Karol Wojtyla halálára

Wojtyla pápa megválasztását úgy ünnepeltük a barátaimmal, mintha bensőséges közünk lenne megválasztása ősrégi aktusához. Mintha gratuláltunk volna egymásnak.
Megválasztása olyan volt, mint egy személyes győzelem abban az óriási függetlenségi háborúban, amelyet Európa keleti felének népei hol nyíltan és önfeláldozón, hol pedig gyáván, alattomban, saját tettetéseik és élethazugságaik szövevényébe bonyolódva vívtak a diktatórikus világhatalommal.
A küzdelmet nem lehetett megnyerni. A kultúra logikája mégis kiragadta a krakkói érseket a diktatúra kellos közepébol, hogy a pápai trónra emelje.
Ha pedig ez megtörténhet, akkor nincsen hatalom, mely az európai kultúra egyetemességre törekvo logikáját megkerülje, így reménykedtünk. Holott az ember épp önmagán észlelte, hogy az egyetemestol egyre távolabb kerül e küzdelemben, s ezért a szabadsághoz sem kerülhet közelebb.
A pápaság szomorú történetében valószínuleg kevesen tettek nála példamutatóbb erofeszítést a világ személyes megszólítására, ma mégis be kell látni, hogy Wojtyla pápa roppant vereséget szenvedett. Halála óráján ezt o valószínuleg nem észlelte, hiszen mélyen hívo ember volt, s hite oly régimódi, mint csaknem minden lengyelé. A harcos római egyház, mely inkább a hierarchia világos politikai megfontolásaira épít, nem az egyházfo hitének minoségére, a lengyel pápa hitével nem tudott mit kezdeni.
II. János Pál hatalmas utat tett meg egyházával visszafelé és elore, ám hitének komor szerzetesi tónusával nem tudta megújítani egyháza hitéletét.
Talán a reformáció óta soha nem volt ilyen világos, hogy az intézmény krisztianizációja továbbra sem elkerülheto. Ha pedig a hívok ezt az aktust a jövoben sem végzik el, akkor a pápa hite és a hierarchia politikai szándékai közötti különbség szükségszeruen veti még mélyebb kétségek közé a hívo világot.
A protestánsokat az üdvözüléssel kapcsolatos állásfoglalásával még távolabb lökte, a bizánci és a római kereszténységet nem sikerült egymáshoz közelebb hoznia. Egyháza intézményesen elkövetett buneit és mulasztásait nem ismerte el, csupán személyekét, akik egyháza nevében ezeket elkövették, ám elkerülte, hogy nevükön nevezze oket. Szociális felfogásának hatása, azon személyes készsége, hogy a mindenkori világi hatalmasságokkal szemben a szegényeket és megalázottakat vegye pártfogásba, még életében elszivárgott a kapitalizmus és az egyházi pragmatizmus rettenetes sivatagában.

(Neue Zürcher Zeitung, 2005. április 4.)