Kalandozás a bizalom forrásvidékeinVadkapitalizmus versus premodern restauráció

Furcsa egy dolognak kell lennie, ami egyformán fontos a szerelmeseknek, a kormányoknak és az üzletfeleknek.

Amikor távolról pillantunk rá, akkor olyan tüneménynek látjuk, ami nem csak az emberek, hanem az állatok életében is hangsúlyos szerepet játszik, s nem csak a létével, hanem a hiányával. Mi több, állatok és emberek nem csak bizalommal vagy bizalmatlansággal vannak egymás vagy az univerzum iránt, hanem olyan drámai helyzetet tudnak teremteni, amelyben szabadon működik két csodás képességük, a mimézis és a mimikri. El tudják oszlatni mások bizalmatlanságát. Fel tudják kelteni mások bizalmát. Vissza tudnak élni mások bizalmával. Élni tudnak a bizalom látszatával. Felülnek a bizalom látszatának. Bizalmat nyerni, bizalmat veszíteni vagy szándékosan visszaélni a bizalommal, minden élőlény pszichikus működésének napi tapasztalata, csinálja és elszenvedi. Óvatosságáról senki nem tud mások érdekében lemondani. Legnagyobb szégyenükre még a szerelmesek sem. Az éberséget kis találékonysággal mégis ki lehet játszani. Az olykor igen hosszan és körülményesen előkészített drámákban, amelyek a realitás és a fantázia, a látszat és a valóság homályos határterületén operálnak és a hatalmi konstelláció lassú vagy rajtaütésszerű átrendezéséhez vezetnek, a bizalomból csapda lesz, amely akár a másik élőlény életét elnyeli, illetve előny, nyereség, vagyon, tőke, mi több, szellemi és érzéki élvezet - nem is feltétlenül egyoldalú. A megtévesztő pszichikus gesztusok parádés sorozatát a népmesékből furfangként ismerjük. Áfiumát az esti mesével csepegtetjük gyermekeink fülébe.

A teremtésben persze nem nagyon elképzelhető olyan nyereség, amelynek a másik oldalán ne állna veszteség, olyan siker, amely mögött ne a felsülések és csődök sorozata állna. Örömükben és izgalmukban a bűnözők a tett elkövetésének pillanatában spontán bevizelnek vagy spontán defekálnak, írja dr. Schranz királyi törvényszéki és kórbonctani szakértő. Az elmés vagy furfangos cselekményhez szükséges disszimuláció visszaüt. Ami a hivatali vagy üzleti hétköznapokban sincs másként. Az illem kedvéért úgy kell tennem, mintha nem élvezném mások csődjét, kudarcát, bukását, akár halálát, úgy kell csinálnom, mintha mások sikere és gyarapodása láttán nem emésztene a fekete irigység, saját sikerem nem dagasztaná a keblemet, ami jelentős testi feszültséget támaszt, a feszültséget valamiként le kell vezetni, ha tartósan nem vezetem le, akkor a szervezetem vezeti le, megbetegszem.

A realitáshoz képest a disszimuláció is szimuláció. Mindkettő az önvédelmi és a hatalmi látszatteremtés fegyvere, bár kétségtelen, hogy igen különböző fegyverek.

A népmesei furfang és az esti meseként elfogyasztott kriminalisztikai elmésség hatása és szerepe persze lokális. Amikor a görög mitológia az isteneket azon furfangokkal és kriminális elmésségekkel ajándékozza meg, amelyekkel az állatok és az emberek is rendelkeznek, akkor univerzális dimenzióba emeli a bizalom fenoménját. Zeusz bizalmával többen visszaélnek, először is nővére és házastársa, a tehénszemű Héra, de maga Zeusz is visszaél mások bizalmával, amikor az alakváltás emberi szükségét, képességét s főleg fantáziáit követve kakukká vagy hattyúvá változik, hogy fondorlatosan magáévá tegye Lédát, Hérát s így tovább, avagy méztől ittas álmában lekötözze és megölje Kronoszt, a saját isteni édesatyját. Mi több, a halhatatlan isteneket nem csak a halhatatlan istenek, hanem halandók is képesek lépre csalni. Amivel a mitológia nem mond kevesebbet, mint hogy a mimikri és a mimézis készsége és szándéka magasabb polcon áll az istenek vagy az emberek szándékánál. Előbb van az animális, aztán a humánus. De akár animális, akár humánus szándékot követ valaki, bizalmi kapacitása furcsa módon mindig jóval vaskosabb, terjedelmesebb, mint a bizalmi válságtól való félelme és tartózkodása. Ha nem így lenne, alig valaki vállalná a kutatás, a kísérletezés, az utazás vagy az üzletelés kockázatát.

A bizalom eredendő, állandó, ősi, minden bizonnyal anyához és gondoskodáshoz kötődő és minden emlős egyedre jellemző. Az emlős lények saját bizalmi kapacitásuk kiszolgáltatottjai. A bizalom megszerzésére, kijátszására, a kockázat élvezetére vonatkozó játékos hajlamuk és felfogóképességük karakterük része, tulajdonságaik rendszerében él, bizalmatlanságukkal ellenben neveltetésüket követik, az elődök tapasztalatát, nem konkrét tudást, absztrakciót. Nem is mindenki egyformán furfangos, s mindenkinek van ugyan hajlama szimulációra és disszimulációra, mimézisre és mimikrire, de erre vonatkozó gátoltságának vagy felszabadultságának mértéke szerint különbözőképpen megtévesztő vagy megtéveszthető. Ami jelentős embertani felismerés és állítás. A mindenek ellenére fenntartott bizalom a görög mitológiában vagy a hajósok elbeszéléseiben nem az egyéni képességek kiválóságára vagy hiányára vall, hanem az életerő egyetemes hatalmára. A görög mitológia sokágú és több emeletes hierarchiában helyezi el a fenomént, amikor megtanítja az embereket együtt élni a bizalomból, a bizalmatlanságból, a bizalomvesztésből vagy éppen a bizalommal való visszaélésekből származó drámai helyzetekkel.

Megnevezetlenül hagyott, mindenhatónak tekintett, egyetlen istenükkel a zsidók jó nagyot fordítanak a polifon histórián. Nagy pásztoristenüket nem lehet lépre csalni. Bizony minden szándékot ismer. Lepereg róla a mimézis minden jól ismert eszköze, nem ül fel mimikrinek. Még a legfőbb gonosztevő alakváltásai sem tévesztik meg. Nem játékos isten, az emberi sokféleségre nem kíváncsi. Ezen minőségeiben az emberektől tényleg különbözik. Az egyedülvaló isten iránt ezért nem lehetsz mással, mint bizalommal, mondják hajmeresztő logikával a zsidó főpásztorok. Mindent tud, a tényállást az állítástól, a látszatot a valóságtól, az igazságot a véleménytől mindenkinél jobban el tudja különíteni. Ha szigorúan vesszük, s miért ne vennénk szigorúan, akkor átlátási képességei szerint mégsem különbözik sokban az emberektől. Ők is csak akkor nem tudják elválasztani a látszatot a valóságtól, az igazságot a véleménytől, a tényállást az állítástól, ha valamilyen alapos érdekük miatt nem akarják. Szenzuálisan nem kevésbé mindenhatók. Önvédelmi és hatalmi ösztönük ellenben gyakran megkívánja, hogy semmit ne tudjanak, ne lássanak és ne értsenek, illetve érdekeik szerint szelektáljanak. Mintha saját tudatuk tartalmaihoz sem lenne hozzáférésük. Olyannyira nem, hogy öntudatuk nagy önvédelmi színjátékát olykor maguk is elhiszik.

A nagy zsidó pásztoristen átlát a szimuláció és a disszimuláció állatias színjátékán. Szétválasztja, követhető hierarchiába rendezi a fogalmi párokat, hogy a leghülyébb és a legálságosabb egyedek is megnevezhessék a bűneiket. Ahogy a világosságot a sötétségtől, az eget a vizektől, elválasztja a jót a rossztól, etikai szempontból katalogizálja az emberi cselekvéseket. Semmit nem kell tenni. A hierarchia magas grádicsain rendületlen bizalommal követni. Ha egyszer azt kívánom tőled, hogy áldozd fel saját fiad, akkor fel kell áldoznod. Most nem kívánom. A mindenható nem az élőáldozatot iktatja ki a gondjaira bízott nyáj életéből, közel sem, ugyan milyen kifogása lehetne ellene, ha máskor egyenesen parancsot ad a gyilkosságra, hanem a személyes érdektől vezérelt személyes furfang iránti mesés bizalom lokális teljhatalmát töri meg. Olyan etikai ítélkezésre, döntési szabadságra, jutalmazásra és büntetésre tesz népének ajánlatot, amit a cselekvés egyedüli feltételeként kizárólag ő tud ellenőrizni és fenntartani. A bizalom ez esetben az ember felettire irányul, s az ebben való hitnek kollektívnek kell lennie.

A keresztények istenében ennek az igen elvont etikai szemléletnek a jegyében sem lehet nem megbíznunk. Illetve ennek az etikai szemléletnek a jegyében kell napjában több ezerszer visszaszereznünk bizalmát. A dolgok sorrendiségén a keresztények istene sem változtat. Előbb van az animális, aztán a humánus. Előbb cselekszem, aztán vizsgálom a következményeit. A teremtéssel és a teremtettséggel szemben elkövetett animális bűnöket (legalábbis a tridenti zsinat óta) minden kereszténynek bűnvallomásban kell lajstromoznia, értsd: az ösztönösség szintjéről a tudatosság szintjére emelni. Az animális cselekvést a tudat humánus szintjén értékelni. Nem kis feladat, nem kis változás, a lelkiismeretnek és a felelősségvállalásnak a cselekvésben kell helyet szorítani, mintegy tervezni a következményeket. S még tovább. A humánusból következtetni az emberfelettire, az emberfelettiből levezetni az emberit. Hiszen a saját egyetlen fiát ő már feláldozta a mi lelki üdvösségünkért.

Eli, Eli! Lama sabaktani? A kérdés azóta is érthetetlenül kong és visszhangozik a fülekben. Amitől a bizalom univerzális kompetenciája vagy a túléléshez, a szaporodáshoz, akár a halálhoz szükséges mimikri és mimézis agressziója nem lesz kisebb vagy nem lesz nagyobb, legfeljebb a kifejezés eszközei durvulnak és finomodnak. A reneszánsz és a felvilágosodás a különböző korokból és azonos tapasztalatokból származó univerzális elképzeléseken és arányokon nem igazít. Annyi az újdonság, hogy a különböző időkből és hasonló tapasztalatokból származó nagy rendszereket egymás mellé helyezi. Visszalopja a polifóniát. Nem az egyénekét és nem a tulajdonságokét, hanem a rendszerekét, amit az emberek az egyéni tulajdonságaikból, animalitásuk és humanitásuk játékából képeztek és kultúrának neveztek el.

De megnézhetjük a fogalmat közelebbről. Magyarul a bizalom azt jelenti, hogy valamiről nincsen minden elemében alapos tudásunk, kedvező tapasztalatok alapján vagy kedvezőtlen tapasztalatok ellenére mégis ráhagyatkozunk. A magyar fogalom egyszerre áll a hit és a balhiedelem közelében. De nem feltétlenül, és nem minden nyelven van így. Franciául a bizalom fenoménját (confiance) a hűséggel, az elkötelezettséggel, a jegyességgel, sőt a hittel hozzuk kapcsolatba. A latin szó (confidentia) köztes állapotban mutatja be a tüneményt, az ígéret még nincs beváltva. Németül (Vertrauen) nincs türelmi idő, minden fenntartás nélkül, azonnal és egyenesen frigyre lépünk a szóban a fenoménnal. Nem volt mindig így. A középfelnémetben a valamivel való eljegyzettséget (vertriuwen, vertruwen) vagy elegyedést (vermählen) jelentette, Luther ilyen értelemben helyezte az ófranciához hasonlóan a hit közelébe. A német kifejezés feltételezi az előzetes etikai döntést. A magyar a szükségesség és a kényszer között helyezi el. A francia a reménység és a beteljesedés közelében. Ami a fogalomalkotás szempontjából legalább olyan esszenciális különbség a három nyelv és észjárás között, mint amikor ezek a nyelvek mondjuk a pénzhez való hozzáférés folyamatát írják le fogalommal, s akkor magyarul keresi, franciául nyeri, németül megszolgálja az ember a pénzét. A bizalomról alkotott mozgékony emberi képzetek között minden bizonnyal csak akkor tudunk rendesen eligazodni, ha nem csupán a saját nyelvünk történeti tudattartalmait véljük érteni és nem csak a lokális elbeszélést.

A pénzügyi és politikai bizalom megrendültsége nem lokális elbeszélés, az univerzálishoz azonban alig van köze. Mintha azt mondanám, az utóbbi húsz évben a kapitalizmus és a demokrácia bizalmi deficitje párhuzamosan és globálisan nagyra nőtt. A bizalmi deficit kialakulásának megértését bonyolítja, hogy a pénzügyi válság és a politikai csömör okai a régi és az új demokráciákban különbözők. Ugyanazok az antikapitalista vagy neoliberális szólamok Párizsban mást jelentenek és egészen máshová vezetnek, mint Budapesten.

Formális azonosságuknál, mintegy szótári alakjuknál fogva kell fülön csípnünk a fogalmakat, hogy világosan lássuk azokat a szinteket, amelyeken lényegi összefüggés van a különböző nyelvhasználatok között, azokat az irányokat, amelyek a jelentés különbözőségével széttartanak, illetve azokat a kölcsönösségben zajló folyamatokat, amelyekkel a régi és az új demokráciák a kölcsönös félreértések miatt egymás problémáit öntudatlanul generálják.

A régi demokráciák nyelvhasználatáról nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy disszimulatív, az új demokráciák nyelvhasználata hagyományosan szimulatív. Amennyiben a disszimuláció is szimuláció, akkor ezek egymásnak nem ellentétei. A régi demokráciákban mindenesetre nagyobb a baj, mint amennyit a szereplők a nyilvános diskurzusokban hagyományosan látni engednek, az új demokráciákban pedig közel sem akkora, mint ahogy a róla szóló közbeszéd folyamatosan állítja. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a realitás megítélésének nem egyetlen szimulatív és nem egyetlen disszimulatív formája van, hanem nyelvek és régiók szerint igen színesen változó. A disszimulációs változatok a régi demokráciákban ennek ellenére nem csak közös életstratégiát követnek, ami a külvilággal szemben úgy működik, mint a nagy kínai fal, hanem meglepő módon egyenként és egyénenként is a tudatában vannak, hogy mit művelnek a realitással. Viselkedésük és nyelvhasználatuk reflektív. Személyek és intézmények azon vannak, hogy meggyőződésük és felelősségük etikáját szétválasszák, kedélyhullámzásnak és szeszélyeknek ne engedjenek, kritikus helyzetekben őrizzék nyugalmukat, ne túlozzanak, ne lőjenek túl a célon, ne dramatizáljanak, ne veszítsék el a józan eszüket - s mindezzel mások bizalmát. Nagy logisztikai apparátusok állnak a reflektív konszenzus mögött; az urbánus életszervezés alapelvei, a nyilvántartás és az irányítás tudományosan átvilágított és jórészt egymással is egyeztetett rendszerei a koloniális uralkodás minden korábbi tapasztalatával és a hozzájuk tartozó tudományokkal, az etnográfiával, az antropológiával, a pszichológiával és a statisztikával. Mindezek mögött önálló filozófiák a maguk véglegesedett, azaz sokszorosan ellenőrzött és konfirmált anyanyelvi fogalomkincsével. A konszenzus legfeltűnőbb mimikus jele a mosoly. Ha egyszer a bizalom animális szinten minden emberi lény vagy akár minden emlős domináns sajátja, akkor a modern társadalomszervezést erre az adottságra lehet alapozni. Az antikvitásból ismerős felismerés politikai pályafutása a második világháború befejezése óta a régi demokráciákban töretlen. Embertani tartalma, módszertana, politikai karrierjének története az új demokráciákban ismeretlen. A konszenzust nem deklarációkban kell ápolni és működésben tartani, hanem minden egyes személynek minden egyes alkalommal és minden másokkal folytatott dialógusában. Dialógus nem lehet sikertelen, minimálsiker a közösen kiadott sikertelenségi nyilatkozat. A siker érdekében mindössze három műveletet kell elvégezni, definiálni, érvelni, megegyezni. A definíciós kedvnek, az érvelési kényszernek és a jövőre vonatkozó megegyezésnek a jogtudat ad keretet. Dialógusnak csak az lehet tárgya, amit a szerződések megengednek.

Az új demokráciák szimulatív nyelvhasználatát nehezebb leírni. A közkézen forgó történeti leírásoknak többnyire az a hivatásuk, hogy elfedjék vagy nagy ívben kikerüljék a történetet. A szimuláció egyénhez van kötve, titkos egyéni szándékhoz, a családi vagy törzsi érdek képviseletéhez, amely idegenkedik a reflexiótól, s ezért kívülálló számára nem is feltétlenül értelmezhető; a bizalomhoz fűződő sajátos családi vagy törzsi kötöttségével viszont sokat mond arról az illegális vagy kriminális konszenzusról, aminek a jegyében megszületett. Szimulánsok erről nem beszélnek, átlátják egymást, de egymás titkával kiadnák saját metodikai titkukat. Ha nem a történetek, hanem a fogalmak felől indulunk, akkor a kép még szövevényesebb. A szimulatív nyelvhasználatban a fogalmak azért maradnak definiálatlanok, hogy a beszélők kedvükre ápolhassák hamiskodásaik és fantazmagóriáik rendszerét, mely illegális egyéni tevékenységük fedésére szolgál. A szimulációnak úgymond a nyelvet is találékonyan nyitva kell tartania az illegális akciókra. A homály nem akadálya a kifejezésnek, hanem feltétele. Bizalmi kapacitása nélkül persze a szimuláció kultúrájában sem él meg az ember, a bizalom azonban szigorúan lokális érvényű, szelektív, időleges, szigorúan az illegális megegyezésekre vonatkozik, s ezért mindazzal, ami ezen kívül helyezkedik el, bizalmatlanul, a történetileg ismert univerzális formákkal szemben pedig regresszíven viselkedik. A disszimulatív nyelvhasználat a meggyőződéssel és a felelősséggel, a követelésekkel és a kötelezettségekkel arányos életvezetésre és életszervezésre, a szimulatív nyelvhasználat ötletességre, furfangra, találékonyságra, a minden áron való túlélésre kondicionálja az egyént. Az egyéni érdek a szimulatív nyelvhasználatban nem individuális, hanem kollektív, családi, törzsi keretben működik. A disszimulatív nyelvhasználat mögött a legális megegyezéseken alapuló és nyelvi transzparenciára törekvő életszervezés több évszázados individuális hagyománya, mentális és logisztikai kultúrája áll. A szimulatív nyelvhasználat mögött az egyéni találékonyságra méretezett, családi és törzsi kötelékbe szervezett, időleges és illegális együttműködésre épített túlélési stratégia mágikus és archaikus évezredei. Ez a több, ez a súlyosabb, az előbbi viszont jóval strukturáltabb.

Könnyű lenne azt mondani, hogy kölcsönösen nem értik meg egymást. De ez nem így van. A disszimuláció nyelvén minden további nélkül érteni lehet a szimulációt; a disszimuláció is szimuláció. Azokkal az indulatokkal teli, komor történelmi tirádákkal, kényszeres túlzásokkal és historikus hagymázakkal szemben, amelyekkel a szimulatív nyelvhasználat él, a disszimulatív nyelvhasználat közel sem védtelen, a saját konszenzusa értelmében azonban közömbösnek kell maradnia. Jogtudata inti óvatosságra. A személyesség olyan terep, ahová engedély nélkül nincs bejárás. Holott a szimulatív nyelvhasználat indulati és érzelmi megnyilvánulásai nem személyesek, kliséket és közhelyeket görgetnek. Éppen a nyelvi produkcióval tartják fedésben személyes szándékaikat. A nyelvhasználatok között bőven van félreértés, de nem kölcsönös és nem szimmetrikus. A szimulánst meghökkenti, hogy a disszimuláns tartózkodó a gondjaival szemben. A disszimuláns pedig helyesen értelmezi az érzelem vagy az indulat produkciós jellegét, de sejtelme nincs róla, hogy az egyénileg generált közhelyek és deklarációk egy illegálisan szervezett kollektív világot fednek el.

A két nyelvhasználatnak van egy olyan szintje, amelyen politikai egzisztenciájuk történetileg összefügg, és a mai napig reflektálatlanul együttműködik. A hidegháború, a békés koegzisztencia, a világrendszerek küzdelmének és versengésének rövid, de az örökkévalóságra berendezett korszakában, miközben Európa földrajzilag nagyobbik felében a sok kis egyénileg kifundált túlélési szándék spontán módon megformázta a közjó elvét ignoráló, a szolgai együttműködést szimulációval legitimáló, a családi és törzsi kötelékben szervezett, izolált, illegális, az állam kirablására szövetkezett árnyékgazdaságot, amely hosszú ideig a szocialista hiánygazdaság fenntartásának egyetlen praktikus biztosítéka lett, Európa földrajzilag kisebbik felében a kapitalizmus az ésszerűség jegyében végrehajtotta saját politikai indítékú reformját. Komolyan vette a második világháború pusztító tapasztalatait. Komolyan vette a szocializmus ígéretét. Komolyan vette a harmadik világháború fenyegetését. A közjó elvét preferálta, de a közjó fogalmával kilépett a felvilágosodott nemzet (adófizetési kötelezettség versus döntési jog) lokális keretéből, szociális felelősségtudatát kiterjesztette valamennyi működő demokráciára, s ebben a keretben regulálta, moderálta, reflektálta az egyéni érdeket és az együttműködést. Nem teremtett egyenlőséget, de azon volt, hogy generikus hiányát az esélyegyenlőség és a szociális biztonság intézményeivel kiváltsa. Teljes foglalkoztatást sem ígért, de azon volt, hogy ne csak a nyereségmaximálás jegyében növelje a munkahelyek számát, és akkor csökkentse, amikor elkerülhetetlen. A munkaadók és a munkavállalók egyezségeinek keretében néhány évtized alatt a szabad piac tűrőképességének szélső határáig ment, megteremtette a szociális államot. Államszövetség szintjén kellett gondolkodnia a saját rendszeréről, s ennek érdekében regionális és kommunális szinten is át kellett strukturálnia a döntési kompetenciák rendjét. Politikai döntésekben tartósan, rendszeresen gazdaságossági számításoknak adott primátust, mert tudomásul kellett vennie, hogy a közjó érdekében tett lépések miatt globális szinten jelentékenyen csökken a versenyképessége. A szocialista rendszerek izolációjára a demokrácia szeparációjával és a jóléti állam megteremtésével válaszolt. Olyan szimulatív ígéretekkel szemben vette politikai védelmébe a demokráciát és expanziós zár alá a kapitalizmust, amit a szocializmus jólétként soha nem tudott volna, szabadságként és létbiztonságként pedig soha nem is akart volna beváltani. Félreértette a szimuláció nyelvhasználatát, ami saját populációja számára igen gyümölcsözőnek bizonyult. Amit a szimulánsok úgy értelmeztek, hogy a demokrácia minden további nélkül megtojja a jóléti államot, s ezért semmi okuk rá, hogy a közjót ignoráló illegális tevékenységüket és az árnyékgazdaságban elfoglalt zsíros pozícióikat feladják.

A nem kölcsönös és nem szimmetrikus félreértések mindkét nyelvhasználatban megszülték a maguk hamis állításait, ezek hosszú távon összehatnak. Mindkét nyelvhasználat szívesen megfeledkezik az európai társadalomfejlődés egyenlőtlenségéről, és nem szívesen vesz tudomást a történeti régiók (Bibó István és Szűcs Jenő által sokszorosan megénekelt és a feledés mélységesen mély kútjába vetett) realitásáról. Ha pedig tudomást vesz róla, akkor csak azért, hogy a régi demokráciák társadalomfejlődési specifikumának szempontjából ítélje meg az új demokráciák helyzetét. Ami további hamis állításokhoz vezet. Azt mondja vele, hogy a régi demokráciák életszervezési metódusának átvételével a különbség eltüntethető. Ami azt jelentené, hogy egyik társadalomfejlődési forma realitását sem veszi komolyan. Vagy ellenkezőleg, a történeti régiók realitását fátumként kezeli, a megbélyegzettség, az önsajnálat, a panaszolkodás örök forrásaként vagy ellenkezőleg az idők végezetéig biztosítani akarja vele a szellemi fölényt és a gazdasági hegemóniát. A realitás, amit szimulánsok és disszimulánsok fedésben tartanak, másként néz ki. A szocialista rendszerek összeomlásával megszűnt a kapitalizmus expanziós zárlata, és ezért a disszimulánsok már másnap megkezdték visszabontani a szociális államot, de fenntartották a politika és a gazdaság kifordított sorrendjének praxisát. Mintha a közjó még mindig akadályozná a globális versenyképességet, s ezért lokális érdekszövetségek pénzügyi egyezkedéseinek megfelelően kell megtervezniük az egész közösséget érintő politikai döntéseket. A szimulánsok egyetlen pillanatra sem tántorodtak el az állam és a szomszédjuk kirablásának gondolatától, fordítva, a mai napig mindent megtesznek azért, hogy illegális tevékenységüket ne a demokrácia és ne a rendezett kapitalizmus szabályai szerint kelljen legalizálniuk. Ezért sem volt semmiféle politikai akadálya, hogy a szabad és szociálisan rendezett piacgazdaság az új demokráciákban az árnyékgazdaság illegális szerkezetére épüljön rá. Nem is volt más. De ma már látható, hogy politikailag ellenőrizetlen együttműködésük rövid fellendülési szakaszok után húsz év alatt versenyképtelenné tette az új demokráciák gazdaságát, és a szimuláció logikáját követve nyitott utat az autoriter és antidemokratikus politikai ideáknak. A vadkapitalizmus a premodern restaurációval és a kulturális regresszióval néz farkasszemet. Hiszen időközben a szabad és rendezett piacgazdaság is alaposan megváltozott. Nincs törvényi akadálya, hogy a helyi szociális rendszerek pénzét kezelő tartományi bankok vagy bármely nagyobb magánbank egyetlen tébolyult munkatársa globálisan működetett pénzpiaci ügyletekbe bonyolódjon, hogy aztán az erősen érintett nemzetgazdaságok a pénzügyi világrend biztonságára és öntisztító erejére való hivatkozással a piramisjáték veszteségeit az adófizetők pénzéből írják le, és a pénzpiacok működését a közjó szinonimájaként kezeljék. Aminek az animalitáshoz sok köze van, de se az ésszerűséghez, se az etikához. Helmut Schmidt legalább hat éven át mondta, követelte, írta, hogy a pénzalapok működését állami felügyelet alá kell vonni, az amerikai gazdaságot pedig nemzetközi szerződésekkel kényszeríteni ugyanerre. Amíg jó volt az osztalék, senki nem hallotta meg.

Így aztán akár szimulálunk, akár disszimulálunk, sem a kapitalista gazdálkodásba vetett bizalom globális deficitjén, sem a demokráciába vetett bizalom globális deficitjén nem csodálkozhatunk. Mától mindkettővel szemben realisztikusabb lesz a szemléletünk.

(Elhangzott a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa előtt, Budapesten, 2008. szeptember 15-én.)