MargitszigetRészlet a Párhuzamos történetekből

Messziről nézve úgy néztek ki a neobarokk szökőkút mellett, mint azok az összeszokott szerelmesek, akik legalább havonta kétszer végleg szakítanak. Valószínűleg egyikük sem vette észre, hogy milyen indokolatlanul közel állnak egymáshoz. Holott szemmel látható erőfeszítéssel igyekeztek távolságot tartani.
Mindketten mintegy visszahajoltak a másik közelségéből, lábaik, ágyékuk viszont túl közel maradt.
Ami bizonyára erős aurát teremtett, s ilyenkor talán még alkalmi illatokat is elszabadít a test. Mégsem ettől lett a helyzetük olyan komplikált. Közelségük kölcsönösségének érzetét még az is erősítette, hogy szinte mulatságosan hasonló volt öltözködésük minősége és jellege, aminek az volt a jelentése, hogy nem hasonlóvá válnak, hanem most veszik észre, hogy eleve hasonlítanak.
Ezen a szeles, borongós tavaszi délelőttön esni készült, de nem esett.
Mindketten homokszínű Burberry felöltőt, illetve átmeneti kabátot viseltek, amely inkább csak szabásában különbözött, s mindketten sötétebb kalapot, a férfi a kezében tartotta a magáét.
A női kalapokat akkoriban jól be lehetett húzni a homlokba, karimáját mélyen lehajtani, amivel a kalap mintegy védelmébe és árnyékába vonta az arcvonásokat. Az asszony kissé lehajtotta a fejét és a kalap árnyékából nézett föl a férfi halványzöld szemébe. Védekezésképpen mindkét kesztyűs kezével a melléhez szorította a retiküljét. A karcsú, erősen megnyújtott, túlfinomított női alak számított divatosnak, a sziluett. Szemzőné leánykorában sem volt szép, de szép volt a sziluettje, oly törékeny és kecses, amilyet azoknak az éveknek a divatja épp megkívánt.
A szél néha magával sodorta, máskor viszont egyenesen megemelte a férfi illatát. Volt benne szivarfüst a régimódi nagykörúti szállodából, benne volt a borbély borotvaszappana, a levendulás arcvize, a megannyi ismeretlen árnyalat között az illat súlyosabb, uralkodó, minden mást önmagához rendelő törzse, amit csak a bőr közelsége segíthet megfejteni. Azon már túl voltak, hogy egymás szándékait, és az ezekről adott titkos jelzéseket figyeljék. De mindkettőjüknek ellenére lett volna egy meggondolatlan mozdulattal kilépni a fedezékből és nyílt kártyákkal játszani. Ostobaságnak és felelőtlenségnek tartották volna, ha akár egyikük, akár másikuk kezdeményezi, és főleg brutálisnak, felettébb modortalannak. Az ember végül is nem azért van a világon, hogy üzekedjen és párosodjon. Habár épp abba az életkorba értek el, amikor sokan elég tanácstalanul megkérdezik, hogy akkor pedig mi másért. Vajon van-e az életünknek ezen kívül belátható és követhető célja. Mindketten ösztönösen tiltakoztak az élet üressége ellen, s ezért nem annyira az jellemezte őket, hogy mit tesznek meg egymással, hanem inkább az, amit megtagadnak maguktól, amitől tartanak, amiről tudatosan lemondanak.
Ettől lett telített a pillanat, fájdalmát és szépségét pedig vitték magukkal a magány óráira.
A fiatalabb férfi, aki egy megoldhatatlan szerelmi bonyodalom elől menekült sebtiben Budapestre, minden esetre nem kérdezte meg az asszonytól, mitől lettél ilyen szomorú hirtelen.
Eszükbe nem jutott volna hangosan tegezni egymást.
Meg undorodott az ilyen bizalmaskodó szerelmi közhelyektől, hogy mire gondolsz, min nevetsz. Csak hogy semmi más nem érdekelte, s ezért a gondolataival persze rögtön tegezni kezdte. Mitől sötétedtél el ennyire, milyen árnyék vonult át az okos arcodon. Ha megkérdezi, ha az asszony bármit válaszol, akkor erősödött volna a merevedése. Nem akarta. Bár benne volt már előbb is a levegőben, hiszen mielőtt elindult, a biztonság kedvéért ki akarta volna magát elégíteni. Ma reggel mégsem tette meg, illetve félúton meggondolta magát és abbahagyta. Nem ölelhette magához az asszonyt. Az asszony pedig nem kérdezte meg a nála fiatalabb férfitől, ami pedig a nyelvére kívánkozott, hogy a szülei vagy a nagyszülei közül vajon melyikre ütött ezzel az őrületes hajával. Milyen ostobaságokra gondolok. Mintha nem lenne mindegy nekem, hogy kitől örökölte. Az őrületes hajaddal, ezt szerette volna kimondani.
Őrületes.
Egy olyan szót, mely visszavonhatatlanul megmutatná a másik iránt érzett bámulatát és csodálatát.
Egyikük sem akart elmenni messzire. A mélybarna hajlott így vörösbe, oly dús volt, hullámzott. Büntetlenül még szavakkal sem lehetett volna megérinteni. Szemzőné őszintén remélte, nem látszik arcának bőrén, amint egész háta, válla, nyaka borzong bele. Mint egy különös páncélzat, persze, védekezik ellenem, rituális szőrsisakot hord a fején. De akárhogy mérlegelte és nézegette, a barna és a vörös mellett lilát látott, ami valószínűtlenné tette a látványt. Honnan vetted a hajad színét, legszívesebben így kérdezte volna meg. Miközben megpróbálta magát lebeszélni. Két gyermekem van, férjes asszony vagyok, kalandokkal nem tehetem tönkre a szakmai híremet.
Nem tudtak volna többé közönséges hangon szólni, akkora volt a megerőltetés.
Szemzőné zavarában többször megvonta a vállát. Madzar viszont olyan lett, mint egy bálvány, moccanatlan, egy ideig még csodás szempilláival sem villogott.
Aztán mégis egyszerre indultak el az üres sétaúton, amely a pesti parttal szemben vezette volna végig őket.
Akkor meg annak lett jelentősége és jelentése, hogy egyszerre indulnak el. És még ez sem elég. Mert önkéntelenül egyszerre léptek.
Ami azonnal fölbosszantotta mindkettőjüket.
Volt egy idegen erő, mely szétzúzta az önállóságukat. A másik tette tönkre, a másik, volt egy másik, lett egy másik.\ Zavarukban nem tehettek mást, hallgatták lépteik alatt a kavicsos út mély csikordulásait. Minden lépés kín volt a férfinak. Nem most hallgattak először ilyen mélységesen, de eddig mindig tudtak a hallgatással valamit kezdeni, eddig nem hagyta el őket sem a szerencséjük, ahogy a férfi fogalmazott, sem a neveltetésük, ahogy a nő fogalmazott. Most attól tartottak, hogy elfogyott minden tartalék eszközük, s akkor majd valami fölhasad. Valami, ami eddig kiegyensúlyozott volt, botrányossá változik. A férfi nem tudott nem arra gondolni, hogy mit fog tenni, amikor végre visszajut innen a szállodába.
Végül is sok pénzről van szó, munkáról, nem másról. Ez így nem fog menni. Minden megbízó feleségével mégsem fekhetek le. De hiszen nem szorít rá semmi, hogy a munkát megcsináljam. Magyarázattal sem tartozom senkinek, hogy miért nem teszem.
Magukban mondogatták, sorolták a józan és reális érveiket.
Ha nem csinálja meg, akkor ne csinálja. Majd én magam berendezem, végül is a dolognak megvan a maga hagyománya, nem nagy ügy. Legalább nem kerül semmibe. Oda a díványt, ide az íróasztalt, és el van intézve.
Vagy megcsinálja más.
De akkor az biztosan nem férfi lesz. Belluka biztosan tud valakit ajánlani helyette.
A sziget sétaútjait minden tavaszon alaposan meghordták finom dunai kaviccsal.
Belemélyedtek, s mivel nem ügyeltek rá, belefolyt a cipőikbe. Mindketten erős cipőket viseltek, az asszonyénak megemelt, sportos sarka volt. Középbarna, rámán varrott cipőik fejét szív alakú osztás, orrát pedig elegánsan hurkolódó minta díszítette. Az asszony derekán öv fogta át az átmeneti kabátot, gallérja föl volt hajtva, ne érje nyakát a szél. Nem látszott, hogy mit visel a kabát alatt, de ruhájának fröcskölt mintázatú gyapjúszövete azonos volt a férfi angol öltönyének mintájával és jellegével.
Nem látta a nő selyemharisnyás lábait, de arra gondolt, hogy túl vékony lába van. Nincsen semmi melle. Néhány év múlva olyan lesz, mint egy deszka, piszkafa.
A nő ellenben azzal a gondolattal küszködött, hogy a férfinak nincsen ugyan szép keze, mégis jó lenne megfogni és a kabátzsebébe túrni. Vagy a kalapját örökösen forgató kezet leállítani, lefogni. Ez talán még a lábát is rázza, és igazán nem valószínű, hogy lett volna tisztességes gyerekszobája.
Egyre merevebben lépdeltek egymás mellett. Ha lehet ilyet mondani, akkor kifejezetten csúnya keze volt, rövidek és vastagok az ujjai, a csuklója meg túl erős. Mégis érezni szerette volna, s ujjaival az ujjaiba kulcsolódva menni, csak menni. Elmenni innen Amerikába vele. Meg kellett volna állniuk, hogy cipőikből a kavicsot kirázzák. Meg az előttük álló, hosszúnak ígérkező sétát lelkileg egyikük sem viselte volna el. Minél messzibbre jutottak a szigeti bejárótól, annál biztosabban számíthattak volna rá, hogy a sziget belsejében majd mégis csak felelőtlenül egymásnak esnek.
Az építésznek támadt egy mentő ötlete.
Ne arra menjenek, mert ezen a parton túl szeles, hanem vágjanak át a Casinónál, és nézzék már meg, miként jelölték ki a Sportuszodát, mert a héten a tervek szerint ki kellett jelölniük.
Hajós Alfrédot hátha ott találja.
Amit az asszony persze tüstént elértett, s ezzel egyidőben meglepte a roppant fájdalom.
A torkán érzékelte és a mellkasában, hogy a férfi önkényes döntését el fogja ugyan fogadni, de ezt a lemondást biztosan nem ússza meg szárazon.
Hiszen ez fájt, sokáig nem fog tudni megszabadulni a fájdalomtól. Szenved és szenvedni fog.
Szerencsére semmit és senkit nem találtak.
Kidöntött fák hűlt helyét találták, néhány elhagyatott árkot, ahonnan előzőleg valószínűleg talajmintát vehettek a tervezők, néhány cöveket a kikoptatott gyep különböző pontjain. Ami azonban ürügyet szolgáltatott arra, hogy semlegesebb témákról beszélgessenek, nézelődjenek, kószáljanak, tétovázzanak és hallgassanak, majd igen gyorsan visszaforduljanak.
A sziget bejáratánál, amely a város legkiszolgáltatottabb pontjai közé tartozik, szabályosan átviharzott a testükön a szél, minduntalan meglökte őket.
Hangosan nevetve védekeztek ellene, fogták a kalapjukat, el ne repítse, kiáltoztak, véletlenül dőltek egymásnak és aztán szánt szándékkal egymásnak döntötték a hátukat, egymásba kapaszkodva azon hahotáztak, hogy mennyire élvezik, s a széllökésektől olykor elakad a lélegzetük. Vagy ki tudja mitől.
A szél ellenében nem volt mit tenniük, végül is villamosra kellett szállniuk.
Az üres kocsiban vadul és kipirultan lihegtek a kalauz szeme láttára. Úgy viselkedtek, mint akik a puszta életüket mentették meg.
S ha már megmentették, akkor az első pesti megállóban sietősen búcsút is vehettek.
Budapestnek ez a második legviharosabb pontja, itt gyakorta szabadul el bádogeresz, szakad ki helyéről esőcsatorna, vakolat, cserép zuhan.
Úgy vettek búcsút a Lipót körúton, mintha soha többé nem kívánnák látni a másikat.