Radics Viktória: Kritika helyett

Hát bizony el kellene jutni a benső szabadság ritka szép állapotába, érezni egy kicsit „a szabadság lélegzetét” ahhoz, hogy le tudjam írni az első mondatot erről a könyvről. A regény kritikai számbavételéről az olvasói lelkiismeretem letiltott. A befogadott, pontosabban a befogadás folyamatában lévő mű – vagy a tollam – más hozzáállást kívánt meg tőlem, értési, értelmezési kísérletekre szólított fel, szemlélődést, töprengést, tanulmányozást követelt. Próbálnám meg akaratoskodás, elméleti vezettetés nélkül felfogni. Elfogadni olyannak, amilyen, és csak aztán, óvatosan és figyelmesen feszegetni a titkait avagy az üres helyeket, amelyekről ő maga, a mű, nem tud többet mondani, mert van egy pont, melyen túl nincs több gondolat. Később majd akár bírálni vagy méltatni is lehet – egyelőre azonban megállapodtunk a titok vagy a nem tudás közösségében.

I

Butaság így megszemélyesítgetni egy művet, az is lehet, de az olvasói tapasztalathoz tartozik, hogy a befogadásnak van egy fázisa, amikor az olvasó, ahogy mondani szoktuk, együtt rezeg, együtt lélegzik a művel, mintha élne. Ilyenkor meg van ragadva vagy el van ragadtatva – hogy aztán hova fejlődik tovább a befogadás, az is egy kérdés. Én nem a kritika, az eltávolítás, hanem a további közelítés, a beleélés, a művilágba való „begyakorlódás” útját választottam, miközben szerettem volna eligazodni a nagyregényben.
Hogy tájékozódjam a vége nincs szövegszövevény beláthatatlan sűrűjében, az idők, emberek, helyszínek, korok és évszakok nehezen követhető váltakozásában, mely mégis írói gondviselésről tanúskodik, valóságos kis térképet írtam-rajzoltam magamnak. Három kötet, harminckilenc fejezet, ezek bizarr kapcsolódási pontjai és ismeretlen ritmust követő váltakozásai, váratlan bevágások a fejezeteken belül, logikus és nem logikus folytatódások, ismétlődések keresztbe-kasul, témák, motívumok, nevek csoportosulásai és szóródása, képrímek, jelentésasszonáncok – rendezett káosz és véges végtelen, mely minden ízében olyan formát alakít, melyet érzékelni vélek ugyan – csak tudnám, mely érzékszervemmel! –, ám nem vagyok képes megragadni. A mű sodor, de vissza-visszavet, a rengeteg nézőpont pörgése nem hagy megállapodni. Nincs egy kitüntetett pont, egy csúcs, ahonnan belátni az egészet, sem a műben, sem énbennem.
A megadott fejezetrend nem elégít ki, mert nem látod be a szükségszerűségét. A regényben némi kronológiai rend van ugyan, de nem egy, hanem több, és nemcsak párhuzamosan, hanem metszik is egymást. Ráadásul az a benyomásod, hogy időbeli körözés történik, többször is visszajutsz bizonyos pontokra, és nem világos, miért éppen akkor és oda. Nem tudod, hol a tulajdonképpeni kezdet, honnan indulj el, mi lehetne a fogódzód, s ha már másodszor olvasod a könyvet, akkor sem látod, hova fogsz érkezni, hiszen a regénynek a végén épp hogy nincs vége, miként sem kronológiailag, sem más belátható szempontból nem az elején kezdődik. A szakadozott történetek összevegyülnek, elválnak, és soha többé nem találkoznak, váratlanul folytatódnak, és váratlanul nem folytatódnak tovább.
Valahogy úgy vagyok vele, mint az életemmel, az életekkel: nem tudom összerakni. A regényforma az élet-formát és a halál kiszámíthatatlan nyeséseit tükrözi igen élesen. A szerkezet elvét kutatva a gondviselés nyomát kutatom – amikor rendezőelvet keresek, akárha istent keresnék. Utalnak rá jelek itt is, ott is, kósza, véletlen, inkább kételyt, mint hitet ébresztő keresztek, notabenék, ikszek és ipszilonok. A szembetűnő párhuzamosság rendezőelvnek kevés, a különféle keresztkapcsolatok és átkötések valami többre utalnak. De mire? Kell lennie még valaminek, miként ezt a szöveg pontosnak tűnő ritmusa, zenei lüktetése, az összecsengések és kontrasztok, az erős diszharmóniák folyton sugdossák. Ennek az irodalmi műnek van jelentése, van egy jelentésháló: tessék kibogozni.
A makacs és nevetséges próbálkozást a számozgatással, dátumozással, kesze-kusza összekötő vonalak, nyilak és keresztek rajzolgatásával nap mint nap elkövetem a saját életemmel is. A koherencia kereséséről mégsem lehet lemondani, ha beszédképes akar lenni az ember, legfőképp egy olyan mű esetében, mely a mégiscsak szigorú kompozíciójával (kötetbeosztás, fejezetbeosztás, címek, bekezdések), magasrendű grammatikájával, a fizikain túli, sejtelmes egységességével valósággal felhív arra (hacsak nem csapdába csal), hogy hálózatos összefüggést, vertikális összeköttetést vagy bármi viszonyt keressünk a párhuzamos történetek között. A rejtélyesség a fabulák szintjén is megjelenik, legalább olyan provokatívan, mint egy régimódi regényben, és szinte felgyújtja a tudásvágyat.
Nem véletlen, hogy a mű nyomozással veszi kezdetét! Így tematikusan is becsalogat a formaproblémába. Az olvasó, aki nemcsak élvezni, hanem érteni is szeretné a regényt, olyan, mint Kienast, a nyomozó, akit nem hagy nyugton a homályos bűn- vagy haláleset, meg olyan is, mint a tanú, a Döhring fiú, aki belezavarodik a szerepébe. Az ismeretlen hullának csak van élettörténete, személyazonossága és végzete! Nem lehet abba belenyugodni, hogy csupán az üres porhüvelyét lássuk. Az abszolút ismeretlen lelke lebeg a szemem előtt. A padon ráhullott a hó, mintha csak a hulló hóban lett volna részvét iránta... A pad alá esett a kulcscsomója, mely már semmit sem nyit. Nem tudunk, képtelen vagyok lemondani az olyan fogalmakról, mint az élettörténet/sors, személyiség/identitás, vég/végzet. Főleg arról nem, hogy személy; ember, nem tárgy, nem dolog.
Az első olvasás után csúnyán frusztrálódtam: még ha élvezkedve is, hiába olvastam el ezerötszáz oldalt, nem derült ki semmi. Az író egyszerűen cserbenhagyott, nem is egyszer, s rendszerint akkor, amikor a legszebb vagy legizgalmasabb. Felcsigáz, aztán egyszer csak ott hagy, hoppon maradok, mehetek a szereplők után a transzcendenciába. Be is csapott az író: jelentésekkel, történetekkel (krimivel, polgári regénnyel, szerelmi és erotikus regénnyel, háborús és kalandregénnyel és kémregénnyel, családregénnyel, sorolhatnám) kecsegtetett, majd a semmi küszöbére lökött, ahonnan nem látszik több forma, nincs edény, tehát tényleg a puszta nincs és nem tudom. Ennyi lenne a tanulság? Egy kicsit olyan érzés volt, mint mikor Ágost, az egyik főszereplő a négynapos kimerítő, istent-embert nem kímélő, őrült szeretkezés után azt gondolja, hogy mégis, most is „hiába baszott”. És a párja is azt gondolja, hogy megint hiába kúratta meg magát. Pedig mindent beleadtak. Hiába éltem, hiába éreztem, gondolkodtam, dolgoztam, hiába olvastam annyit, hiába... – mindennapos sóhajunk ez. Ilyen értelemben ez a formai eljárás is – a hirtelen vagy lecsengetéses abbahagyás – az életszerkezetet és a mindennapos metafizikai kétségbeesést vagy bánatot tükrözi.
De nem törődhet bele az olvasó abba, hogy némi esztétikai élvezeten túl az egésznek semmi értelme – vagy ahogy Madzar Alajos, az egyik legfontosabb mellékszereplő töpreng: abba, hogy csak a fiziológiás működés van. Betűfalás és feledés. Hogy az értelem nem hagy nyomot, „akárha egyetlen élet minden értelmes munkája egyetlen karcolással sem érne fel”. Bizony felmerül a kérdés, hogy mi értelme volt végigbogarászni ezt az ezerötszáz sűrű oldalt. Hát még megírni...
Később, a könyvön túl, meglepő meditatív élményben volt részem: láttam, amint Kienast, a kissé kótyagos nyomozó meg a zavaros fejű Döhring fiú szenteste – az időben hozzánk legközelebb álló regénypillanatban –, egy folyóra néző vendéglő üvegtáblája mellett ülve, a gyertyafényes asztalnál, aszpikos halra várva, bor mellett beszélgetni fognak, és úgy éreztem, még annyi minden lehetséges, ha meg tudják – tudjuk – ragadni a lehetőségeket, s hogy boldogító a regény befejezetlensége. Na de ez csak egy röpke karácsonyi érzésnek bizonyult, gyakorlatilag nem vált be, nem tudtam megtartani. Talán „a szabadság lélegzetét” éreztem meg egy percre? Lehet, hogy ezeket a „lélegzeteket”, az ilyen különös, nyitott pillanatokat kellene kigyűjteni a regényből, felrajzolni, és akkor felképződne a mű csillagos ege?

II

Visszapottyantam azonban az áttekinthetetlen szövegföldre. Egy kicsit úgy, mint az alvajáró Dávid gyerek az utolsó előtti fejezetben, amikor „magas barázdára szántott őszi földet látott a fölgyűrődött szőnyegen”. Körülnéztem. A strukturalista beütésű, elég primitív „térképemen” van két feltűnő, fekete folt, mely más, mint a többi, csak néhány vékony szála fut át következő kötetbe. Az első fekete folt a második kötetnek épp a közepén, az egész műnek pedig körülbelül az aranymetszéspontján található. A számozásom szerinti [20], MINDENT SZÉTSZAKÍT című fejezetről van szó, melynek java része az 1956-os forradalom napjaiban játszódik a pesti utcákon.
A fejezet elején megjelenik a regény két latens, a mély háttérben árnyékként kirajzolódó főszereplője, anya–apa-helyettes figurája, a lábatlan második világháborús hadirokkant meg a felismerhetetlenségig összeégett arcú nő. Demén Kristóf, a főszereplő, „kikáltó” fiatalember (őt, mivel első személyben is beszél, valahogy a rivaldán innen látom, közelebbről, mint a többieket) egy-egy megrendült pillanatában eleven metaforaként bennük látja az elvesztett szüleit; mintegy a történelem szerinti szüleit a vér szerintiek helyett. A két nyomorék máskor és más alakban is megjelenik a regényszínen, mindannyiszor a legellentmondásosabb érzelmeket váltva ki mind a szereplőkből, mind az olvasóból – a zavaros szégyen, a szánalom és a félelem keverékét. A regény legvégén is ott van: „Lehet, hogy vizet kért, lehet, hogy halálért könyörgött azon az idegen nyelven, mely kisebzett ajkán és száradt torkán még egyáltalán felfakadt.” Emberi és történelmi katasztrófa élő hús-vér jelei ők, és nincs hozzáférésünk hozzájuk; a rettenet s valami hátborzongató szentség aurája övezi őket.
Ebben a „fekete” fejezetben ez a két nyomorék figura a második világháborúból közvetlenül átvezet 1956-ba, a forradalomba, ami hasadékszerűen nyeli el őket, és egy őrült robbanással, omlással ér véget. Ennek a fejezetnek a főmotívuma a kenyér, a megszerzett kenyér elnyert vagy áhított boldogsága, illata és a hiánya, ami bizonyos ponton túl, érthetően, mindenre képesít: „senki nem felelős többé önmagáért és a többi emberért”.
Civil szemszögből, a tizenöt éves Kristóféból érzékeli az olvasó a történelmi napokat, a hétköznapok visszáját; fordított, vészterhes ünnepnek tanúja. Az ésszerűség betartásának késztetése, valamint az ész fenyegetettsége forrón ütközik, a ráció szétrobban, az elme szétszaggattatik. Bizonyos pontokon nem lehet gondolkodni, hanem élni vagy halni kell. A pontos tömeglélektani megfigyelések nyomán felképződik valami embermonstrum, mely egyszerre rettenetes és megejtő. Az ágyúcső, mely reá fordul és eldördül, ez az ágyúcső a tárgyilagosság hatványozott fokán létező, minősíthetetlen entitás, nem metafora, de több, mint ami; érthető, holott ésszerűtlen és megfellebbezhetetlen, mint a gyilkos halál. A gyilkosságnak ez a történelmi módusza, a halál humán hasonmása, amit a férfiember a saját képére és hasonlatosságára teremtett, az egész műben ott kaszabol. A kép, melyben megmozdul a cső, s lágyan leereszkedik, lángnyelv süvít ki a csövön, megrándul a tank, iszonytató detonáció hallatszik, omlás, zuhanás, porfelhő száll fel, minden szakad, ez a látomásos, mégis dokumentatív kép, melyben némaság és iszonyú zaj valahol egy, számomra olyan a műben, mint papíron a vízjel. Mindenütt ott van. A természetes halálnál sokkal, de sokkal szörnyűbb, gonoszabb rettenet és fenyegetettség emblémája. A gonosz huszadik századi szimbóluma, melyhez képest mulatságosan emberiek a középkori ördögfigurák.
E fejezet pokoli lármája, ha egyet ugrunk, a [22], AZTÁN ÖTVENHÉT NYARÁN című fejezetben folytatódik a Keleti pályaudvaron és a robogó vonatban, egy keletnémet gyermeknyaraltatási akció keretében, mely formai szempontból a második világháborús transzportok parodisztikus ismétlődése. 1 Ezúttal a felnőtt magyar állampolgárok megadó tömegét látjuk rendőrkordon mögött, s a jelenet, kicsiben, egy olyan szituáció kialakulását szemlélteti, mely az elkövetkező évtizedekre – a közelmúltunkra – lesz jellemző. „A forradalomnak most aztán tényleg vége volt”, állapítja meg végül az elbeszélő, a vonatok elindulásának pillanatában. Hangszórók, rendőrök, idétlen búcsúzkodások, kafkai rendelkezések. Olyan szétszakíttatás és kormányzás ez, amikor a tömegeket viszik, hurcolják, hajtják, lökdösik: a társadalmi-történelmi kiszolgáltatottság huszadik századi ősképe. Számos változata jelenik meg a műben: elhurcolnak egy embert, kettőt, sokat; eltépetnek párok, csoportok, családok; visznek, űznek gyereket, nőt, népet.
Erre a fejezetre esik az apátlan, anyátlan Kristóf tágabb családon belüli taszigálásának ecsetelése is, amire a felnőtt fiú majd ellenállással, a familiarizmus megtagadásával válaszol. Mire tizenkilenc-húsz évessé érik, jó kisfiúból rossz fiúvá, hálátlan családtaggá lesz, megtagadja az engedelmességet. Fordított nevelődési folyamatot látunk, „kinevelődést”, ami szintén több változatban jön elő a regényben. „Kiismerjük magunkat egymás hazugságai között, s ettől lesz belőlünk egyetlen nagy család”, fogalmazza meg az elbeszélő a fiú többéves tapasztalatát, ami az elbeszélt világban az ’56 utáni egész magyarországi társadalomra is vonatkozik, és az utálat táptalaja. A regény egyik sávja – főleg Demén Kristóf és Vay Klára története – a meghitten hazudozós élet- és szemléletmóddal való szakítás drámája. A lázadás szcénái csakúgy végigkísérik a regényt, mint a kiszolgáltatottság képsorai. A lázadó indulat legpregnánsabban Klára minden és mindenki ellen, „Kristófért” ágáló dühében jut kifejezésre: „Lázadjon fel, minek tűri. Miért nem lázad föl a családja ellen, hát ez egy rettenetes társaság lehet, legalábbis így, az elmondása alapján. Legalább ellenük lázadjon, ha már mást nem csinál.”
Ez a regény nem ’56 legendáját, hanem a kenyér-víz-levegő szempontú civil, „eredeti” történetét hozza felszínre, és a forradalom széthazudásának is a hétköznapi folyamatát mutatja meg. A kamasz felkelőt, Pistit néhány év múlva mint besúgót és sárrészegen gyötrődő fiatalembert látjuk viszont. A megtorlás, mindenki szorongásának és kölcsönös gyanakvásának vetületében mint tartósított közállapot tárul elénk. Mindenki mindenkiről el tudja képzelni, hogy besúgó, ami bizalmatlanságot, ugyanakkor furcsa cinkosságot is szül. Még a mindenkori logika is fel-felborul. Varrót, a lelkészt azért inzultálják, mert a fiát a megtorlás során kivégezték, és ez az azért, mert logikusnak számít. Az az állami és állampolgári ügyintézés, amit Karakas elvtárs, az államférfi bonyolít a Lukács uszodában, mint valami maffiózó, köznapi valóság. Az elbeszélő egy helyütt „törvénytelenségtől és korrupciótól átszőtt, gyűlölködéstől, sértettségtől, megalázottságtól és kicsinyes irigykedéstől áthatott környezet”-ről beszél, a húsz évvel ezelőtti időkre értve – ez, úgy látszik, a honi történelmi állandó.
A kiszolgáltatottság a történelemnek, a korrupt társadalomnak, egymásnak és magamagunknak (ami a családban összefilcesedik) a regényben egymással vetekedik, és folyton csapdaszerkezeteket alkot. Közben az egyénben a történelmi eseményekkel analóg folyamatok történnek, a testben-lélekben is korrupt ügyek, kataklizmák, katasztrófák, tiltakozások, felszabadulások és rendszerváltások zajlanak. A békét a hazudozásokban való otthonosság, a bennük és velük való szédelgés és a sunyiság meg az elhallgatások jelentik. Az ilyen homeosztázis azonban nyomasztó és borulékony. A forradalom és a bukás, a mészárlás, az első és második világháborús szenvedések és szenvedélyek megtörténnek a testben, és megtörténnek valamikor messze, valaki másban is, akárcsak fordítva: az egyéni kataklizmák történelmi katasztrófákban folytatódnak. Mintha a történelmi események nemcsak a kronológiai időben jönnének-mennének, hanem beírnák magukat az időtlenbe és a testekbe is. Elmúlnak, és mégsem múlnak el; nem történetileg is számon vannak tartva valahol titokban az emberben. Az elmúlt száz év ebben a regényben jelenvaló, a „néma tartomány”-ban csakúgy benne lakik, mint a pszichés elfojtások. A Döhring fiú, a tanú, épp ettől zavarodik össze: föltör az óvott testében a történelem, bemozdulnak a mélyebb késztetései, ő kilép a saját élettörténetéből, rányit a világra, és ezt – lévén teljesen fölkészületlen az életre – ép elmével aligha tudja elviselni.
A tömegnek mint monstrumnak – „sötét massza fortyogása”, áll az előbb tárgyalt [22] fejezetben – az egyén monstruozitása felel meg, és viszont; a kicsapongások és a becsapások személyesből és személyköziből átcsapnak kollektív szintre, és fordítva: egymást gerjesztik. Káoszban zajló rendeződések és bomlások ezek, melyek bizonyos sebességen és intenzitáson túl robbanással fenyegetnek. „Ilyenkor semmi más nem marad, mint a sors kegye, a véletlen, a szerencse”, olvassuk az ’56-os [20] MINDEN SZÉTSZAKÍT című fejezetben, melynek témája már a [18] MÁSKÉNT NEM TOMBOLHATOTT címet viselő fejezetbe ágyazva megpendül – az egész mű kulcsnapján, 1961. március 15-én, Kristóf és Klára szerelmének születésnapján, mely egyben Kristóf névnapja –, az „alkalmas pillanat”, a kairosz (a beteljesedés és a döntésre való felszólítás) beköszöntésének elnyújtott, tényleg viharos, nagy pillanatában. A mű e dramaturgiai csomópontján (a közepén), amikor a szerelmesek új élete megnyílik, öt év „földcsuszamlása” a budapesti pincemélyekbe vet bennünket, és amit – a transzcendencia betörését – a görög tragédiában égi jelek kísérnek, azt itt a bombázás valószerűtlen látványa festi alá: „Az épület három emeletének magasából, az éjszakai égről verődött vissza a vörös lángolás. / Olyan volt, mint egy gigantikus árnyjáték, égi nyaldosás.” Ezzel együtt jár a forradalmi napok népi realizmusa: tehetetlenség, szomjúság, sírás, füst, okádás, „fiziológiai szükségszerűség”, valamint a forradalom utáni éveké: bizalmatlanság, tehetetlenség, levertség. Ismét egy jele a kompozíciós logikának: nem véletlenül süllyedünk ’61-ből ’56-ba, hiszen a szerelmesek ekkor emelkednek fel a szerencsétlen napból (emberéleteket olt ki ez a rendőrállami március tizenötödike) és a maguk személyes, történelmi kontúrú szerencsétlenségéből a sorsfordító döntéspillanatukba.
Hangsúlyos helyen, az utolsó [37] „rendes” fejezetben, az ÁLL A BÁL-ban (mely után két, a sorokból kilógó zárófejezet következik) ölt még testet – jobban mondva maszkot – a forradalom utáni korszellem 1956 utcai szilveszterének karneváli ábrázolásában, mely a felkelés napjainak „pokoli lármáját” ismétli parodisztikusan a tutulásokkal, ordibálásokkal és „a tömeg féktelen belső némaságával”. „Csak a rá következő nap, az új év első napja lett olyan, mintha örökös éjjel maradna utána a süket utcáival.” Ennek a „karneválnak” a még fokozottabban parodisztikus ismétlődésére kerül sor az 1961. március 15-i frenetikus házibuliban. Az „alkalmas pillanat” kegye, mely a szerelmeseknek „a szabadság lélegzetét” hozza meg, ilyen világba kavar bele. A két kulcsnapon, 1961. március 15-én, valamint 1989 karácsonyán egyaránt szélvihar dúl – gyönyörű, hangzó tájképek vannak róla! –, s olyan ez, mint Szophoklésznál a hirtelen támadt forgószél, a földön fényes nappal végigsöprő förgeteg, az örvénylő „poroszlop”, mely az égből jön, és a földtől emelkedik az ég felé. 2

III

A regény eseménysorai mind egészen pontos vagy megközelítő dátumokhoz köthetők, az elbeszélés többé-kevésbé engedelmeskedik az ember nem túl sokatmondó keltezési kényszerének. A huszadik század nem enged: a két világháború és ’56, valamint még 1989 is kíméletlenül megköti a képzeletet, az álmokat, a személyiséget; nyomorékot, neurotikust, halottat, iszákost, zavaros fejű, kósza lényt, hazugot, gyilkost, árvát, züllöttet, tönkrevert vagy másokat tönkretevő egzisztenciákat csinált belőlünk a saját hozzájárulásunkkal vagy anélkül. Az első fejezet 1989-ben játszódik, az utolsó, ’61 nyarára tehető fejezet végén pedig (ekkoriban kezdték építeni a berlini falat), mint a talajvíz, följön egy második világháborús képsor a lábatlan sebesülttel (mintha végigaraszolna az egész művön!), halottak és haldoklók lepik el a talajt, átokföldje ez, tévelygőkkel, szomjazókkal és fertőzött kúttal. Az utolsó fejezetben Bizsók, a derék munkásember, második világháborús túlélő, úgy van, hogy „ébredésével őrizte álmát, s múltját őrizték álmai” – az elmúlt események alvajárnak benne, s felettébb éber hétköznapi életén „átdereng a régvoltak tudata”. Még mindig azért imádkozik, hogy viszontláthassa parancsnokát, mintha még valami dolga lenne vele, adóssága, vagy ellenkezőleg? Az első kötetet indító Döhring-szál szintén a háborúba gombolyodik le. A diák is háborút álmodik, és úgy érzi, hogy ezzel neki még valami dolga van. Csak nem tudja, hogy mi, és ez az üres hely is az olvasót szólítja fel. Az „elpusztított emberek és tárgyak eleven lelke” bolyong ebben a műben, az elmúlt század. Utánunk nyúl.
Második olvasásra, túl az első meglepődéseken, elképedéseken és megbotránkozásokon, kihagyásosnak bár, de koherensnek éreztem az egész művet. Ebben a regényben annyi minden széttart, de mégiscsak majdnem minden mindennel összefügg, csak másképp, mint ahogy azt a beiskolázott gondolkodás forszírozná, másképp, mint hinném, mint „kellene”, és nem úgy, ahogy a műfaji normatívák megkívánják. Persze ez a „majdnem” hasadékká válhat, és a szereplők lelke hasad is. A forma nem leplezi a repedéseket, réseket, az író nem gyógyítja be a sebeket, az elbeszélő egy ponton túl tehetetlen, nem tölti ki az üres helyeket, melyeket azonban nagyon látni. Az olvasó következetlenségek, véletlenszerűségek, esetlegességek, felemás képtelenségek, ellentmondások özönében merül el, figyelmének próbákat kell kiállnia; résen lenni. Közben pedig elbűvölően valószerű alakokkal, tapintható karakterekkel és történelmi, társadalmi konkrétumokkal, tényekkel van találkozása – csak ezek az életszerű figurák másként működnek és mások, mint az olvasmány- és a személyes élményeim alapján gondoltam volna, s a konkrétumokat meg a tényeket elforgatja a kontextus. Amikor felszínre bukkanok, előttem a nehezen szavakba ölthető látomás egy korról, a huszadik századról, amint nyeli be az életeket, s a bonyolult, bár olykor leegyszerűsödő emberszerkezetről a torkában. Az ördöglakatszerű vagy könnyebben átlátható személyiségszerkezeteket a hazugságok sűrű anyagú tapasza borítja, és a „szabadság lélegzete” teszi sugárzó lénnyé, ami ritka pillanatokban érhető csak tetten két ember, nem biztos, hogy két élő ember, és nem lényeges, hogy milyen nemű emberek között, a közösség nem biztos, hogy közösülő pillanatában. Sőt ember és táj (a szerves világ) között, egy időtlen pillanatra. A szép és a förtelmes összecsúszik, szétválik – megmutatkozik „az örök ígéret szépsége és iróniája”, s ezen is túl valami engesztelhetetlenség.
„Némán és megbűvölten néztek egymás szemének mélyére, átnéztek a szemgolyó domború fényein és tükröződésein” – egy ilyen mély és tág pillanat/pillantás már-már botrányszámba megy, még egy kemény nácit is kiborít, aki „a bosszú szép angyalát” érzékeli benne, mert ha nem vigyáz, még felkavarja rendezett, arisztokratikus életét és személyiségét. De bizony vigyáz! A második kötet közepéről, az ’56-os Budapestről engem a térképem a harmadik kötetbe vezet, a nácikhoz, a [27], [29], [31] dahlemi fejezetek levendulaszínű mezőire, az akkordhoz, melyben a legrégebbi, az első világháborúból szóló hangok hallatszanak, s a negyvenes éveken keresztül átkötnek a jövendőbe, a másodikba. Frivolan hangzik egy ilyen értelmezői mondat – még jó, hogy a regény végig messzemenően empirikus, „tapasztalatban tocsog”, mint Nádas Péter írta egy esszéjében a műfajról, s bár az elbeszélő reflektál és elemez, de mindig inkább csak az ittre és mostra koncentrál, s nem gyakran bocsátkozik nagyvonalú megállapításokba. Arról, amit történelemnek nevezünk, nem beszél, hiszen ő nem lát rá: benne mozog az anyagban.
A MINT EGY FINOM ÓRAMŰ című [27] fejezetnek egy remek, élettörténettel megalapozott jellemábrázolást köszönhetünk. Otmar Freiherr von der Schuer báró a regény legmarkánsabban megfestett karaktere, vagy inkább a legmarkánsabb karakter, mert még régi vágású német férfiú. A narráció is úgy indul, mintha hirtelen egy régi jó regénybe lapoznánk bele, egy Fontanéba, ám hamarosan kiderül, hogy irónia csillámlik a jeleneteken, és az író titokban kesernyésen mosolyog – ha ugyan ez még mosolynak nevezhető – a kedélyes, polgári regényes szcenárión, és voltaképpen parodizálja azt. Nádas egyébként az egész műben a legfinomabb iróniával és paródiával él, mely lazúrként és árnyékolásként van jelen az elbeszélésben, kimondatlanul. Egyrészt mert nem engedi meg az elbeszélőnek, hogy túl sokat tudjon, másrészt mert olyan közel szeret hajolni a figuráihoz, sőt beléjük, ami messzemenően a (meg)értést fokozza fel az ítélet és a gúny rovására, és az embereket nem egymástól különbnek, hanem különbözőnek tartja, noha egyszersmind a közöset is felfedezi mindannyiunkban.
Von der Schuernak, a Fajbiológiai és Örökléstani Kutatóintézet direktorának az életében és a jellemalakulásában rámutat egy olyan törésre és forradásra, mely történelmi érvényű; akár az arisztokratikus embertípus, a nemesség nyakcsigolyatörésének és az európai elit kultúra mellsebének és nyelvi törésnek is nevezhető. Von der Schuer, a tökéletes német katonaember, a kiművelt, hibátlanul felépített, fegyelmezett, „finom óraműként” ketyegő mintaszemélyiség az első világháborúban tömegmészárlásokat vezényelt, és olyan tapasztalatokra tett szert, melyek szétrobbantották ember- és világképét a vallásával egyetemben. Csak ezt nem vallja, nem vallhatja be, mert sem a neveltetése, sem az osztálya, sem az alkata nem képesíti erre, meg szava sincs rá. 3 Amikor a fejezet elején kilép a templomból, a fényes látszat ellenére tulajdonképpen már csak egy összefoldozott bábu, egy még jól működő emberszerkezet. Az első világháború mint irreverzíbilis, katasztrofális károsulás az emberi fajon e fejezetben a regénytestbe úgy beleváj, hogy az egész műre nézve meghatározóvá válik. Von der Schuer metaforikus „belső vérzése” a hagyományos realista regénynek is a kimúlása, hiszen a frappánsan megcsinált, markáns, következetes karakter nyúlik ki vele. A XIX. század lejárt.
Ám ennek a „finom óramű”-nek a meghibásodása hibátlan belső következetességgel és elbeszélőerővel van ábrázolva, akárcsak az ezt követő „forrasztás”, azaz a gyógymód, amire Von der Schuer a korszellemnek köszönhetően rájön, s ami nem más, mint a faji eszme. Közben szerepel egy epizód, melyben Von der Schuer kommunista lázadást ver szét – a beékelt, példabeszédszerű katonatörténet tanulsága szerint itt üti fel a fejét az az amorális, pusztító cinizmus, ami ezentúl bizony, másmás fokozatú és nemű destruktív erővel, az egész európai elit kultúra és politika jellemvonásává válik mind a mai napig. A faji eszme pátosza a fejezet tanúsága szerint az első világháború emberevő orgiája s a kommunistaüldözés sárrészeg dührohama utáni katzenjammer boldogtalan sivárságát kiváltó áltudományos, a vereséget kompenzáló ocsmány úri passzió; hiteltelen világnézet és primitív valláspótlék. (Félreértés ne essék, Nádas mint szépíró nem véleményez, hanem ábrázol, és az elbeszélő nem ítél, viszont az olvasó természetesen megteszi ezt, ki hogy; a labdát el kell kapnia.)
Az író a maga páratlan, analitikus pszichológiai éleslátásával és lélekábrázoló tehetségével a bordélyok és vörös bársonyos mulatók dugitereibe szorult és ott dorbézoló, az önzésben és a megalázásban tenyésző, fülledt szexualitást összefüggésbe hozza az ugyancsak dekoratívan leplezett gyilkos, cinikus kegyetlenséggel. Ezek is „párhuzamos történetek” ugyan, és az elbeszélő semmi ok-okozati kapcsolatot nem erőltet, az elbeszélés azonban a maga anyagszerűségében kihozza a bonyolult, áttételes összefüggéseket. (Ezért is fontos az aprólékos részletezés ebben a műben: hogy lássuk az anyagot magától domborodni, redőződni, és ne belemagyarázások irányítsanak. Lehet, hogy én rosszul látom a domborodásokat, a fényárnyékot: olyan képeket nézek, melyek szavakból vannak.) Von der Schuer és Thum bárónő szexualitásának működése, a boldogtalanságukat csak fokozó képmutatásuk, megjátszott makulátlanságuk érthetővé tesz egy olyan személyiségkonstitúciót, melynek keretében erkölcsileg és tudományosan kifogástalannak, mi több, előrevivőnek találtatnak a gyerekeken végzett faji szempontú vizsgálatok és kísérletek, vagy épp az emberi szemgolyók szorgos gyűjtése. Nem arról van szó, hogy az effajta emberek „perverzek” volnának – hiszen mindannyian azok vagyunk, s így a fogalom értelmetlen –, hanem arról, hogy a történelem és a társadalom (a korszellem, a környezet, az eszmények, a szokások) meg az alkati és neveltetési adottságok hatására milyen megoldásokat keres, kereshet az egyes ember az életben vagy – ami nem mindegy – a szinten maradásra. Mi a választék, és mire visz rá a lélek. Von der Schuer például az életkrízisére találta optimális megoldásul a faji szemléletet és a faji projektumot, akárcsak Thum bárónő, aki a saját törvénytelen gyereke iránt érzett gyűlöletét dolgozta fel, mi több, tette társadalmilag hatékonnyá a kutatómunkájával. Von der Schuer nem tudta másként elviselni, amit a fronton és a bordélyban másokról és önmagáról tapasztalt, mint az újpogány faji vallásával, melyben az individualitás lényegtelen, és csak a tudományossá hamisított, a primitivizmusát tudománynak hazudó közösségi elv számít, melyben, mint Schuer professzor magyar követője, Littay Lehr István gondolja, „a közös elem mintegy felülírja az individuálisat”. Az individualizmus csődje olyan mentális esemény, melynek következményei a modern társadalmakban katasztrofálisak.
A két napsugaras berlini fejezet nemesi környezetében feltűnnek a történetírásból jól ismert náci nevek, Hitlerét és Mengeléét is beleértve, és Horthy Miklósé is. Ezek a jelek nagyon is elkomolyítják a fikciót, és a fejezeteket bekötik a regényegészbe, a csillámló iróniának pedig baljós, sötét fényt kölcsönöznek. A schueri megnyerő személyiség, a kötelességszerető hazafi, jó katona és „talpig férfi” képletének összeomlását 4 mindennél jobban szemlélteti az a jelenet, melyben a báró halovány, az apja által mélységesen megvetett fiacskája a represszió hatására összeesik, s amely rímel Kristóf gyerekkori elájulásának jelenetére az EZ A VERŐFÉNYES NYÁRI DÉLUTÁN című [34] fejezetben. (Mindkét, egymástól jó évtizednyi távolságban lévő részben zavartalan, gyönyörű nyár van.) Thum bárónő gyűlölt kisfia, a mokány Hans von Wolkenstein az azonos című [31] fejezetből, a szörnyű intézetből, ahol kis híján sterilizálják, Moszkván át kerül évtizedek múlva Budapestre.
A fajkutatás céljaira használt annabergi internátus ábrázolása az „iskolaregények” iszonyatos műfaji paródiája és tanulságaik összefoglalása. A nevelődés végkifejlete itt a gyereköngyilkosság. A kisfiúkon folytatott állandó méricskélés és a gyerekanyag módszeres studírozása (melynek gyakorlati eredménye a sterilizáció) ugyanakkor a modern szcientizmus paródiája. Maga a kísérletvezető, Schultze sem hisz a saját tudományában. Oda jut, hogy „csak a kivételes létezik, magának az egyedinek vannak törvényei, igen bensőséges, kívülről feltárhatatlan törvényei”, és lemond arról, hogy az adathalmazban „összefüggéseket keressen, kapcsolatokat, keresztkapcsolatokat vagy akár párhuzamokat” (mindazonáltal a gyerekeket módszeresen gyötri).
Máris összefüggéseket keresek, ha azt mondom, hogy ez a mondat akár a regényre vagy az olvasatára is érvényes lehet, és talán cáfolom, amennyiben relációkat, kapcsolatokat, keresztkapcsolatokat, párhuzamokat, összecsengéseket, csomópontokat fedezek fel a történetek között a terjedelmes, egészen kivételes műben. E fejezet végén néhány bekezdés a gneisz geológiai leírása. A kőzet szerkezetével, összetételével foglalkozik; metaforikus értelemben a PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK struktúráját adja meg, amikor a rétegeltségéről, „a szerkezetében uralkodó párhuzamosságok”-ról (szalagok, rétegek, nyalábok) beszél, megengedi a „függőleges sorok” szerinti párhuzamosságot is, és említést tesz ezüsterezetéről. A kőzetleírásba és az ezüstbányákról szóló kis részbe ékelődnek a bekezdések, melyek arról számolnak be, hogy Schultze hogyan vett gipszmintát az elkábított és hipnotizált fiúk ágyékáról, melyeket aztán Schuernak továbbított.
A lecsupaszított, manipulációknak kitett meg az aktor férfiágyék – részint mint a teljes kiszolgáltatottság- hatalom és a felindulás-élvezet fokmérője –, a fenti hasonlatnál maradva magmája a regénynek, melyről még soha próza nem szólt ilyen leplezetlenül, nyíltan és érzékenyen; objektíven és szubjektíven, a biológiai-fiziológiai és lelki-szellemi, sőt társadalmi szempontból egyaránt. Ha a gneisz a forma, akkor a szexuális, erotikus ágyéki-lágyéki rész a lágy és eruptív tartalom metaforája. Madzar Alajos (egyébként Schuerék kortársa) gondolatát követve: „Mintha teste nyálkahártyától érzékeny, nyers bensejét fordították volna ki a napvilágra a követelőző istenek, egy olyan belső szervét csupaszították volna le, amelynek nem volt a test más felületeihez mérhető esztétikája.” A regény ama részeinek, amelyek szintén megejtik ezt a „kifordítást”, azaz lecsupaszítják a férfiágyékot, és ábrázolják a gerjedelmet, az önkielégítést vagy a nemi aktusokat, szintén nincs „mérhető” esztétikájuk, 5 ám kétségkívül van igazmondó erejük.
Von der Schuernál, Mengele mesterénél a kielégülés egyáltalán nem a szerelem élvezete, hanem „személytelen felindulás”, miként a rasszizmust tőle is tanuló Lehr István esetében. Személytelen kéj, ami nem a másik személy testét- lelkét élvezi (aki egyébként emez erkölcs szerint csakis prostituált lehet, hisz a feleség nem lehet a vágy tárgya), nem is önmagát, mert ezt a prüdéria nem engedi, hanem áttér a hatalom vagy a „királyi többes” élvezetének szférájába. Minden ember szexualitásában van szadomazochista hang vagy felhang és személytelen vonás, de ezeknél valóságos konverzió zajlik le. A politika a férfi és a női szexuális fantáziákba is elér. Amikor Schuer nácivá válik, élvezetének mikéntje és az istenképe változik át (vagy fordítva), mint ezt az a jelenet is szemlélteti, melyben a kommunistamészárlásra készülő rangos német katonák körbe állnak, és diadalittasan, pogányul keresztbe pisálnak. A BOSSZÚ SZÉP ANGYALA című [29] fejezet arról szól, hogy a természetes erotikus érzéseket miként írja felül a rasszista retorika, miként válik a játékos erósz botrányossá, a faji eszme pedig helyessé és normálissá. Még tovább is mehetünk: egyenesen nekrofil fordulat történik, hiszen a tetemekre tevődik át a testi kíváncsiság és a szenvedély. (Ezen a ponton súrlódik Schuerék, valamint Kienast/Döhring obszessziója a tetemmel.)
Körülbelül ebben az időben, 1938 tájékán játszódnak azok a magyarországi fejezetek, a [17] egy része, [19], [21], [23], [24], valamint a [26] és a [33] egyes részei, amelyek a berliniek itthoni pandanjai. Bellardi László, a magyar dzsentri életének csomópontjait gyerekkorától ötvenvalahány éves koráig (talán a haláláig) végigkövethetjük. Egy rokonának a neve Von der Schuer környezetében bukkan fel, s ő maga világnézetileg a „vén fasisztá”-nak is nevezett Lehr professzorhoz, a könyv agyalágyultan halódó és halott árnyékfőszereplőjéhez kapcsolódik. A nagyon részletesen kibontott figurában a világnézet, a szemlélet, a lelkület és a szexualitás bújócskája, hunyócskája a személyiség minimumszintű összefogásának, fönntartásának módozata; a csalások, csúsztatások, mások és önmaga félrevezetése, a „mellégondolkodás” a megmaradás egyetlen lehetősége. (A személyiségrészeknek, -aspektusoknak ez a belső játéka vagy játszmája a szereplők többségénél megvan, itt viszont uralkodó, és a vaskövetkezetességű Schuer-féle konstitúció ellentéte.) Az egész személyiség tökéletes megoldhatatlansága csak a folyamatos, rugalmasságnak tetsző hamiskodásban marad egyáltalán élhető, túlélhető. Bellardinak az élete nagy szerelme is végzetesen és kizárólag elviselhetetlenül pokoli formában nyilatkozhatott meg, és csak az engesztelhetetlen szerelem végét átkínlódva volt ő önmagával szintúgy elviselhetetlenül önazonos. Bellardi Koháry Elisa miatti gyötrődése hasonlóképp „az éjszaka legmélyén”- állapot regénybeli kivetülése, mint a háborús és lágerlátomások. Bellardi is a gyilkolásban akarná megérezni „a szabadság lélegzet”-ét. Csakhogy ő semmiben sem radikális, tulajdonképpen önmagával korrupt. Kvázi felszabadítóan hat rá a gyerekkorában betanult „faji obszerváció” meg a „fajvédelembe” átköltött, gazdátlan szenvedélye, ám az elbeszélés feltünteti személyiségének azt a részét is, mely ezt sem veheti komolyan; a rövidke tisztánlátást, amelyből viszont számára nem nyílik életút.
A faji gondolkodás frenetikus irodalmi leleplezése az a rész, amikor Mohácsnál 6 a hajón Bellardi előadja barátjának másodkézből vett világnézetét ([23], MINDEN MAGYAR ELVESZETT), és beszédéből csak úgy süt a hamisság, az alaptalanság, pedig nyilván azt gondolja, amit mond. („Eredetileg mintha tudta volna még, hogy mi az, ami nem így van, hanem egy taktikus manőver kedvéért keresztelte át.”) És azért mondja boldogan és diadalmasan, mert képtelen megvallani az élete csődjét, amibe kis híján belepusztult, pedig ez ritka hiteles órája volt. A regényből azt is megtudjuk, hogy ez az elegáns, úri antiszemitizmus negyed évszázad – háború, sztálinizmus, börtön, deklasszálódás – után is a személyét valamelyest megtartó eszmei erőnek, jobban mondva protézisnek bizonyul, olyannyira, hogy az egyetlen fia, a Schuer fiához hasonlóan halovány kis Bellardi életét is erre az ideára meri bízni. Nem mintha hinne benne: hanem működni látszik. Egyáltalán a felületessége és a sviháksága teszi számára lehetővé boldogtalanságának elviselését.
A másik fontos korabeli szereplő, vitéz báró Bellardi László ellenpárja, „férfimása” és szerelmetes gyerekkori barátja Madzar Alajos, az iparosivadék, külföldön végzett építész, akiben a klasszikus magyar avantgárd, a konstruktivizmus szellemisége ragyog fel. Amiként a levitézlett báróban „két párhuzamosan kapcsolt program” gyanánt fut a játékos, intuitív és rögtönző, sumák, nagyon is elbájoló szellemiség, valamint az ostoba, merev és gyilkos eszmerend – mindkettő mélyén gyűlölettel meg a lefulladt szerelmi készséggel –, úgy keresztezi egymást Madzarban az aggodalmas görcsösség, erotikus gátlásosság meg a tisztaságra, geometrikusságra törekvő, kreatív puritán szellem. Mélyén az anyagszeretettel csakúgy, mint a misztikus, ám gyakorlatilag sem tehetetlen elvágyódással. Ahogy Szemzőné jegyzi meg róla magában szerelmes éleslátással: „bronznál súlyosabb és szárnyalni fog”. A regény bravúrjai közé tartozik Madzar Alajos lelkületének ábrázolása a maga teljes ellentmondásosságában, szintekre fejtve és egybelátva, akárcsak a két barát viszonyának taglalása. Bellardinak ideológiája van, Madzarnak viszont utópiája – mindketten a tagadni való „én” és az eszményi „mi” között vergődnek, és az utóbbi felé hajlanak. Bellardiban (ön)gyűlölet fortyog, a világlátott Madzarban viszont (ön)megvetés; lenézi az anyját és az egész álságos, korrupt, nyomorú magyar valóságot. (A regényben számos nagy gonddal, élethűen és megragadóan megfestett háttérfigura szerepel, ezek közé tartozik a német Madzarné is, aki folyton süt-főz, etet, rendet rak – a nőfigurák közt ez a népies asszony a férfiak iránti szolgalelkűségét a világ felé előítéletes agresszivitással ellensúlyozó száraz, kemény típus képviselője. Formai szempontból a népi irodalom takaros, házias asszonyainak paródiája.)
„Vannak átlátható keretek, rések, kereszteződések, csíkok, csomópontok, amelyek segítenek, s talán létezik egy szerkezet, amelyet megismerhetsz”, véli a mérnök, s nemcsak megismerhetőnek, de tervezhetőnek és funkcionálisnak is szeretné látni a világot. Elhivatottságában nemcsak az öszszekutyult honi állapotok, hanem saját lelkének hiánykráterei és szenvedélyeinek örvényei is zavarják. Amilyen eltökélten kutat a szelleme magasabb rendű, mindent átfogó, kiszámítható szerkezet, világrend után, olyan hevesen szenved a teste-lelke a mindent átfogni képes, tátongó, bevallhatatlan (szerelmi) hiánytól. Személyes kínját és vágyódását ő is átteszi többes számba, amikor „a magyarok örökös lelki tipródásait” utálja, és Amerikáról álmodik.
Madzar Alajos figurája is remekmű, akárcsak a dzsentrié. Avantgardizmusa, finnyás undora mindattól, ami magyarosan felemás és avítt, a „tiszta lap”-pal ambíciója, szakértelme és mérnöki elhivatottsága ellentétben áll a nemzetben és fajban gondolkodók érzületével és világnézetével, utópiája viszont mai szemmel nézve naiv, ugyanakkor (Szemzőnéhez hasonlóan) a túltengő intellektualitás és a disszimuláció hübrisze terheli. „Lelki betegségek és érzelmi nyavalyák árnyéka ne lépjen tudata küszöbére” – áll íratlan manifesztumában, miközben roppant lelki fájdalmakkal és zavarodottsággal küszködik.
A két férfi barátságszerelmének ábrázolása a SZORUL A HUROK című [33] fejezetben – amint a taxisofőrré vált Bellardi fejében végigfut – a regény egyik megváltó érzelmi csúcspontja, melyből a halállal, a sorssal vetekedő szeretet sugárzik. Ez a szeretet is szerelmi háromszög – sőt hatszög – keretében kap lángra, mint Nádasnál mindig, és néhány percre céltalanul felülmúlja annak gyűlölködő, gonosz, bosszúszomjas (ödipális) energiáit. Nem birtoklásban, nem is testi közösségben teljesül be; nem teljesül be, mert nem teleologikus, homályba vész a kezdete, nincs folytatása, és nyitott a vége, idegen ezen a földön, kínból és hiányból (meg a gyerekkorból) táplálkozik, s többnyire még szóra sem érdemesül. Bellardi talán épp a halála perceiben, „tudatának peremén áthajolva” éli át újra, s fogja fel ezt a fura boldogságot.
A szimpatikus Bellardi is őt szajkózza: dr. Lippay Lehr István professzor szelleme mérgezi a magyarországi fejezeteket, s habár háttérfigura, az egész hosszú regényben végig itt agonizál. „Korának egyik legragyogóbb koponyája”, ahogy az elbeszélő nevezi, habár a vége felé Kristóf szavaival „vén fasisztá”-nak titulálja. A regénybeli titkos fajvédő társaság és ősmagyar szervezet szellemi vezére a nacionalizmusával meg az antiszemitizmusával egyrészt a korrupt szervilizmusát, gyávaságát, aljasságát és alattomosságát, másrészt elméjének ürességét fedi el. (Mint beleélős olvasó, megint elragadtattam magam; a fiktív figurák oly elevenek, hogy, mint a régi nagy regényekben, át tudnak lépni az olvasó belvilágába, és felzaklatnak.) Fő princípiuma a „taktikus alkalmazkodás”, ami bárki és bármi gátlástalan kihasználását, becsapását jelenti, s ez ugyanolyan hangzatos, üres csábfogalom, mint a „magyarság” sorsa/ügye/java/érdekei, vagy mint az „inherens kopuláció”, amivel a kurvázásait igazolja. Lehr professzor figurájában Nádas közös nevezőre hozza a magyar nacionalizmus és rasszizmus különféle válfajait, és ebben a személyiségkonstrukcióban rámutat az ordináré, a szenynyes, az ocsmány iránti nemi vonzalom kiélése és tagadása folytán előállt hamis magasabb tudatra, mely másokat félrevezető, a népirtást szorgalmazó vezéreszméket fial. A „titkos fajvédő társaság” szintén olyan metafora a regényben, melyben a magyar szellemi élet máig nagyon jól ismert, még mindig vezérlő és a régi szóvirágokat használó, népszerű szólama kap foglalatot. (Erős a kép, melyben a professzor, már agyalágyultan, a negyvennyolcas csatakép előtt ül a szobában éjszaka, és kenyérhajat majszolva motyog a hős elődeivel. Az sem véletlen, hogy Kristóf, pénzszűkében, ezt a képet fogja ellopni és eladni.)
A „zsidózás” lankadatlanul és a legnagyobb magától értetődéssel folyik, ettől is nagy magyar regény a PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK. Nádas káprázatos hitelességgel rögzíti a belső beszédet és az élő nyelvet is. A beszélt nyelv és a gesztusnyelv számos árama hullámzik végig a műben; a szociolingvisztikai hűség és a rétegnyelvek ízeinek esztétikai kamatoztatása arányos. (Ami azt jelenti, hogy a nyelvek utánzása nem magnófelvétel-szerű, hanem stilisztikai, retorikai eljárásokkal történik, különös figyelemmel a nyelvzenére.) Nos, a zsidózás a belső beszédben és párbeszédben is automatikusan működik; a beszélt nyelvben moderálva vagy nyersen, a gondolkodásba pedig úgymond be van huzalozva. Ha zsidónak gondolnak valakit, vagy azt súgja a lélek, hogy „ezek zsidók”, „ez egy zsidó nő” stb., akkor követhetetlen fantázia suhan át valahol a tudat mélyén. A furcsán begerjedő figyelemtől a viszolygásig és a megkívánásig megannyi rezdülést kelthet ez a képzet. Nem csak rezdülést: kő is repül, fegyver is dördül tőle. Az egyik véglet a félzsidó Kristóf tényszerű megállapítása, miszerint ezek „megjelölt emberek”, a másik véglet Lehr professzor kijelentése, amikor azt mondja a tulajdon feleségének a tulajdon gyerekeiről: „szültél nekem ide két zsidógyereket, és most én viseljem a konzekvenciáit”, valamint Vay Elemér átfutó gondolata: „ezek bizony izraeliták, s ebben az odvas szállodában egy fedél alatt kell majd velük meghálnia”. Vagy a lányáé, aki éppen hogy ki akarna próbálni az ágyban egy kis „elátkozott” zsidó fiút. Árulkodó az a megjegyzés is, amit az eszes Madzar Alajosról tesz az elbeszélő: „Külföldön sokféle zsidóval érintkezett és dolgozott, egy ideig élesen figyelte is őket, mint aki arra ösztönzi önmagát, vegye észre már, amit észre kell vennie.” Madzar azonban végül talán, Bellardi mellébeszélős csábításának ellenállva, elvágta a fejében ezt a bizonyos huzalt, és elvetette ezt a társadalmi instrukciót, csakúgy, mint Vay Klára, aki végül leküzdötte magában a belésulykolt előítéleteket. (Ha igen, mindketten a szerelem segedelmével.)
Sorolhatnánk tovább. A szereplők jó részére jellemző a változó hangsúlyú zsidózás, vagy ahogy Bellardi mondja szépen, a „faji obszerváció” – a magyar agynak és nyelvezetnek szervesült eleme, elsősorban az úri osztályok éke (a prolik cigányoznak), olyan elfogadott obszcenitás (bujaság, potencia, pénzfantáziák elegye, de bármi más is belefér), mely izgalomba hozza a magyar lelket. Lippay Ágost, aki külföldön nevelkedett, nem foglalkozik félzsidó származásával, unokatestvérének, Kristófnak viszont le kell gyűrnie gyerekkori szorongását, hogy „még a zsidóknál is alávalóbb leszek, ha nem fegyelmezem magam”. Kristóf és Klára közös nagy szerelmi-szellemi küzdelmében, melynek során mindent végigzongoráznak azért, hogy megszabaduljanak a hazugságoktól, és megtalálják magukat/egymást, szintén lejátszódik ez a dallam. Kristóf dühét, melyben a szerelmi tehetetlenség vegyül a nő zsidózása miatt érzett szégyennel, Klára a „borzalmas katolikus neveltetése” ellenére felfogja. Klára belső beszédében, amit az elbeszélő elénk tár, hamis-zavaros, csúszkáló diszkurzusként lepleződik le a faji eszmefuttatás.
„Meg titkon az is izgatta, hogy zsidó vagy félzsidó, tökmindegy, csak lefeküdjenek, s akkor majd kiderül a nagy igazság. Akart magának végre egy ilyen kis elátkozottat, ez is a lázadásához tartozott. Zsidóval még nem feküdt le, s mi tagadás, ez azért komolyan érdekelte, több volt, mint lázadás a neveltetése ellen. Mintha olyan, eleddig megtagadott minőséget ígérne, amit meg kell ismernie, hogy más minőségektől elkülönítse, ez a művelet még hátravan, nem volt nélkülözhető. Létezik-e érzékelhető különbség. Azt ugyanis a birtokában lévő tapasztalatok alapján nem látta keresztülvihetőnek, hogy a személyiséget a fajtától el lehessen választani. Mintha erre az embernek nem lenne érzéki eszköze. Izgatta a védtelenné tett fasz képzete, hogy körül van metélve, mert ebben a várakozásban ült meg a bujaságuk szörnyű híre. A szülein bosszút állni, akik a keresztényi szarakodásukkal megkeserítették az egész szerelmi életét, tudatosan és előre megkeserítették. Nem kért az életükből, még így is tele volt velük tömve a szája, állandóan köpködhetett. [...] Klárának ugyanakkor jólesett volna ilyen kis titkos bosszút állni az imádott édesapján, egy zsidóval összeállni, meg jólesett volna ugyanezzel a fiatalembert is jól megsebezni. Ez is a lázadáshoz tartozott, mert akkor Kristófnak semmi köze a szenvedélyhez, amivel megérinti őt. Akkor tényleg sikerül benne a zsidót megérinteni.”
Klára belső beszédéből világosan látszik a „zsidókomplexusban” megbúvó szexuális fantázia, a mélységes mély történelmi gyökerű „mózesi megkülönböztetés” és a közelmúlt történelmére vonatkozó hamiskás tudatlanság, valamint a hárítás, az acting-out és egyéb pszichés késztetések, melyeknek a tudat tálcán kínálja a „zsidó elemet”.
Vay Klárának 1961-ben nem sok fogalma van az apja életéről és társadalmi szerepéről, a közelmúlt történelméről, a holokausztról, a sztálinizmusról, „mégis maradt benne egyfajta tartós szorongás és a saját túlzásai és torzításai miatt a szégyen, hogy ilyesmire kényszerült, ilyen hazudozásra kényszerítették”. Klára tudatlan zavarodottsága analóg Kristóféval, Gyöngyvérével, és 1989- ben a Döhring fiúban is ez munkál. Klára és Kristóf „a nyers öngyűlöletüket fordították egymás felé, a történelmi ingerültségüket és feldúltságukat”, mondja az elbeszélő nagyon pontosan, és ez a fajta öngyűlölet a Döhring fiúra is áll a berlini fal leomlásának évében.
NEM TUDTÁK ELFELEJTENI – ez a fejezetcím arra is vonatkozik, hogy Bellardi és Madzar nem felejtették el gyerekkori emléküket, amikor kövekkel dobálták a púpos zsidó kisfiút, és közvetett részesei voltak a halálának. Ilyesféle közvetett bűnrészesség réme gyötörheti Döhringet is, aki nem tudja elfelejteni, hogy a családjában nácik is voltak. És a regény szereplői közül még sokan nem tudták elfelejteni azt. Ez az „azt” a zsidózás beteljesedését jelenti, és olyasfajta borzadályos aura lengi körül, mint a szexuális obszcenitást meg a legintimebb szexuális fantáziákat – miként Madzar és Bellardi esetében a kettő össze is csomósodik. A shoa nyers valósága persze messze más, a különbség óriási. Bellardiék csak gyerekcsínyt követtek el, az antiszemitáknak csak a szájuk jár. A regényben részletesen le van írva Vay Elemér kifogástalan megjelenése, úri modora. Ő készítette elő a vidéki zsidók deportálását. És a távolság, az óriási különbség hirtelen összeugrik!

IV

A polgári-úri neveltetés és személyiségeszmény, emberformálás, amiről Nádas annyi mindent tud, az egész mű egyik fő témája. Az író szinte átvilágítja a polgáriságot, annak több változatát, és nem csak a magyarországi fajtáját. Számos olyan részletesen, plasztikusan megrajzolt karaktert vonultat fel, akik a polgáriság különböző változatait szemléltetik, az elbeszélő reflexiói pedig summákkal is szolgálnak. A polgárban egyébként megvan az önreflexió képessége, ami hol erőteljes, hol elnémított, hol harsány, hol széthazudott vagy teljesen elfojtott. Nádas Péter legbelülről ismeri ezt a személyiségformációt és kultúrát, ugyanakkor kívülről is rálát; nem tölti be számára az ideál szerepét, ezért elég elfogulatlanul tudja megjeleníteni és megvizsgálni.
A legimpozánsabb polgári-úri figura kétségkívül Lehrné Demén Erna, akinek az önreflexiója olykor magas fokú és árulkodó, lévén hogy a saját hazugságain is átlát egy-egy pillanatra, bár a következő pillanatban fátylat borít rájuk. Ez a „tudom, de úgy teszek, mintha nem tudnám”-féle szempillarebegtetés vagy üveges tekintet az egész mentalitásra jellemző, és jobbik esetben (ön)iróniába csap ki, rosszabbik esetben képmutatás lesz belőle. Az elhallgatások, csúsztatások, mellébeszélések, a sejtetések és az utalások árnyalatai kötelező érvényűek e világban, melyben a magatartás, a viselkedés és a beszédmodor a legapróbb részletekig közmegegyezésesen szabályozott (mint minden társadalmi csoportban). Kettős cél érdekében: egymás durva bántásának, a tiszteletlenségnek, valamint a szerelemnek és az igazságnak az elkerülése egyaránt mozgásban tartja ezt a színházat.
Erna asszony soha ki nem mondott hitvallása szerint (csak az elbeszélő kotyogja ki) „a világot úgy, ahogy van, különben is egy nagy hamisítványnak kell tartani”. Ez bizony ateista állásfoglalás, amely áthúzza a teremtőt. A polgár számára ebből nem a hamisítvány leleplezése vagy dekonstrukciója következik, hanem, Erna asszony gondolatmenetét követve, „mégis azon kéne lenni, hogy a hamisságot ne tegye ki az ablakába senki, vagy legalább a saját hamisságát rejtse el”. A rejtőzködés és a vele járó leselkedés, a cinkos és kacér játék kitölti a polgári keretek közt a társas életet, mi több, kecsességet, bájat, élvezetességet kölcsönözhet neki, intelligenciával dúsíthatja. A polgári bon ton megköveteli az udvarias, szívélyes viselkedést, ez a „navigációs alapszabály”, mely egymástól távol tartja a testeket, bár bizonyos fokú cserét lehetővé tesz, és eléri „a brutalitások kíméletes áthangolását”. „Csak a felületén, épp csak érintsd, csak nem a mélyére nézni”, hangzik a kiskáté másik tézise Bellardi nyomán. A józanság és az ésszerűség parancsa nemcsak a felvilágosult gyakorlatiasság miatt fontos, hanem a mélylátás elkerülésére, letagadására is áll, mi több, megköveteli az őszinte önmegnyilatkozás és beszélgetés mellőzését. A kötelezettségek, a felelősség nem magára az emberre, inkább csak a családtagi funkcióra meg a tárgyi világ karbantartására vonatkoznak. Amikor az osztályra vagy a hazára terjed ki, akkor is egoisták. A jóindulattal, jótékonyság formájában gyakorolt felebaráti szeretet mindezen nem tud felülemelkedni, mi több, kifordul, megszégyenítést szül, mint erről a legerényesebb polgári szereplő, a háttérben felbukkanó nagymama kottavásárló története – azaz Kristóf életre szóló traumája – tanúskodik.
Lehr professzor alakjában, aki a polgári élet díszletei között él, és az önparódia határáig reprezentálja a derék, tisztességtudó polgárt meg a jó hazafit, az elbeszélő erősen meghúzza a hasadás vonalát, ami ezt a személyiségépítményt szétfeszítheti, és a skizofréniába szippanthatja. (Ilyen skizofrén hasadás tüneteit mutatja majd a Döhring fiú ’89-ben, és a pszichoanalitikus Szemzőné interpretációja szerint ettől mentette meg a polgárisággal botrányosan szakító Koháry Elisát az agyvérzés.) Lehr egyrészt a polgári becsület, intelligencia és józanság karikatúráját hozza a magyarkodó, megalkuvó, mindennemű árulást igazoló nézetrendszerével, másrészt, párhuzamosan, a féltitkos (de legitim) kurvázásaival az ocsmányság élvezetét gyakorolja szisztematikusan és pragmatikusan, feddhetetlen úriember létére. Rendszeresen megmerítkezik a „városi mocsárban”, mások nyomorúságából merít olcsó kéjt, az ócska princípiumaival pedig még igazolja is magát.
Erna asszony, a neje, aki elhivatottan fenntartja, ápolja ezt az életformát, sokkal inkább egyben van, ő ugyanis sokkal többet mer tudni, ha a polgári illem követelményeinek megfelelően hallgat is erről a plusztudásáról. Sejti, hogy a férje esténként merre „sétál”, miként azt is, hogy korántsem tett meg mindent annak érdekében, hogy a lányukat megmentse a Gestapo karmaiból. „Legfeljebb az értelmes élet látszatát őrizem, de nem az értelmét, és tudom, hogy mi az ára”, olvas a lelkében az elbeszélő. Erna vállalja választásainak konzekvenciáit, és nem fél szívvel viszi a házat, melyben „a szokások és rendszabályok illedelmes fedettségében, a látszatok mozgékony keretei között” múlik az élet. Az elbeszélő azonban kitapintja a lényében azt a behegedt törést, „gyöngeséget”, amely nem töri meg, éppen hogy élni segíti, mivel a fájdalom és élvezet (Nádasnál mindig együtt járó) eltitkolt gubója az, amiből mindig meríteni tud valami esszenciálisat.
A regény egyik összetartó (kék) szála vagy inkább ékszíja a véges-végtelenségig részletezett taxiút Pestről Budára ([8], [33]), melynek során a kocsiban „párhuzamos történetek” zajlanak az utasok, valamint a sofőr fejében, mi több, egy-egy főn belül is párhuzamosan fut belső érzékelés, elhallgatott és kimondott gondolatok, múlt és jelen. Erna asszonyban felmerül egy fiatalasszonykori emléke, és eszébe jut emlékei királynője, Geerte van Groot, a holland szolgáló. A holland nő portréja és a kettejük közti intim jelenet formailag a németalföldi festészetből ismerős intérieurökön, arcképeken és szcenikus elemeken végzett intervenció, mely áthúz, módosít, felnyit, egyszóval új jelentéseket szabadít fel, és megcsavarja az olvasó figyelmét, aki „immár nem a németalföldi festészet csöndes bensőségességét” látja. A két nő csókolózása, ölelkezése, mely egy csecsemőszoptatási jelenetből bomlik ki, intenzíven közli a lények szomját az anyára, egymásra és mindenre. Olyan intimitásra, mely férfi-nő, emberember közt a polgári kultúrában nem lehetséges, és amit csak a csecsemőjével él meg az aszszony. Ezt a boldogító és egyúttal elrettentő érzéki/ misztikus tapasztalatot, a duálunióét Erna mindvégig dédelgeti magában, és szellemileg is feldolgozza, amennyiben a Geertében égő fájdalomban olyasmire ismer rá, amit a nagyszerű korszak festészetében, mi több, a háború előtti, „ártatlanságot tettető”, „szigorú szokásokba és illemszabályokba” kapaszkodó polgári világban elrejtettek, „jótékony drapériával” fedtek el. „Az egymásba nyíló űrök telt íze és érzete” mégis a szabályos életet élő asszony örök lelki tápláléka marad. Nádas rendkívüli érzékenységgel tapintotta ki a női szexualitás mélyrétegét – ahol nem a fallosz viszi a prímet.
Amikor Ernában megéled ez a távoli emlék, ugyanakkor támad fel a taxisofőr Bellardiban a Madzarral való barátságszerelem legszebb óráinak emléke. Az azonos neműek közti érzéki és/vagy szexuális találkozás Nádasnál meredekebb út, mint a férfi-nő közötti, közvetlenebbül vezet vagy lök bele a magára-egymásra találás, a megnyílás és gátszakadás létélményébe (hisz kulturálisan kevésbé kódolt, a polgári kultúrán kívüli esemény). Mintha a „néma lelkét” lelné meg ilyenkor az ember, azon belül is az anyját vagy az apját, a hasonmását, az eredetét, egyik rejtett önmagát, a titkát, amire nincsenek szavai. Az illemmel, szokásokkal, magatartásmintákkal, különféle toposzokkal, történetmintákkal, szóval a kultúrával beszabályozott, a társadalmi életbe bekötött nemek közti szerelem nehezebben jut el a „néma tartomány”-ba.
A „polgári körökből” ki kell még emelni a liberális hölgykoszorút, a négy éltes asszony csodálatos összjátékát, amiről a [11] és [13], narancssárga fejezetekben olvashatunk, de kiágazásai is vannak más fejezetekbe. A négy különböző származású és társadalmi állású úriaszszony együtt járt gimnáziumba, ahol liberális nevelést kaptak, ami egész életükre megtette a felszabadító hatását, és tartást adott nekik. Mind a négyen szakítottak a társadalmi előítéletekkel, emancipálódtak, önálló nőkké váltak, túlélték a háborút, a holokausztot, a sztálinizmust, szétesett vagy szétzúzódott a családi és a szerelmi életük. Szép, szabad nőkből „kiállhatatlanul önfejű, becsapott, megcsalt, elhagyott, sok mindenben megcsalatkozott asszonyok lettek, de egyetlen szándékos szóval nem vallották volna be sem egymásnak, sem másoknak a csalódottságukat”. Köztük csak kevéssé számít, hogy ki arisztokrata, ki zsidó, ki tót, ki középpolgár, ki homoszexuális, és ehhez a kevéshez is tudnak (ön)- ironikusan viszonyulni, akárcsak a történelemhez. Tartásuk azonban nem terjed ki a „nappali” és az „éjszakai énjük” összetartására, hanem csak az elválasztására. A szerző éppen azokat a helyeket rajzolja körül, ahol elakad az elmés, ironikus összjátékuk, amit a bridzselésük találóan