Kémia

Sokáig, nagyon sokáig, talán harmincéves koromig nem értettem, hogy mi mit jelent. Jobbára nem értettem a szavakat.

Gyerekként például nagy fejtörést okozott, hogy mi a csuda lehet az a jóság. Mintha azt kérdeném, akkor mit kezdjek a saját gonoszságommal. Szorongtam a mértéktelen pusztítás miatt, amit a jóság érdekében kellett elkövetnem. Nem hiába szorongtam, le is lepleztek. De nem azért, amire a logika szabályai szerint számítottam. Nem akkor és nem úgy. Nem akkor, amikor a gonoszságra csábító vágyakozásomat nem sikerült csillapítanom, s nem akkor, amikor az akaratosságomat nem sikerült megfékeznem.

Gyáva kukac vagyok, mondták, miért nem verekedtem. Miért nem mondom, amire gondolok. Hogyan lesz így belőlem egyenes ember. Csak nem fog bárki megütni. Ha egy megüt, holnap mindegyik ütni fog. Az igazságodért meg kell verekedned. Ezt sem értettem, az egyenes embert, az igazságomat, s hogy az igazságért miként lehet igazságosan megküzdeni. Minden gondolatot nem kell kimondanod, az őszinteségnek is van határa. Nem kell föltétlenül hazudozni, lehet éppen hallgatni. Bátor legyél, ne vakmerő, megfontoltan kell cselekedned. Előbb gondolkodj, vedd figyelembe a következményeket, csak aztán jön a cselekvés. Tudjad, mit miért csináltál. Később számot kell adnod. Döntéseid következményeit emelt fővel viselned. Máskor meg leteremtettek az emelt fő miatt. Felfújt hólyagok viselkednek így.

Nem lehetett felérni ésszel, hogy mikor mit kéne tennem a jóságomért. S hogy a terhes követelményeket jobban értsem, apám egyszer bevitt a fürdőszobába, és egy vízzel töltött gumicső segítségével bemutatta a közlekedő edények törvényét a kád fölött. Meglehet, hogy nem erkölcsi tanításnak szánta, mégis így fogtam fel. Ha itt megemeled, ott fog kicsurogni, ez nem elkerülhető; értsük úgy, hogy nincsen olyan cselekedet, amelynek ne lenne azonnali hatása és visszahatása. Vagy amikor karácsonyra kaptam egy fából készült kettős kazettában egy ősrégi vegyészeti felszerelést a nagybátyámtól, aki maga is vegyész volt, igazi polihisztor, s apám nyomban bemutatta, miként támad egy kémcsőben két dologból egy harmadik. A hevítésekkel és vegyítésekkel elkápráztatott. Mintha arra is választ kaptam volna, hogy két ember szerelméből miként lesz gyerek. Ezt korábban már többször elmagyarázták, anyám nyíltabban, apám fedettebben, de egyszer sem értettem. Azon a karácsony estén a határán voltam, hogy megértsem, a fizikai és kémiai hasonlatokat úgy értsem, mintha a következő pillanatban a világegyetem mibenlétét érthetném meg. Furcsa érzés volt. Egyetlen karácsony estén az egészet felérni ésszel, ami ugyanakkor végtelen. Tényleg sok mindent meg kellett volna értenem. Ha bedugom a lakmuszpapírt egy tetszőleges folyadékba, akkor megmutatja, hogy az oldat lúgos vagy savas kémhatású-e. Az elszíneződött lakmusz egy színes skála segítségével azt is megmutatja, hogy a kémhatás gyenge vagy erős‑e. De honnan a csudából van a skálánk, ezt nem értettem. Honnan tudja ez a papír, hogy mit mutasson. El kellett fogadnom, hogy ezek tapasztalaton alapuló értékek, egyezmények, beállítások, megfigyelések eredményei.  Mégis teli voltam kétséggel, öntudatom ellenkezett; olyan volt, mintha a sok korábbi tudással és tapasztalattal együtt ismeretlen emberek önkényes állításait fogadnám el. Te is tudod, hogy a vaskályha forróbb, mint a testhőmérsékleted, s ezért megéget. Mégsem kell minden alkalommal megfognod, hogy az állítás helyességét ellenőrizd.

Nagy ravaszon arra is rájöttem, hogy néha tényleg befoghatom a számat, nem kell föltétlenül ellenkeznem és kételkednem. Elég úgy csinálnom, mintha érteném. Nem értettem, de úgy csináltam, s ettől nagy hirtelen meg is értettem. Ez a trükk azonban nem mindig vált be. Úgy csináltam, mintha érteném, buzgón bólogattam, és változatlanul nem értettem. Vannak továbbá anyagok, amelyek nem vesznek részt a kémiai folyamatban, magyarázta apám a különböző nagyságú rekeszekre osztott és kincsekkel teli kazetta fölött, nélkülük ellenben nem jöhet létre egy adott kémiai reakció. Ezt véletlenül értettem, ezek az anyagok olyanok, mint a szerény és szorgalmas emberek, gondoltam. Nem tolakszanak, nem azért végzik a munkájukat, mert bért vagy jutalmat remélnek; részvétet és szimpátiát éreztem irántuk. Még azt is értettem, hogy a savas és a lúgos kémhatású anyagok cserebomlásából adott esetben sók keletkeznek, a só kicsapódik, ez lesz a folyamat eredménye, a csapadék leszárítható. Csodálatos volt ez a cserebomlás. A szót is jó volt hallani. A kémcsöveket vagy a lombikot óvatosan hevíteni egy Bunzen-égő lángja felett. A szilárd anyagot és a cseppfolyós maradékot lemérni. Egy miniatűr patikamérleg is tartozott a régi felszereléshez, szaruból faragott tálakkal. A két mérés eredményének elvileg az eredeti anyag mennyiségét kell kiadnia. Csodálatos volt az anyag alakváltásainak és megmaradásának ezotériája. Érthettem úgy, hogy minden cselekedetnek mérhető hatása van. Ennyi meg annyi anyagból ezt meg azt csináltuk, s ennyi lett. Akkor viszont a jóságnak és a gonoszságnak tényleg kimutatható súlyának kell lennie.

De sokáig, az egyes fogalmak sokáig nem csak a tisztázatlanságukkal vagy a kétértelműségükkel tévesztettek meg. Olykor hiány vagy üresség tátongott az értelmezésben, s nem értettem, hogy mások miért nem veszik észre vagy miért olyan hiszékenyek egy üres vagy önkényes definícióval szemben. Máskor a döntés kényszere nem hagyott időt a szükséges megfontolásra. Előbb kellett döntenem, mintsemhogy átláthattam volna döntésem tárgyát, eredményét, átláthattam volna az eljárások és a következmények összefüggésein. Ha ütnek, akkor visszaütsz. Ez így igen egyszerűen hangzott, világos parancs volt, de a következmények egyáltalán nem voltak minden esetben előre kiszámíthatók. Vagy éppen olyasmiért büntettek, amit nem követtem el, mert eszem ágában nem volt elkövetni. S akkor mintha az egész világ minden eddigi fogalmával és értelmével hirtelen rám omlana, törmelékével betemetne, már be is temetett. András barátommal lehúztuk volna Yvette bugyiját, én fogtam volna le Yvettet, hogy megnézzük a valamijét, nem mondták ki, körülbeszélték, ő pedig állítólag minden erejével tiltakozott, rúgkapált, fojtogattam, ne tagadjam, nem tudod letagadni, csupa kék folt a nyaka és a karja. Holott nem húztuk le, nem néztük meg, nem tudtam, hogy arra vagy bármire kíváncsinak kéne lennem, Yvette nem tiltakozott, le sem tudtam volna fogni, nem fojtogattam, soha, senkit nem fojtogattam. Semmi nem volt igaz, nem értettem. Nem értettem, honnan veszik, mire alapozzák. Arra igazán nem gondolhattam, hogy ő találta volna ki az egész históriát.

Yvette éles volt, szomorú, vad, lenszőke, a haját fiúsan rövidre nyírták. Halálosan megsebezték, amit rajtam kívül senki nem vett tudomásul vagy nem is tudott. Ezt a szót sem értettem sokáig, ezt a halálosant. Akit halálosan megsebeznek, annak panaszra sincs lehetősége. Ha meg panaszkodik, akkor nem lehet a sérülése halálos. De így mondták, főleg a lányok használták a szót. Az édesanyja azzal sebezte volna meg halálosan, hogy elengedte Aulnay sous Bois-ból a testvérei közeléből, az édesapja pedig azzal sebezte meg halálosan, hogy szó nélkül szívódott fel az életükből. Nemcsak a gyermekeit és a feleségét hagyta el, hogy egy vadidegen nővel álljon össze, ennek is gyereket csináljon, hanem ideküldte őt a világ végére, ebbe a vadidegen országba. Ne legyen nyűgnek a közelében. A családban úgy találták, hogy mi ketten feltűnően hasonlítunk, mert mindketten a Mezei nagymamára ütöttünk. Bizonyára ezért szeretjük egymást. Ez is meglepett, megint nem értettem a szót. Soha nem gondoltam volna, hogy mi ketten szeretnénk egymást. Nem értettem, mire gondolnak. Nem tudom, miért, mégis hízelgett, hogy hasonlítok erre a két személyre, habár semmiféle hasonlóságot nem sikerült felfedeznem. A Mezei nagymama, amennyit én ismerhettem belőle, megfáradt, ősz öregasszony volt. Hét gyereket szült és nevelt fel. Fekete, bőven szabott selyemruhákat viselt a képeken, Mezei Klárának hívták, akkor már rég halott. Mióta legidősebb fia, György, aki építésznek készült, és a budapesti Műegyetem hallgatója volt, huszonnégy évesen megölte magát, kizárólag feketét viselt, húsz éven át kizárólag feketét viselt, haláláig. Nem tüntetni akart a gyászával, a gyászév eltelte után nem tudta letenni a feketét. Érthető, hiszen nem tehetett úgy, mintha most egyik napról a másikra elfelejtené, inkább tolta maga előtt a gyászévet. Ettől a haláltól a családban a mai napig olyan mértékű maradt a megrázkódtatás, hogy a név puszta említésére mindenki sír, csaknem száz év múltán is mindenkinek beráng a szája; persze azon nyomban visszanyeli és magába fojtja a könnyeit. Amitől viszont nagyot nyikkannak a családtagok. A tartós megrendültség érthető, az imádott fiatalembert ők ölték meg. Nemcsak a megrendülés módját, nemcsak a megrendülés tárgyát, hanem második névként a halott építészhallgató nevét is örököltem. Azzal a kötelezettséggel, hogy én is nyeljem vissza minden fájdalmamat, ne legyen látható, ne terheljek vele másokat, nyikkanást se.

Művelt, szerény, halk személyiség volt ez a nagymama, aki állandóan hangoskodó, termetes és brutális férjétől egy életen át szenvedett, de soha egy zokszó, így szóltak róla a családi történetek. S így aztán a gyilkosságban ő is benne volt. Anyám miért tűri, kérdezték tőle minduntalan a zúgolódó lányai. Haragudtak rá. Ilyenkor szemérmesen leengedte határozott élű, rebbenékeny szemhéját, finoman mosolygott és beszédesen hallgatott. Meglehet, egy életen át szerelmes volt ebbe az ifjan feltűnően szép és sudár férfiba, amit a lányok nem vettek észre vagy nem vettek jó néven tőle, és ezért inkább nem vették tudomásul. Bujtogatásaikkal, a családi rend elleni lázadozásukkal mindenesetre nem mentek semmire, de igen korán arra az egyezségre jutottak, hogy ők bizony ilyen férfihoz nem mennek feleségül. Fivérük halála miatt egyedül az apjukat vádolták. Férjüknek kicsinek, törékenynek, halk szavúnak, szerénynek, lehetőleg jó csúnyának kell lennie. A kétsoros fekete gyöngyöt, amit a képeken a nagyanyánk a nyakában viselt, mert fia halála után igazgyöngyöt és aranyat sem viselt többé, anyám egy ezüstfedelű bonbonniére-ben őrizte, amelynek fedelét a nagymama cirkalmas monogramja díszítette. Életében valószínűleg ez lehetett az egyetlen cirkalom.

Yvette erre a halott asszonyra nem emlékeztetett, talán az álla mégis, a jellegzetes citromáll, talán a határozott élű, vékony szemhéja. Mindhárom Mezei lánynak ilyen álla, ilyen szemhéja volt. Yvette örökösen fortyogott, dühöngött, ingerlékeny volt, sértődékeny, s attól igazán távol állt, hogy zokszó nélkül viselje a sérelmeit. Nálam jóval erősebb is volt, két évvel idősebb, csaknem egy fejjel magasabb; hetente háromszor egyedül ment edzésre a margitszigeti Sportuszodába. Az uszodában hozzászokott, hogy nála erősebb fiúkkal verekedjen. Hogyan is húzhattam volna le a bugyiját. Abban azért hasonlítottunk egymásra, hogy ő sem volt valami engedelmes. Önfejű vagyok, hogy lehet valaki ilyen önfejű, kérdezték, csökönyös vagyok, olyan csökönyös vagyok, mint egy szamár, hangzott a visszatérő vád ellenem. Hiszen éppen ezt nem értettem. Honnan a csudából tudjam, hogy miért vagyok ilyen csökönyös, miért tőlem kérdezik. Az övék vagyok, ők neveltek. Nekik kéne jobban tudniuk. S ha már ilyen lettem, akkor miként lehetnék másmilyen. Vagy miben ütnénk mind a ketten Mezei Klárára, ha szerintük éppen olyan szelídek és türelmesek nem vagyunk. Őszintén szerettem volna másmilyen lenni, hogy elégedettek lehessenek, de nem tudtam dönteni, hogy a viselkedési stílusok közül melyik másmilyent kéne választanom. Buzgalmamban, s főleg a szeretetéhségtől hajtva, ami azért az embernek elég mélyen fekvő igénye, próbálgatni kezdtem a lehetséges szerepeket, képzeletben belebújtam mindenféle másmilyenbe. Yvette nem kísérletezett idegen szerepekkel, inkább ingerelték, bosszantották mások kívánságai és kifogásai. Száját összecsücsörítve fújtatott, azt mondta, hogy nem törődik vele, mondta merde, putain, s közben a némán tartott düh majd szétvetette. Amikor ment az uszodába, akkor az Oktogonnál fel kellett szállnia a hatos villamosra, a szigeti bejárónál leszállnia, le kellett mennie a lépcsőn, a másik oldalon fel, de elmesélte, hogy nem mindig csinálja, néha megszegi a nagyanyja parancsát, a járdaszigetről egyszerűen átfut az úttest másik oldalára. Jólesett tilalmakon átlépnie, s amikor sikerült is, akkor szó szerint ujjongott, fel volt tőle dúlva, néma örömében elpirult. Még akkor sem tudtam volna lehúzni a bugyiját, ha akarom.

De nem akartam, nem értettem, miért akartam volna, nem értettem, hogyan kerültem ebbe az őrületesen kínos helyzetbe. Miként bizonyítható, hogy valamit nem követtem el. Ezt sem értettem. Valami nem történt meg, nem tettem meg. A savas és a lúgos nem találkozott, nem lett só belőlük. Nincsen mit lemérni, nincsen kémhatás. Eszembe nem jutott, hogy valaki olyasmit mesél rólam a legkedvesebb nagynénémnek, aki egyben az ő nagyanyja, ami semmiben nem felel meg a valóságnak. Nem is lehetett szüksége rá, hogy neki mesélje be, hiszen nekem mindent egyenesen elmesélhetett volna. Nem én akartam, ő akarta, hogy ne legyen titkunk egymás előtt. Addig eszembe nem jutott, hogy lehetne titkunk, vagy miért kéne titkunknak lennie. Mások magának a szónak is különös jelentőséget tulajdonítottak, a közös titoknak. Lehalkították a hangjukat, egymás füléhez hajolva sutyorogtak. Évtizedek teltek el, míg rájöttem a titkok iránt érzett emberi vonzalmak nyitjára. A titok olyasvalami, mint a családi bankbetét, az állami aranytartalék, a lyukas lábosban elásott ezüstpénz, mindig elő lehet kotorni, kereskedni és zsarolni lehet vele. Nagy titoktartási fogadalmak közepette még azt a titkát is rám bízta, hogy nem belém szerelmes. Nem tudja elviselni, hogy az uszodában nem viselhet melltartót, és melltartó nélkül kell a bizonyos fiú előtt megjelennie. Nem elég, hogy a szülei száműzték őt az életükből, és ebbe a vadidegen országba kellett eljönnie, ahol a nagyapján kívül senki nem beszél tisztességesen franciául, még női mivoltában is megalázzák. Férfi fodrászhoz viszik, hiába tiltakozik, hogy oda ne, legalább ne ilyen fiúsra, ne ilyen rövidre. Hanem még úgy kelljen egyetlen nadrágocskában úsznia vagy a medence körül futkároznia, mint a fiúknak. A fiúkról sem veszik le a nadrágot, hogy mutogassák a pöcsüket, s akkor ő miért nem viselhet melltartót, ezt nem lehet megérteni.

Ebben az volt a bámulatos, hogy tőle hallottam először ezeket a szavakat, pöcs, fasz, soha előtte, senki mástól, először azt hittem, hogy francia szavak, amelyekről nem tudom, mit jelentenek, holott kezdetben én tanítgattam magyarul. Alighogy megérkezett, másnap már álltunk a fűzfák között a Duna partján, Leányfalun, ahol a nagynénémnek nyaralója volt. Három óra húszkor, amikor éppen jött fölfelé a lapátkerekes Petőfi, kofahajónak nevezték, mert az üres kosaraikkal ezzel tartottak haza a nagymarosi és a dömösi kofák a pesti és a budai piacokról. Mutattam, mondtam neki, hajó, mire a rekedt, s mindig bántó dühével felkiáltott, no, a kiáltásától elpirult, bateau, s így tovább, torkunk sza­kad­táig védelmeztük anyanyelvünk egyetlen szavát, hajó, bateau, hajó, míg a hajó közeli dohogása el nem nyelte az ordítást. Élveztük, egyszerre nevettünk egymás értelmetlen indulatán, és kinevettük a magunkét. Élveztük, hogy a másik nyelve ilyen határtalanul csökönyös. A szavak hangalakja nem volt megváltoztatható, legfeljebb az értelme szerint kicserélhető. Ezt azért felfogtam. De nem a Petőfi, hanem fél egykor a Kossuth verte a nagyobb hullámokat, s ezt már nem tudtam neki elmagyarázni, hiába mutogattam, nem értette, hiába igyekeztem. Nagyon gyorsan, néhány hónap alatt megtanult magyarul. Midi et demi, ezt azért én is megtanultam. Figyeltük az órát, s ha közelgett a midi et demi, akkor rohantunk a partra, el ne mulasszuk a Kossuth hullámait. A partra egyedül is lemehettünk, de az örvények miatt csak térdig gázolhattunk a vízbe.

Minden más tiltva volt. Mégis belementünk, a víznek nem lehetett ellenállni, nekiúsztunk a hullámoknak, egészen a lapátkerekek közelébe úsztunk be, ez gyönyörű volt és félelmetes a csattogása, beleúsztunk az örvényekbe.

Nagyanyja szerencsére soha nem tudta meg, hogy finomnak, csöndes szavúnak és törékenynek tartott kis unokája mennyire bolondul az örvényekért. A legnagyobbakat és a legveszélyesebbeket választja ki. Nem erősködött velem, hogy menjek vele, egyedül vagy a nagyobb falusi fiúkkal vágott neki. A legveszélyesebbek a leányfalui hajóállomás felett kavarogtak, bár a partról nézve kifejezetten ártalmatlannak tűnt ott a Duna folyása. Felületén óriási, ovális foltokban csaknem domborodott a víz, s mintha nem is víz lenne, hanem sűrű, sárga, szürke krém bugyogna a domborzat szélein. Levitette magát a tölcséreken a mélybe, onnan rugaszkodott el. Ötéves lehettem, amikor megtanultam úszni, igazán jól úsztam, hosszan, kitartón, jó ütemben, de nem voltam valami merész. Emiatt kicsit szégyenkeztem, nagy ívben elkerültem a szélein bugyogó, iszaptól sűrű, domború foltokat és tölcséreket. Ahhoz, hogy tényleg elkerüljem, be kellett úsznom a folyó közepéig, ahol az áramlás ereje és mélysége lett félelmetes. Egyetlenegyszer csináltam meg vele. Egyszer pedig óvatlanságból kerültem a tölcsérek közelébe, mert vakon követtem őt, és nem figyeltem a felület árulkodó állagára. Egy üres zátonyra akartunk átúszni, az örvény elkapott, nem volt vagy nem lett volna visszaút. Ilyenkor helyesebb nem ellenkezni, ez volt az általános felfogás, ügyelni, hogy a talpadnál fogva vigyen le, erre intettek a legnagyobb fiúk. S valóban, mindkét alkalommal semmihez nem hasonlítható élmény lett. A víz iszonyú erővel vitt, mintha nem minden méltóság nélkül csusszannék le a pokol nyelőcsövén, odalenn azonban hosszú, kíméletlenül hosszú szünet következett. Több is volt a fény, mint a felszín közelében. Talpamon a kavicsos, köves meder erős ütődéssel jelezte önmagát, testem a víz tömegének roppant súlyát fogta fel. Mágikus volt, mennyei, örökkévalóság, aminek szívesen adja át magát az ember. Tudtam ezektől a nagyobb falusi fiúktól, hogy ilyenkor kell minden erőddel elrúgnod magad.

Odalenn nyitva volt a szemem, már ötévesen nyitott szemmel tanultam meg úszni. Aztán több mint huszonöt éven át nyitott szemmel úsztam, míg a Duna teljesen el nem szennyeződött, és békanyálas moslék nem lett belőle. Őt jó ideje nem láttam se a víz színén, se a mélyben, sehol. Hallani semmit, soha ilyen süket csöndet. Abban a pillanatban azt is megértettem, hogy a szigorú intés valójában mire vonatkozik. Ne maradj a vízzel. S az ember bizony szívesen maradt volna még. Teljes erődből rúgd el magad. Mindenkinek a saját mélységes halálvágyától kell magát elrúgnia vagy éppen a mélységben megmaradnia. Yvette élvezte, lebegtette magát egy ideig odalenn, legalábbis így mesélte. Szántszándékkal soha többé nem csináltam, ebből elég volt, soha többé ne legyen, mindent megtettem, hogy elkerüljem.