Képeskönyv az olvasóknakNádas Péter: Párhuzamos olvasókönyv, Jelenkor, 2012, 284 old.

Hunyorogva gondolkodik. Összevont szemöldöke két erős, függőleges barázdát rajzol homlokára. A balról érkező fény kiégeti félarcát, ugyanakkor sejtelmesen körbenyalja hullámos, lenőtt, csapzott haját. Cigaretta füstölög ujjai között. Kockás inge mellig kigombolva, ujja felhajtva. Betegesen vékony nyak és csukló. Akárha lázas volna. Akárha egész regényének tartalma, és egy fiatal író minden elképzelhető problémája lenne ráírva erre az arcra.

Ezt a képet Richard Swartz készítette Nádas Péterről, még az Emlékiratok könyve írása idején, a kisoroszi házban. A fotónak van egy párja is, amelyen jóval derűsebb a szerző ábrázata. Valószínűleg csak néhány másodperc telhetett el a két exponálás között.

Nádas életműve sok szempontból vizuális természetűnek mondható. Erről nem csak a róla írott kiváló és bőséges recepció tanúskodik, hanem az általa közölt és kontrollált kötetek is. Kezdve az Évkönyv első kiadásával, folytatván Balassa Péter monográfiájával (Tegnap és Ma sorozat, Kalligram), át a Valamennyi fényen és a Saját halálon, megérkezvén legfrissebb kötetéhez, a Párhuzamos olvasókönyvhöz.

Az olvasónak és a recenzensnek sincs könnyű dolga a könyvvel. Szinte lehetetlen egyféle befogadói taktikával hozzáférni. Különböző ritmusú szövegek és szélsőséges intenzitású képek, ábrák váltják itt egymást, ezért figyelmünk jellegét is folyamatosan változtatni kell.

Szerkezetileg öt részre tagolták a kötetet. A bevezető esszét a Párhuzamos történetek német fordítója, Christina Virágh jegyzi. Óvatosan és pontosan próbálja körülírni a fordító szakmai és személyes dilemmáit, miközben két élőképet ír le a nagyregény szerzőjéről, amint egy római kertben akantuszt vizsgál, illetve ahogyan egy dolgozószobában segítőkész magyarázatokkal szolgál könyvéhez. Akárcsak a kötet, amelyet éppen a kezünkben tartunk.

A második részben vegyesen találunk festményeket, levelezőlapokat, tudományos könyvillusztrációkat, és Nádas által készített fotókat, mellettük egy-két bekezdésnyi részlet a regényből. A szövegek és képek párbeszédére nyitott olvasó-néző különös suttogást hallgathat itt ki. Mintha arról kapnánk tudósítást, miként provokálja magát a szerző vizuális ingerekkel az írásra.

Továbblapozva a könyv olyan szakaszához érünk, amely önmagában is leképzi a fent említett befogadási nehézséget. Az Írás közben című fejezet több alfejezetre tagolódik. Kéziratos (német és magyar nyelvű) jegyzetek, levelek, újságkivágatok. E-mailváltás a pénisz és a vagina természetes síkosításáról, illetve a madarak fészkelési, költési szokásairól. Nádas gépelt elméleti ábrái a modern emberi psziché (vagy az ő szavával az „emberi állag”) működéséről. Újabb írást ihlető képsorozat. S végül a mintegy tizenöt oldalra rúgó Olvasmányjegyzék a Párhuzamos történetekhez.

A következő fejezet egy Bán Zsófiával váltott e-mailen kívül már régebben publikált szövegeket tartalmaz. Nádas egy rövid esszéjét a nagyregény szerkezetéről és cselekményéről, amelynek első változatát az Évkönyv Február-Március fejezetében olvashattuk, később némi változtatással az Élet és Iroldalomban, majd a regény második kiadásának kísérőfüzetében jelent meg. A Jelentés a grunewaldi évről szintén az ÉS-ben látott napvilágot. Ez az írás talán a Hazatérés párjaként is felfogható. Nádas itt egészen közel enged magához bennünket, megmutatja mániáit, (szószerinti) lázas kutatásait, munkamódszerét. S ha valóban a Hazatérés felől olvassuk az esszét, azt is láthatjuk, mennyit és milyen irányban érlelt a szerzőn az eltelt tizenvalahány év, így sok szempontból kulcsot adhat a művek értelmezéshez, összehasonlításához. Két interjút foglal még magába a Nádas Péter a Párhuzamos történetekről című rész. Németh Gábor beszélgetése az egyik legkiválóbb az összes magyarul készített interjú közül. Egyszerre működik olvasói és írói szempontból, valamint a könyvet értelmező, illetve azt olvasásra ajánló szövegként. Darabos Enikő interjúja csapongóbb, drámaibb. Inkább szól az értelmező és az író termékeny vitájáról, mint a szerzőt föltárni vágyó kolléga kíváncsiságáról. Ami nagyon finoman készíti elő a kötetzáró két tanulmányt, hiszen azok is hasonló irányból közelítik meg a regényt.

Radics Viktória hosszú esszéje 2006-ban már megjelent a Holmiban. A Kritika helyett a szó etimológiai értelmében is essai, ahogy azt a francia próbálkozás szóból származtatjuk. Tizenkét fejezetben, majdnem ugyanennyi közelítési módot kínál fel Nádas művének értelmezéséhez. A regény minden olvasójának közös vágyát elégíti ki, amikor színkódokkal jelöl fejezetfolyamokat, vagy amikor térképes ábrák leírásával próbálja elrendezni a szereplőket. Csodálatosan érzékeny megfigyelései és reflexiói vannak önmagáról mint női olvasóról (a kötet egyik összetartó ereje, hogy egybegyűjti a nagyregény kiváló női olvasóit). A Párhuzamos történetek narrátorának egyik legteljesebb és legempatikusabb analízisét is Radics adja.

Többek között ez a vonal vezet át bennünket Markója Csilla szintén ízig-vérig essai-jébe. Az Idegenbe téved merész kísérletet tesz arra, hogy rekonstruálja a szerzői intenciókat. Roppant bátor párhuzamot von a regénybéli Kristóf és az óriás, valamint a regény szerzője és saját regényóriása között. Markója is számot ad arról, milyen nőként olvasni a Párhuzamos történeteket, több ponton fölfejti a szerző brutális humorát, miközben művészettörténész agyát sem kapcsolja ki. Az, ahogyan ő képeket lát, keres és talál Nádas műve mögött, mintha az egész könyvre nézve értelmezhető volna.

Látjuk tehát, hogy a kötet anyaga sokféle, és csak kis százalékban új publikáció. Ez folyamatos olvasás közben bosszantóan hathat. (Bosszantó az is, ami sajnos majd' minden Jelenkor kiadványról elmondható, hogy a könyv szinte hemzseg a sajtóhibáktól. „Bizonyára nem én vagyok az a személy, akinek tudós férfiakat föl kéne világosítanom arról, hogy milyennek kell lennie egy ilyen jelentőségű mű gondosan szerkesztett és szöveghű kiadásának.” -- Nádas Péter: Thomas Mann naplóiról) Azonban nem állíthatjuk, hogy a gyűjteményes könyv ne volna mégis egységes.

A német mintára készített kísérőkötet a magyar könyvkultúrában ismeretlen állatfajnak számít. Valamiféle átmenetet képez egy recepciógyűjtemény és egy személyes hangvételű forrásjegyzék között. Nem egészen irodalomtudományi, de nem is teljesen intim. Egy ilyen könyv a valódi olvasóknak készül, ami nálunk oly ritka, akár a fehér holló.

A legendásan távolságtartónak ismert Nádas Péter valójába pontosan tudja, hol kell meghúznia a határt szakmai és személyes között. S az évek múlásával az általa jóváhagyott publikációk nyomán láthatjuk, merre mozdul ez a határ. A fentebb leírt fotó párja Balassa Péter monográfiájában jelent meg. Ezt a mostani kötetet az Önarckép szélharanggal című kép zárja. Nincs már kisoroszi faház, nincs cigaretta, nincs kócos haj. Van helyette gombosszegi idill, téglaoszlop, fehérre vakolt fal, szélharang, és a szerző árnyéka.

Nádas Péter: Párhuzamos olvasókönyv, Jelenkor, 2012, 284 old.