Jártam már ebben a házbanFejezet a Párhuzamos történetekből

Nem tudtam, mi lesz. De jól ismertem ezt a viharos szelet, amint a közeli Városliget sötétjéből az arcomba vág. Élveztem, hogy jól ismerem.
Szerettem volna megúszni a históriát, szó nélkül elmenni innen, folytatni a saját elátkozott életem. Az utca csillogott a nedvességtől, de a szél nem csapott már az arcunkba permetet, az eső megint alábbhagyott. Valami fölöslegesen vagyok túl, mintha azt gondolnám, valami teljesen elfogadhatatlanon. Ha el kell menni innen, akkor menjek el. Túl kell magam végre tennem a saját baklövésemen. Semmi másra nem vágyakoztam jobban, mint hogy minden magyarázkodás nélkül átsétáljak a végállomáshoz, felüljek a kivilágított, üres buszra, jöjjön a kalauz, váltsak jegyet, aztán amikor az indulási idő elérkezett, szálljon be a sofőr kényelmesen, vigyenek innen el. A következő állomásnál talán le is szállhatnék, észrevétlenül visszamehetnék a Városligetbe, s figyelném, hogy mit csinálnak lenn a mélyben a férfiak.
Már tudtam, hol lakik, mára ennyi tudás bőven elegendő.
Mi érdekelhetne még.
Csakhogy semmi nem volt ilyen egyszerű. Nem csupán azért, mert a férfi nem akarta, hogy cigarettát hozzak neki. Tőlem semmit, velem semmit, ezt oly hangsúlyosan jelezte, mintha nem ismerné vagy szándékosan sértené meg az emberi kíméletesség szabályait. Nem kívánta elfogadni az előzékenységemet. Más ürügy az elmenetelre nem kínálkozott, de a néma ígéretem miatt sem mehettem. Vagy legalábbis volt egy néma kérése, amelyet nem volt erőm nem teljesíteni. Elegem volt belőlük, elegem volt a férjéből, de nem tudtam föladni.
Zavaros kíváncsiságom, az utálatos tehetetlenkedésem tartott itt. Elegem volt magamból. Hiszen tudhattam volna előre. Kizárólag a tökéletes árulás elégíthetett volna ki. Jólesett volna becsapni a nőt, bosszút állni az elszenvedett sérelmekért. Mi köze lehetne hozzám, egy ilyen szerencsétlenhez. Mi közöm lehetne hozzá, ha egyszer ilyen faragatlan tuskóhoz tartozik. Akit a kabátja miatt sem tudtam hová tenni. De hiába volt elegem magamból és belőlük, ha végül is arra voltam kíváncsi, miként fog alakulni velük az elátkozott életem. Addig ettől a nőtől nem szabadulhatok, amíg nem tudok nemet mondani. Azt csinálom, amit ő kíván, valójában a néma rabszolgája lettem. Megint csak várok, hónapok óta várok, amivel leginkább önmagam előtt teszem lehetetlenné magam. A főiskolán vészesen halmozódtak a mulasztásaim, nem jártam be az órákra, világos volt, hogy a szemeszter végén nem fognak vizsgára engedni. Ha tudná a férfi, hogy mennyire nevetségessé tettem magam, akkor elégedett lehetne, és a megalázásomon sem kéne fáradoznia.
Persze nem tudhattam, hogy mit miért teszek, vagy miért nem teszek. Szándékainak megítélését illetően általában tévedést tévedésre halmoz az ember. Meglehet, hogy a nőnek nem is volt semmiféle néma kérése, hanem valamit végzetesen félreértettem. Nem értek. Elegem volt a vakmerő férjéből, akitől mégsem tudtam megtagadni a gyermeteg bámulatomat. Még cigarettáért is elmentem volna neki szívesen. Mint aki ürügyet keres, hogy életében először beléphessen egy olyan kocsmába, amely számára mindeddig zárt területnek számított. Nem lehetett vele semmi dolgom. Hiába is tettem ajánlatot, hogy szívesen megalázkodom. Olyan lettem tőle, mint egy kutya, amint vicsorogva és nyüszítve megadja magát a falka rangsorának. Ez egy kiszámíthatatlan, hatalmaskodó ember, ezt világosan láttam, amikor a kocsijába beszálltam. Nem akartam, hogy bármi dolgom legyen vele. De hirtelen eszembe jutott Weisz Ilonka, akit néha elkísértem a bejáratig, amikor a részeges apjának egy nagy csatos üvegben bort kellett hoznia. Inkább őrizkedtem a vakmerő emberektől, jól ismertem a gyönge férfiaknak ezeket az esztelen és hataloméhes játékait.
Vádaskodásom sorrendjét mégsem lehetett megfordítani. Ha egyszer nem tudtam elfogadható ürügyet találni a gyors távozásra, akkor ezt a saját gyávaságomnak és ostobaságomnak kellett betudnom, nem neki. Minden erkölcsi dühöm visszahullt a saját fejemre. Esztelensége láttán a saját gyávaságom miatt szégyenkeztem leginkább. Nem felejthettem el, hogy miként hagytak helyben Weisz Ilonka faragatlan bátyjai. Minek ehhez indok, minek magyarázat, szó nélkül kéne faképnél hagynom mindkettőjüket, kinek tartoznék én bármiféle elszámolással, lázadoztam magam ellen. Magamnak magyarázok nyilvánvaló dolgokat.
Valami olyasmit nem tudok rendesen megoldani, amit minden egészséges ember az elemi önzésétől vezetve old meg. Nincsen bátorságom eldönteni, hogy mi lenne jó nekem. Vagy ha egyszer eldöntöttem, s most igazán eldöntöttem, akkor erősebbnek bizonyul a belém sulykolt udvariasság igénye, mint a saját testi jóérzésemé. Gyönge a jellemem, vagy legalábbis gyöngébb, mint mindenki másé, aki a saját testi és lelki érdekei szerint kormányozza az életét. Nem a nő tett jellemtelenné, de a nő a lehető legmélyebbre lök a jellemgyöngeségben. Micsoda egy nevetséges ember vagyok. Másoknál biztosan eleve alávalóbb és ostobább. Telve voltam szemrehányással önmagammal szemben, szolgának születtél, mondogattam mélységes elégedetlenségemben. Inkább megúszni a dolgot, mintsem a döntésemmel bárkit megbántani, inkább tűrni, mintsem föladni az elővigyázatosságomat. Minduntalan túl akartam volna tenni magam a választékos neveltetésemen, s nem vettem észre, hogy valósággal csüngök rajta, előírásait nagy élvezettel és gyöngéd szeretettel ápolom.
Álltunk a kocsi két oldalán, s én zavarosan vágyakozva, valamilyen fölmentő ötlet után nyomozva elnéztem a kivilágított buszokat és a kocsma régről ismerős lágy fényeiben az italozó férfiak árnyait. Azért is tettem, hogy ne kelljen látnom az ellenszenvesen vékony alakját. Le nem vette rólam az ellenséges tekintetét, valami olyasmit látott, amit magamban én sem ismerek.
Egyik bőrkabátos karjával a kocsi félig nyitott ajtajára, könyökével a tetőre támaszkodott, hüvelykujjával támasztotta fel az állát. Mintha tudná, mire gondolok, milyen erkölcsi kétségekkel küszködöm. Önelégültségével az arcomba vágott, hiszen belőlem éppen az öntudatból hiányzott egy jó adag.
Hiába szólt annyi minden ellene, a nyíltsága, a hajlékonysága, a nyúlánksága, az önhittsége ellenében nem volt mit tennem vagy mondanom. A másik ember testi jelenléte és a róla való vélekedésem között nincs közvetlen kapcsolat, ezt azért megértettem. Mindig újra elfelejti az ember, s mindig újra össze kell hoznia ezt a kétféle tapasztalatát és tudását. Az öreg kocsi sötétjében tarkójának kamaszos törékenységét vettem először szemügyre. Most arcának realitásával kellett szembenéznem közelről és háborítatlanul.
Miért ne akartam volna minden érzékemmel felfogni, hogy kitől kéne Klárát elszakítanom.
Milyen erényekkel kéne rendelkeznem, miként lehetnék egészen más, mint amilyen vagyok, hogy elnyerhessem őt ettől az alaktól. Mintha azt kérdezném, miként tehetném magamat is olyan ellenszenvessé, amilyennek őt látom. Arcának kihívó realitása azonban a nőtől függetlenül is fogva tartott és felkavart. Mintha a vonásaival valamilyen ismeretlen játékot űzne, s ennek a játéknak a szabályait minden tiltakozás nélkül el kéne fogadnom. Holott azonnal szégyenkeztem miatta, és zavaromban nem tudtam, mitévő legyek. Mégis éreztem, hogy elfogadom, amit nem ismerek, készségesen belemegyek, amiről semmit nem tudok. Az ilyen vékony férfiak mindig két számmal nagyobb inget kénytelenek viselni, mint amilyet a nyakuk mérete szerint hordaniuk kéne, amitől igen sérthetőnek és törékenynek látszanak. De annál nagyobb a meglepetésed, amikor a szívósságukkal, az eszességükkel és az agresszivitásukkal találkozol. Ugyanakkor felfedeztem, hogy amit eddig furcsa árnyéknak véltem a homlokán, valójában baljós göbökkel teli fekete folt. Ahogy a kocsi tetejére könyökölve előredőlt, sötéten fényes haja a homlokán éktelenkedő foltba hullt. Mintha ez a folt magyarázatot adna a vele szemben érzett rettenetemre, holott a bőrbetegség neve nem jutott azonnal eszembe.
Közvetlenül a fejünk fölött lengett a szélben az utcai lámpa. Homlokába hullt hajából árnyékok nyújtóztak az arcába; hosszú ujjak, ahogy a lámpa ingott, úgy nyúltak bele. Szemének sötét felületén néha fölvillant a fény. Mintha valamit mondana, ahogyan a lámpa ingott, bólogatna, aztán mégse mondaná. Akárha azt akarná kérdezni, melyikünk bírja így tovább. Toljad már föl egy kicsit a sisakrosté-lyodat. Kihívás volt, de nem kihívó, hiszen maga is csupasz. Lássuk, mire mennénk, kérdezte, egymással mire mennénk. Ami valamennyire a nőre vonatkozott, ám nem egészen, hiszen a tekintetével az arcomat tapintotta meg, a tulajdonságaim közé nyúlt be. A tartása szólított fel, a csupasz tekintete, hogy én is így tegyek. Mintha kölcsönösen tükörbe néznénk, meglepettségemben közel kéne hajolnom, de mégsem önmagam ismerősen utálatos ábrázatába pillantanék.
Mi tagadás, az arc szépsége meglepett. Valószínű, hogy intelligenciájának élességével lepett meg. Vannak profilok, amelyek semmit nem mondanak, a hirtelen szembefordulás állítja el a lélegzeted. Meg fordítva, mikor egy jelentékeny profilhoz jelentéktelen arc tartozik, s akkor a csalódottság. Egy napszámos megviselt, szálkás arcából nézett rám a szépsége. Mintha több évszázad mélységéből nézne. Fehér inget viselt, a legfelső gombig bezárva, miként az alföldi kubikosok ünnepnapon, tüntetett a szikárságával és a borostáival. Szabályosak, harmonikusak voltak a vonásai, egy hosszú arc, keletiesen vágott, csaknem moccanatlan szemekkel. Meglepő volt, hogy mennyi leplezetlen szenvedést írt a vonásaiba a tapasztalat. Holott inkább zárkózott embernek látszott, vagy legalábbis annak akart látszani. És nemcsak a lélek szenvedését írták rá leplezhetetlenül, hanem a test nélkülözéseit, a szegénységet, a gátoltságát, bírvágyának minden elfojtott és szabadjára engedett dühét.
Nem voltak ilyen tapasztalataim, nem ismertem a gyűlöletet vagy a dühödt érzelmeket, mindez mégsem volt ismeretlen, nem volt távoli, mert az elviselés titkos szenvedélye közel hozott hozzá. Valakihez, aki talán ugyanolyan szenvedélyesen megtagadta az érzelmeit, mint én. A tagadás vízszintes ráncokat írt a bőrébe a homlokán. Elég volt csak egy kicsit megemelnie a szemöldökét, mint ahogy most is kérdően nézett, s föltorlódtak a bőrbetegség foltjától fekete, több évszázados barázdák. Gyönyörű volt a két szemöldöke, dús, tömör, sötét, nagyon erős és férfias. Ez a férfi farkas. Mert ahogy kutattam a név után, emlékeztem, hogy a bőrbetegség valamiként a farkassal vagy a vérengző farkasok legendáival áll kapcsolatban.
A tagadás és a tapasztalat semmi bizonytalankodót vagy elmosódottat nem hagyott az arcán. Sugarasan szétfutó, száraz ráncokat ültetett a szemzugába, két éles barázdával fogta be támadóan vékony ajkait. Olyan vonásokat rajzolt egymás mellé az arcán, amelyekkel sem az indulatait, sem a vonzalmait nem fedhette el. Túlságosan érzékeny lehetett ahhoz, hogy valóban zárkózott és elutasító legyen. Külön álltak a szándékai, és más lapon az adottságai. Közel akartam hajolni hozzá, mint ahogy a vékony emberek hajlékonyságával valamelyest ő is fölkínálta önmagát, s leplezetlenségével közel is került. Be akartam pillantani a hosszú árnyékok közé, úgy könyököltem rá a kocsijára, oly könnyednek szánt mozdulattal, mint amilyet a saját testével maga ajánlott.
Arra azért nem számíthatott, hogy a férfiak tulajdonságaira irányuló érdeklődésem ennyire gátlástalan, meghökkentettem vele, ám azonnal elfogadta, nem idegenkedett. De éreztem, hogy veszélyben vagyok, veszélybe kerültem, most aztán magára hagyom a neveltetésemet, elengedek egy kapaszkodót. Olybá tűnhetett, mintha mozdulatát szántszándékkal utánoznám, holott épp ellenkezőleg, nyers vonzalmam kormányozott, amikor magam is a kocsi tetejére könyökölve bámultam bele az arcába vagy a lelke közepébe. Legfeljebb annyi volt a különbség, hogy én a tenyerembe fektettem, nem a hüvelykujjammal támasztottam fel az államat. Inkább élvezhette, hogy meghajlított.
Így néztük egymást, és a nedves kocsitető tompán csillogott.
Ha nem lett volna oly áttetszően gyöngéd a bőre, s ugyanakkor nem lettek volna oly erősek és vadak a borostás pofacsontjai, ha erőszakos állát nem szelte volna ketté egy bájos szépségmélyedés, ha nem lettek volna finoman metszett szemrései, és halántékáról nem futott volna alá egy göbös, kanyargós, durva ér, ha tekintete nem hányódott volna ellentétes érzelmek között, akkor fájdalmasan kiszolgáltatott marad; egy arc, amelyen azonnal látható minden titkos érzelem és minden megalázó tapasztalat. Így azonban éppen az látszott, hogy mi mindent érez, amit ugyanakkor a saját jól felfogott érdeke szerint elszántan, akaratosan és hetykén megtagad. Nyers erő tolakodott a finomságára, gyöngeségére durvasággal válaszolt. Egy született önsorsrontó, egy eszes és józan ignoráns. Elég jól össze volt szerkesztve rajta minden, hogy az ember ne tudja levenni róla a tekintetét, s ne tudja megmondani, hányadán áll vele.
Veszélyesen hosszú idő telt el, míg egyikünk sem szólt.
A kölcsönösen kockázatos játék épp arra ment ki, hogy nyíltan vegyük szemügyre egymás adottságait és képességeit, ne titokban; nyíltan tegyük, mint az állatok. Még az is eszembe jutott, hogy ezt a furcsaságot a homlokán talán bőrfarkasnak hívják. Ebben a kifejezésben fogalmazta meg magát a baljós előérzetem. Ő lesz a farkas a mesében. Ami miatt azonnal lelkiismeret-furdalást érez az ember. Testi adottságot miként köthetek össze erkölcsi ítélettel, hogyan lehetek ilyen igazságtalan. Mindannak, amit rajtam láthatott, ott volt rögtön a visszfénye a szemében és a száját keretező keserű vonásban. Mintha az idegenkedést kiváltó testi jel azért figyelmeztetne rá, hogy mennyire nincsen semmi esélyem. Enyhén vibráló gunyorosság a szemzugában, mégse tudhattam, hogy mit lát és miként ítél. Csupán éreztem, hogy mást akar, mint ami két ember viszonyában megszokott vagy elfogadható. Vagy undorral töltött el a göbökkel teli farkasfolt és páni félelemmel a tekintete. Nem akartam tudomásul venni, hogy milyen megvetéssel átitatott elégedettséggel nézi az arcomat, kedvét leli benne. S amennyiben mégis megszólalok, ha nem bírom ki a hallgatást, ha nem állom a fölényes és szemérmetlen tekintetét, akkor föladtam a titkos játszmát, akkor a saját jövőm, a következő pillanat kockázatát nem vállalom.
Kérdeztem, hányadik emeleten laknak, mert zavaromban még a házra is visszapillantottam, ahol egy első emeleti ablakban épp kialudt a fény. Közvetlenül mellette fölgyúlt egy másik szobában. Utáltam a saját elrekedt, bizonytalan fekvésű hangomat.
Támadásra készen kérdezett vissza, miért kérdezem. Pillantása olyan bizalmatlansággal telt el irántam, mintha hátsó szándékaimtól tartana.
Nem értettem, hogy mitől tarthat, nem akartam megérteni, hogy mivel sérthettem volna meg. Mondtam, azért kérdezem, mert jártam már ebben a házban, illetve a házat elég jól ismerem.
Kérdezte, mikor, miért jártam, honnan ismerem. Nem akart kérdéseket hallani, s válaszolni végképp nem fog egyetlen kérdésemre sem. Közben ellökte magát a kocsijától, valamelyest hátralépett, de a nyitott ajtót nem engedte el, ne csapódjon vissza még.
Akárha minden mozdulatában követnem illene, erre én is fölegyenesedtem.
Olyan lett a bőrkabátjában, mint egy tapasztalt vallatótiszt.
Megint kényszernek engedek.
Mondtam, elég régen jártam ebben a házban, ám akkor nem egyszer, nem kétszer, ugyanis ehhez a környékhez kötődik a gyermekkorom. Itt lakott a zongoratanárnőm.
Úgy, szóval zongoratanárnő, ez igazán nagyon érdekes, válaszolta gúnyosan és támadón, mintha egykori zongoraleckéim miatt azonnal szociális sérelmeket kéne megtorolnia. Reméli, szép eredményeket értem el. Szerencsés lehetett a gyermekkorom.
Siettem megnyugtatni, hogy erről szó nincs, van ugyan elképzelésem a hangszerről, de sajnos nem tanultam meg tisztességesen zongorázni, és magam sem értettem, miért erőltetem ezt a könnyed, csevegő hanghordozást. Mondtam, csupán azért kérdezem, mert érdekelne, hogy itt lakik-e még a zongoratanárnőm. Egy igen szeretetreméltó, idősebb hölgy volt. Helyesebben egy igen szigorú asszony, alaposan tartottam is tőle. Talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, magyaráztam, hogy egy tiszteletreméltó hölgy, és ha még itt lakik, akkor talán ismeri. De azt sem értettem, hogy minek ez a beszámoló, mi a csudának magyarázkodom. Meg egy pesti házban nem is nagyon ismerték egymást az emberek, vagy úgy tettek, mintha nem ismernék. Kellemetlen volt hallani a saját igyekvő hangomat. Ha ismerné a gyermekkorom történetét, akkor tán megbocsátóbb lenne. Nem fogom neki elmesélni. Bár a hamis társasági hangvételről nem tudtam végleg lemondani. Volt egy nagyon szép, feketére lakkozott, ezüstfogantyús botja, magyaráztam, valamilyen baleset vagy betegség következtében bicegve járt. A frizurája meg a botja különösen előkelővé tette a küllemét. És éppen abban a szobában állt a zongora, ahol az imént felgyulladt a villany.
Rövid, elutasító, leplezetlenül gúnyos nevetést kaptam válaszul. Azt jelentette, hogy fölöslegesen igyekszem a mindent elsimító úri modorommal.
Rejtőzködő és rejtélyeskedő emberek minden banális kérdést a személyük ellen intézett támadásnak tekintenek. Bárhogy mérlegeltem volna, ártatlanok voltak a kérdéseim. Ilyen emberek minden szó vagy mozdulat mögött titkos szándékot sejtenek, gondolkodásuk valójában projiciókból áll. Vagy talán azért nem méltatta figyelemre a kérdéseimet, hogy tüntetőn semmisnek tekinthesse a jelenlétemet. Nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól sem, hogy ennek az embernek baljós ügyekhez lehet köze, és jobb lesz őrizkednem tőle.
Vagy féltékenységtől tébolyult, és akkor nekem kéne kíméletesebbnek lennem.
Dühöngtem.
Nem nagyon értettem, hogy miként lehetne elkönyvelni a bárdolatlanságát. Semmi ne legyen úgy, ahogy én óhajtanám, és főleg ne úgy legyen, ahogy a felesége elképzeli. Mintha nagy élvezettel bosszút állna. Ami felettébb érthető volt, beszédességemmel készségesen elébe mentem, hogy lazítsak a feszültségen, ne maradjon ilyen nyers a helyzetünk, ne maradjunk ilyen csupaszon. Ha már egyszer itt vagyunk, és nem tudjuk, miként szabadulhatunk, akkor legalább adjunk elfogadható formát a néhány fölöslegesen együtt töltött percnek. Igazán nem nagy ügy. Számára viszont talán épp e formára vonatkozó javaslat lett elfogadhatatlan és nevetséges; megvetésre méltónak ítélte a módszert, amivel menteni kívántam volna a menthetőt.
Előmászott az elsüllyedt polgári világ minden képmutatása. Láthatóan nem ismerte ugyan, amit mélységesen megvetett. Végül is nekem kellett megérteni, hiszen én tolakodtam bele az életükbe. S akkor még én kívánom ezen a csevegő hangon enyhíteni a saját bárdolatlanságomat.
Könnyedén átadhatta magát bármilyen veszélynek, hiszen nem félt az összetűzésektől. Magát illetően nem látta szükségét, hogy az emóciókat szokásrendszer csillapítsa. Még attól sem félt, hogy valakit a kocsijával eltipor. Örökösen résen vagyok, figyelek, kivárok, abban a hitben ringatom magam, hogy a létezés élén valamennyit tompíthatok, folyamatosan mellébeszélek. Lelkem mélyén irigyeltem. Erkölcstelennek tarthatom őt, nyugodtan, mondta a tekintete, ő azonban azt válaszolja erre, hogy a módszeremmel sem leplezhetem, hogy egy tekergő féreg vagyok. Láttam, hogy átlátja. Ettől viszont még jobban láthattam őt.
Most tüntetően hallgat, máskor szemérmetlenül szónokol, egyszerre játszik elutasítással és csábítással, hol bőbeszédű, hol szófukar, mert fontos neki, hogy kiszámíthatatlan legyen. Számító játékot játszik másokkal és önmagával, számításai azonban szigorúan titkosak. Még a játék kellemetlensége is izgatott, hiszen a legérzékenyebb pontomon támadt rám. A kiszámíthatóság visszaállítására tett kísérleteim miatt valósággal lerohant. Mintha azt mondaná, ő nemcsak ismer egy másik világot, ahol minden ízükben mások az emberi érintkezés szabályai, hanem engem is jobban ismer, mint ahogy én magamat ismerhetem, s ha elég bátor vagyok, akkor a titkos és kiszámíthatatlan világot kínálja föl nekem.
Mondta, félő, hogy a felesége nyolc percből harmincnyolc percet fog gyártani. Különös érzéke van hozzá, akkor boldog, ha várathat magára. Ezért most inkább magamra hagy, s biztos, ami biztos, felmegy utána.
Minden szava sértett, nem kívántam vele a feleségéről diskurálni, nem akartam belemenni. Sem ilyen tónusban, sem máshogyan. Olcsón el akarta volna árulni a feleségét. Ez csak egy nő, akire mindig várni kell. Inkább nevetségesen megmakacsoltam magam, csökönyösen kérdeztem, hogy nem éppen abban az első emeleti lakásban laknak-e, amelyben a zongoratanárnőm lakott. S hogy mióta laknak itt.
De mintha egyáltalán nem hallana kérdéseket.
Nyájasan azt felelte, hogy a kocsi ajtaját nem zárja be. Ha közben meggondolnám magam, és netán mégis el akarnék menni, mert látja, hogy nem tudom eldönteni, akkor arra kér, hogy előbb röviden, de jó erősen dudáljak neki. Sokáig mégse maradjon a kocsi őrizetlenül. És ezzel elengedte a kocsi ajtaját, amely visszacsattant. A legnagyobb zavarban hagyott ott.
Szitkozódtam, tényleg nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Olyan volt, mint egy kegyelemdöfés. A tudomásomra hozta, hogy az arcomról mindent leolvasott. Ha most mentem volna el, teljes lett volna a vereség és a megaláztatás. Ha ellenben maradok, akkor se más. Járása is szép volt, a hosszú, sima és igen határozott léptei. Eltűnt a homályos kapualjban, s aztán a lépcsőkről hallottam visszhangozni a futó lépteit. Nem gondolkodtam hosszasan, hogy illő-e vagy nem illő, mentem utána. Mintha teljesen értelmetlenül kijelenteném, hogy erre a házra elsősorban nekem van jogom, a ház azonban nem a házat jelentené. Meg nem fogom itt neki a kocsiját őrizni. Nem volt olyan nyári verőfény, amikor a kapualj ne lett volna riasztóan homályos. Tudni akartam, hányadik emeletre megy, hol tartja fogva a feleségét. Azt már jól láttam, mivel. Mintha csökkenthetném a magamra mért megaláztatás terjedelmét, ragaszkodtam ehhez a tudáshoz.
A macskahúgytól és a dohos pincemélytől bűzlő kapualjba belépve azonnal megmeredtem. Mintha valamilyen maradék szemérem állított volna le. Ehhez nincs jogom. Vagy inkább egy régi rettegés emléke. Kemény körmükön csúszva a kövön, csikorogva és horzsolódva, két macska tűnt el a pincelejáraton. Sötétben egy sötét és egy világosabb villanás. Az egyetlen mezítelen villanykörte fényében egy közönséges fekete macska egy óriási vörös angóramacskát űzött.
Azt még hallottam, hogy az első emeleten a férfi nem áll meg, de ekkor az utca domború kockakövein elrohant az ötös busz, és kapun bezúduló robajával elnyomta távolodó lépteinek visszhangjait. A zajon át éppen csak hallottam valahonnan egy halk ajtócsapódást. A harmadikon is lehetett. Amiről ismét eszembe jutott a kislány a harmadikról, a Weisz Ilonka, róla meg eszembe jutott a lefüggönyözött udvari szobájuk a nyári verőfényben. A szégyenem, amelyről azóta sem tudtam senkinek beszámolni, és a napfényes délután közönye a szégyenem iránt. Amint ennek a magányos villanykörtének a bágyadt fényében néztem az ismerős mintázatú falakat, abban is biztos lehettem, hogy Pálóczky bácsi nem él. Csak nélküle mocskolódhatott el minden ennyire.
Aztán csönd lett, a lépcsőházban kialudt a fény, de az esőtől fénylő, üres, sárga udvar fölött zajongott a szél. Velem szemben egy másik mezítelen körte, mely a lakók névjegyzéke fölött örökké világított, különben sötétség mindenütt. Ha élt volna, akkor rend lett volna és tisztaság, a lámpán pedig lámpabúra. A kapu mellett sem álltak volna ilyen fedetlenül a telitömött szemetesedények. Mintha nem szégyeníthettek volna meg, mert nem engedtem volna magam lépre csalni. Ennek a mai estének az értelmetlensége sem történne meg velem. Vagy mégis egy másik házban lennék. Gyerekként nem vettem észre, hogy a ház milyen kopott és szegényes. Időközben megváltoztak az arányok, s mintha egy másik házra hasonlítana, amely nem tudni, honnan, de nagyon régről ismerős.
Mindössze tíz év telt el.
Vagy mintha valaki időközben elmesélte volna nekem élete történetét, s abból tudnám, hogy van egy ilyen ház, volt benne egy zongoratanárnő, volt egy kislány, aki a fenekén billegő, piros szoknyácskájában fölcsábított egy kisfiút a harmadikra, ahol aztán megtörtént a borzalom. Mint ahogy az este sem volt más, mint hiábavaló és kikerülhetetlen szégyen. Ahol tíz évvel előbb is egy pincébe levezető lépcső odvas torka előtt kellett elhaladnia, s bármiként igyekezett óvatosan és nesztelenül belépni ezen a kapun, az egymás körül settenkedő macskákat mindig ugyanígy riasztotta meg. Csupán a nagy vörös macska volt ismeretlen, a fekete macska ismerős, akárha Pálóczkyék fekete macskája élne még.
Furcsa módon én voltam ez a valaki, akinek megvoltak ezek a képei, amelyekre azóta sem gondolt, vagy ha gondolt, akkor jobbnak tűnt gyorsan felejteni.
Most is azt a hat lépcsőt kellett elérnem, amelyek a földszintre fölvezetnek. Ebben a házban a hat lépcső miatt nem földszint volt a földszint neve. A lakók névjegyzékén akartam megbizonyosodni, hogy itt lakik-e még a zongoratanárnőm. Vagy ezzel az átlátszó ürüggyel vezettem félre magam. Mintha dolgom lenne itt. Nem szabad, nincs jogom, nevetségesen és lehetetlenül viselkedem. Ne menjek el, nincs mitől tartanom, nincs mit veszítenem, súgta mégis a csillapíthatatlan képzelet.
Két tömzsi pilaszter között lehetett az őrülten sárga kerámiával borított udvarra kilépni, s az egyik pilaszteren, régiesen metszett, kék betűkkel, ott állt egy fehér zománctáblán gyerekkorom legrejtélyesebb szava: mezzanin.
Ez volt a ház, semmi kétség. A csöndes és várakozással teli szorongás emléke szintén a házhoz tartozott.
Ez egy csillagos ház volt, s ezért a zongoratanárnőmnek ki kellett belőle költöznie. Amikor az ostromnak vége lett, akkor visszaköltözhetett, mert már nem volt csillagos. Soha, senkitől nem merészeltem megkérdezni, hogy a csillagos ház mit jelent. A felnőttek hangjából éreztem, hogy a dolog ahhoz a mély rettenethez tartozik, amit éppen csak túléltünk, és sokan elpusztultak benne. Mint ahogy azt sem merészeltem megkérdezni, mit jelent a mezzanin. Híres zongoraművész szerettem volna lenni, s nem akartam leleplezni előttük a tudatlanságomat. Meg attól is tartottam, hogy az ügyetlen kérdés miatt megint rettenetes dolgokat tudok meg. Bizonyos jelekből arra következtettem, hogy a mezzanin nem földszintet jelent. Néha ugyanis azt mondta a zongoratanárnő, hogy mielőtt az órát megkezdenénk, menjek már le a Pálóczky bácsihoz, adjam neki oda a cédulát, fölírta rá, hogy mit hozzanak neki a Garay téri piacról. Ha ilyenkor óvatosan megkérdeztem tőle, hogy a földszintre vigyem-e, akkor olyan értetlenül nézett, mint aki nem érti, mit nem értek, s kérdezte, hová máshová vihetnéd angyalom, ha nem a földszintre. Máskor mégsem földszintet mondott, nem is azt, ami a táblán állt, hanem valami hasonlót, de szerencsére nem vette észre, hogy milyen tanácstalan lettem. Úgy akartam volna megtudni, hogy közben a nagy rettenetet ügyesen elkerüljem.
Mielőtt elmennék, adnám már le a meddzanínón ezt a kulcsot a Pálóczky bácsinál, mondta egy másik alkalommal. Ezek a Pálóczkyék igazán angyalok, angyalok. Ha nincsen ott, akkor a pincében biztosan megtalálom a műhelyében, a macskáktól pedig nem kell tartanod, angyalom. Ez a meddzanínón majdnem úgy hangzott, mint amikor valamivel erősebben, valamivel halkabban kellett játszanom, és rám kiáltott, hogy figyelj, angyalom, ez most meddzoforte, figyelj, ez most meddzopiánó, angyalom. Vagy a pianínón kellett volna leadnom a kulcsot. Állandóan valamilyen elfogadható megoldás után kutattam, miként tudhatnék meg többet a dolgok jelentéséről, de a váratlanul feltáruló rettenet ne érinthesse meg a bőrömet minden részletével. A Pálóczky bácsi azért maradt a csillagos házban, mert a házmestereknek igazi keresztényeknek kelletett lenniük. Az elejtett szavakból ezt azért megértettem. Az egyik igazi kereszténynek el kellett mennie, de csak igazi keresztény lehetett a házmester, s ezért neki ott kellett a zsidókkal maradnia. Ezt azért nem értettem. Volt egy szó ebben a házban, amely csaknem földszintet jelentett, mégis olyan volt, mintha a zenei hangzás erősségét vagy valamilyen ismeretlen zeneszerszámot jelentene. Pálóczky bácsi, ahogy ő maga elmesélte, élő tanúja lett, hogy az öreg Weiszéket miként hurcolták el. Rajtam kívül biztosan mindenki értette, hogy ezek között a dolgok között mi a kapcsolat.
Meglehet, hogy ezért is gondoltam a házat előkelőnek, mert innen több ismeretlen dologra nyílt kilátás, mint a mi házainkból, s talán ezért nem vettem észre, hogy milyen nyomasztóan szegényes ház ez. Sokkal többet beszéltek benne az emberek, szabadabban, ordítottak az emeletek között és az udvaron. Vagy talán azért volt bizonytalan az elképzelésem az előkelőségről, mert azt hittem, hogy kivételest, idegent jelent, valami olyasmit, ami mélyen titokzatos, amit nem hoztam kapcsolatba a gazdagsággal vagy a szegénységgel. A mezzanin előkelő volt a szememben, mivel egyetlen más házban nem volt ilyen. A zongoratanárnőt szintén igen előkelőnek kell tartanom, mert szép botra támaszkodik és bicegve jár. Amire azt mondták, csípőficam, s ez sem volt kevésbé kivételes, mint a mezzanin. Így gondolkodtam a dolgokról. Minden bizonnyal évtizedeknek kell eltelniük, amíg az embernek sikerül bizonyos fogalmakat kiszabadítania a gyermeki képzetek közül. Ahogy a szegénységet nem vettem észre, talán a ragyogó tisztaság és rend miatt, a saját jómódunkat sem méltattam figyelemre. Nem tudtam, hogy ez a jómód miből táplálkozik vagy milyen lábakon áll. A nagyszüleimmel egy ténylegesen előkelő villában laktunk a Stefánián, ám ott soha senki nem használt ilyen minősítéseket, mint ahogy a lélegzetvételéről is csak akkor beszél az ember, ha légszomja van. Arról sem volt tudomásom, hogy a ház kinek a tulajdonában lenne. Korábban a szüleim Aréna úti lakása sem volt kevésbé tágas, ápolt és nyugodt, vagy az anyai nagynénémé a Damjanich utcában, az apai nagynénémé a Teréz körúton. Erről sem beszélt senki, mert a szellemi vagy az erkölcsi erényeket előbbre valónak tartották, mint a tárgyi világot, illetve még akkor is ezekre az erényekre hivatkoztak, amikor a pénzügyi tranzakcióikat bonyolították, ami szintén a bon tonhoz tartozott. Ennek a hamisságát viszont sokáig nem érzékeltem, hiszen alig ismertem másik világot, illetve nem vettem észre, hogy léteznek ilyen különbségek. S mivel nem voltak a gazdagság vagy a szegénység minősítésére vonatkozó fogalmaim, sokáig nem gondoltam arra sem, hogy a helynek vagy a környéknek bármiféle jelentősége lenne egy városban. Mire pedig megérthettem volna az összefüggést szülővárosom települési szerkezete, szociális struktúrája és építészete között, olyan léptékű lett a szociális átrendeződés, hogy ezek a hagyományos fogalmak tulajdonképpen elveszítették a jelentésüket. Nem maradt előkelő vagy gazdag városnegyed, s az ilyesmit jelölő fogalmak is alámerültek a feledésbe.
Arról persze nagyon pontos fogalmaim voltak, hogy mi nem illendő. A jómodor fogalmai furcsa módon jóval tovább kitartottak, mint a polgári létezés szociális minősítésének fogalmai. A bon ton mibenlétéről mindenesetre nem ítélhettem magam, arról viszont szabadon dönthettem, hogy mi előkelő. Mintha jobb híján rám lenne bízva a döntés, s úgy is viselkedtem, mint egy döntőbíró. Az illendőség ezzel szemben drákói szigorral párosult és mértani előírásokból állt. Mindenáron el kellett kerülni bizonyos dolgokat, míg más előírásokat akkor is betartani, ha cigánygyerekek potyognak az égből.
Az előkelőség dolgában elég volt mérlegelni, semmiféle tiltás nem akadályozta a döntésemet. Anyám húga például nem lakott nálunk rosszabb körülmények között abban a belső kertekre néző, levegős és napfényes, végeláthatatlanul nagy lakásban, a fáktól mindig árnyas Damjanich utcában, ahol nemcsak szoba nyílt szobából, hanem furcsa módon a padlóig értek le az ablakok, a franciaablakok. Ez is nagyon előkelő volt, hogy ezek franciák. Kinn az utcán villamosok közlekedtek. Mégis elég világos volt előttem, hogy mi ugyan vidékies visszavonultságban és csöndben élünk a Stefánián a nagyszüleimmel, s ha úgy hozza a szükség, akkor csupán taxival tudunk bejutni a városba, de talán épp ezért mi vagyunk a kivételesebbek. A sárga villamos az én szememben sokáig előkelőbb volt, mint a taxi. Viszont a mi vidékies és visszavonult életünk előkelőbb, mint a zajos városi. Ami azt jelentette, hogy olykor a hátrányok tesznek valakit előkelővé, nem az előnyök. Vagy fordítva, ha az ember előkelő óhajt maradni, akkor nem tanácsos mindenben az előnyöst keresnie. Meg az sem biztos, hogy ami ma előnytelen, holnap nem lesz-e mindennél előnyösebb. Ez nagyon fontos szabály volt, hiába is nem mérlegelte senki hangosan. Az embernek két-három lépéssel előbbre kellett látnia az orránál, hogy megítélhesse a saját pozícióját. Volt valamilyen titkos útmutatás, amelynek a segítségével nemcsak az előkelőség puszta tényét, hanem a mértékét vagy a hőfokát is meg lehetett állapítani. Ami nem a szobák számához, nem a tárgyakhoz vagy az épület állagához kapcsolódott.
Nínó a Teréz körúton szellemileg igen előkelő helyen állt a családi hierarchiában, míg Irén a Damjanich utcában, úgymond a lénye szerint előkelő helyen, mert ő a szépségével sajnos mindenkit elragad, de a férje miatt mégsem számított az igazi előkelőségek közé. Ez a férfi híresen gazdag volt, állandóan erről beszéltek, mert valahogy a gazdagságát nem tudta sem megszokni, sem tartósítani, közönséges volt, egy bárdolatlan ember. Szőrös ujjain több köves gyűrűt és egy különösen csúnya pecsétgyűrűt viselt, amitől nagyon féltek a lányai. Szájon verte őket vele. Ezek sem voltak kevésbé neveletlenek, bár róluk sem lehetett volna azt mondani, hogy ne lettek volna előkelő lények. A nagyanyám azt mondta, hogy Irén nagynéném nem figyelt a neveltetésükre sem. Nem lehetett volna pontosan megmondani, hogy Irén nagynéném mire figyelt. Szeszélyesen váltogatta figyelme tárgyait, s így a környezetében minden mozgott és változott. Lakásukban oly nagy volt a felfordulás, mintha éppen költözni készülnének vagy még nem pakoltak volna ki. Valahol mindig bömbölt egy rádió, volt belőle több, ami a gramofonhallgatásban, a fütyörészésben vagy a hegedülésben nem zavarta a lányokat. Nagyanyám inkább nem húzta le a kesztyűjét, s mindig úgy intézkedett, hogy lenn várja a taxija, köszöni, igen kedves, csak egy szempillantásig marad.
Anyámat gondoltam a legelőkelőbbnek, mert ő volt közülünk az egyetlen, aki mindenkit bátran elárult, elment, az egész családot elárulta, még engem is szó nélkül elhagyott. Alig maradtak róla emlékeim. Inkább csak mondatok, amelyeket a jelenlétemben úgy suttogtak el a többiek, hogy ne értsem. Vele kapcsolatban a valóságos emlékképeket így aztán nem tudtam elválasztani a vágyaimtól és a fantáziámtól. Nemhogy Párizsban lakott, mert ez igazán nem lett volna lényéhez illőn kivételes, hanem Párizstól egy kőhajításnyira a vincennes-i erdőben, s nemhogy egy tóra nézett volna szobájának ablaka, hanem a tó túlsó oldalán az egykori francia királyok várkastélyára, s ezt látta szobájának franciaablakából. Tudtam, hogy ezeket a királyokat lefejezték, azt is tudtam, hogy az anyámnak nincsen semmije, de semmije. Rettenettel telve mondták róla, hogy vagyontalanul él ott, és a bizonyos nőn kívül nincs többé senkije, senkije. Úgy képzeltem el, hogy még mindig ugyanazt a fehér vászonruhát viseli a piros bőrövvel, amelyben az utolsó vonattal megszökött. Nyár volt akkor, nagyon meleg nyár. Tudtam, hogy piros volt a cipője és a táskája. A bizonyos nő, akivel elment, a Világifjúsági Találkozóra jött Budapestre. Ezeknek a dolgoknak megértettem a lényegét, hiába titkolták előlem, hogy a nő miatt szökött meg, és ennek a nőnek a házában él a vincennes-i erdő szélén.
A véletlenül fölfogott, olykor félre is értelmezett szavakból mindenesetre kialakítottam róla egy képet, amelyen nem lehetett semmi nem előkelő. Kíméletlen anya volt, nem méltó rá, hogy az édesanyámnak nevezzem, ezt azonban soha senkinek nem hittem el. Előkelőségben és szigorban a zongoratanárnőmre hasonlított. Azt is mondták, ne is gondolj rá, igazán nem érdemes. Valakivel ebben a szigorú előkelőségben él a messzi és vonzó idegenben. Mondták, hogy ez egy erkölcsi fertő. Amiről nem juthatott más az eszembe, mint egy pocsolya, amint dagonyáznak benne a disznók, az élvezettől röfögnek. Máskor úgy képzeltem el az előkelőséget, mint a zongoratanárnőm méltósággal viselt bénaságát, ő igazán soha nem panaszkodott. Vagy a végzet fenyegető műveként képzeltem el, amely haragjával engem is el fog érni, és egy szép napon le fog sújtani.
Ismételgettek velük kapcsolatban egy igen szép szót, amit szintén nem sikerült se megértenem, se megjegyeznem. Ez épp olyan volt, mint a félemelet. Csak jóval később jöttem rá, hogy hiszen ezt a szót én már korábbról ismerem, persze, hogy félemeletet jelent a mezzanin. Ha a szép szó elér és megérint, akkor magam is olyan előkelő leszek tőle, mint ő vagy a bizonyos nő, aki orvosnő volt. Kuncogtak hozzá a nők, felvihogtak, amikor valakivel kapcsolatban a szájukra vették, alig tudták elfojtani a sikongásokat. Holott a szó csupán annyit jelenthetett, hogy kóros eset, a többiektől különböző, amit ez az orvosnő gyógyított. Vagy azért kapta volna meg, mert bennünket a bizonyos nő miatt elhagyott. Nem értettem, hogy erkölcsileg miért lenne feddhető, ha egyszer a betegsége miatt kellett megtennie. Meg honnan tudhatta volna előre, hogy néhány hét múltán elhurcolják az apámat, és akkor tényleg egyedül maradok. Amikor megtette, nem láthatta előre, s amikor már belátta, akkor nem jöhetett vissza betegen, hogy engem elvigyen.
Magára a szóra, hiába hangzott olyan szépen, a ragály és a betegség annyira ráragadt, hogy félelmemben sem tudtam volna megjegyezni. Eltűnt anyámtól mégsem tudtam megtagadni borzongó vonzalmamat. Amivel csak lehetett, mentegettem, mert szomjúhoztam rá, hogy bármilyen anyám legyen. Olykor elképzeltem, mi lett volna, ha minden nem így történik, ahogy elmesélik, hanem ugyanúgy nem történik semmi, mint minden más családban. Beléborzadt a testem. Sírtam a boldogság puszta gondolatától, hogy még egyiküket sem veszítettem el, nagyon sokat sírtam, de mindig titokban. Szerettem volna, ha egy szép napon visszajön, s még azt sem bántam volna, ha ezért a tettért őt is letartóztatják és elviszik. Úgyis mindig belázasodtam ettől az állandó borzongástól. Ahogy az apámat kerestem az utcákon, és váratlanul föl is fedeztem. Ismeretlen férfiak után eredtem a Teréz körúton, elébük kerültem, hátha fölismernek.
Akkor éreztem igazán, hogy vele vagyok, az anyámé vagyok, senki nem tud eltépni tőle, amikor a nagyanyám büntetésből kizárt a délszaki növényekkel zsúfolt télikertbe, ahol a nedves föld illatától nehezebben vette az ember a lélegzetet. Meg tudtam állni, hogy ne sírjak a büntetés miatt, de aztán be is lázasodtam. A sírás az anyám hiányához tartozott, és a legmélyebb titkomnak kellett maradnia. Ennél a vonzalomnál nagyobb titkom egészen addig nem volt, amíg ebben a Dembinszky utcai házban a Weisz Ilonka miatt tényleg el nem ért a végzet.
El nem tudtam képzelni, hogy mennyi idő telt el.
Még arra is nehéz volt visszaemlékeznem, hogy mióta mennyi telhetett volna el.
A Terézvárosi templom harangszava volt az utolsó viszonyítási pont, este nyolc. Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor jöttem föl ezen a hat kikoptatott lépcsőn, s nem gyerekként állok-e a lakók névjegyzéke előtt. Pálóczky nem volt többé, de az első emeleten változatlanul megtaláltam a zongoratanárnőt, vagy legalábbis a neve megmaradt a névjegyzéken. A harmadikon pedig ott állt Weiszék neve, s akkor Weisz Ilonka bármelyik pillanatban megjelenhetett.
A hozzám hasonló fiatal emberek azokban az években azzal a kérdéssel bajmolódtak, hogy van-e értelme és célja az életüknek, s mit kell tenniük, hogy a tökéletes kilátástalanságnak valamicske értelmet adjanak.
Engem inkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy nem valamilyen sajátos érzéki csalódás-e az életem.
Úgy tűnik, mintha léteznék, holott valójában nem voltam, nem vagyok, s csupán akkor leszek, ha megölöm magam.
Még egyszer megnéztem az órám, már csak zavarában is megteszi az ember, holott ilyenkor semmit nem lát.
Mintha a mutatók állása és a számok alapján nagyobb biztonsággal tudnék a kérdésben dönteni, hogy a jó óra, amelynek az esti harangszó óta el kellett telnie, vajon tényleg eltelt-e reálisan. Nem tudtam eldönteni, hogy az órából mennyit töltöttem itt, nem volt mihez viszonyítanom. Mint egy mentőötlet, eszembe jutott, hogy az utcán azóta kétszer haladt el a busz. Az elme rögzíti, az ember füle az ilyesmit vissza véli hallani. Arról azonban megint csak nem tudtam dönteni, hogy tényleg elment-e kétszer, vagy csak önnön megnyugtatásomra gondolom, s ha elment, akkor ez most az idő szempontjából mit jelent.
Az elmém mindent apró darabokra szétszedett, de örökösen magamra hagyott az összefüggéstelen részletekkel. Valami történik vagy történt a világban, amit az összefüggések ismerete nélkül nem érthetek.
Mintha az indulatokat és az érzelmeket nem követné az értékelő értelem, s így olyan időket hagynék magam mögött, amelyeknek se a tartamáról, se a tartalmáról nem tud elszámolni az emlékezet.
Nem azért volt így, mintha kihagyott volna az emlékezetem. Vagy éppenséggel eszembe jutott volna ez vagy az. Nem hagyott ki, nem jutott eszembe semmi, hanem egyszerre minden az eszemben volt. Minden összefüggéstelenül együtt állt. Ennek nem lehetett bemérni az idejét, se kimérni. Túl sok volt, és túlságosan ijesztő egy olyan múltban állni, amely minden ízében jelen.
Alighogy észleltem, akárha megsejteném, hogy az életemben körülbelül mi mihez kapcsolódik, miből nem következik semmi, forrón az arcomba lövelltek az indulatok bénító vérhullámai. Harag és gyűlölet, amit irántuk éreztem. A félelem, amit magam miatt. Vay Klára. A nevük tényleg ott állt a táblán. Hetés Simon József. A zongoratanárnő fölött az utcai lakásban, a másodikon. És akkor most már nemcsak a családi nevüket tudtam, de azt is, hogy a nő hazudott. Nincsenek összeházasodva, ezt is tudom. Mintha egyetlen pillanatra merültem volna fel, s az időtlenség majd azonnal visszavesz. Nemcsak az önféltéssel, hanem az irántuk táplált haraggal is visszatartottam még magam. Amióta itt állok félúton a lakásuk és a kocsijuk között, fél óra biztosan eltelt, lehet, hogy csak húsz perc.
Jól tudtam, miért nem jönnek vissza, és ez volt a fontosabb.
Micsoda kötöznivaló barom vagyok.
S mintha képes lennék elhessegetni a képet, nem akartam magam előtt látni, hogy mit csinálnak. Láttam a fürdőszoba félig nyitott ajtaját, akárha belesnék, láttam őket a mosdónak feszülve a fürdőszobában. Klára teste rövid, fekete kombinéban világított. Az ember végül is sok mindent észlel, amit soha, esetleg később ér fel ésszel. Megértettem végre a férfi szemérmetlen és kihívó szemvillanását a nedvesen fénylő kocsitető felett. A mélyre rejtett gúnytól összefutó száraz ráncokat.
Tudta, miért megy.
Úgy nyögtek és vonyítottak egymástól, mint a Margitszigeten a férfiak.
Én meg őrizzem közben a kocsiját, mint egy kutya.
Úgy éreztem magam, mint akit leölnek. A szívem a torkomban dobogott az elképzeléstől, fulladoztam. Akkor is el kell mennem, ha csupán a féltékenység tréfál meg, ha csak vádaskodom. Gyorsabb lett a lélegzetem, súlyosabb. Az indulat vitt át a sötét kapualjon, kirohantam a házból.
Az arcomba vágó szélben azonnal megálltam.
Mert akkor meg a ház bensejéből mégis valamilyen zajokat lehetett hallani.
Ajtócsapódást, az udvar mélyéről visszhangozó férfihangot, női cipők gyors kopogását. És ha így van, akkor a féltékeny képzelet játszik velem, és nem is történt semmi a fürdőszobában.
Aztán a csönd, majd ismét egy ajtócsapódás hallatszott.
Teltek a percek, mégse jöttek.
S mindez a legjobb meggyőződésem ellenére arra késztetett, hogy mint egy besurranó tolvaj, mint egy merénylő, mint egy ócska kis kéjleső, legalább a sötét kapualjba visszalépjek. Fülelve álljak a hidegen bűzlő szemetesedények között. Ne menjek el, mégse menjek el. A bűz és a hideg egyáltalán nem volt valószínűtlen. Inkább a fennálló világrend egyetlen bizonyítéka e pillanatban. Hanem teljességgel hihetetlen, hogy megint idáig süllyedtem, és nincsen vége a süllyedésnek, hiszen mindennek én magam teszem ki önmagam. Holott erre senki nem kényszerít, mégsem szabad elhatározás. A test ereje arcátlanul téteti meg velem ezeket a dolgokat, osontam. Az volt az egyetlen élvezet benne, hogy e kényszernek szemérmetlenül engedelmeskedve alávalónak nevezhettem önmagam. Talán életemben először vettem tudomásul, hogy a fizikai létemnek se az erkölcsi elképzeléseimhez, se a neveltetésemhez nincs köze.
Miközben a lépcsőház hámló falához tapadva osontam a sötétben fölfelé, minden tagom és minden belső szervem finoman reszketett a szégyentől.
Hogy minderre képes vagyok.
Nem akartam leküzdeni, holott nem tudtam elképzelni egy ilyen életet.
Ki akartam elégíteni a testemet ebben az ismerős és néma házban.
A szélben rohanó fellegeket tán valamennyire átvilágította a holdfény, vagy a város sápadt visszfénye derengett az égen. Tényleg nem tudtam, mit teszek. Az udvar kútja mindenesetre kéken világított. Annak azért örültem, hogy a cipőmnek gumitalpa van, s így minden léptem nesztelen.
Az első emelet nyitott folyosóján egy pillanatra megálltam. Ismeretlen árnyékokat vetett a vasrács a mintás kövezetre. Gyerekkoromban ilyen késői órán persze soha nem jártam itt. Legfeljebb téli délutánokon, mikor a levegő lassan elsötétedik, de a sárga falak világítanak. Valamilyen bizonyosságot akartam, bármiről, vagy rájuk csöngetni, bármit csinálni, csak ne érezzem a tehetetlenségemet. Fölrohanni a harmadikra, átvetni a korláton magam, hallani a puffanásomat, az ordítozásokat, a sikoltozásokat, és a holdfénytől kivilágított sárga kerámián befejezni.
Semmi nem moccant a sötét házban.
Az utolsó lépcsőfokon azért megálltam, a hideg falnak döntöttem a vállamat. Az utcáról sem szűrődött be zaj. A szél ugyan tovább zúgott a tetőkön, néha keményen megpendített egy cserepet, egy ereszcsatornát.
Ugrásra készen várakoztam.
A lépcsőtől balra, az első lakás volt. Ha valaki jönne végig az előszobájukon, biztosan hallanám. A lélegzetvételem mérte a várakozás üres perceit. Ismét be kellett néznem a fürdőszoba félig nyitva hagyott ajtaján, s amit ott láttam, attól a zsigereimben megalvadt a kéj. Nem tudtam nem menni utána.
A félelemtől és a fájdalomtól minduntalan elállt a lélegzetem, mégis ott álltam a bejárati ajtó mintás üvege előtt.
A hosszú előszobában sötét volt, a konyhában is sötét volt. Láthattam, a fürdőszobának nincsen félig nyitva az ajtaja. Semmiféle mozgást nem lehetett kihallani.
Lakásuk nem különbözött a zongoratanárnő lakásától. Szemközt a nagyobbik szoba tejüvegkazettás ajtaja, melyre csupán a belső, a kisebbik szobából vetődött ki némi fény. Vagy ki tudja, talán az utca fényei, ezt nem tudtam eldönteni.
Akkor meg ott csinálják, benn a szobában.
Most már nem is szégyenkeztem.
A mintás üvegen a lélegzetemtől pára gyűlt.
Mintha a levegőben érezném a nő illatát, ami miatt eljöttem idáig, és amitől egyre mélyebbre süllyedek. Az erőfeszítéstől, hogy mégse csöngessek be, a rettegéstől, hogy ne törjem rájuk a lakásuk ajtaját, annyira elgyöngültem, vagy attól lett ködös az agyam, hogy a nadrágomban a faszom felágaskodott.
Másra nem telt, valósággal visszatántorogtam az első emeleti lépcsőfordulóra, ennyi maradt a józan eszemből. De a fájdalomig megkeményedett, ami akadályozott a járásban.