"Halottak néma morajában"

Tegnap elmentem még ide a szomszédba, hogy megnézzem a sima falakat a nevekkel és Serge Klarsfeld gyűjteményét az elpusztított gyerekekről. Valaki beveszi magát a história rengetegébe, s több évtizedes konok munkálkodással olyan amatőr fényképeket hoz ki a sűrűből, amelyek létével senki nem számolhatott. Nem is akart számolni. Ismeretlen emberek legyilkolt gyerekeinek arcára kinek miért kéne emlékeznie, kit érdekel. A halottak neve mellé Klarsfeld vissza akarta hozni az arcokat. Az elmúlt századnak van néhány eszeveszetten nagy munkája, ez a gyűjtemény ezek közé tartozik. Kép, alatta név, életkor, semmi más. Egy ilyen váratlanul eléd kerülő arcnak varázsa van, szépsége, csúnyasága, tekintete, léte a hiányával megzavar. Klarsfeld egyszer azt mondta, hogy az áldozatokat a legteljesebb személytelenségbe taszították, elvették tőlük az arcukat, ami számára nem volt elviselhető. Vissza akarta szerezni, gyűjteményén átüt a fájdalom. A gyerekek arcán a "jövőtől megfosztott örökös múlt idő".
Párizsból a "halottak néma morajában" utaztam el.
Az internetes keresgéléssel sem tudtam igazán eligazodni. Mentem bele a vakvilágba a vonatommal. A helyet mindazon neveken kerestem, amelyeken az irodalomból ismerős, de először se Vernet, se Le Vernet nevű helységet nem találtam. Nem találtam a térképen; sem atlaszokban, sem részletes autótérképeken nem találtam. Találtam viszont a Pireneusokban egy Le Vernet-les-Bains nevű idillikus fürdőhelyet, ahol egy ideig elnézelődtem. Ezeken az oldalakon egykori koncentrációs tábornak nyoma nem volt. A hőforrásokban gazdag, gazdagon felvirágozott, obligát élményfürdőivel hivalkodó helység a háború előtt nyomorúságos emberi fészek lehetett, néhány ember, néhány kecske valahol fenn a hegyekben, nekem viszont a hegyek lábánál kellett volna a magam helyét megtalálnom. Ariège - a régió címszava alatt, Le Vernet d'Ariège néven találtam rá végül az oldalakra, amelyeken azonosítható lett a történelem. Toulouse-i vendéglátóimnak köszönhetően mégis eltévesztettem. Úgy tudták, hogy a várostól délre van egy ilyen nevű helység, húsz percnél többet nem kell hozzá vonatoznom; a regionális térképen, egy Venerque nevű község közvetlen közelében meg is találtuk. Arról azonban nem tudtak, hogy hatvan évvel előbb bármi történt volna ott. Ez nem lepett meg. Tudásuk hiánya a polgári történetírás számlájára írható. Sok bűnös hiány van e számlán. Párizsi barátaim sem hallottak a helyről, több barát, különböző szinteken nem hallott a tábor történetéről, egyébként tájékozott emberek, olyan emberek, akiknek Drancy vagy Les Milles mégis csak mond valamit.
Elfogadtam vendéglátóim verzióját, már csak azért is elfogadtam, mert ez a Le Vernet, amelynek Venerque-vel közös állomása van, szintén a Toulouse-Barcelona-vonalon fekszik, s ezért még a jegyváltásnál is úgy gondoltam, hogy jó nyomon vagyok. Latour de Carol irányába fogok utazni, ez pedig az a francia határállomás, ahol 1939 februárjában, a katalóniai front összeomlása után átszivárogtak a megvert republikánusok, mintegy tizenkétezer férfi, gyakorlatilag az egész 26. divízió, spanyol anarchisták, spanyol kommunisták, a nemzetközi brigád tagjai. Francia csendőrök fogdosták öszsze őket a hegyekben. Mintegy ötezret Mazarès-be kísérték, amely szintén egy elhagyott téglaégető volt, a többit Vernet-be. Habár mindenképpen gyanús körülmény maradt, hogy Toulouse közelségéről nincs szó az irodalomban, a spanyol határ és a hegyek közeliségéről viszont sok szó esik.
Le Vernet-nek jelentős szerzőktől származó gazdag irodalma van. A tábor története mindazonáltal jóval korábbi, a koloniális háborúkra megy vissza. Korai történetének valószínűleg nincsen ilyen gazdag irodalma, legalábbis nem bukkantam a nyomára. Szenegáli csapategységek elszállásolására építették át a téglaégetőt. Bizonyos források szerint még korábban gyarmatokról kimenekített kollaboránsok laktak egy ideig a nyitott tetők alatt. Az első világháború kitörése után osztrák állampolgárokat internáltak ide (bizonyára magyarokat is), majd az öszszeomló monarchia hadifoglyait (bizonyára ezek között is volt magyar). Amikor a húszas évek elején az utolsó foglyok hazamehettek, hadianyagraktárt csináltak belőle.
Dél körül indultam el Toulouse-ból, kedd volt, meleg, az a bizonyos szél, a vent d'autan, másik nevén a vent du midi, mármint a földrajzi dél szele, mely erősen fúj a súlyosan borús ég alatt, őrzi a száraz idő kedélyét, ha pedig eláll, akkor öt perc múltán itt az eső a nyakunkban. Legalábbis így szól róla a versike. A vasúti kocsik telve voltak középiskolás diákkal. Velem szemben egy erős arcú arab lány ült, aki valamilyen iskolai szöveget tanulmányozott. Igen gondterhelt lett tőle az ábrázata, csaknem tragikusak az erős vonásai. Minden átmenet nélkül pakolta el a papírjait, előkotorta a kis kerek cédélejátszóját, a fülébe dugta a megfelelő dugókat, amitől a szemem láttára változott át a szép alakja és az erős ábrázata. Kihívó tekintetet vetett rám, elbűvöltet, elbűvölőt, amivel természetesen meglepett. Halálos zavarom ébresztette fel. Világos, hogy a tekintet nem nekem szólt, a kifeszülő teste sem nekem szólt, hanem valaki másnak, s amint visszavette, megértettem, hogy a zenének szól, illetve annak az emlékállománynak, ami valaki által a zenéhez kapcsolja őt.
Kinéztem az ablakon, mint aki a táj minden egyes vonását igyekszik beírni a szürke emlékezetébe. Ne felejtse el, hogy ez volt a táj. Akárhogy is, de ez volt a szárnyvonal, amelyen 1943 júniusa és 1944 júliusa között a hat transzport elhaladt, hogy a hoszszú utazásnak aztán Dachauban és Mauthausenban vagy Ravensbrückben legyen a végállomása. A transzportokat Le Vernet-ből előbb Bordeaux-ba, a meggyalázott zsinagógába vitték, illetve Toulouse-ba, a halványvörös téglából épített Caffarelli-erődbe. Az utolsó transzport, amely később "kísértetvonatként" lett ismert az irodalomban, közel száz marhavagonnal szintén innen indult útnak, s három nap múltán kellett volna Dachauba megérkeznie. Angouléme-ban azonban egy felrobbantott híd miatt visszafordították, ismét Bordeaux-ba irányították, ahol a foglyok éjszaka a marhavagonokba zárva élték át a teherpályaudvar lebombázását, már aki túlélte. Több vagon megsérült, egy vagon emberekkel együtt elégett. Minden további bombázást a marhavagonokba zárva éltek át a foglyok. A szövetségesek előszeretettel bombázták a pályaudvarokat, olykor mélyrepülésben lőtték, a maquisard-ok pedig előszeretettel robbantották fel a pályatesteket, ami többnapos veszteglésre ítélte a szerelvényt. Sebesség híján a foglyoknak nem volt levegőjük a lezárt vagonokban. Néha fehér zsebkendőkkel és ruhadarabokkal sikerült jeleket adniuk a szövetséges repülőknek, hogy ne lőjenek. Abban reménykedtek, hogy a maquisard-ok kiszabadítják őket. Mint később kiderült, erre történtek is kísérletek. Akkor reggel azonban a zsinagógába hajtották be őket, ahová újabb transzportok érkeztek más környékbeli táborokból, a ha-i erődből és a souges-i táborból, ahol is az előző napon ötven foglyot végeztek ki szökési kísérlet miatt. Ismét bevagonírozták őket, ekkor a számuk az újonnan érkezettekkel együtt 700 lett, 62 nő volt közöttük. Állandó éhség és főleg szomjúság kínozta őket a háborúnak ezen az utolsó és legforróbb nyarán, a szükségüket nem volt hol elvégezniük, a halottak és az őrültek néha napokig velük maradtak. Olykor néhány percre kiszállhattak a vagonokból, amelyek gyakran félretolva, a tűző napon vesztegeltek, mert a Wehrmacht szállítmányait részesítették előnyben. Vagy a francia vasúti személyzet szabotálta a szerelvény továbbítását, mert abban reménykedtek, hogy mielőtt a német tábori csendőrség által felügyelt szerelvény átjut a német határon, felszabadítják a közeledő szövetségesek. Eredetileg július 3-án indult el a szerelvény a toulouse-i főpályaudvarról, a Matabiau-ról, de augusztus 17-én még mindig a Rhône völgyében járt, ahol Roquemaure-nál a szétbombázott pályatest miatt nem volt tovább. Ismét kihajtották őket a vagonokból, és erőltetett menetben kellett a tizenhét kilométerre fekvő Sourgues-ig elgyalogolniuk. Itt a francia vasúti személyzet segítségével 34 fogolynak sikerült megszöknie. A többieket ismét bevagonírozták. Nyolc hétig tartott az utazásuk. Dachauba 563 fogoly érkezett meg élve, a nőket innen rögtön Ravensbrückbe vitték tovább. A "train fantôme" utasai közül 176 fogoly élte meg a felszabadulását.
Már délben, Toulouse-ban, a Matabiau-ra menet is volt egy ilyen eltévesztett tekintetem, de akkor a buszra várakozva nem a másik ember tévedt el a tekintetével, hanem én. Az ember élete teli van érzelmi és érzéki felvillanással, a jelenséget először Kavafisz örökítette meg az irodalomban. Mintha az öröklét ígérete szólna ki az ösztönéletéből. Egy fiatal, láthatóan nehéz sorsú arab nő várakozott az üres megállóban a száraz szélben a szabad ég alatt. Később jött még egy fehér férfi, aki a környékbeli villák egyikében lakhatott, nekem jó napot kívánt, az arab nőnek nem kívánt semmit, leült, a táskájából előhalászott iratokba mélyedt, kereskedő lehetett, földmérő, nem tudom mi. Megint később társult hozzánk egy arab férfi, aki az arab nőnél alig volt valamivel idősebb, de még mindig nem jött a busz. Egy hirtelen fordulat miatt, amit türelmetlen sétálgatásaim közepette tettem, észrevettem, hogy ezek leplezetlenül figyelik egymást, s milyen messzire mentek el. Megleptem és megzavartam őket, mintha szándékosan beálltam volna kettőjük közé.
Mintha önmaguknak sem bocsátanák meg, hogy együtt láttam őket.
A kis állomás, ahol végül is leszálltam, egy szempillantás alatt ürült ki, s ugyanilyen üres lett a környéke. Találtam egy eligazító táblát, azon a históriának nem volt nyoma. Minden esetre vigyáznom kellett, hogy Le Vernet-be menjek és ne Venerque-be. Mire a tábla és a térkép tanulmányozásának a végére értem, a néhány középiskolásnak már csak hűlt helyét találtam az állomás mögött. Nem volt kinek a nyomába erednem. A frissen aszfaltozott téren két fekete afrikai munkás dolgozott, fehér jeleket festettek fel a frissen illatozó aszfaltra, kiáltozva, élvezettel. Az állomás épületén sem találtam jelet, amely a hatvan év előtti eseményekre emlékeztetett.
A községbe régi platánsor vezet, hangzatos neve van, Avenue de la Gare, ezen indultam el. Mintegy másfél kilométernyi gyaloglás után, kicsi faluközpontot találtam a fasor másik végén a mértani formákra metszett platánokkal és a szokásos üzletekkel; bankfiók, fodrász, élelmiszer, sőt virágbolt, de minden zárva volt, mint ebben az órában a francia vidéken másutt is mindenütt, az emeleti zsalutáblák is szigorúan zárva. A terecskén tábla jelezte, hogy a közelben egy tizenhetedik századi erődtemplomot láthatok. Sejtettem, hogy valahol ezen a tájon vezet át Szent Jakab zarándokútja, amelyen évente ezrek vándorolnak. Chemin de Saint-Jaques de Compostelle, később lépten-nyomon találkoztam a szerény és következetes útmutatással, az erődtemplomjuk azonban nem érdekelt. Engem nem tudom, mi vezet. Nem kíváncsiság, immár alig maradt bennem bármi iránt kíváncsiság. Érzelmileg minden bizonnyal hasonló ahhoz, ami századokkal korábban a zarándokokat vezette. Bűnökért vezekelni, amelyeket nem követtem el, nincsen szándékomban elkövetni, mintegy lélekben védekezni a folyamatos és tömeges emberölés és emberkínzás embertani realitása ellen. A puszta túlélés miatt vezekelni, habár a túlélésem nem a személyes érdemem, s még csak ajándéknak sem tekintem. Olyan helyekre elgyalogolni, ahol szenvedtek és meghaltak. Végtisztességet adni, de nem a szó világias vagy egyházias értelmében, nem, hanem a lélek jegyében nem felejteni el se a helyet, se a létüket. Még volt ugyan másfél órám megnézni az erődtemplomot, mielőtt a tévedéssel gazdagabban a következő vonattal visszamennék Toulouse-ba, hogy másnap reggel elölről kezdjem az egész keresést.
A faluközponttól kicsit távolabb találtam aztán egy főútra néző, elhagyott és bedeszkázott, emeletes és tornyos úrilakot, amelynek az élete és a romlása felett jó ideig elábrándozhattam. Baktattam a beomlott, néhol dróttal kitoldott, egykor pompás és díszes téglakerítése mellett. Óriás, elvadult, kedvemre való parkja volt, öreg fáival kellemes árnyékot adott a baktatáshoz. Egyike azon tizenkilencedik század végén épült, példaszerű úrilakoknak, amelyek építészeti állaga érintetlen, csak éppen a hozzájuk tartozó életmód tűnt el; az üzem és az úrilak együttese itt áll épen, az életformát ellenben kihúzták alóla, mint egy szőnyeget.
Ki tudja, talán jó tréfa volt.
A park omladozó kerítését követve jutottam el az Ariège-ig. Impozáns, négylyukú téglahíd vezeti át rajta a forgalmas főutat.
Nem úgy, mint Bordeaux-ban, ahol minden épületet sárga homokkőből emelnek, ilyen a Saint-Jean, a főpályaudvar, Toulouse-ban és a környékén csaknem mindent haloványan vöröslő téglából; középületet, katedrálist, úrilakot, hidat, erődítményeket vagy a Foix grófok jeges fellegvárait. Toulouse hercege 1125-ben engedélyt adott a polgároknak, hogy megépítsék belőle az első városházukat. A roppant méretű épület divatot csinált, a polgárok megérezték a hatalmukat, így lett a város tetőtől talpig égetett rózsaszín: la ville rose. Rózsaszínű városaikhoz sok téglát kellett kiégetniük. Talán innen később az igen gyakorlatias ötletük, hogy a "nemkívánatos elemeket", az idegeneket, a hadifoglyokat, az üldözötteket, a politikai menekülteket elhagyott téglaégetők tetői alatt kell összegyűjteni és fogva tartani. Európa szomorú téglagyári műfajában minden bizonnyal a Le Vernet-i internáló tábor volt az első. Azt is tudtam, hogy ennek a tábornak ma már csak hűlt helyét találom. Ám a vadul zubogó Ariége láttán új erőre kapott a képzelet, hogy mégis jó helyen járok, ez a Le Vernet lenne az a Le Vernet.
Az őrületes zubogókon kalandvágyó kajakosok igyekeztek fölfelé.
Sehol nem láttam a végtelenbe nyúló lapos mezőt, ahol egykor a téglaégetőnek vagy a fából ácsolt barakkoknak kellett volna állniuk, sehol a víztornyot. Bruno Frei leírja a megérkezését, ezt valamennyien leírják, a bizonyos mezőt az állomás mögött, és fölötte a Pireneusok hófödte sziklacsúcsait; leírja az ábécé első betűi szerint "lakrészekre" osztott, ötvenhektáros barakkvárost, ahol ő egy véletlen következtében a bűnözők közé került. Abban azonban tévedett, hogy közvetlenül az állomás mögött lett volna a tábor. Az állomástól a tábor kapujáig mintegy másfél kilométert kellett még az országúton gyalogolniuk. Ma gyors egymásutánban húznak el rajta a kamionok. Először azért nem találtam meg a tábor helyét, mert semmit nem találtam. Aztán két nap múltán egy facsoport mögött felfedeztem a víztornyot. Ma szalmabálákat őriznek alatta. Valamivel távolabb, valaki éppen traktorral boronálta a földjét. A földet, mely egykor a tábor földje volt, s még régebben a téglagyáré. Kíváncsivá tett, hogy az ekével vagy a boronával kifordít-e olykor idegen tárgyakat. A boronáló felesége éppen kifordult az útra a motorján, amikor a kamionok pokoli huzatában odaértem.
Ment volna az ebédért, ha meg nem állítom, s úgy mondta, megyek az ebédért, mintha ki tudja mióta ismertük volna egymást. Csak letette az egyik lábát, nem állította le a motorját, de igen készségesen eligazított, hogy mi hol volt és mit hol találok. Sima eleganciával kerülte ki, hogy neki köze lenne hozzá. Csak semmi érzelem, a föld az föld, és ezzel vége van. A felnyitott bukósisakjával, a barnára égett ábrázatával egyszerre volt személyes és a legteljesebben személytelen a históriával szemben. Azon a helyen lehettek a latrinák, ahol éppen álltunk és beszéltünk. Bruno Frei azt is leírja, hogy napi feladatuk volt a latrinákat vödrökkel kiüríteni, a saját napi szarjukat. De igen megalázónak találták, hogy hetente többször az őrszemélyzet latrináit is üríthetik. Nagy tartályokban, kocsival vitték az ülepítő gödrökig, amelyeket az Ariège-hez vészesen közel, szintén nekik kellett kiásniuk, a kiürített tartályt és a szennyes vödröket minden alkalommal a jeges hegyi folyóban állva kiöblíteni.
Miközben a motoros asszonnyal beszéltem, bámultam a néma platánsort, amely valahová a látóhatárra vezette őket, le a harsány Ariège-ig.
Néha vizet is innen hordtak, amikor a víztorony felmondta a szolgálatot. Ezt a részletet azonban bizonyára valaki másnál olvastam, talán Koestlernél, talán Erwin Blumenfeldnél vagy Rudolf Leonhardnál, esetleg Francisco Fausto Nittinél, nem tudom kinél, nem találom a szövegrészt. A vízhordás minden alkalommal boldoggá tette őket. A folyó látványa és zajongása úgymond visszaadta a szabadságukat. Vagy a saját nagybátyám, Aranyossi Pál mesélte, akit másfél éves raboskodás után Rajk Lászlóval együtt szöktettek meg innen az elvtársai, hogy aztán illegális pártmunkára hazaküldjék őket Budapestre. Néhány nap múlva Le Vernet d'Ariège főterén, ahol ugyanolyan mértani formára nyírott platánok állnak, mint minden vidéki köztéren másutt, az iskolai napköziből leválasztott kicsi múzeumban néhány testes fényképalbumot találtam.
Egyedül voltam a múzeumban. Az ember a községházán elkéri a kulcsot, aztán akár hosszú órákra egyedül marad a fényképekkel és a dokumentumokkal.
Miközben olvastam, lapoztam, jegyzeteltem, a vékony fal másik oldalán ebédeltek a gyerekek, egyenletesen zsivalyogtak és csörömpöltek az edényeikkel.
Ez egy pénteki nap volt, délidő, a községházán kicsit harcolnom kellett a kulcsért.
A múzeumban érezni lehetett az étel illatát és szó szerint érteni a tanítónők kiáltozásait. Valamilyen sült lehetett ebédre, talán gratinírozott krumplival. Először egy szerdai napon érkeztem meg, délután, akkor a múzeumot zárva találtam. Az állt az üvegajtóra ragasztott cédulán, hogy a kulcsot hivatali időben el lehet kérni a községházán, de a községháza szintén zárva volt. A kis községnek a főtéren kívül van még egy piactere, ősrégi temploma. A formára nyomorított platánok éppen csak bontogatták a leveleiket, sehol egy lélek, sehol egy kis árnyék. A szabályosabbnál is szabályosabb terecske minden kis szigorú lakóházának minden ablakán zárva volt a zsalugáter. Leültem egy lépcsőre, ettem az elemózsiámat, és hallgattam a közeli Ariège zúgását. De nemcsak a nagy Ariège zúg a kertek alatt, hanem egy tiszta erecske is átfolydogál a falun, hol eltűnik, hol előbukik, áttetsző halacskák villannak meg benne.
Talán tíz perc telhetett el így, amikor megéreztem, hogy valaki jó ideje nézi a hátamat. A tér másik oldalán egy öregember állt a háza nyitott ajtajában, mindkét tenyerével a botjára támaszkodott, kényelmesen nézte, mit csinál itt ez az idegen, kivárta.
Jól képzett fényképész készítette a testes albumok képeit. Műtermi géppel, műtermi reflektorokkal dolgozott. Ugyanolyan lamellás számlálót használt, mint amilyet én használtam húsz évvel később a Kossuth Lajos utcai nagy műteremben, Budapesten. Minden fogolyról két képet készített, egyet profilból, egyet frontálisan, szabályos büsztöket. Azon a szerdai napon azonban azonnal felálltam a lépcsőről, mentem az öreghez a tér másik oldalára, megtudni, hogyan juthatnék be a múzeumba. Mondta, szerdán sehogy. Egy ideig elbeszéltünk egymás értelme mellett. Már csak azért is, mert frissen épült fel egy gutaütésből, s alig lehetett érteni. De főleg azért nem értettem meg a helyzetet, mert nem tudtam, hogy szerdán minden közhivatal zárva van, ő pedig nem értette, hogy a hülye idegen mit nem ért.
Azt ismételgette, hogy hiszen szerda van.
Jó, szerda van, de hogyan kell ezt értenem. Volt egy pillanat, amikor kissé kábultan azt hittem, hogy ez nem is francia, ez nem tájszólás, ez nem agyvérzés, hanem occitan, de nem volt már a beszélgetésből visszaút. Ha occitan, akkor most occitanul kell értenem. Jöjjek csütörtökön vagy pénteken. Azért elég jól elbeszélgettünk a betegségéről is. Közben ugyanazt nézte rajtam, amit én figyeltem. Vajon minek jöttem én ide, mit keresek én itt, ez az egész régi történet minek érdekel. Én meg azt méregettem rajta, hogy neki vagy a családjának vajon köze lehetett-e a táborhoz, s ha igen, milyen.
Vajon látta-e az állomás előtt a csupaszra vetkőztetett foglyokat.
Ő lett volna a második, akit erről itt megkérdezek, mert kedden megkérdeztem már valakit az állomás közelében, de az illető olyan kellemetlenül nem válaszolt, hogy szerdán csak nagy sokára merészeltem feltenni a kérdésemet a gutaütött öregnek.
Gyerek volt, hogy ne tudott volna a táborról, neki az egész családja mindig itt élt, válaszolta ingerülten. S megint csak megismételte, hogy a múzeumba jöjjek vissza csütörtökön. Ezt inkább jóindulattól vezetve, azért ismételte el, hogy az egész rohadt históriáról ne kelljen beszélnie. Nem kapargattam tovább a sebet, nem kérdeztem, de a hiány miatt maradt bennem egy kis üres izgalom.
Valamit nem fogok megtudni a történelemről.
Csütörtökön aztán nem tudtam jönni, aznap Toulouse-ból átköltöztem Pamiers-be, hogy a tábor hűlt helyéhez legalább közelebb legyek, jöttem pénteken. Anna Seghers két fiát egy ismeretlen parasztasszony szöktette át a demarkációs vonalon, jóságból, őt magát pedig egy gyanús alak, sok pénzért, hogy a férjéhez, Radványi Lászlóhoz közelebb lehessenek, aki szintén a tábor foglya volt. Pamiers-ban szálltak meg, s a szállásadónőjük azt hazudta az utcában, hogy lengyel menekültek. Németnek vagy magyarnak lenni nem volt valami kedvező. Aki olvasta Kuncz Aladár könyvét, a Fekete kolostort, tudja, hogy a felizgatott francia nacionalizmus nyelvén ez mit jelent. Köveket, betört fejeket, ütéseket. A francia nacionalizmus felől nézve egy német, egy osztrák és egy magyar között nincs különbség, szemét boche. Pamiers különben sok jót ígért. A legjobb szállodában szálltam meg, bár a legjobb sem volt több, mint egy halott régi város nyomorú kis szállodája. Ragyogó étteremmel, pompás szakáccsal, elképesztő vacsorákkal, ezt meg kell adni. A calvadoszselével elkészített libamáj terrint mézeskalács kétszersülttel adták fel. Pamiers az ősrégi rendházak, a líceumok városa, dominikánusok, karmeliták, ágostonrendiek, ferencesek, téglakolostorokkal, középkori téglafalakkal, téglatemplomokkal, van egy téglakatedrálisa. Mindez halott, üres, főként arab bevándorlók lakják. Lezárt, bedeszkázott házak és üzletek, önmagukba omlott házsorok, egy régi város hüvelye.
Körülöttünk a hegyekben, fenn a magányos sziklaormokon az albigensek lerontott várai.
De pénteken, amikor már Pamiers-ből vonatoztam át Le Vernet d'Ariège-be, a községházán azt akarták, hogy jöjjek vissza délután, vagy jöjjek vissza hétfőn, most ebédidő lesz háromig, s ebédidőben nem adják ki a kulcsot.
Száraz, szigorú kis nő ült a hatalmas pult mögött.
Előbb észérvekkel próbálkoztam nála, magyaráztam, hiszen nekem éppen annyi idő kell a múzeumban, ameddig ő megebédel. Mire visszajön, ígértem, hozom a kulcsot.
Ellenkezett, nem, azt nem lehet.
Mondtam, több ezer kilométert utaztam, ezért jöttem, semmi másért, most járok másodszor itt hiába.
Elégedetten bólintott, tudja.
Az öreg gutaütöttől vagy mindazoktól, akiket az úton még megszólítottam, bizonyára tudta is. Nem hiszem, hogy azon a héten Le Vernet d'Ariège-ben történt volna bármi más. Jött egy idegen, aki már megint a helytörténeti szégyenünkkel foglalkozik.
Mondtam, ezt nem teheti meg, kedd óta itt tévelygek.
Mást nem tud mondani, jöjjek vissza délután, jöjjek vissza hétfőn vagy csináljak amit akarok.
Ez azért sok volt, erre azért elfogott a méreg.
Én addig innen el nem megyek, amíg nem adja a kulcsot, mondtam. Egész racionális lényem minden fenyegetésével mondtam, hogy bizony ide fogja adni, hiszen még nincsen dél, csak öt perc múlva lesz dél, s akkor öt percre ide kell adnia.
Mutattam a faliórán, a falióra az én igazamat mutatta, a múzeum tizenkettőig nyitva van. Így aztán szó nélkül adta. Száraz és szigorú maradt közben az ábrázata, nem elutasító, nem ellenséges, a kartéziánius értelem kínosan semlegessé teszi a vonásokat, mondta, ha három előtt végzek, akkor hagyjam az iskolai étkezde konyháján a kulcsot.
És az étkezde zajában állva egyszer csak Rajk László szemébe néztem. A lamellás műtermi számláló, amivel a fényképész azonosíthatóvá teszi a negatívokat, 043-at mutat a képen. A rabok többnyire egyenruhát viseltek ezeken a képeken, valamilyen sötétebb tónusú inget, egy még sötétebb tónusú zubbonyt. Meglehet, hogy a tiszta egyenruhát csak a fényképezés idejére adták rájuk. Arthur Koestler ugyanis egészen másként írja le megérkezése pillanatának első benyomásait, s a néhány fennmaradt amatőr felvételen sincsen egyenruha. Mintegy harmincan voltak, írja, valamennyien lapáttal a vállukon meneteltek, fejük tarkopaszra nyírva, állukon többnapos borosta, rongyokba öltözötten. A fegyveres őrök a szarvasmarháknak kijáró közönnyel kísérték a csoportjukat. Volt közöttük olyan, aki mezítláb taposta a sarat, többen lehordott, lyukas cipőket viseltek, amelyekből elöl kilógott az ujjuk, míg mások egyszerűen egy darab kaucsukot kötöztek a lábfejükre.
A képen a fiatal és csontsovány Rajk szintén ilyen takaros egyenruhát visel, de se az arcán, se a ruháján, se a tekintetében nincs olyasmi, ami rabságra és pokoli körülményekre vallana. Talán a barnára égett soványsága. Ingének felső gombja nyitva. Nyugalom árad belőle és valamennyi dacos kommunista ellenkezés. Több száz számozott kép van ebben az albumban összegyűjtve. Az is látszik, hogy bizonyos képeket egyszerűen kiemeltek, jöttek a rokonok, az ismerősök, elkérték a kulcsot, és kedves halottjaik arcképét kilopták a fóliák közül. A nagybátyám arcképét nem találtam. De azért izgatott a gondolat, hogy a Rajkról készült két képet minden további nélkül ellopom. A negatívoknak valahol meg kell lenniük, a nagyításokon látszik, hogy jóval későbbiek, a hetvenes években készülhettek. Nem találtam adatot az egész fényképállomány hollétéről vagy nagyságáról. Ha van ilyen állomány, akkor tekintélyesnek kell lennie. A tábornak 1939 és 1945 között a francia államrezon legnagyobb dicsőségére 58 nációból származó mintegy negyvenezer foglya volt, és ezek közül százötvennyolcan rögtön itt is maradtak a temetőben.
Most azonban még csak kedd volt, kedden még ott álltam ugyanannál a folyónál, ugyanannál a hangos Ariège-nél, habár beláttam, hogy másutt vagyok. Ez a Le Vernet nem az a Le Vernet. Távolabb a parton egy házaspár kutyát sétáltatott, játékos kedvében a kutya teli torokból ugatta az evezősöket. Valamivel később, amikor visszatértem a kis állomásra, a menetrenden fel is fedeztem az igazi Le Vernet d'Ariège nevét. Mintegy negyven percet kell ugyanezen a vonalon tovább utaznom, s rögtön láttam, hogy mindössze néhány perc múlva érkezik a vonat, amely innen a spanyol határállomás felé továbbvihet. Jegyet kellett volna váltanom. Az üres váróteremben a vasutas egy süket üvegfal mögül az automatához utasított, mutatta, most innen szépen kimegyek, az épület mellett pedig megtalálom, de gyorsan, siessek. Aprópénzem nem volt. Hitelkártyámat az automata nem fogadta el, némának ítélte. A jelző meglepett, de most legalább örök életre megtanultam, hogy franciául a némaság egy hitelkártyával kapcsolatban is használható. Kicsit távolabb állt egy fiatalember a kocsijánál, figyelte, a hitelkártyámmal miként tehetetlenkedem, átkiáltottam neki, hogy nem tudna-e pénzt váltani. Nem tudott. De kérdezzem meg azt a másik férfit, kiáltotta vissza. Nem láttam másik férfit, azt hittem, hogy az erős helyi akcentus vagy a saját sötét tudatlanságom miatt értem rosszul. Ott van, a kocsijában ül, mutatta. Erre azonban már nem jutott időm, mert a vonat közben megérkezett. Mondtam a fiatalembernek, hogy elkéstünk, ő azonban mintha közös sikertelenségünk miatt szégyenkeznie kéne, mélyen elpirult, felkiáltott, csak menjek, rohanjak, kapjam el, a jegyet a vonaton a kalauznál megveszem.
Kiabált utánam, hogy nem kell büntetést fizetnem.
Rohantam a talpam alatt durván ropogó murván, sikerült a vonatot elérni, felugrottam, azonnal rám zárta ajtaját, az üveg mögül köszönetet intettem a fiatalembernek. Örült a közös sikernek, nyújtogatta a nyakát, és visszaintett. De kalauz nem jött, és sehol nem találtam. Végigmentem az egész szerelvényen, aztán valahol, amúgy féloldalasan mégiscsak leültem. Tulajdonképpen kellemes érzés volt a francia adófizetők rovására csalni egy kicsit. Meg fél is az ember a leleplezéstől, egy szigorú kalauztól. Több kalauz csúnyán leteremtett, mert a jegyemet mindig újra elfelejtettem komposztálni az állomásokon, ami azt jelenti, hogy a jegyet be kell dugni az automatába, amely rápecsételi a dátumot. S akkor az ember megint elindul a vonatban, mert azért szégyenkezik. Hogy ilyen szépen segítenek neki, és ő mégis becsapja őket, ezeket a francia adófizetőket. Közben dülöng a kocsival, kapaszkodik, egyenként szemügyre veszi az útitársait a késő délutáni fényben. Ez már a földrajzi dél fénye volt, a mediterráneum fénye; az ablakon becsapó levegőben pedig minden szárazsága ellenére megérzi a havasok illatát.
Nem több, mint egy jeges, nedves él.
Valamelyest fedett volt az ég, látni ugyan nem engedte a havasok közelségét, amit az állatias szaglásával mégiscsak megérzett az ember.
Így érkeztünk meg az állomásra, ahol éppen csak sikerült leszállnom. Megnyomtam ugyan a megfelelő gombot, de az ajtó nem nyílt ki. Akkor egy nagyra nőtt fiatal férfi, aki lábait kiterpesztve ott ült az ajtó közelében, lustán megemelkedett, hogy segítsen, s a gombot minden fölösleges energiaveszteség nélkül érje el, elég nagyot ráütött, amúgy rábaszott. Erre nyílt. Erwin Blumenfeld azt írja a megérkezésről, hogy még soha nem látta a pokol nevét leírva: Le Vernet d'Ariège. A háborús országban sehol nem látta másutt a fiatal francia katonáknak ehhez fogható gyülevész hadát. Mintha az utazástól elcsigázott foglyok közül bárki ellenkezhetne, valamennyiüket azonnal puskatussal ütötték. Világos nappal, anyaszült meztelenre kellett levetkőzniük, hogy a katonák a végbelükbe nyúljanak fel, aranyat, fegyvert, röplapot, nem tudja mit keresgéljenek, miközben Le Vernet d'Ariège lakói a lehető legközömbösebb ábrázattal mennek el az úton, vagy egyszerűen várják a vonatjukat.
Rajtam kívül nem szállt le más az állomáson. Tettem néhány bizonytalan lépést az elhagyott peron fehér murváján, amelyet felvert a gyom, csikorgott. A szerelvény kihúzott a hátam mögül, távolodott a hangja. Csönd lett, olyan csönd, amely telve volt tömött zajokkal, óriási csönd az esőre hajló fedett ég alatt, amelyen azért valamennyire átütött a nap a maga erejével. Meleg volt, nyáriasan fülledt meleg. Mintegy hatalmas szerelmes lüktetésben ordítottak a kabócák a mezők fölött. Hangjukat ismeretlen és láthatatlan madarak sivítása, sikongatása ütötte át. Csak másnap észleltem, hogy nem egyetlen madár beszéli felül vagy kiáltja át a kabócák és a közelben elhaladó Nationale 20 zaját, hanem legalább háromféle madár egyszerre. Velem szemben ott állt némán és elhagyottan az emeletes állomásépület nyurga, klasszicista tömbje, földszintjén és emeletén minden szigorú zsalugátere örök időkre lezárva. Valamivel távolabb, az épület két oldalán, két roppant méretű babérfa állt, szabályos koronájukkal legalább kétszeresen túlnőtték az épület tetőzetét. És semmi más nem volt ezen a védtelen mezőn, ebben a technikai és biológiai zenékkel telített süketségben és némaságban.
Csak másnap láttam, hogy a verebek túl a vágányokon, egymástól szigorúan elkülönült seregekben élnek a zanót sárgán virágzó bokrain, meg szarkák, fenn a babérok csúcsain, s rajtuk kívül még egy elég hangos, azonosíthatatlan jószág. Ezekből később többet is láttam Pamiers-ban és a hegyekben, sziklákon, ágakon. Bizonyára azért kell ilyen fennhangon sikoltozniuk, állapítottam meg fenn a hegyekben a folyó édeni zajában üldögélve, hogy sikerüljön az Ariège örökös zúgásán átszólniuk.
Távolabb láttam egy facsoportot, amolyan országúti pihenőhelyet, ahol néhány személygépkocsi és egy kamion időzött, ám néhány perc múltán már nem voltak ott.
Tudtam, hogy nincs tovább.
Ahogy a leírások szólnak, az egykori deportáltak leírásai, a nyugati égen a fenyegetően sötét és tömött felhők között látni lehetett a Pireneusok komor sziklatömbjeit. Mintha a felhő tényleg a hegyek haragja lenne. Havas, sziklameredélyektől tagolt, tökéletes pompájukban azonban csak akkor pillantottam meg őket, amikor átköltöztem Pamiersbe. Azt is csak később vettem észre, hogy az állomásépület nem üres, titokban egy fiatalasszony lakja a kicsiny gyermekével, csöveznek. Akaratlanul lepleztem le a titkukat, amikor az asszony belülről óvatosan kihajtotta az egyik földszinti ablak zsalugáterét, hogy a kisfiút a kis biciklijével együtt kitegye az ablakon. Szerencsére nem vette észre, hogy lelepleztem. Igyekeztem minél kevesebb időt eltölteni az állomás közelében. Még kétszer találkoztam velük. Egyszer messziről figyeltem, amint a kisfiú az autós pihenő fái alatt biciklizgetett, az anya pedig lassan lépdelve kísérte. Figyelte, rendesen elmegyek-e a vonattal. Az utolsó napon, amikor a mai napig működő víztornyon túl a motoros asszony útmutatása alapján megtaláltam végre a tábor nemzeti emlékhelynek nyilvánított temetőjét, valami zavar történhetett. A kisfiú egyedül biciklizgetett az állomás előtt, jött felém a járdán. Igazán édesen mosolygott, és azonnal beszélni akart volna hozzám. Éppen csak visszamosolyogtam rá, de ahhoz már nem lett volna merszem, hogy viszonozzam a közeledését. Világos, valamelyik ablaktábla mögül feszülten figyel a megrettent édesanyja. Inkább késsem le a következő vonatot, inkább jó messzire elsétáltam az állomás közeléből. Így azonban el kellett mennem a ház előtt, amely egykor szintén a táborhoz tartozott, s ahol az első napon az óvatlanul feltett kérdésem miatt egy korombéli férfi egyszerűen rám uszította a kutyáját. Megállt a villás kapája, a kutyát a nevén szólította, valami olyasmit mondhatott, hogy fogd meg. Jöttömben és mentemben, naponta kétszer kellett elhaladnom a régi legénységi épület kerítése mellett. A kutya nem felejtett, minden alkalommal őrjöngött a kerítés mögött. Akkor is őrjöngött, amikor inkább a Natonale 20 másik oldalán a benzinbűzben és a kamionzajban mentem, hogy ezt a dögöt valahogy elkerüljem.
Az első érkezés pillanatában azonban tényleg nem gondoltam még semmire. Semmire. Álltam a furcsa csöndben, mintha a hangzás szünetében állnék, tudtam, hogy megérkeztem, itt vagyok, innen már el nem mozdulhatok, és akaratom ellenére, legnagyobb szégyenemre hangosan sírni kezdtem.