Három portréSzerelmes szavak Ilma Rakusáról

Ilma Rakusa jelenlétében nem lehet Ilma Rakusáról beszélni. De hála az égnek, eloször nem beszélni kell. Minden lélektol elhagyottan ülök a szobámban, és nyugodtan írhatok. A nyilvános beszéd brutalitása lényének lényegi vonásait zúzná szét. Ilyesmit nem tesz az ember. Nyilvánosság elott majd felolvasok egy szöveget, amelyet toronyszobám magányában írtam. Amivel megkönnyítem, elviselhetové teszem a dolgomat.
Valakinek a tulajdonságait írásossággal óvni, igazán nem gonosz dolog.
Annak a gazdagon zöldello tölgyfának az ingatag csúcsán, amelyre munka közben ráláthatok, némán ülnek a fészkükön a máskor hangos szarkák. Hangot nem adnak, míg költenek. Mintha hónapok óta e toronymagas szarkafészekben élnék, oly közel vagyunk. S valamit gondoltam volna már itt Ilma Rakusáról, amit ezennel inkább gondosan elhallgatok. Egyszer valami olyasmit mormogtam volna róla magamban, hogy a lénye csupa finomságból és törékenységbol áll, s mindez igen választékosan van öszszerakva. Akárha azt gondolnám róla, hogy selyemfonálból szotték az idegszálait, üvegbol fújták a csontjait, a borét nemes illatokból csak úgy odalehelték.
Jó emberismerok nem hagyják magukat a külsoségektol megtéveszteni.
Finomságát és törékenységét öreg hiba is lenne a gyöngeség jelének tartani. Kemény no, mint a ko. Érdemes a móduszra figyelni, ahogy választékos tulajdonságai egymásba vannak sodorva. Roppant átlátását az európai irodalmakról, amelynek roppant nyelvismeret, s nem kevésbé nagy történeti tudás az elofeltétele és a kísérete. Az egyik nélkül nincsen el a másik, s a ketto nélkül a harmadik sem létezik. Mint a drótkötél. Részletekre különösen érzékenyített megfigyelo képességét a kíváncsiság és a részvét között helyezték el az istenek, s így aztán egyik felé sem billen el. Nem lehet sem önfeju, sem elfogult. Mindazonáltal egy kicsit bizonytalannak látszik, olykor egyenesen tétova. Elemzo értelme teszi óvatossá és folyamatosan nyitottá. Mintha mindazon tudás és ismeret nem érintené, amivel amúgy rendelkezik. Kicsit kívül áll önmagán, holott tudása tárgyai iránt közel sem marad részvétlen.
Törékenységig finomított tulajdonságaival mindenképpen robusztus jelenség. Szellemi adottságai és lelki szenvedélyei szerencsésebben nem lehetnének összefuzve.
Marina Cvetajeva fordítójaként ismertem meg a nevét. Olyan minoségu volt a szöveg, s ezért oly súlyos az eredeti szenvedély, hogy néhány bekezdés után meg kellett nézni, ki fordította. A keresztnév lehetett volna magyar. Késobb Danilo Ki1 és Marguerite Duras könyveinek kiadójaként találkoztam vele ismét. Amikor pedig megtudtam, hogy magyar az anyanyelve, csodálatom és boldogságom majdhogy határtalanná változott. Vörösmarty ezek szerint nemcsak keresztnevet adott neki, hanem a verseit is fel lehet vele mondani. "Égsz még, s nem égsz el, nap, mely verve látsz? / Rengsz, s el nem omlol, föld, e láb alatt, / Mely vérjelekkel nyomta hátadat?"
Hazafias lelkesültségünkben persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy személyében nem csak jelentos és kivételesen multilaterális közvetítot és fordítót ünnepelhetünk. Mindenekelott német költo. Az utóbbi évek legradikálisabb és legkétségbeesettebb szerelmi versciklusát írta meg.
Néhány hónapja együtt voltam vele Hamburgban egy konferencián. Európa különbözo országainak különbözo költoit mutatta be, s minden nyelven egyformán hajlékonyan. A képességeitol elragadtatott Iris Radisch azt írta róla, hogy közöttünk o az egyetlen igazi európai. Nekünk pedig az a különös szerencse jutott, hogy akár József Attila szavaival is üdvözölhetjük a fehérek között.
Richard Swartz utazása vízen és szárazon
Oly körültekinto és óvatos, miként egy jól képzett etnológus, amikor ismeretlen népekkel és szokásokkal találkozik. Udvariassága és elozékenysége legendás, de néha útvesztonek bizonyul. Sokat gondolkodtam, igyekeztem utána menni, miként dolgozta ki a módszerét. Minden embertársára úgy tekint, mintha másodszor látná eloször. De századszorra is így tekint rád, ami kicsit sérto, hiszen azt jelenti, hogy bizalma állandó és a tapasztalatok vagy a benyomások hatására nem változik. Szenvtelenül figyelo tekintete bizonyára ezért sem fárad el. A figyelem szenvtelensége azonban nem rád vonatkozik. Mintha azt kérdené magától, jól látja-e.
Vajon látja-e.
Nincs mondata, mely ne lenne igen kidolgozott. Amitol a mondat még nem veszti spontaneitását és életszeruségét. Minden tárgynak és jelenségnek elozékenyen megszemléli minden oldalát, ám a kiegyensúlyozottságnak is megvannak nála a maga határai. Csak az udvarias modorát nem adja fel. Akkor is udvarias marad, amikor brutális. Mert sem a liberális véleménytelenségben, sem a posztmodern sokvéleményuségben nem oldja fel a saját véleményét. Ami azt jelenti, hogy a dolgok sokféle nézete cinikussá sem teszi, de nem is ül fel neki. Tartja a maga kurzusát, de akár egyszerre több irányban utazik, s akár több közegben, vízen, szárazon.
Mintha a dolgok szemléletének egyszerre két perspektíváját sajátította volna el. Egy olyan világét, amelyben a legkisebb spekuláció jégre visz, s egy olyan világét, amelyben a végtelenített spekuláció számít a legnagyobb gondolkodói erénynek. Ezekben a különbözo perspektívákban élve és szocializálva, egészen mást tartanak véleménynek az emberek. O ugyan szívbol utál mindenféle spekulációt, és a jó öreg Szókratésszel szólva, az emberi vélekedésekrol sincsen valami nagy véleménnyel.
A különbözoség jellegét németül lenne a legegyszerubb megadni. Mert ha keletnémetül kijelentem, hogy errol vagy arról ez vagy az a véleményem, akkor a kijelentést nyugatnémetül másként fogják érteni, mint ahogy a keletnémetek értelmezik. Az értelmezés különbözosége a megosztott Európa régióira szintén áll. A kifejezés nyugatnémetül azt fogja jelenteni, hogy bizonyos tapasztalatok és a melléjük rendelt ismeretek alapján bizonyos meggyozodésre jutott a beszélo, és személyes meggyozodését egy tágasabb keretben, a maga összefüggésében helyezte el. A véleménynek vannak speciális, a személyes tulajdonságokhoz kötodo, és általános, a társadalmi tudat által reflektált jellegzetességei. Ezen jellegzetességek alapján a vélemény lehet akár általánosan elfogadott, bodületes közhely is. De át is lépheti az általánosan elfogadott határokat, lehet forradalmi, lehet felforgató, avagy építhet megegyezésre és hagyományra, s mint ilyen, lehet akár mélyen konzervatív.
Ám sem ettol, sem attól a gesztusától nem lesz igazság belole, vélemény marad. Ami a személyessége miatt nem kevés.
Ha ellenben keletnémetül használom a kifejezést, netán azon nyelvek egyikén, amelyek mindig is a fogalom elottiség állapotában éltek avagy szerencsétlen történetük visszalökte oket a fogalom elottiség állapotába, akkor a vélemény valami egészen mást jelent. Mindenki, aki ilyesmit képez vagy eleve van neki, valójában szabadon lebeg. Hiszen éppen azon van, hogy szociális kötöttségeitol megszabaduljon, ne tartsa be többé a társadalmi játékszabályokat, illetve valamilyen titkos érdektol vezetve úgy tegyen, mint aki az általánosan elfogadott játékszabályokhoz köti magát vagy ezekhez képest a saját véleményével éppen szélrol áll. Adott esetben maga a kifejezés adja az eseményt, habár nem áll mögötte sem személyes élmény, sem felismerés, sem fogalmi egyeztetés. A keletnémet vélemény olykor nem épít sem tapasztalatra, sem ismeretekre. Ezeket nem helyezheti el egy tágasabb fogalmi térbe, s ezért aki a bennszülöttek diskurzusának feltételeit a saját tapasztalatából nem ismeri, a véleményt nem tudja a spekulációtól elválasztani.
Fordított nézetbol ez azt a meggyökeresedett keletnémet vélekedést jelenti, hogy a tapasztalat éppen úgy semmit nem jelent, mint a spekuláció, hiszen az emberek valamennyien gazemberek, kivéve engem.
Kerényi Károly annak idején három fosztóképzovel jellemezte a megvalósult szocializmusokat: inkoherensek, inkonzekvensek és inkonzisztensek. A szisztémák régen eltuntek. A nyelvek azonban megorizték és minden nap új életre lehelik a diktatúrák szellemét. Aki ezen a nyelven beszél, minden áldott napon eltékozolja saját személyisége adottságait.
A vélemény ezen a különös nyelven a mai napig nem a saját tapasztalat elkülönítésének és kapcsolódásainak gondosan elvégzett muveletét jelenti, nem egy választott metódust a sok közül, amelynek a segítségével mintegy belefuzhetem magam az élok és a holtak eleven szellemi rendszerébe, de nem is az összehasonlítást, a különbségtevést és az egyeztetést, amely mintegy lehetové teszi, hogy az ember a történeti idoben lehetséges kapcsolatok bonyolult hálózatába illessze bele a tapasztalatait, s így historikus összefüggésben vizsgálja meg, hogy mit is kéne gondolnia, hanem anarchikus gesztust jelent, amely semmiféle kapcsolat rendjét nem ismeri vagy nem ismeri el. S így a keletnémet vélemény mindig annak a rendnek a szétrombolását jelenti, aminek felépítésére a nyugatnémet vélemény törekszik vagy amelyet éppen megteremt.
Még a német nyelv is kettoben maradt, habár immár nyugatnémetek sincsenek.
Igen izgalmas figyelni oket, amint beszéd által félreértik egymást.
Richard Swartz nem csak sok nyelvet ismer, hanem a saját tapasztalataiból ismeri azokat az országokat, ahol ezeket a különbözo nyelveket beszélik. Azt mondhatjuk, hogy mindkét perspektívájukból ismeri e rontott nyelveket, s ezért nemcsak azt tudja megmondani, hogy ezek itt és azok ott mit nem értenek, hanem azt is, hogy miként értenek félre mit.
Leíró jellegu stílusa, amely nálunk a tárgyilagosság kínos hiánya miatt ismeretlen, kínos tartalma miatt másutt sem kevésbé kellemetlen. Írt két nagyszeru, s igen kellemetlen könyvet, amelyek e sajátos világok között közlekedo stílusukkal még lebilincselok is. Pragmatikus és cinikus filozófusok ezekkel a könyvekkel nem fognak tudni mit kezdeni. Szkeptikusok bizonyára több örömöt találnak benne. Azok a kevesek pedig, akik oly sok viszály között még nem veszítették el a realitásérzéküket, s ezért az éber álmaikat és az utópiáikat nem tévesztik össze az adottságaikkal vagy a helyzetükkel, bizonyosan élvezni fogják a könyveit.
Talán a szerzot is megszeretik, habár a muélvezetnek ez igazán nem feltétele.
Amikor több mint harminc éve megismertem ot Budapesten, az volt róla a benyomásom, hogy nem úgy viselkedik, mint a kollégái, akik szintén nyugatról jöttek keletre a lapjaikat tudósítani. Nem mondhattam, hogy ez a nacionáléja miatt lenne így. Ismertem másmilyen svédeket. Azt sem mondhattam, hogy a bodületes olvasottsága miatt különbözik a kollégáitól. Dag Halvorsen például még nála is olvasottabb. De Budapesten mindig is elég olvasott ember akadt, akiktol szintén mindenben különbözött. Azt sem mondhattam volna, hogy hiszen minden ember mindenkitol különbözo, hiszen ez nem egészen így van. Minden ember egyedi példány, igaz, de ezek aztán nagyon szívesen állnak be a nyájba, hogy együtt bégethessenek. Évek múltán találtam nyomot és magyarázatot. Különleges adottságokat kerestem, holott csak észlelnem kellett volna, hogy mi megy végbe érzékeny szembogarában. Ahogy a legkisebb felismerés örömében fölvillan, élettel, elevenséggel telik, s ahogy minden közhelyet, sémát és spekulációt unottan és némi undorral követ. Követi, hiszen azt is tudni akarja, amit már úgyis tud. A szemét figyelve ismertem föl, hogy nem igazi tudósító, valami más érdekli, a kelleténél jóval mélyebbre megy. Ez az ember könyveket fog írni, mást nem tehet. Kialszik a tekintete, ha nem talál valami kis mélységre.
Barbara Klemm mágikus feketéje
Az arc ráncai és finom barázdái alig észlelheto hajszálerezetként jelennek meg a negatívon, világos szálkaként.
A negatívot egy ferdén elhelyezett, alulról erosen megvilágított mattüvegre kell helyezni, s egy igen puha, tuhegyes ceruzával addig árnyalni, amíg a világosabb és sötétebb tónusok között nincsen többé különbség. A jó retusor nem sérti fel az emulziót, de nyomtalanul eltünteti róla a ráncok szálkáinak negatív jeleit, és gondosan öszszedolgozza rajta a bor foltjait. A pozitív képek retusálását aztán száraz kínai tussal kell elvégezni, kemény, éles, finom ecsettel; egy átlósan kettétört zsilettpengével kapargatni a fekete karcokat vagy a mélyebb tónusú foltokat. Legalábbis mi így csináltuk, amikor a hatvanas évek elején fényképezni tanultam egy nagy budapesti muhelyben. Barbara Klemm bizonyára szintén így csinálta, amikor az ötvenes évek végén egy karlsruhei muhelyben tanonckodott. A háborúból kilábaló Európa akkor még egyetlen közös kulturális tradícióban állt. A fotográfusnak retussal kellett a realitást a korszak esztétikai illúzióinak közelébe hoznia.
Magamat ismerem fel az o illúziótlan képein. Végtelen türelemmel kapargatni a penge éles hegyével a papírkép emulzióját, majd az ecset hegyét az ajkunk közé kapni, megnyálazni, kevéske tusfestéket oldani fel vele.
A mi muhelyünk legkiválóbb retusore egy idosebb asszony volt, aki számot viselt az alsó karja belso felületére tetoválva, és munka közben az egészen halkra állított rádión klaszszikus zenét vagy operát hallgatott. Nem volt folt, amelyet ne tudott volna nyomtalanul eltüntetni. Miközben egymás mellett dolgoztunk, s o óvatos figyelemmel a munkám minoségét felügyelte, az elhangzó operákat magyarázta vagy Auschwitzot. Elbeszélése halk, elgondolkodó tónusán mit sem változtatott. Minden létezotol és minden történotol érzelmi távolságot tartani. Én nem létezem. Mindig valaki más vagyok. Olyan léptéku volt körülöttünk a pusztítás, hogy másként talán nem lehetett volna elviselni a perceket. Nem volt olyan retus többé, amivel a társadalmi utópiákat vagy az esztétikai illúziókat a realitás közelébe lehetett volna lökni, s ezért aztán el is érkezett a pillanat, amikor fel kellett lázadni ellenük. Habár e lázadás Karlsruhéban biztosan egészen másként nézett ki, mint Párizsban vagy Budapesten.
Az Auschwitzot járt asszony egyszer minden átmenet nélkül azt találta nekem mondani, hogy a muvészeten kívül az égvilágon semminek nincs értelme.
Nem is volt értelme, és azóta sincs.
A háború utáni korszak autentikus muvészetét a fehér üressége és a fekete mélysége uralta, a fenyegeto és az elviselhetetlen, a túlvilágított és az alulvilágított. Camus érzelmi sivataga és Beckett érzelmi éjszakája. Barbara Klemm e korszak legjellegzetesebb érzelmi alapvonásait hozza át nekünk a képein. A távolságtartás szigorát, a múlhatatlan gyászt, az éber és részvéttel teli figyelmet, a megértésre törekvo kontemplációt.
Minden képén van egy sugárzó feketéje.
Ami azt jelenti, hogy egy alulvilágított vagy árnyékban álló tárgy szempontjából szemléli a túlvilágított teret. Úgymond, erre a feketére hív. Feketéje mintegy kilép a tárgyból. Ami a negatívon enyhén alulexponált, azt o enyhén túlhívja a pozitívon. Ettol a tárgy mintha arra készülodne, hogy a saját körvonalát adja fel vagy hagyja el. Képeinek e kettos sugárzás és feszültség adja mágikus és személyes jelzetét. Ami viszont azt jelenti, hogy bármiként reméltük az ismerd meg önmagad klasszikus parancsát teljesíteni, láthatóvá lett, hogy az én nem én.