Jánossy Lajos: Kasmír zakó, teljesség, körtefa

Nádas Péter írása az Élet és Irodalomban jelent meg először. Az újság hasábjain a prózatördelés hagyományos szabályai mentén adta ki magát a szöveg. Az olvasó eredeti reflexei szerint - bár ebben a tekintetben semmiféle lábjegyzetre, utalásra nem támaszkodhatott - gyanakodhatott a részlet-jellegre, azaz valamely nagyobb egész reprezentatív metszetét sejthette-extrapolálhatta a közölt műből, másrészt e szempont elhagyásával beleütközhetett az önálló szövegtest műfaji nehézségeibe. A könyvvé szerkesztett változat az első kérdést tisztázza, a második lehetőségét fenntartja. (Nádas Péter: Saját halál. Jelenkor, 2004)
Nádas művének mostani formájában az irodalom mellé erős hangsúllyal képi réteg is társul. Minden második lapon az immáron elhíresült körtefa évszakról évszakra változó fotója látható, az ellentétes oldalakon pedig az ekképp újjászervezett próza olvasható, olykor csak egy mondat, máskor a lap aljáig futnak a sorok. Egy minden ízében megmunkált elbeszélés és egy minden ízében lenyűgöző látványsorozat fekszik előttünk.
A téma, amellyel Nádas a Saját halálban szembenéz, nomen est omen, a halál, minden művészet megkerülhetetlen toposza, az élet legszélsőbb határtapasztalata, amelyet az európai tradíció főképp huszadik századi fejleményei az individuum ontológiai megalapozásának pilléreként értettek meg, a "halálhoz való lét” filozófiai terminusában sűrítettek. A halált, a befejezett élet tényét az irodalom annak evilági paradoxitásában ragadta meg, "a halál mindig az enyém, és tulajdonképpen csak az előlegző(!) elhatározottságban értjük meg egzisztensen”, ahogyan Heidegger mondja. Vagy ahogy Wittgenstein: "A halál nem eseménye az életnek. A halált az ember nem éli át”. Az életen túli lét e felfogás szerint közvetíthetetlen, nincs, nem létezik nézőpont onnan, ahonnan nincs visszatérés. Nádas szövege, amely tőle megszokottan a reflektív megfigyelés végső pontjáig feszíti az ábrázolás, a nyelvi diszkurzivitás lehetőségeit, miközben a felvilágosult racionalizmus fogalmi modalitásaihoz az utolsókig ragaszkodik, egyidejűleg annak kompetenciáján túlterjeszkedik, olyan övezetről ad számot, hoz hírt, amelyet - szintén a hagyomány szerint - a misztikusok élménytartományába szokás sorolni. (Illetve az ún. nex-age ezoterikus obskurantizmusának "menüjébe”, de erről itt ne essék több szó.) A Saját halál beszélője arra törekszik, hogy a lehető legrészletezőbb pontossággal és legpontosabb részletességgel beszámoljon szívinfarktusának fiziológiás tüneteiről ("A jobb vállamban és a lapocka belső lapján érzékelt lüktető és hasító fájdalom annyira lenyűgözött, hogy szólni aligha tudtam volna hozzá. Ezt nevezik csontig ható fájdalomnak. Nem a csontból, a csontba érkezett, a test ismeretlen mélyéről érkezett. Sötét rejtekútjain nem érintett idegvégződésekkel átszőtt szerveket.”), a meghalás kognitív tapasztalatairól ("A teljességnek olyan élményében részesülsz, aminek ezen a nyomorult árnyékvilágon legfeljebb a vallási vagy a szerelmi elragadtatottság lehet a hasonlata. /.../ Mentem kifelé, ami nem valaminek a vonzása, nem ígéret, hanem a teremtő erő érzékelése. A teljesség ténylegesen beváltja benned önmagát. Vitt. Nem kifelé a tudatomból, hanem befelé a tudatomba.”), a testhez kötött öntudat eloldozódásáról, majd visszatéréséről. ("Az erős áramütések hatására a testem azonban koordinálatlanul reszketett. A mellemen valósággal füstölgött a bőr és a szőrzet. Húsig égették belém a reanimáció pecsétjét.”) Elbeszélése szükségképpen rekonstrukció, de a leírás, az emlékezet a tudatállapot módosulásainak, a történés ideje alatt meg nem szakadó állandó kontrolljának működését írja újra, az reflektív írói (sic!) tudat rezzenéstelen és szakadatlanul cédulázó figyelméről ad számot. A születésnek és a halálnak a szülőcsatornán keresztül egymásba nyíló, egyrészt a szimbolikus formákban megélt archetipikus közvetlen, másrészt a közvetítő, racionalizáló nyelv közvetett tapasztalatáról. A szöveg feszültségét épp ennek a két, látszólag elvágólagos, egybejátszhatatlan regiszternek a szimultaneitása adja. A "hírnök”, a hermészi "kalandor” szükségképpen misztikus és mitikus "szerepét” végigkísérő és lejegyző író "kettős” figurája: a mégis azonos regisztrátor.
Mindenképpen meghökkentő az adatoló aprólékosság, amely Nádas mondatait vezérli, és nem könnyű lefegyverezni a bennünk bujkáló kisördögöt, aki ezúttal óhatatlanul kíváncsibb az irodalmon (és az életen) túli világra. Hogy Nádas nyelvi igénye azokban az övezetekben is olajozottan forgatja ki magából precíz mondatait, amelyekben többek szerint elakad a szó. A szöveg a legmesszebb menő tárgyiasságra törekvő jellege ("..., kérdezte, milyen anyagból van a zakóm. Meg tudtam volna mondani, hogy selyem és kasmír”), önmagán túlmutatni nem akaró dikciója minduntalan "ismeretelméleti” problémákkal szembesít, holott hitele elvileg semmiképpen nem vonható kétségbe. Ezért jön zavarba az olvasó, a felütésben érintőlegesen műfaji nehézségként jelzett bizonytalanság vesz erőt rajta. Nádas körtefaligete, a történetét körkörösen író természet monumentális képe azonban megnyugtatja.
Mint tudjuk, minden alkotói erőfeszítés a kimondhatatlant kísérli meg szóra bírni. Azokba a zónákba merészkedik, amelyekben ott a kockázat, hogy nincs visszaút. "Minden elbeszélés anyja, Polymia, légy hozzám kegyes, segíts át a köznapi szavakkal a Styxen” - írja Nádas, és ennél emelkedettebb művészi "program” kevés akad. Ezúttal sem hagyta cserben istenasszonya, könyve pedig arról is tudósít, hogy a körtefa, a körtefa, a körtefa - az körtefa. És ennél több aligha mondható.