Németh Gábor: Hassliebe

A legjobb, mikor egy könyv az ízlésedet teszi zárójelbe.
Nagyregény: amit nem tudsz egyetlen pillantással befogni, és ha mégis megfogalmazol róla bármilyen általános kijelentést, rögtön elkezdesz kételkedni az igazságában. (Nádas Péter: Párhuzamos történetek)
“Az álmodó az egész álom.”
(Carl Gustav Jung)

Nyilvánvaló, hogy ebben az értelemben nem minden hosszú regény nagyregény, bár rövid nagyregényt meg nem nagyon tudok elképzelni. A novella, és nyomában tulajdonképpen a modern regény is, bölcsen lemond a teljesség illúziójáról, mégis egyfajta ismeretelméleti hübrisz jellemzi, ennek a gőgnek a legarcátlanabb és talán leggyakoribb megjelenési formája az a rutinos retorika, amellyel a szöveg kijátssza lapjait, befejezi magát, kielégíti olvasóit. A nagyregény viszont királyi út, noha nincs királyi út. Finom kis paradoxon: a nagyregényt épp a mindent-mondás szándéka teszi agnosztikussá, az, hogy az írói akarattól függetlenül előbb-utóbb elveszíti összes eszközét, puszta létével számol be az elkerülhetlen vereségről.
A Párhuzamos történetek a második mondatával – “Ez néhány nappal karácsony előtt történt” – megteremti az elbeszélendő világ birtoklásának illúzióját. Ha van elég pénzed, belekortyolsz a portóidba, lehúzod a celofánt a szivarról. Ha nincs, magad alá húzod a lábad a kopott fotelban. Aki hozzád beszél, ráér, érj rá te is, ezt mondja a mondat. Hosszú regény olvasásába kezdeni azt jelenti, hogy ha csak rövid időre is, de fegyverszünetet kötöttünk a világgal, sürgés-forgás helyett a kontemplációt választottuk. Különös, amikor a könyv éppen az ellenkezőjét akarja, ha választott témája éppen e világ tarthatatlansága, mintája pedig maga a káosz. Még különösebb, ha egy ilyesféle könyvbe végtelenül kimért, a világ átláthatóságát már puszta intonációjával bejelentő hang csábít. Nem is csábít, tájékoztat. A megfelelő irányba tájol. Gyere be, meglátod, mi lesz.
Tavaly nyáron kaptam meg a sajtópéldányokat, puha, fehér kötésben, az első oldalon figyelmeztetés, hogy ez-az majd még megváltozhat benne.
Elég jó napok, nyári nagyvakáció, általában ellenmozgást végzünk, amikor mindenki jön fel, úgy öt felé, mi akkor megyünk le a strandra. Nem tudok a parton olvasni, sajnos. Alig volt kibírható a napnak ez a része.
A nem várt esély jött be, pedig nagyjából már leszámoltam vele. Lélegzetvisszafojtva izgulni, Magua győz vagy Uncas. Olvasod a szöveget, és lenni kezd egy párhuzamos világ, jobban, mint az úgynevezett valóság, jobban, mint ami éppen körülvesz, fontosabb lesz, mondjuk, a majdnem feketére érett talpfák sorsa, mint a vacsorád, pedig elég cinikus alak vagy, régóta csak a Rodolfo kezét nézed, és többnyire látod is, tényleg, hogyan csinálja.
A reggelek voltak a legjobbak, mert akkor még mindenki aludt, olvashattam nyugodtan, lelkifurdalás nélkül. Aztán a délelőtt meg a kora délután is egész jól elment, kis kompromisszumokkal, néha felnéztem a könyvből, és úgy csináltam, mintha érteném, mi vesz körül, mit kérdeztek, mi mire vonatkozik. Az este megint jó volt, majdnem a reggelhez hasonló. A strandon viszont úgy jöttem-mentem, mint egy alvajáró vagy egy drogos, akit elvonóra kényszerítenek. Pedig továbbra sem ízlett igazán, amit éppen faltam fölfele. Fölfaltam, tényleg, talán három vagy négy nap alatt.
Azért beszélek az érzéseimről, mert a tárgyukat nem tudom és nem is akarom kritikusként leírni. Nem akarom helyre tenni, nem csak azért nem, mert nem vagyok kritikus, hanem, mert úgy sejtem, hogy nincs is helye, most csinálja magának.
Nyilvánvaló volt, hogy a Párhuzamos történetek poétikai értelemben lezárhatatlan regény, mégis úgy éreztem, hogy Nádas adós maradt még egy (?) kötettel. A hármasugró, ahogy az utolsó ugrásból kiveszi magát, szabadságolja, legyint, mert úgy érzi, hogy nincs meg a lendület, és ugrás helyett végigfut a homokon, könnyedén és reménytelenül. Egy régebbi interjúban mintha arra utalt volna, nem jelenteti meg, talán nem is fejezi be. Majd, ha eljön az ideje, angolosan távozik a regényből. Ez volna a kiút?
Pedig a mindentudók hangján kezdi, ami azt ígéri, könyörtelenül be is fogja fejezni. Bejön a Mágus, szétpakol, megiszik egy csésze teát, írni kezd, néha felnéz a papírból, ki az ablakon a köd ülte parkba, tizenegykor hoz a lány valamit, épp csak, hogy éhen ne haljon. Nagyszerkezet, vázlatok, a fúga művészete, ebéd a Ritzben, könnyű séta, délután feljött Werfel, estig maradt, felolvastam neki egy részletet, el volt ragadtatva.
A grószsriftstelleráj.
Azon a hangon kezdi, de akkor meg miért érdekel?
Hogyan éri el, hogy vele maradjak?
Úgy, hogy aztán éppen a szöveg oszlatja szét ezt a ködképet. A varázsló halála. A beszélő száj szétrágja az ego centrumát, dekoncentrálja, apró darabokra szedi. Ami fantasztikus: látszólag úgy, azzal az önkéntelenséggel, ahogy a mozi sötétjében, mondjuk, Jean Valjean sorsától megigézve téped fecnikre a jegyed. Hemzsegnek a könyvben a mondatok, amelyeket nem lehet kétséget kizáró egyértelműséggel valamelyik beszélőhöz kötni. Kijelentések, amelyek éppúgy származhatnak a narrátortól, mint valamelyik szereplő belső beszédéből. És amikor a narráció elhagyja az egyes szám harmadik személyt, átcsúszik az elsőbe, mégis fenntartja a stílusjegyeit, az első személyű elbeszélő belső beszéde nem különböződik el a regény addig megismert névtelen narrátoráétól. Mintha a szöveg nem az elbeszélőt, hanem az elbeszélés gomolygó szellemalakját képezné meg, az vándorolna a szerzőből elbeszélőbe, figurába. A megidézett beszélők szövegei eltérő habitusra, iskolázottságra (stb.) utalnak, mégis, ha hihetünk a narrátor interpretációjának, minden figura hasonló finomszerkezetben reflektál önmagára, függetlenül attól, éppen melyik személyben szól a narrátor, ez akkor a legfeltűnőbb, amikor a testről és a “szerelmi cselekvésekről” való gondolkodás amúgy meglehetősen kimunkálatlan terepére érkezik. Nádast lenyűgözi, amiről beszélni kíván, így aztán hiába az elbeszélés tudományává fejlesztett technika, a megírás valószínűtlen mértékű tudatossága, amivel létrehozza a “néma poétikai struktúrát”, azaz “(m)indazt, ami nincs leírva és mégis benne van a szövegben. A döntéseim hálóját, amint átfonja és fenntartja a szöveget. Például a szókinccsel kapcsolatban hozott negatív döntéseimet, hogy mikor mit nem használok, holott a köznyelv vagy az irodalmi nyelv másként kívánja. Vagy ellenkezőleg, milyen szövegkörnyezetet teremtek a köznyelvihez. Hasonló jellegű negatív vagy éppen pozitív döntések sokaságát értem alatta, amelyek a mondatszerkezetre, a nyelv stiláris követelményeire vagy éppen a grammatika szabályaira vonatkoznak. A mondatritmus, a szövegritmus, a hangalak. A szövegritmus érdekében nyilvánvalóan megváltoztatott szórendek. A hosszú és a rövid mondatok váltakozásának ritmusa, arányai. A monotóniák szerepe, szövegismétlések esetén választás azonosságok és variációk között, a szóismétlések és a mondatvariánsok rendszere, idegen szövegek beépítése a saját szövegbe, utalások idegen szövegekre, idézetek, átiratok és belső idézetek. A szövegritmus és a szöveghely követelményeinek szinkronja vagy éppen aszinkronja a cselekménnyel. A különböző cselekményszálak terjedelmének és intenzitásának egymáshoz mért arányai, egyáltalán, a cselekményvezetési technikák. A szimmetriák és aszimmetriák általános arányai a szövegben és a helyi értékük szerinti arányai. Ezek mind statikai problémákhoz vezetnek, hiszen terjedelmeket, súlyokat és hangsúlyokat jelentenek, amelyeket az egész szerkezeti elképzelésen belül meg kell oldani. Harmóniák és diszharmóniák. A hiány és a hiányok kiépítésének metódusai, fogalmi vagy tematikai hiányok megépítése, hiányzó személyek jelenléte a regényben, jelenlétük erőssége vagy gyengesége. A point de vue változásai a nagytotál és a szuperközeli között, a közelítések és távolítások sebessége, a szemszög változásainak lassúsága, gyorsasága. Leállások, holtpontok, elakadások. A kívül és belül, a külső és a belső váltakozása, vagy ezek ugrásai, csúszásai, olykor durva vágásai. A leírások és a dialógusok arányai. A bekezdés helye, a bekezdések hosszúsága vagy éppen rövidsége, egymáshoz és a cselekményvezetéshez mért arányai. A fejezet első mondata, egyáltalán az első mondat problémái, az entrée, amit a német szakmai nyelvben Einstieg-nek neveznek és igen komolyan vesznek. Miként lépek be egy szövegbe, honnan lépek be, ki lép be. Vagy éppen az Abgang, az Abschluss, hogy miként lépek ki a szövegből, mi lesz az utolsó mondatom a fejezetben vagy az utolsó szavam. Nem beszélve a mondatok hangerejéről, ami nem csak reflexióval vagy szerzői kommentárral megjeleníthető, hanem beépíthető a mondatba. Vannak hangos mondatok. Vannak szükségesen hangos mondatok. Vannak szükségtelenül hangos mondatok, amelyek szükségesek. S ugyanígy vannak csöndes mondatok, kínosan vagy szükségtelenül csöndes mondatok, amelyek a kontextus szempontjából szükségesek, s így tovább, még sorolhatnám napestig”, szóval végsősoron minden erőfeszítés hiába – amit megír, szerencsére túlnő rajta és uralhatatlan lesz, pedig minden erejével azon dolgozik, hogy rendet teremtsen benne. Ám éppen ez a vereség teszi nagyon is emberivé ezt a könyvet.
“Mi végre ír hát, aki ír? Nádas válasza számomra – legalábbis amióta Saját halál című novelláját (naplóját? esszéjét?) az ÉS tavaly karácsonyi számában elolvastam – egyértelműen, már-már prózaian hangzik: hogy leírja a leírhatatlant” – állítja, szerintem helyesen, Pályi András. Mégis, Nádas a Saját halálban mintha fölülről szúrná le mondatait, épp azzal a mozdulattal, amelytől egykor annyira féltette magát a Hazatérésben. Nem mintha nem állnák ki a tapasztalat és képzelet viszonyát firtató próbát. Inkább forma és léthelyzet feszültségéről van szó, a tökéletesen uralt mondatok ottfelejtenek valamit a léthatáron túl, az átlépés eksztázisa mintha nem kísértené, nem kezdené ki a nyelvet. A Párhuzamos történetekben viszont Nádas eldobta kiérlelt stílusának jó néhány elemét, hogy valamiképpen hozzáférhessen a kimondhatatlanhoz. A Károlyi Csabának adott interjúból kiderül, milyen tisztán látja ennek a döntésnek a következményét: “Ami mégis stílus maradt, az a magyar mondatszerkezettel való játékból származik, és nem a szerepjátékokból. Ettől a mondatoknak van bizonyos ortopéd jellege, egységes és tartós furcsasága, ami bizonyos értelemben megint csak modor és stílus. De ennél messzebbre nem akartam, és nem tudtam menni.” És megmaradt persze a bekezdésritmus korábbról ismerős pátosza is, talán azért, mert a dikciót, a próza lélegzetvételének dinamikáját a stílus egyéb elemeit meghatározó erőknél mélyebben működő törvény – az alkat szabályozza.
Flaubert a Bouvard és Pécuchet-hez mindent elolvasott, amit egyáltalán érdemes volt. Jöttek a könyvek Párizsból ládaszámra, ám egyszer csak elfogytak. Az akkori tudás még a befogadhatóság látszatát kelthette. Nádas már természetesen nem olvashatott el mindent, hiszen a minden mára kanonizálhatatlanná vált. De megpróbálta, ez látszik a szövegen. Ezért a szöveg eleve melankolikus viszonyba kerül a felhalmozott tudással, pedig Nádas gondolkodói karaktere, pesszimizmusa és kegyetlensége ellenére, a felvilágosodásban, a racionalizmusban és a dialektikában gyökeredzik, még azt is megkockáztatnám, reflexeiben pozitivista, a lélek sötét éjszakájáról viszont elsősorban az ösztönei révén lehet tudomása. A folyamatos analízisben gondolkodói karakterének enged, a regény világát viszont nem az ész, hanem az ösztönök szervezik.
Ezért a testről való beszéd megújításakor is kudarc éri, pedig itt a tét még nagyobb, mint a káoszstruktúra leképezésekor, a fogalmakat ugyanis ehhez ki kellene szabadítania a tabukon alapuló beszéd korlátai közül, a dolgok rétegnyelvekhez kötött nevét eltörölni, és helyettesíteni a magyar olvasók nagy többsége által konszenzusosan trágárnak tartott szavakkal, ám úgy, hogy azok trágársága felszámolódjék, azaz kiszabadítani őket a kollektivitás terrorjából, megfosztani stílusértéküktől, új szerződést ajánlani a nyelvet használóknak. Az artikulált prózanyelv kontextusa úgy veszi körüli ezeket a szavakat, hogy arra a konvencióra, amit éppen megszüntetni próbál, tán még erősebben mutat rá. Ezek a szavak, bár történeti szempontból valószínűleg stílussemlegesek, ma már úgy hatnak, mintha a szerző egyszerűen csak a legkisebb rosszat választaná, és nem létező szavak helyét jelölné velük, nem létező szavakat viszont értelemszerűen nem lehet helyettesíteni, hiszen ahhoz előbb lenniük kéne. Ez az individuum igazi veresége. A testről való beszéd újraalkotásának másik problémája, hogy – elhagyva a magyar szövegek úgynevezett erotikus jeleneteinek túlnyomó többségében megszokott, metaforikus-giccses patterneket – az elbeszélő éppen azzal a mániákus analízissel közelít a test cselekvéseihez és állapotaihoz, amivel a lélek mozdulatait vizsgálta. Ezért a szöveg az eksztatikus pillanatokban is annyira hűvös marad, hogy a lassított makrofelvételek néhol nedvcserévé analizálják a testek párbeszédét. Mintha egy kórboncnok figyelné két leendő hulla kopulációját egy boncasztalon. Amikor viszont fontosnak tartja, hogy tudósítson minket a lelkek életéről is, az analízisbe néha olyasféle mondatokat kever, amilyenekkel amúgy a lektűrszerzők dolgoznak. Ez a furcsa feszültség folyamatosan felhívja a figyelmet a szöveg megalkotottságára, a regény lendülete mégis magával sodor. Nem voltam egyedül ezzel. A szóbeszédből tudom, jó néhány olvasója járt így. Ezt nem lehet csinálni, ilyen nincs, hajtogatta magában, aztán szépen, az utolsó morzsáig megette az egészet, és lopva körülnézett, nem maradt-e valami mégis a spájzban.
Aki idáig jutott, joggal kérdezheti, ennyi fenntartással hogyan adhattam át magam a zabálás őrületének.
Hogy mi marad meg, mi marad felidézhető, mitől éppen az a pár másodperc, megyek a körúton, a zebránál vigyázok, pedig csak néha jön egy autó, Moszkvicsok, Varszavák és Pobjedák, a hatos megállójának járdaszigetén a lámpa Nemo kapitány búvársisakját viseli, poros fény, mintha az egész világ elfáradt volna, mintha az egész földre tejüveg burát borítottak volna, megyek át a körúton, nézem az óriás neonfiút a November hetedike tér sarkán, este fáradhatatlan mozdulattal emelgeti szájához a kis üveg tejet, de most mozdulatlan, belépek az üzletbe, hatalmas terem, elmegyek a fekete-fehér kockás mozaikon a pacsnik és a rongyoskiflik pultja mellett, köszönök a néninek, a kezembe nyomják a zsíros tapintású, fehér papírpoharat, kis háztetőben végződik, visszaadják az aprót, kilépek, és a szürke átmeneti kabátok és világos ballonok között elindulok hazafelé, hogy az Aradin átvágva beforduljak az Ó utcába, és a tejföllel, a poros fény emlékével, az arcomba csapódó kabátok naftalinszagával együtt hazavigyem a hatvanas éveket, hogy aztán elhalványuljanak, és csak több mint negyven év múlva találjam meg őket a Párhuzamos történetek olvasása közben.
Pedig se a könyv, se a szerzője nem ábrázol semmit.
Nem ábrázolja, hanem megcsinálja újra a semmi anyagából.
El- és kisajátítja.
Az ábrázoláshoz ugyanis fel kellene számolnia magát, a modor kis mozdulatait, a gőgöt és a szorongást, áttetszővé kellene válnia, feladni az énjét, lemondani róla. Aki ezt a szöveget írta, viszonzatlan szerelemben él önmagával. Hassliebe. Ha kinyitod a könyvet, egy óriásira növesztett én birodalmába lépsz, énből van itt minden, az álmodó az egész álom, a sötéten hömpölygő én választja el az énből készült város két felét, az én löki magát a mélybe, a száz alakra bomló én őrjöng a regény bozótjában keringve.
Nádas módszere a vereség. Az, hogy a végkimerülésig hatol az ismeretlenbe, eldobva legjobb eszközeit, alkata lényegéig meztelenedik. Az, hogy a struktúrához a káoszt választja mintául, pedig annak éppen a struktúrája megismerhetetlen. Az elbeszélő – minden magabiztossága ellenére – a szerző szükségszerű kudarcát demonstrálja. Mégoly emberfeletti munkájával sem teljesíthette, amit vállalt. A szöveg résein át viszont, túl elbeszélőn és szerzőn, megpillantható egy ember, aki hiába tesz időről időre erős kísérleteket az irodalmon túli közbeszéd befolyásolásra, hiába közlekedik otthonosan Európa meghatározó diskurzusaiban, hiába ad leckét a miniszternek, oktatja ki interjúkban a köztársaságot, létéhez formát csak a szöveg kietlen magányában talált.