Saját jelSemleges látás Keserü Ilona festészetében

Az esszé Keserü Ilona Közelítés Gubanc Áramlás című, a Ludwig Múzeumban most megnyíló kiállításának katalógusába készült.
Beszélgetéseink adott pillanatában, egy augusztusvégi nap forró délutánján, ismeretségünknek talán a huszonötödik, ki tudja hányadik évében, mikor is már legalább ötödik órája néztem nála képeket, Keserü nyugtalan lett. Vajon jól értelmezem-e, miként értelmezem. Világos. Ha írni akarok, akkor ne fogjak félre. Meg tiszta emberszeretetbol is azt kívánta volna, hogy ne értelmezzem másként, mint ahogy egy élet munkájával a háta mögött o érti.
Jön egy idegen, ránéz a képre, s éppen annyit kéne a festomuvészetrol és a festészetérol tudnia, mint neki magának. Olyan igény, amit aligha tud valaki beváltani. Habár magam is elég természetesnek tartanám, ha olvasóim valamennyi személyes kötöttségüket felfüggesztve, csupán az interpunkció ütemétol vezetve siklanának bele a szövegeimbe.
Elvileg nem lehetetlen, hisz a semleges látás olyan adomány, amelybol valamennyien egyformán részesültünk. Gorgó néz vissza ránk a pillátlan tekintetével. Angyalok néznek ki a hátunk mögül. Az is kétségtelen, hogy Keserü e tárgyban korának egyik legterjedelmesebb, leglátványosabb, legátláthatóbb életmuvét alkotta meg, s szigorúan a saját anyagából. Igazán igényt tarthatna rá, hogy ne menjünk el vakon és szótlanul a munkái mellett.
Azon képei idoztek éppen körülöttünk, amelyeket utóképeknek nevez. A vakkeretre feszített vásznak a festoállványokon, meg mindenféle veszélyesen hegyes és éles mutermi tárgynak és bútordarabnak támasztva álltak.
Miért nyúl vissza egy olyan ábrázoló hagyományhoz, amit jókorán elhagyott. Mire a reproduktív gesztus, kérdeztem volna e képek láttán magamtól. De csak néztem, amint valaminek utána megy, és hogy minek megy utána. A valóságnak megy utána, egy banális jelenségnek, amit optikai tüneménynek nevez. Ha létezik ilyen, hogy tünemény és valóság, és lehetséges az ábrázolása. Azokat a színképzo fényjelenségeket rekonstruálja e képeken, amelyeket a lehunyt szemhéj mögött produkál a szem a rázáródó sötétben. A belso látást, az utolsó fénytörést, a külso világ bennünk hagyott nyomának muködését, a nyomok kognitív elrendezését, tömörítését a memóriában. A táguló világegyetem bensové fordított beszukülését.
Amirol azt állítja, hogy ezek közös testi tapasztalatok, s egyformán muködnének mindenkiben.
Miért van szüksége egy ilyen állításra. Vagy miként értelmezzem az állításban a kollektív közel sem veszélytelen fogalmát. Ha egyszer festészete nem reproduktív, hanem tüntetoen produktív. Nem másokkal foglalkozik. Nem mimetikus. Nem foglalkozik önmagával. Nem utána megy, nem másol, nem interpretál, nem ilyen vagy olyan festészeti iskolák hatását dolgozza fel kölcsönzött tárgyakon, hanem a maga tárgya után kutat, elemez, feltételez, kitalál, szétszed, összetesz. Tárgyainak nincsenek szembeszöko szociális jellegzetességei, illetve úgy vannak az esztétikai jellegzetességekbe belefogva, hogy nem lehet oket egymásról leválasztani. Szárazon tudományosnak, kínosan mérnökinek kéne lennie. Az eredmény mindazonáltal igen személyes, meglepoen személyes.
Mindig talál egy tufokot. De nézéssel voltam elfoglalva, eszem ágában nem volt, hogy értelmezzem, amit látok. Még magamtól sem kérdeztem, tole is csak takarékosan, banális dolgokat, inkább az udvariasság kedvéért. Mint amikor azt kérdi az ember a másiktól, hogy milyen ido van. Egy sereg olyan dolog foglalkoztatta a látásomat, amelyeket nem lett volna kellemes az értelmezés és az értékelés szempontjából használatos fogalmakhoz kötni. Foleg nem ido elott. Az utóképeken különben is másként teríti a festéket, vastagabban, ezt figyeltem, a festék olykor felgyurodo tömegében a másként és másutt soha meg nem mutatott érzelmességét. Véletlenül maradt ott egy másik kép, s figyelmeztetett, hogy szigorúan leíró jellegu képein a puszta szín, a tömeg vagy a vonal hagy nyomot, nem az ecset vagy az ecsettel o. Úgy látszik, akkor tud szigorúbban a tárgynál megmaradni, szorosan a tárgyon, ha nem foglalja le az ábrázolás. Amikor a gondolkodás és a gondolkodás tárgya között közvetlen a kapcsolat. Ezeken a képeken sikerült önmagát kivennie az ecsetbol. A semleges látás érdekében, több évtizedes munkával kicsempésznie. Leíró jellegu képein a festoi szuverenitás nem abban nyilvánul meg, hogy o így látja, hanem abban, hogy látva van. A semleges látás kollektív adottságára apellál. A közös tudattartalomra, amelynek az individuális tudattartalom csupán a hordozója. Az utóképeken ezzel szemben a saját belso látása vezeti, a civil látása, ahogy Ottlik mondaná. Vagy hagyja, hogy minden másféle, analitikus tapasztalata ellenére a belso látása vezesse. Nem a látványt elemzo, hanem a látványt élvezo elme. A naiv, a teremtés egyszeru jelenségein elcsodálkozó, a gyermeki elme. Ami viszont alkatilag nem jellemzo rá. Az észlelés öröme másféle ecsetnyomot hagy, mint amikor vizuális jelenségek elemzésének végeredményét saját jelként írja fel. Vagy épp az orrunk elott veszi szemügyre a test színének metafizikai szerkezetét, megadja természeti analógiáit.
Demonstratív módon és illo szerénységgel megad egy világképletet.
Egy életen át nem az észlelés, hanem a látás örömével foglalkozott.
Nem válaszoltam, helyesebben valamit azért makogtam, amitol még nagyobb lett a feszültség. Ennyi év után igazán joga lett volna tudni, hogy mire gondolok, vagy miként vélekedek minderrol.
A befogadáshoz nincs szükség kisebb energiára, mint a megmutatkozáshoz. S hogy mindketten fegyelmezetten turtük a tartós hoséget, ez sem kevés energiát emésztett el.
Keserü képei az elvégzett vizuális kontempláció tárgyait adják meg, az elvégzett kontempláció belso szerkezetének vagy akár metodológiájának rendjébe szedve.
Vékony, a szemgolyó felett különben is megfeszített szemhéját Keserü a koncentráció izgalmában surun lebocsátja. Pislog, lehetne mondani. Ez azonban nem lenne pontos így, mert méltósága van, rövid pillájának méltósága is parancsoló. Jelentoséget ad annak az adottságának, hogy látását a gondolkodáshoz meg kell pihentetnie. Mintha ritmusosan meg kéne szakítania látása folyamatosságát.
Visszatérnie a belso képhez.
A lezáródó szemhéj mögött azonnal feltunik. A látott tárgy komplementere gyullad ki a sötétben, majd a bizonytalan terjedelmu tér szürke fokozatain áthaladva, átvilágított színként alszik ki.
A pilla ez esetben a fénytörés eszköze.
Amikor Keserü erosen gondolkodik, akkor a háta és a nyaka izomzatában megjelenik egy különös feszültség. Egyszerre támadó és önfegyelmezo. Karja is kimerevedik, úgy marad, könyökben behajlítva. A kezével, mely minden pillanatban egy mesterember tevékeny keze, tehetetlenül matat, katakol, miközben máshová néz, jóval távolabb. Nem csak a tárgyat nem találja az asztalon, amit nem keres. Bizonyára a pontot sem látja, amelyen vakon megül a tekintete. Gondolkodói indulatában a látását veszíti el. Olyan intellektuális jellegu felindulás ez, amit igyekszik nem elszakítani tápláló emócióitól, ám nem adja át magát nekik. Sem az egyiknek, sem a másiknak. Nyers erejét azzal fogja vissza, azzal lazít a szokatlan ereju koncentráción, hogy a neveden szólít.
Ami lefegyverzo. Azt jelenti, hogy a személyes kapcsolat mégiscsak fontosabb a gondolkodás vagy a beszélgetés mindennél fontosabb tárgyánál.
Legalábbis ebben a pillanatban fontosabb. A következoben talán már nem.
Keserü az újkori magyar festészet nagy aszkétái közé tartozik. Úgy számolom, hogy tízen vannak. Ez nagyon sok, ez csaknem hihetetlenül nagy szám. Bak, Birkás, Fajó, Hencze, Jovánovics, Keserü, Klimó, Konok, Maurer, Nádler. Tán ellennének egymás nélkül. Egymás nélkül is új minoséget jelentenek a magyar festészetben. Nekem azonban jólesik együtt tudni, s így összeszámolgatni oket. Milyen gazdagok vagyunk, és ebbol én is részesültem. Abból az anyagból van az anyanyelvem, amibol ok dolgoznak. Nem az írásomé, nem a beszédemé, nem a hallásomé, hanem a látásomé. Ez így elég ünnepélyesen hangzik, olyan, mint egy Kodály-idézet, de hozzá kell tenni, hogy nem mindig könnyu elfogadni tolük, hogy ilyen a látásom és nem másmilyen.
Nem is tudom minden nap elfogadni. Hogy a személyesnek ennyi kényszeren és kényszerességen, ennyi lemondáson és önfegyelmen, ilyen mennyiségu szigoron és ridegségen kelljen áthatolnia. Túl kevés a véglet. Túl sok a tisztaság.
Ilyen hajszálvékony lenne a lábam alatt a jég.
S ha már ilyen csupasz, rideg, merev és veszélyes ez a gazdagság, akkor legalább lenne olyan vérbo anyagból, mint egy barokk spanyolé. Vagy ha már ilyen vértelen, akkor lenne olyan tébolyult, mint egy klaszszicista franciáé vagy egy romantikus németé. Mikor mi tetszik meg az embernek. Nehéz elfogadni, hogy akkor is csak ok mondják meg, hogy a tetszésem és a nemtetszésem miként és mivel van megalapozva, melyek a reális lehetoségei, hol vannak, s miként kiszabva a határai, amikor a nagyvilág roppant kínálatát élvezem.
Mire van.
Képet szemlélve az ember rájön arra, amire a festo nélküle jött rá. Ami a gondolkodásnak vagy a vizuális kontemplációnak egy másik felületén azt jelenti, hogy egyszer azért a festo nélkül is rá kellett ugyanarra jönnie. Hogy a látásának van egy ilyen sajátos minosége, karaktere. Ami viszont a világértelmezésnek és az önértelmezésnek azon szintje, amely olyan embereket is összeköt, akik nem ismerik egymást vagy akár nem azonos kultúrkörben élnek.
Keserüt munkája tárgyához, a végtelen színsorokhoz fuzodo szenvedélye taszítja át individualitása határán. E buvös vonalon túl az én legalábbis nem énként funkcionál. A saját én edényében azok a tulajdonságok maradnak meg, amelyek nem csak az egyed számára érvényesek, s így a legszemélyesebb tapasztalat a mindenkire érvényest mutatja be. A határátlépés feltétele a személyes tulajdonságok folyamatos elidegenítése. Több évtizedes aszkézisének ez a pszichológiai és antropológiai tárgya. A saját jel csupán foglalat. A munkát nevezhetnénk átlátásnak, átvilágításnak, szembesülésnek, önleleplezésnek, leleplezésnek, önvizsgálatnak, konfrontációnak, a zen szép szavával szembeültetésnek is. Sokféle belso út van, az aszkézisnek sokféle tárgya, sokféle módszere. Keserü a maga szárazon tárgyias hangján azt mondja errol, hogy a hatvanas évek elso felében hagyományosnak mondható absztrakt festmények és rajzok után dinamikus, személyes hangvételu gesztus-képeket kezdett festeni, intenzív, néhány színre korlátozott palettával. A hatvanas évek végén pedig új közelítési módot talált, amit késobb színkutatásnak nevezett el. Megadja a fordulat pszichológiai indokát is. Foiskolai tanulmányai idején meggyulölte az ötvenes évek koszos világát. O maga, szó szerint nem fordulatról, nem újfajta közelítési módról beszél ugyan, hanem azt mondja, hogy új vonulat jelent meg a festészeti munkásságában. Nem csupán stiláris okokból nem fogadnám el tole a mondatot.
Amikor a szivárvány színeinek szempontjából kezdi áttekinteni magát a festészetet, akkor a saját addig elvégzett munkáját szükségszeruen nullára írja le.
Ha lenne történet, akkor arról szólna, hogy miként vonja ki magát valaki a saját anyagából, miként semlegesíti a saját közelítési módszerét és ezzel a saját térszemléletét, majd az elidegenített személyes kíséretében miként lép át a kollektív tudattartalomba, s a nyolcvanas évek végén, szinte egy idoben a politikai fordulattal, miként fordítja meg még egyszer az egész festészeti folyamatot. Pécsi mutermében, a kanapé fölött függ a szokatlanul kis méretu kép, pályafutásának talán legnagyszerubb darabja, a Két szín-mobiusz.
Bizonyára nem csak saját festészetének áll a középpontjában.
Miközben néztem az utóképeket, titkon minduntalan vissza kellett rá pillantanom. Mint aki metronómra néz. Immár a kollektív tudattartalom szempontjából szemlélt személyes jelenik meg. Ezen a képen az ember úgymond a species szempontjából tekint önmagára és ez az önmaga néz vissza a festészet történetére.
Megértem szigorát, bizalmatlanságát is értem, igazán résen kell lennie. Ilyen léptéku tartós koncentrációt, fegyelmet, önfegyelmet és gondolkodói szenvedélyt a köznapi életben nem értenek, nem is turnek el embertársai. Átmeneti engedékenységét szintén érteni vélem. A civil élet nem a látás, hanem az észlelés és a birtoklás örömén van megalapozva. A koncentráció szintje, az elidegenítés mértéke, az eltávolításból támadó feszültség olykor ot magát is rettenettel tölti el. Ilyenkor attól tart, hogy muvei inkább demonstrációs objektumok, kevés közöttük az igazán jó festmény. Az ember hol tudja, hogy milyen jelentosége van az életmunek, amit hátrahagy, hol meg nem tudja. De ez nem is olyan érdekes. Az obligát udvariasságot hangfekvésével orzi. Szavait ellenben öntudatlanul összeengedi. Megemeli a hangját. Valósággal dadog, dörög, egymásba dörgi és dadogja, nem választja el többé az irányokat és a szinteket. Érezzem, hogy erejébol és indulatából azért telne, van még boven tartalék.
Harag is van.
Az aszkéta megmutatja fegyelmezettsége hátsóudvarát, ahol az ismeros tárgyak, elemek és motívumok kezdeményei rendezetlenül hevernek egymásra vetve. Oda minden kontempláció és koncentráció, fegyelem, lemondás és áldozat. Tökéletes káosz uralkodik.
Mintha harapós kutyákat engedne össze.
Ilyenkor az ember egy szót nem ért, holott a probléma egészét teljes terjedelmében és iszonyú súlyával együtt felfogta.
Idefigyelj, Péter.
A felszólítás mély, lassú, öblös és nyers, a megszólítás lágy és családias.
A vizualitás nyelvének és a verbalitás nyelvének olyan szinten kéne a kifejezésben találkoznia, amilyen szinten ok nem társalognak egymással. Akkor viszont éppen arról nem tudunk egymással beszélni, ami mindkettonket a leginkább érdekel. Éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá. Olyan kapitális probléma ez, amelyet ezen a nyári délutánon, már csak a bágyasztó meleg miatt sem fogunk tudni megoldani. A kívánatos szinten nincsen kimunkált nyelvük. Habár egymással való közlekedésüknek minden kultúrában, koronként is különbözoképpen, de megvan a maga bejáratott, hogy ne mondjam, konvencionális módszere.
Nem mintha Keserü ellensége lenne a konvenciónak. Ha azt mondja, hogy a szivárvány színei, és veszi a szivárvány színeit, vagy azt mondja, hogy a test színe, s veszi valamennyit, akkor megnevezett két konvenciót. Ez nagyon fontos gesztus és egy egész emberi életet átható választás. Ha letettem az asztalra a mércét, akkor kijelentettem, hogy a világ megmérheto. De akkor meg is kell mérnem. Bár egyáltalán nem biztos, hogy a világnak tényleg lenne léptéke és tartama.
Mint ahogy a teljes bizalom nem csak a kettonk, hanem valamennyiünk alkatában és viselkedésében a legteljesebb bizalmatlansággal érintkezik. Az ember már csak ilyen állat, finomabban szólva ilyen species. Létfenntartásához mindkettore szüksége van. Két különbözo dolgot azonos lényege szerint olykor nem tud elválasztani, s akkor megjelenési formája szerint választja el oket. S ezért egy dolognak, legyen az szivárvány az összes színével, vagy egyetlen test a saját borszínével, nem csak az egyik tulajdonságáról vagy a másikról kell beszélnie, hanem lehetoleg az összesrol, érintkezésükrol, összefüggésükrol, minderrol lehetoleg egy idoben.
Egyedként legfeljebb abban különbözünk, hogy különbözo tulajdonságaink miként bírnak el egymással. Miként és milyen jeleket adnak mikor és melyik egyedben és melyik kultúrában.
Mikor minek a jele a hallgatás, illetve a beszéd mikor mit fed el. Mikor milyen konvencionális jel vagy gesztus ábrázol olyan dolgokat, amelyek nem lehetnek benne a konvencióban, mert soha nem voltak és nincsenek kifejezve.
A feszültségnek, ami a képi és a fogalmi nyelv között jelentkezik, talán ez a legáltalánosabb szintje.
Miként nekem, aki állítólag a szavak embere lennék, s az lenne a dolgom, hogy beszéljek. A konvencionalitástól való nagy irtózásomban képeinek társaságában inkább hallgatok. Ami a saját szakmai szempontom szerint közel sem a közömbösség jele, ellenkezoleg. Munkáival kapcsolatban különösen ügyelnem kell rá, hogy a beszélt nyelv és az írott nyelv lényegük szerint különbözo eszközeit ne keverjem. Tudjam, mikor melyik szinten illo, érdemes és arányos vizuális gesztusokat és jeleket szóval illetnem, azaz értelmeznem. Nem az a kérdés, hogy melyik szóval, hanem eloször is, hogy egyáltalán. Ami viszont nem jelenti, hogy némán is ne látnék, s hogy gondolkodásomnak ne lenne egy olyan szintje, amelyen nincsen szükségem sem a beszélt nyelvre, sem az írottra, egyes szavakra sem.
Keserü a semleges látás mestere. A semleges látásnak nincsen szüksége tolmácsra és fordításra. Festészete ezt a szintet szólítja meg, egyszerre a nyelv elottit és a nyelv utánit. Az archaikus énemet, akinek még soha nem volt szüksége beszédre, és a transzcendentális énemet, aki a teljesség reményében vagy a tökéletesség érdekében föladta a konvencionális beszédkényszerét. Saját énemben még ez a szint áll a legközelebb az o semleges látásához, mert nem zavarja meg a saját semleges látásomat a szabad muködésben.
Az értelemnek van olyan szintje, amely a semleges látásnak megfelel.
"Nem tudom, mit értsek Keserü Ilona muvein" - írja róla nyersen Tandori.
A kapitális problémával, amit Keserü életmuve megnevez, o is frontálisan ütközik. Mondhatná azt is, hogy nem tudja, mit ne értsen Keserü muvein. Mindkét mondat azt jelentené, hogy a látás bizonyára más természetu dolog, mint az értés. Az emberi elme más szintjén muködik, másik emeleten. Emeletek és féltekék kívántra nem lecserélhetok. Az agytörzsön a képet úgy rögzítem, akár úgy raktározom el, hogy közben sem a baloldali féltekét, sem a jobboldali féltekét nem veszem feltétlenül igénybe, sem érzelmet, sem intellektust, s nem is végzem el velük sem az értelmezés, sem az értékelés munkáját. Tandori kijelentése talán nem annyira Keserü festészetére, hanem a befogadás kényszeríto erejére vonatkozik. Elmémnek nem tudom más helyén befogadni, mint ahol o megcsinálta. S az ember csak elképedve áll a tény elott, hogy festészetének ezt az analitikus alapvonását, kognitív fogantatását már egyik korai kiállítását megnyitó mestere, Martyn Ferenc ilyen világosan látta: "Megegyeztünk - mert a tanításból az oktató éppúgy okul, mint a tanítvány - megegyeztünk kezdetnek abban, hogy a rajz vizuális viszonylatok egyensúlya, annak módszere a szerkesztés, a szerkezet, ennek meg alapja a világosan fogalmazó értelem." Orületes megegyezés mester és tanítvány között. Tanítvány és mester olyan pályát anticipálnak, amelynek még nincsenek meg a módszerei és tárgyai, de mindketten látják azokat a képi jeleket, amelyek ezeket a tárgyakat és módszereket majd kihívják, mintegy kikényszerítik a tanítvány életébol.
Tandori mondata, vagy akár a mondat ellentettje, a határvonalat jelöli ki, amely a dolgok fogalmi felfogása és a dolgok képi felfogása között húzódik. S ilyen értelemben határozott kritikai szembefordulás egy olyan muértelmezési hagyománnyal, amely történeti és szociológiai fogalmak közé helyezi a mutárgyat. Mintha eroszakosan átcibálná egy olyan emeletre, ahol csupán dekoratív jelentése lesz.
A kapitális probléma az újkori tudománytörténetben is fölmerül. Amikor világossá válik, hogy egzaktnak tekintett tudományos igazságok (még matematikai igazságok is) szociális kontextusban fogannak, konvenciókat követnek, ideológiák igazolásai vagy cáfolatai. Illetve vannak egymás mellett élo tudományos igazságok, amelyek nem hozhatók egymással összefüggésbe. Ami azt jelentené, hogy a világban nem létezik végleges és követheto rendezettség, bármily Istentol való elrendezettség sem, bár kétségtelenül vannak olyan dolgok, amelyek összefüggésbe hozhatók egymással és így beállíthatók egy önálló szerkezetbe. Amikor kiderül, hogy az általános relativitáselmélet és a kvantumelmélet nem egyeztethetok, inkommenzurábilisek, s vannak további tudományos igazságok, amelyek érvényessége csupán az egyik vagy a másik elmélet szerkezeti keretében vizsgálható. Pályája elore belátott hajnalán Keserü olyan tárgyakban tér vissza a festészeti alapkutatáshoz, amelyeket a festészet addigi története olyan konvenciónak tekintett, amivel kapcsolatban nincsenek, nem lehetnek kérdései. Ez a fénytörés és a test színe.
Tandorival ellentétben ezzel rögtön azt is mondanám, hogy Keserü muvein nemcsak a vizuális kontempláció, hanem még a fogalmi gondolkodás szintjén is boségesen van mit érteni.
A fénytörés optikai jelenség, a test színe egyedi, genetikai adottság, s o mintegy a személyes, az érzékileg észlelheto és a törvényszeru, az egyetemesen adott között keres viszonylatot. Színtannal, optikai jelenségekkel, már korábban is feltunoen sokan foglalkoztak a magyar festészetben, s igen jelentos eredményekkel. Korniss, Gyarmathy, Vasarely, Veszelszky, Egry, Moholy-Nagy. S ugyanilyen feltuno, hogy milyen sokan kerülték el eddig az érzéki tárgyakat. Czóbelen kívül nem tudnék festot mondani, akit erotikus tárgyként, akár fétisként érdekelt volna az emberi bor színe és mibenléte. Keserü ide állt be, a pregnáns érdeklodés és az átható hiány közé. Muvészetének ez lett a szociológiai tere. Festoi temperamentuma pedig fogalmi dichotómiákkal ábrázolható e térben, ahol egyszerre fog olyan tárgyakkal foglalkozni, amelyek a magyar festészeti hagyománnyal állnak kapcsolatban, illetve olyan tárgyakkal, amelyek legalább ilyen karakterisztikusan hiányoznak belole.
Organikus és konstruktivista. Technikai és népmuvészeti. Természettudományos és etnográfiai. Aszkétikus és orgiasztikus. Amit mások ellentétként élnek át, o komplementaritásában. Ha festoi temperamentumát lélektani szinten akarjuk megvizsgálni, akkor azt mondhatjuk, hogy a magyar festészeti hagyományt még akkor sem hagyja el, amikor látja, hogy milyen terméketlen, s mily kevéssé alkalmas a megkapaszkodásra. Ilyen értelemben pozíciója szintén dichotómiákkal ábrázolható. Megtartó és felfedezo, akadémikus és avantgárd. Ha festoi kedélyét akarjuk leírni, akkor azt mondhatjuk, hogy olykor komoly, olykor hajlik a harsány paródiára, de nem ironikus. Festészetét nem a szépségre, hanem a gyönyörre építette. Nem analógiákban gondolkodik és nem asszociációkban, hanem mindkettoben egyszerre, ami gyakran leblokkolja.
Amint aztán szemrehányó és boszszús tekintete elott ott álltam nagy pécsi mutermében a vakkeretre feszített vásznak között, saját beszédképtelenségemtol tehetetlenül, s az agytörzsön rögzített képeket nem tudtam kapcsolatba hozni sem a jobb félteke, sem a bal félteke tartalmaival, amivel, most már bevallhatom, bizonyos kaján örömöt szereztem magamnak, Keserü mindenféle olvasnivalót keresett, mindenféle szövegeket a muvészetérol. Ezekkel magamra hagyott. Mindössze néhány mondatot olvastam, aztán a Két szín-mobiusz alatt elaludtam a kanapén. A terpentin átható illata ébresztett. Amikor a szemem kinyitottam, már tudtam, mire fogom kinyitni. Egy immár ismeros képre, amely reggeli érkezésem pillanatában az állványon állt, s amivel kapcsolatban benne fölmerült, hogy értem-e egyáltalán, mivel foglalkozik. Azt viszont nem tudhattam elore, hogy ébredéskor mennyivel lesz kevesebb a fény, illetve miként változik, s a változás miként fogja a képet ismeretlen dimenzióiban megmutatni.
Ezen a képen a halállal foglalkozik. Ezt válaszolhattam volna, ha még jobban megszorít. De eszem ágában nem volt egy ilyen banális szót kimondani. Hiszen e kép elott ugyan mit is jelentene. Egy testszínekbol fölépített, s nála szokatlan módon erosen térbe állított csorendszer volt a képen, valami csogubanc. Lehettek volna testesen szigetelt futésvezetékek, de nem voltak azok. Vagy belek, de nem voltak belek, hanem erek, még leginkább vérerek. Végtelenített szülocsatorna. Mindezt gondolhattam volna, de nem gondoltam. Nyelv elotti gondolkodása gyönyörteljes élményeit nem fordítja magában az ember. Mindenesetre felismertem annak a festoi tulajdonságának egy újabb variánsát, miszerint képes kívülrol nézni a saját bensejét.
Mágikus pillanat volt az ébredés.