Szele György: A nagy hármas és az antiszemitizmus

Három neves író töri a fejét nemzeten, nemzetiségen, kisebbségen, többségen. Három jó szándékú, jobbítani szándékozó író.
Mindegyikük – Esterházy Péter, Kertész Imre, Nádas Péter (a Kalauz című összeállításban) – a maga módján gondolkodik. Egyikük könnyed humorral, másikuk az átélt borzalmak kiváltotta hittel, a harmadik pedig valamelyest körülményesen. Szándékaik azonban egységesek; változtatni mára elhatalmasodott csordatudatos, bezárkózó "szellemiségünkön".
(Esterházy Péter, Kertész Imre, Nádas Péter: Kalauz - Bojtár Endre kísérő írásaival, Magvető, 2003)
A kötet, melyben közreadják gondolataikat, válogatás a rendszerváltás óta megjelent fentebb megjelölt tárgyú publicisztikájukból. Az első írás Nádas Péteré, s akár emblematikus is lehet. Az esszé mellékszereplője egy bolgár asszony, aki vigasztalhatatlanná lesz elhagyva hazáját. A szerző megértő ugyan, ám mégiscsak csodálkozik az ebben rejlő tragédián. Hisz csak egy kopott-koszlott országon került kívülre az asszony – sugallja. (A főtémát azonban igazán átérzi, egy német asszony és egy francia férfi szerelmét.) Nádas egy másik írásában bemutatja egy, a "nép egészséges rasszizmusában" leledző ember "jellemfejlődését". Szerzőnk ugyanis – talán naiv módon – hisz vagy hinni akar a szavak mágikus erejében.
Esterházy Péter felháborodásában is könnyed humorral és könyörtelen logikával támadja az antiszemitizmust, száll harcba az irracionalitás világa ellen. Feltétlen tisztessége személyes jellegű, oly sokszor megcsodált kifinomult ízléséből fakad. A bűnbakképzés azonban vakhiten alapul, a tisztán látó felvilágosultságnak-kulturáltságnak ehhez semmi köze. Van az antiszemitizmus, s ez öncél. Talán ha történelmi aspektusból, s nem jelenségszinten ragadná meg a témát az író…
Talán ha megfordítaná a kérdést, s nem az abszurd és létezhetetlen zsidókérdést taglalná-tagadná, hanem azt a közismert tényt állítaná középpontba, hogy igenis van antiszemita-kérdés, és ennek jelenségeivel nézne szembe, jobban boldogulhatna az emberiség legpusztítóbb őrületével szemben. Nem így Kertész Imre, aki a közhiedelem szerint – tévesen – ismeretlen volt hazájában Nobel-díja előtt, és aki hivatásos pesszimista; "A pesszimizmus bátorság" – állítja. Sajátos pesszimizmusa ez; mintegy kényszeríti Kertészt a kiállásra, kemény küzdelemre. A vészkorszakot átélt író nem hajlandó az érvek és ellenérvek – ez esetben ostoba – terepén megmérkőzni a gyilkosság propagátoraival.
"Az antiszemitizmus nem meggyőződés, hanem alkati és jellembeli kérdés. Az antiszemita Auschwitz előtt latens gyilkos volt, Auschwitz után manifeszt gyilkos" – idézi Kertész egy korábbi regényéből abban a nyílt levélben, melyet az írószövetségnek ír, lemondva abban viselt tagságáról. Igen, küzdelme e kötetben majd mindig reagálás konkrét esetekre (itt Csoóri Hitel-beli, a zsidóság ellen mozgósító cikke az apropó).
A végső kocsma című gondolatfüzérében írja Kertész: "Nem vagyok humanista, maradt még bennem valamennyi emberi érzés" (ezen tessék megbotránkozni, lármát csapni körötte!). Talán ez a rá legjellemzőbb: önállóan, tapasztalatait-ismereteit összegezve, nem pedig készen kapott álságos szentenciák alapján él-gondolkodik. Bojtár Endrét, a kötet anyagainak összeválogatóját dicséret illeti az esszégyűjtemény létrehozásáért. A kötet végén saját kritikai, fenti szerzők nem e gyűjteményben megjelent írásaira vonatkozó dolgozatait adja közre.
Miért is?!