Kedden még

Pénteken kaptam tőle Kecskemétről egy igen velősen fogalmazott ímélt, miszerint válasza megkésett ugyan, s elnézést kér érte, de immár végleges. Furcsa hatást tett rám a szó, hogy végleges. De mentem tovább, hiszen a közlemény tárgya érdekelt. Miként lehet egy válasz végleges. Írta, immár több körben kialakult, hogy a berliniek valójában milyen képeket akarnak. Vagy legalábbis reméli, tette hozzá némi ingerült rövidséggel. Oly kevés dolog végleges a földön, hogy ezt a szót különös alkalmakra tartogatja az ember, dédelgeti. Nem láttam be, hogy mi lenne a különös alkalom. Ingerültségét és ironikus reményét azonban érteni véltem, hiszen a berliniek olykor engem is alaposan felpaprikáztak a szervezetlenségükkel. Válságban élnek, de a válságot senki nem jelenti be, mert akkor még nagyobb lenne a válság. Mintegy tíz éve fokozatosan csökkentik a nagy kulturális intézmények kiadásait, s szükségből ketten végzik nyolc ember munkáját.
Arról volt szó, hogy a Hágai Fotómúzeum tavalyi magyar kiállításának anyaga, miután a kiállítás három hónapig nyitva volt, és több mint tizenháromezer ember nézte meg, visszatért tulajdonosaihoz, különböző európai és amerikai gyűjteményekbe, ahonnan Wim van Sinderen az én elképzelésem szerint kikölcsönözte, de most az anyagnak újra össze kéne állnia, hogy a berlini Martin-Gropius-Bau kívánságának is eleget tegyünk, s ott is bemutathassák. Úgy látszott azonban, hogy az utolsó pillanatig minden bizonytalan, tényleg semmi nem végleges. Voltak féltve őrzött képek, amelyeket ezek a gazdag gyűjtemények immár nem adtak. Például Lucia portréját, amelyet Moholy-Nagy 1924-ben készített, az amszterdami Stedelijk Museum most nem adta. A kiállítást képszekvenciákból építettem fel, így a hiányok nemcsak az egyes szekvenciák teljességét és értelmét veszélyeztették, hanem rögtön az egész kiállítást. Nem akartam volna egy olyan kiállítást, amely az eredeti elképzelés romjait mutatja be, vagy a véletlen rendezi. Ha minden mondat hiányos, akkor nem lehet elmesélni ugyanazt a történetet.
Keresni kellett egy másik Luciát. S még mennyi mást, ami az utolsó pillanatig még mind hiányozott. Sabine Hollburg, Jule Reuter és Wim van Sinderen kerestek. Elvileg lehetséges ilyesmi, hiszen fényképekből általában több eredeti példány készül, ehhez viszont tudni kell, hol vannak szétszórva a nagyvilágban, és meg kell találni az utat ezekhez az olykor igen tetemes kölcsönzési összegeket követelő helyekhez. S most Kolta Magdi azt írta pénteken Kecskemétről a Magyar Fotográfiai Múzeumból - ahonnan a kiállítás anyagának több mint harmada származott -, hogy a Lucia-portrék közül végül a Lucia a dessaui mesterház fái között című képet tették bele az anyagba.
Reméli, hogy egyetértek a döntésükkel.
Nem ismertem a képet.
Hétfőn aztán, amikor Berlinben elkezdtük a képeket kipakolni, és jöttünk-mentünk velük a termekben, hogy ötletszerűen a falakhoz állítsuk, Wim van Sinderen csendesen megjegyezte, hogy ezzel a Luciával, amit a Kolta Magdi ígért nekünk, még nem találkozott.
Mondtam, én sem.
Mindkettőnk hangjában némi félelem lebegett, a kép esetleg kimaradt a kecskeméti küldeményből.
Kérdezte, hogy ismerem-e a képet.
Furcsa lett volna a kérdésére válaszolni, tudatlanságban hagyni őt. Nem tudtam mást válaszolni, minthogy szerdán meghalt Kolta Magdi. Hirtelen minden leállt, minden szó és mozdulat. Egy idő után odafenn a létrán a mennyezeti reflektorok égőinek kicserélésével is leálltak a villanyszerelők. Tétován néztek le, mitől lett ilyen nagy csönd a teremben. Mi pedig ott maradtunk Kolta Magdi hiányával hárman, mert tudtuk, ki ment el. Aki ismerte, akár csak kicsit ismerte a szellemi éberségét, az óvatosságát, a rebbenékenységét, a figyelmét és a fegyelmét, a találékonyan rövid és velős mondatait a minden tolakvástól mentes száraz humorával, aki csak angol vagy német nyelvű íméleket váltott vele, tudta ki ő, ezek a tulajdonságai az idegen nyelvekben is megjelentek.
Hiszen kedden még küldött nekem egy ímélt, mondta ekkor Wim van Sinderen.
Szerdán halt meg.
Én meg nem értettem, mondta Sabine Hollburg, miért nem válaszol, hiszen mindig válaszolt.
Ezek a suta mondatok alig elkerülhetők egy olyan világegyetemben, ahol az ember olyan eseménybe ütközik, amiről nem tud semmit, és nem is tud semmit mondani. S akkor legalább ezt elmondta, legalább a tehetetlenségét, legalább a felebaráti szeretetét és a félelmét foglalta bele a gyerekes mondatába. Meg gyorsan felsorolja, amit a halottról el tud még mondani. Elkészíti a végső leltár első vázlatát, habár nem tudja megmondani, hogy a teremtésnek egyáltalán szüksége lesz-e rá, készít-e véglegest.
Később a Moholy-Nagy kép is előkerült, valamennyiünket elbűvölt a szokatlan szépségével, bár azonnal világos volt, hogy a portrék sorozatába nem beilleszthető. Meg az is világos, hogy ez a Kolta Magdi képe lesz ezen a kiállításon. Kerestük a helyét, de minden képtől elütött, minden mást tönkrevert. Ilyen képek kikövetelik maguknak a főhelyet. De az is világos volt, hogy ez a kép nem egyszerű főhelyet keres magának, a Kolta Magdi képe. Az elkövetkező két napon így beszéltünk róla, a Kolta Magdi képe. Szinte az utolsó pillanatig nem talált helyet. Ez az igen szerény kép Moholy-Nagy meglepetésekkel teli életművében is a ritkaságok közé tartozik. Legalábbis más képet nem ismerek, amelyen a konstrukciót ilyen világosan a természeti adottságokra bízta volna, fákra, árnyékaikra. Ha nem lenne ilyen szigorú a törzsük, akkor mondhatnánk, hogy a fényképész bizony nagy romantikus.
Kolta Magdolnát a berlini kiállítás megnyitásának napján, csütörtökön temették. Már minden állt, az utolsó pillanatban találtuk meg a kép szerény főhelyét.