálnom.
Szeme végül is majd mindenkinek van a látásra.
Miközben néztem és kerestem és kutakodtam a jólismert és csaknem ismeretlen magyar mesterek munkái között, eloször is a motivikus megfelelések lettek a legszembetunobbek.
Olyan mesterek hajoltak össze azonos vagy hasonló motívumok felett, akik egymás munkáit nemhogy nem ismerték, de még egymás nevét sem hallhatták soha. Meg olyanok, akik tudatosan használták a másik által már használt motívumot. Aztán választott témáik azonossága lepett meg, s e témák ismétlodo jellege. A tematikus jellegu ismétlodések hol szándékosak, hol szándéktalanok, maga a tematikus összefüggés azonban akár különbözo esztétikai elképzeléseket követo alkotók esetében is több mint nyilvánvaló.
A motivikus megfelelések nyomvonalát követve egzakt módon leírható a magyar fotográfiának az európai festészeti hagyományhoz fuzodo speciális viszonya. Akkor is, ha érzelmesen követi a romantikus festészeti hagyományt, akkor is, ha a modernitás nevében a festészeti hagyományokat en bloc megtagadja, habár a kompozíciós elvekben csökönyösen orzi. A festészeti hagyományhoz fuzodo viszony a fotográfiai muködésnek talán a legmélyebb kulturális rétege.
A tematikus ismétlodések és azonosságok nyomvonalán haladva ugyanily egzakt módon leírható a magyar fotográfusok speciálisan mély kötodése a históriához vagy a társadalomfejlodés kritikusan szemlélt állapotához. Legyenek ezek a fotográfusok szegények vagy jómódúak, baloldaliak vagy konzervatívok, illuzionisták, realisták avagy konstruktivisták, tekintetüket el nem kerülheti a megalázottak és megnyomorítottak sorsa. Ami nem egzotizmus, nem a kolonializálás hajlama, nem a keresztényi jótékonykodás gesztusa, hanem a leheto legtudatosabb és legközvetlenebb részvét és részvétel vagy szociális elkötelezettség és lázadás.
A magyar fotográfusok ugyanilyen figyelmesek maradnak mindarra, ami egy adott látványban historikus jellegu. Keményen individualisták, de nem egoisták. Történeti érzékük még azokat sem hagyja el, akik a legmesszebbre mennek a konstrukcióban vagy az absztrakcióban. Moholy-Nagyot vagy Lucien Hervét nem kevésbé hatja át a történeti melankólia, mint Ata Kandot vagy Balogh Rudolfot.
Ha valaki arra kíváncsi, hogy mibol is született a huszadik századi magyar fotográfia csodája (egyik francia kritikusa szerint "la gloire absolue"), világos magyarázatot kap André Kertész, Balogh Rudolf vagy Vydareny Iván igen pikturálisan ható, tematikájuk szerint azonban igen brutális, korai képein. Nem egyszeruen arról van szó, hogy a magyar fotográfia alapító atyáinak szemléletét a magyar népnyomor brutalitása és az elso világháború rettenete alapozta meg, hanem arról, hogy metafizikai megrendültségüket milyen roppant erovel és milyen nagy találékonysággal fordították életörömbe, csüggedtségüket és melankóliájukat pedig miként váltották szociálkritikus életerové.
Készségeik a jövore nézve is felvilágosítással szolgálnak arról, hogy mire nem maradhat érzéketlen a fotográfia. Hol élsz, erre a kérdésre azóta minden magyar fotográfus-nemzedéknek felindultság nélkül kell válaszolnia. Bele kell nézned a legnagyobb sötétségbe. Nem elég a világostól a sötétet megkülönböztetned, a feketét meg kell tudnod különböztetni a feketétol. Ha van Isten, akkor a legkisebb mennyiségu fényben és a legminimálisabbra vett kompozíciós elvben talán megtalálod.

Az elso kép
Életem elso emlékképe egy budapesti bérház sötét lépcsoházi fordulója, amint éppen repülünk a hidegen fellángoló fal felé és belezuhanunk. Vagy talán nem is mi repülünk, hanem a lángoló fal zuhan ránk. Valakinek a karján zuhanok, magason a lépcsok felett. Aztán nincsenek már hideg lángolások, nincsen zuhanás, nincsen fenn és nincsen lenn, csupán sötét van, meleg és a semmi. Ennek az emléknek életem második évébol kell származnia. Egy éjszakai légitámadásra riadva anyám a negyedik emeleti lakásban kiragadhatott az ágyból, és a légelhárítás nyomjelzo lövedékeinek hosszan lobogó fényében rohant a pincébe, amikor a légnyomás a lépcso tetejérol elragadta, és velem együtt valósággal belecsapta a szemközti lépcsoforduló éppen leomló falába.
A pusztítás igéi
Akkor már hónapok óta hamis papírokkal éltünk. A német csapatok 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. Eichmann Budapestre érkezett, anyám pedig velem együtt vidékre menekült. "Légi veszély, Bácska, Baja, légoltalom, vigyázz!" Ez volt az elso mondat, amit az anyanyelvemen ki tudtam mondani. Április 13. és július 8. között, a magyar kormány egyetértésével, a rendorség és csendorség brutális segédletével az egész vidéki magyar zsidóságot deportálták, mintegy 437 402 embert. Foleg öregeket, noket és gyerekeket, hiszen a munkaképes férfiak jó része úgynevezett munkaszolgálaton volt, s részben ott is pusztult el a keleti fronton. Az emberszállítmányoknak Auschwitzban volt a végállomásuk. Anyám 1944 novemberében érkezett vissza velem Budapestre. Akkor ott már a nyilasok garázdálkodtak. Megszöktette apámat Szentkirályszabadjáról, ahová kényszermunkára hurcolták. Szülovárosom ezután a második világháború egyik leghosszabb és legpusztítóbb ostromát élte át. Apám egyik fivérével és egy barátjukkal szabályosan befalazták magukat egy nagy, többfelé ágazó pincébe. Bujkáló zsidóknak, katonaszökevényeknek gyártottak hamis papírokat, és röplapokat a gyönge, de mégiscsak létezo kommunista ellenállási mozgalomnak. Karácsonykor összezárult a szovjet, és a velük szövetségre lépett román csapatok ostromgyuruje. 102 napig tartott a küzdelem a magyar fovárosért. Hitler semmi áron nem volt hajlandó föladni, Sztálin minden áron be akarta venni. A visszavonuló németek felrobbantották a Duna hídjait. A polgári lakosság a pincékben húzta meg magát. Budapest megmaradt zsidó lakóit gettóba hajtották, vagy a pesti rakparton lotték a Dunába.
A gettóban éhség, betegség pusztított, a halottakat a nagy Dohány utcai zsinagóga udvarán úgy rakták föl, mint az ölfát. Megszunt a víz- és a gázszolgáltatás, gyakran áram sem volt. A pincékben gyertya, olajmécses égett. Az éhezo budapestiek késekkel és ollókkal estek a lódögöknek az utcán. Volt kannibalizmus is. Az elso vonalban harcoló orosz katonák megeroszakolták a noket, hivatalos becslések szerint a nonemu népesség tíz százalékát. Ha azt mondom, hogy a pusztulás írója vagyok, akkor erre az osélményre és összes nem kevésbé pusztító következményére gondolok, a kívül és belül pusztító emberi erok roppant káoszára.
Budapest ostromának 35 000 civil halottja volt, ezen felül 105 453 budapesti zsidót deportáltak, elhurcoltak, meggyilkoltak vagy a körülmények egyszeruen elpusztítottak. 137 000 német és magyar, valamint 280 000 szovjet és román katona esett el a harcokban. Még szerencse, hogy ennyi igénk van a pusztításra.
1956
A forradalom elso, mondhatni jóindulatú szakaszának egy vérfürdo vetett véget. Ez csütörtökön történt. Van egy barátom, aki maga is ott volt az Astoria Szálló elott, amikor a tömeg föltartóztatott egy orosz tankoszlopot, s a vezénylo tisztet arra kényszerítette, hogy bújjon ki belole. "Mit akartok itt, minek jöttetek ide? Miért nem mentek haza?" - kiáltozták neki magyarul és oroszul. A tiszt azt válaszolta, hogy neki föl kell szabadítani a várost a fasiszta banditáktól. Nem volt nehéz meggyozniük, hogy itt fasiszta banditák nincsenek. Erre a tömeg fölmászott a tankokra, ünnepelte az oroszokat, és magyar zászlókat erosített a tankokra, amit a katonák békés szándékaik jeleként meg is engedtek. Ebben a pillanatban egy másik szovjet tankoszlop közeledett a Rákóczi úton, s amikor a tömeg észrevette, hogy azok is magyar zászlókkal vannak fellobogózva, kitört az ujjongás. "Gyozött a forradalom! Menjünk a Parlamenthez!" Futótuzként terjedt a hír a városban, hogy az oroszok is velünk vannak. Aki hallotta, ment a Parlamenthez, ahol szintén orosz harckocsik álltak, s a tömeg itt is fölmászott a harckocsik tetejére, ünnepelte a katonákat és önmagát. Ekkor dördültek el a sortüzek. Valahonnan a Parlamenttel szemközti épületek tetejérol gépfegyvereztek a tömegbe. Valószínuleg a gyulölt Államvédelmi Hatóság emberei tették, ez a mai napig nem tisztázott és nem dokumentálható. Azok odalenn futottak a téren. Addig lottek odafentrol, amíg csak sebesült és halott maradt.

A mesterség technikája és filozófiája
A negatívot egy ferdén elhelyezett, alulról erosen megvilágított mattüvegre kell felfektetni, s egy puha, tuhegyes grafitceruzával igen óvatosan oly sötétre árnyalni, hogy az arcon látható világosabb és sötétebb tónusok között ne legyen optikai különbség.
Egy jó retusor nem sérti fel ceruzájával az emulziót, de eltünteti a ráncok hajszálerezetét, szálkáit és a bor foltjait.
A pozitív képek, a nagyítások retusálását aztán vékony ecsettel, száraz kínai tussal, s ha nincsen más, akkor egy átlósan kettétört zsilettpengével kell elvégezni.
Legalábbis mi így csináltuk, amikor a hatvanas évek elején fényképezni tanultam egy nagy budapesti muhelyben. A penge éles hegyével fekete karcokat és mélyebb tónusú foltokat kellett kapargatnunk az emulzióról, majd az ecset vékony hegyét az ajkunk közé kapva, megnyálazva, s a nyállal mikronnyi tusfestéket oldva fel, mintegy bepontoznunk és beszálkáznunk azokat a felületeket, amelyeket a kapargatással felsértettünk, illetve eltüntetnünk azokat a tónuskülönbségeket, amelyek a negatív retusálásával nem voltak teljesen kiegyenlíthetok.
A muhely legjobb retusore, egy idosebb asszony mellett dolgoztam, aki számot viselt az alsó karja belso felületére tetoválva, és munka közben egészen halkan, klaszszikus zenét hallgatott. Nem volt folt, amelyet el ne tudott volna nyomtalanul tüntetni, és hihetetlen mélységben ismerte az operairodalmat. Vagy az operákat magyarázta, miközben mellettem dolgozott, és óvatos figyelemmel a munkám minoségét felügyelte, vagy Auschwitzról beszélt, s a hangsúlyán sem lehetett észrevenni, hogy mikor váltja a témát. Minden létezotol és megtörténotol elég nagy távolságot tudott tartani.
Egyszer minden átmenet nélkül azt találta mondani, hogy a muvészeteken kívül az égvilágon semminek nincsen felfogható értelme az életben vagy a történelemben.
Legnagyobb szerencsémre igen bölcs ember volt maga a mester is. Vidéki ember, aki erosen buzlött a hajnali vonatozásoktól. Ezeket a hajnali munkásvonatokat a dohány, a pálinka, a fokhagymás kolbász, a bezsírosodott hajak és a mosdatlan testek illata járta át. Egyszer azt a feladatot adta minden inasának, hogy készítsünk egymásról portrét, de aztán mindenki a saját ábrázatát retusálja tökéletesre. Legalább tizenöt munkaórát ültem az arcmásommal szemben, s igazán mindent megtettem, hogy eltüntessem a szabálytalanságait, az úgynevezett hibáit. A homlokom teli volt pattanással, ami különösen eros nyomot hagyott a negatívon. Alaposan meg kellett dolgoznom érte, hogy egy ne maradjon belole. Szigorra hajló számat is meglágyítottam, eltüntettem a keseru barázdák zárójelét. Valamennyit levettem orrom húsos cimpáiból, határozottabbá tettem az élét, elrendeztem a szemöldököm ívét, ragyogást adtam a szememnek, megnyújtottam a pilláimat.
Közben a Fidelio alapján sok mindent megértettem Beethoven egyedülálló motívumfejleszto technikáiból.
Mesterünk tudta jól, hogy milyen gyöngédséggel viseltetik az ember önmaga iránt, s bizonyára arra akart rávezetni, hogy ilyen gyöngéd figyelemmel közeledjünk mások ábrázatához. Valamennyien magunkban hordozunk egy ideát önmagunkról, s ezért az ideáért az ember minden hazugságra kész. Milyenek lennénk, ha tökéletesek lehetnénk. S mintha azt mondta volna a mesterünk, hogy retusorként annak a lehetséges ideának kéne utána mennünk, amelyet egy ismeretlen ember ápol titkon önmagáról.
Ha ma nézem a képet, akkor persze látom, hogy egyetlen karakterisztikus vonás nem maradt az arcomon, a retussal tönkrezúztam. Fényképészeti tapasztalataim alapján azonban rögtön hozzá kell tennem, hogy az emberek általában akkor elégedettek a róluk készült fotográfiákkal, ha sikerül oket megszabadítanunk a legjellegzetesebb vonásaiktól.