Kiss Noémi: Fotográfia a halál után. Nádas Péter határjárása

Nádas Péter egy éven keresztül minden nap készített egy fényképfelvételt a gombosszegi kertjében álló terebélyes vadkörtefáról. Kilenc évvel ezelőtt, Budapesten, egy meleg, fülledt kora nyári szerda délutánon az író klinikai halálától a reanimációig körülbelül három és fél perc telhetett el. Ebből az élményéből született Saját halál című elbeszélése, amely az Élet és Irodalomban jelent meg [2001/51-52.]. Az elbeszélés újabb német nyelvű kiadása nemrég látott napvilágot és érdekes újdonságokkal szolgál. Lényegesen eltér a magyar eredetitől, mert egy százhatvan képből álló, Nádas által készített fényképsorozat kíséri a visszaemlékezés kockáit.
(Nádas Péter: Saját halál)
Pontosan egy évvel ezelőtt a Saját halál olvasóját nem is annyira a részletes leírás, a túlvilág felől kapott üzenetek kulturálisan ismert jelei és képei döbbentették meg. Nádas írását ezek kétség kívül bizarrá és egyedülállóvá tették. Inkább azonban az egyszerű és hétköznapi nyelv tűnt a kivételes írói eszköznek, amely a korántsem hétköznapi eseményt az intimitás legapróbb részletein keresztül közvetlen formában közölte velünk. A halált, meglepő módon, nem a félelem érzései kísérték. Az elbeszélő én [N. P.] szelíd iróniával felfegyverzett szemtanúként értekezik magáról és arról, hogyan tért vissza az árnyék világából. A szenzáció, Nádas szerint, annakidején semmiképp nem a tudatában, s nem is igazán a lelkében ment végbe, hanem a testében. A halál után ugyanis a tudat továbbra is funkcióképes maradt: a látás, az észlelés és a gondolkodás nem szűnt meg a szív leállását követően. A félelemről tehát nem feledkezett el, ám alapvetően annak ellenében alakította a Tárnok utcai és a Szent János kórházbeli eseményeket.

Aznap semmi nem volt hétköznapi. Már az ébredést követően érezni lehetett, hogy valami nincs rendben. Nem sokkal később, az infarktusa után kicsi, szűk, fekete alsónadrágjában, infúzióra kötve feküdt a test, s nagydarab nővérek karmai között ébredezett újra. A klinikai halált követően a komikus leírás kozmikus élményekbe csapott át. Nádas nem annyira jele, mint inkább látó médiuma a túlvilágnak. Bár kényesen kerülte a pszichológiát, mégis nekem úgy tűnt, a múlt századi álmok analízisébe jár. A legkisebb sejtelemét is részletesen kívánja nekünk feltárni, néha egy spiritiszta módján érvel, ugyanakkor, evvel párhuzamosan a fogalmak és az ősnyelv viszonyát operálja szét. A közlésmódja természetesen ezáltal megdöbbentő és egyedülálló. A leírás diadal a halál felett. Ebben az ördögi körben az élet és az élők, vagyis mi (akik nem feltétlen részesülünk Nádas individuális kozmoszából) hozzá képest csupán színházi szereplők vagyunk. Nekünk nincs meg a túlvilág tükre, vagy legalábbis nem látunk vele. Ahogy évezredek óta a legtöbb kultúra, a mienk is feljogosítja tehát a túlvilágról visszatérőt, hogy olyasmiről számoljon be, amit mások nem tudnak ellenőrizni.

A Saját halál mostani, német nyelvű kiadása mindezt elfogadja, ugyanakkor radikálisan megcáfolja. Egy új eszközzel, a fikciótól gyökeresen eltérő tapasztalattal egészül ki: a fényképezéssel. Éspedig a fotográfia lényege elementáris: csak olyasmiről tudósíthat, ami egészen biztosan referenciális, tehát létezik.

Két "történet", egy év fotográfia és egy kora nyári szívinfarktus percre pontos leírása találkozik Nádas új fénykép-könyvében. Az írást a képek ritmikusan szakítják meg. Tudatosan vannak elszórva a mondatok között. Színes és fekete-fehér fotográfiák. Olykor életlen, kezdő fotós képei. A kamerák feltételezhetően változtak Nádas kezében, tárgyuk azonban mindig ugyanaz: egy körtefa, s ennek állandóan váltakozó perspektívája. (Az írás egyik hallucinácója szerint a nagy körtefa alatt ássa el a beteg a kincseit, mielőtt meghal.) A fát a lehető legeltérőbb fényviszonyok kísérik négy évszakon át. A sorozat érdekessége, hogy a képek közül egyik sem hasonlít a másikra, pedig ugyanazt ábrázolják. A hasonlóság a fény játékában kereshető. Azt, hogy a fény az Isten "leghitelesebb hasonlata", Nádas bizonyítottnak véli azáltal, hogy a túlvilágon "látta" ezt a fényt.

Az infarktus, a fotográfiák sorozata alapján, valamikor a tél beálltával következik be. A szövegben mégis később van. A képeken itt tűnnek el az ember nyomai a természetből: a fehér műanyagszékek legközelebb az újraélesztés, vagyis a tavaszi rügyfakadáskor lesznek újra láthatók a fa alatt. Mégis jogos olvasói következtetés, ha a képek és az írás narrációját egymás tükörképének érzékeljük. De vajon más párhuzamokra is alapozhatunk? A fényképezés éppúgy a közvetlen nyelven beszél, mint az elbeszélés. Az olvasó legnehezebb dolga mégis a kettőjük közti kapcsolat létrehozása. Ebben a tekintetben ellentmondás marad, hogy az elbeszélést csak szimbolizálni képes a fa, de sem részletezni vagy megjeleníteni nem tudja. Hiszen a fénykép technikája csupán arra elég, hogy az írás drámai folyamatát fényekkel ábrázolja, ám nem képes a halál utáni életet felvenni. Vagy mégiscsak? Maga a fotográfia itt két szempontból lehet érdekes. Egyrészt, mert a fotó-könyvben kizárólag a vele párhuzamosan íródó szöveg segítségével értelmezhető: kiegészíti, dramatizálja a másik oldalakon elbeszélt történetet. Másrészt a fénykép technikai apparátusa feltételezni engedi hogy, ami a fényképen látható, mondja Roland Barthes, az egészen biztosan ott volt a kamera előtt. Ez Nádas könyvében egy bizonyossághoz vezet: a halálbeli látomás legalább annyira valós, tehát referenciális kép, mint a fa a kertben.

Nádas Péter minden tekintetben klasszikusnak nevezhető alkotása egyelőre sajnos nem jut el a magyar közönséghez, mivel az albumot csak német nyelven adta ki a göttingeni kiadója. A Steidl Verlag gondozta korábban az író Valamennyi fény című albumát. Szintén sajnálatosnak mondható, hogy a megjelenése óta Németországban több szakmai fórumon is komolyabb visszhangot kiváltó könyvről nálunk egyelőre szó sem esett.

Péter Nádas: Der eigene Tod. [Saját halál]
2002, Steidl Verlag, Göttingen, 288 oldal
160 oldalon a szerzői saját fényképeivel
Fordította Heinrich Eisterer