Jelentés a grünewaldi évről

Sok mindent elhatároztam, és mi mindent el nem határoz az ember. Mit kell majd elvégeznem abban az esztendőben, amit a berlini Wissenschaftskollegban fogok eltölteni.
Isten segedelmével, s legnagyobb szerencsémre, nem sikerült mindent végrehajtanom.
Mindenekelőtt a Párhuzamos történetek című regényen folytatni a munkát. Mindent úgy csinálni, ahogy otthon is teszem, ahol mindig a délelőtti órákban dolgozom. Ezek a délelőtti órák számomra a legfontosabbak. A reggelizés minden reggel elmarad, reggeli csevegés sincs. Felkelés után egy nagy bögre kávéval menni az asztalomhoz. Minden más ügyet kizárni. Nincsenek telefonok, nincsenek találkozások, hírek sincsenek, ilyenkor egyetlen hangos szó ne essen.
Ez szigorúnak és tébolyodottnak tűnik, s az is. A rendszeresség kelleméhez, amit a prózaírás megkíván, nem tudtam másként hozzáférkőzni az elmúlt évtizedekben.
Grunewaldi dolgozószobám berendezése minden minimalista igényességemnek megfelelt. Toronyszoba, ahonnan mesés juharok és fenyők csúcsára látni. Munka közben a fészekrakástól a fiókák szárnyrakeléséig alaposan megfigyelhettem a szarkák megrendítő, titkos és komplikált családi életét. Megfigyeléseimet a közös ebédnél folyamatosan megoszthattam a fiatal amerikai ornitológussal, Tecumseh Fitchcsel, s azt is megtanultam tőle, hogy mit kell megfigyelnem. Tecumseh családjában már a szépapának indián nevet adtak a szülei, s azóta az elsőszülött fiúknak ugyanígy angol nevet adnak a velük barátságban élő indián családban. Az ablak alatt, egymástól némi távolságra elhelyezve, két egyszerű bakra felfektetett fatábla lett az íróasztalom, amolyan hatalmas rajzasztalok. Az egyik asztalon a jegyzeteimet terítettem szét, még soha ekkora asztalon, még soha ilyen átlátható rendben, a másikra került az írógépem és a Wissenschaftskolleg komputere, amely magyar nyelvű szövegszerkesztésre volt ugyan beállítva, de minduntalan a saját feje után ment, s hol angolra, hol németre állította vissza önmagát, olykor pedig egészen sajátos módon keverte a három nyelvet.
Kézzel írok, aztán gépelem, kézzel javítom a szöveget, megint legépelem, addig javítom és gépelem, amíg minden tiszta nem lesz, s amikor már minden készen áll rá, hogy az utolsó szerkesztési munkákat is el lehessen végezni rajta, akkor kerül rá a komputerre. Irodalmi szövegek, amelyeket eleve komputerbe írtak, igen rendezettnek látszanak, ám sajátos módon meg is ragadnak saját rendezettségük felszínén.
Amivel nem akarom feltétlenül azt mondani, hogy az írás kézműves munka lenne.
A kívánatos rendszerességet persze megzavarták a remek ebédek, a különböző tudományos témákról folytatott felzaklató asztali beszélgetések, s még ennél is alaposabban a keddi tudományos ülésszakok. A közös ebédek miatt meg kellett volna kurtítanom a munkaidőmet, keddenként pedig akár hozzá se kezdj. Jóval korábban keltem, hogy kilegyen a munkaidőm, de soha nem sikerült korábban lefeküdnöm. A keddi kollokviumokról sem szerettem volna lemondani. A kollegiálisan körültekintő bemutatások és az előadások személyre szabott minősége, az olykor igen heves, alig moderálható viták, s a mindezeket követő ünnepélyesebb ebédek minden alkalommal lenyűgöztek a biztos rítusukkal. Ha korábban nem is, de novemberben, amikor Saját halál című könyvem került terítékre, minden csodálatom és kíváncsiságom ellenére világossá vált, hogy az úgynevezett igazat és az úgynevezett szépet tényleg micsoda áthidalhatatlan szakadék választja el. Saját nyelvem csikorgott a tudományos gépezetben. A felolvasás után, mikor is Bettina Schöne-Seifert orvosfilozófussal és Christoph Markschies teológussal a meghalásról és a halálról vitáztam, igen egyedül maradtam itt. Hiába volt a kölcsönös kímélet és a jóindulat. Eszközök, módszertan, nyelvhasználat, hirtelen minden, de minden élesen különbözött.
Anélkül, hogy hivatásom rendi törvényeinek ne fordítanék hátat, a legjobb szándékkal sem léphetek ki az énből, mely minden bizonnyal a sajátom. A tudomány számára viszont felettébb gyanús minőség marad ez a saját én a saját életével és a saját halálával. A gyanakvás végül is szükségszerű, jogos, nem a tudós személyes elhatározásából következik. Miként is képesek a dolgot megoldani, a tudományukat a személyükről leválasztani. Milyen minőségű tudás vagy tudomány származik e szigorú elválasztásból, micsoda torzítás, illetve a torzításoknak micsoda rendszere és hagyománya, s ez miként hat viszsza a szerves világ életére. Nem kisebb horderejű kérdés, mint az angyali tudományban a hit természetét illető, hogy ugyanis létezik-e egyáltalán hit avagy nem lenne-e helyesebb csupán a hitre való törekvésről beszélni. Hiába egy tudós személyes szerénysége, ha egyszer folyamatosan olyan dolgokat állít, amelyek el sem férnek egy személyben.
Ha nem a módszereimet vagy a gondolkodásomat, akkor legalább a napirendemet meg kellett változtatnom. Keddenként betegesen korán kelni, hogy a tudományos tanácskozások ne veszélyeztessék a munkát, és választ kereshessek a kérdéseimre is.
Maga mégiscsak fellow itt, mondta egyszer nevetve és szemrehányón a francia állami adminisztráció történetének nagyszerű kutatója, Eric Brian. Mármint, hogy én is tagja lennék ennek a tudományos társaságnak. Észrevette, hogy a nagy konferenciateremben nem ülök be a konferenciázók szép, zárt, szigorú, kultikus négyszögébe. Mulatságos volt látni, hogy egy francia történész szemében miként válik az egyenlőség problémájává az én legszemélyesebb kérdésem. Hol a helyem köztetek. Mintha a republikánus tradíció nevében tiltakozna viselkedésem ellen. Számomra ez nem az egyenlőség kérdése volt, hanem a szakmai etika kérdése. Minden kedden inkább mögöttük ültem le, megfigyelőként, a tudományos személyzet tagjai, a meghívottak, az izgatott férjek és feleségek között, habár közel sem részvétlenül.
Udvariatlan is lett volna őket a saját szakmai kétségeimmel és fenntartásaimmal nyaggatni vagy éppen megrémiszteni.
Éjfél körül aztán gyakran megint csak lejöttem a toronyból, vettem a rozoga biciklimet, és átkerekeztem a könyvtárba. A Koenigssee és a Herthasee között ilyenkor a nedves levegőt erősen áthatja az iszap és a tölgyek illata. Az sem volt kevésbé izgalmas, amikor koncertről vagy színházból jövet kiszálltam az Erdener utcánál, hogy a kézikönyvekkel gazdagon kibélelt Fehér Villában valaminek gyorsan utánalapozzak vagy valamilyen kevéssé érdekes adatot sürgősen megkeressek. Bődületes öröm volt, hogy akár éjszaka enyém a könyvtár. Őrületes dolgoknak mentem utána, olyan adatoknak, amelyek ismeretére valószínűleg soha nem lesz szükségem. Ebben az órában soha nem találkoztam itt senkivel. Egyszer egy néma éjjeliőrrel. Vagy mégis. Yehuda Elkanával kétszer is találkoztam a lépcsőházban, egyszer a feleségével érkezett, és fenn a szobájában ittunk még egy jó pohár bort. Egyszer pedig mentemben egy ismeretlen nővel botlottunk egymásba, akit alaposan megrémisztettem. Bizonyára valamelyik alagsori vendégszobában lakott.
Abban az évben Grunewaldban éppen azon voltam, hogy Párhuzamos történetek című regényem második kötetét úgymond lezárjam. Kínos és körülményes folyamatnak bizonyult. Az átmenetileg véglegesített szövegtömegben egy csomó olyan tény, feltételezés és adat maradt, amit ebben a gazdag és igen áttekinthetően elrendezett könyvtárban kényelmesen ellenőrizhettem. Eredeti terveim szerint bizonyos történeti és filozófiai összefüggéseknek is utána kellett volna mennem, s a könyvben tárgyalt korszakokat illetőn feltárni bizonyos építészetre, divatra és kriminalisztikára vonatkozó tényeket. Ezeknek az anyagoknak úgymond az lenne a dolguk egy regényben, hogy ne tolakodjanak, maradjanak a háttérben, szerényen, meg se szólaljanak, valójában azonban tartószerkezetet adjanak a könyvnek.
Ahogy múlnak az írással eltöltött évek, immár négy évtized, számomra a szöveg néma poétikai struktúrája majdhogynem fontosabb lesz, mint a hősei vagy a cselekménye.
Kriminológiára azonban sajnos nem nagyon jutott időm. Néhány fontos krimináltechnikai kézikönyvnek a nyomára jutottam, ezeket egy internetes antikváriumban gyorsan meg is vásároltam, hogy aztán majd hazaküldjem. A náci divatra és a náci építészetre sem jutott elég az időmből, de ezeken a témákon legalább keresztben átfutottam, le is másoltam néhány bődületes kiadványt, néhány rettenetes képeskönyvet és dokumentumot. Mint a hörcsög, amint mindent szépen begyűjt a hosszúnak ígérkező télre.
A hatvanas években jobbára mindent elolvastam már, ami a náci Németországról és a koncentrációs táborokról akkoriban otthon hozzáférhető volt. Sokat nem értettem meg az egész történetből. A hetvenes években szépen visszafaroltam a weimari köztársaság történetébe, majd még tovább a német századfordulóra, kis irodalmi kirándulásokat tettem a német középkorba, Wagnernek hála, a német őstörténetbe is. Így sem lehetett jóval többet megérteni. Mintegy tíz éve aztán megint csak a soáról vagy a holokausztról olvasok. Szcenikusan alig lesz jelen belőle valami a könyvben, de a könyv legbensőbb körét, a történeti és a személyes következményeivel együtt, alaposan kijelölte.
Amikor szeptemberben az összes papírjaimmal megérkeztem a csontig kiszáradt Berlinbe, ahhoz már valószínűleg elég részletezettek voltak az ismereteim és elég határozottak a kérdéseim, hogy a két könyvtáros, Gudrun Rein és Gesine Bottomley segítségével szinte azonnal rábukkanjak a tudásnak egy olyan kis lüktető erecskéjére, magyarán olyan könyvekre és dokumentumokra leljek, amelyek aztán valósággal ontják nekem a kívánatos anyagot.
A téma komorsága nem engedi, hogy a kutató szerencséjéről beszéljek. Minden eddiginél nyomasztóbb olvasmányok voltak, a felismerések túl kemények. Mint a colstok, hat hosszú hétre a szó fizikai és lelki értelmében a legszabályosabban összecsuklottam.
Nappal és éjszaka egyedül egy lakásban, lázasan és legyöngülten. Közben fölfedeztem a falon a fényeket, néztem, fényképeztem őket. Néha jött az oxfordi közgazdász, a svájci születésű, spanyol anyanyelvű Walter Mattli a figyelmesen megpakolt, reciklikálható zacskóival, hozott répát, krumplit, salátát, narancsot, citromot és almát, kizárólag ökológiailag ellenőrizett termékeket. Ezen nagyokat nevettünk, a világ szent gyanútlanságán nevettünk. Nem beszélve arról, hogy betegen ennyi mindent meg sem tudtam volna enni az egészségem érdekében. Néhány ténylegesen pocsék délelőttől eltekintve, írtam tovább. A nap további óráiban nyomasztó és valójában igen egyhangú olvasmányaimba merültem az ágyban.
Egyszer az éjszaka legmélyén egy róka egyhangú vonyítása riasztott fel. Ez volt az év leghidegebb éjszakája. A kései órában már Isabel Mundry ablaka mögött is sötét volt. Az eltévedt róka a fenékig befagyott tó jegén ordított. Remélem akadt tudós, aki a vonyításra és ordításra szintén fölriadt.
A kitelt hold a behavazott tetők felett lüktetett.
Ha az ablaknál állva sokáig fülelt az ember, akkor egy idő után valahonnan a sötét Grunewald mélyéről hallhatta a másik róka válaszát.