Szilágyi Ákos: Nádas Péter

A 2001-ben alapított Palládium-díjat idén Nádas Péter Párhuzamos történetek című regénye, Halasi Zoltán Így ér el című verseskötete, Ablonczy Balázs Teleki Pál-életrajza és Krajcsovics Éva székesfehérvári kiállítása nyerte el, a különdíjat Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete című munkájának ítélte oda a kuratórium. Az alapítvány kurátorai: Kövér György történész, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Szilágyi Ákos író és Szüts Miklós festőművész. A kuratórium célja, hogy a díjazott alkotó munkája reprezentálja a magyar kultúra évi teljesítményét.
A Palládium-díjakat először 2001-ben osztották ki, az eddigi jutalmazottak: Térey János, Tóth Krisztina, Balla Zsófia, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Várady Szabolcs, Závada Pál, Borbély Szilárd (irodalom); Sonkoly Gábor, Molnár Antal, Steiger Kornél, É. Kiss Katalin (tudomány); Nádor Tibor, Varga Patrícia Minerva, Szotyory László, Megyik János (képzőművészet); Rugási Gyula, Margócsy István és Gerold László (különdíj). Az idei díjakat február 24-én, pénteken adták át a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. A díj alapítója a Buda-Cash Brókerház. A díjjal járó pénzjutalom 1,5 millió forint fejenként. Az alábbiakban az öt laudációt és a két megírt választ közöljük.
Mikor laudál az ember, nem laudálni volna jó. Hanem? Hanem mondjuk, ülni és hagyni, hogy a csend, a nagy mű elolvasását követő elnémulás és megrendülés maga laudáljon. Laudál is az, csak persze a maga módján, láthatatlanul. Az olvasón és a könyvön kívül ilyenkor csak a szerző van jelen, ő is csupán mint névalak. Ebben a néma és bensőséges laudációban a könyv ül diadalt az olvasó fölött, s nem az olvasó a könyv fölött, ahogy az a hangos és nyilvános laudációban történik rendesen.
De túl a retorikai műfaj - persze, önként és dalolva vállalt, mindazonáltal laudálót és laudáltat egyaránt kissé feszélyező - játékszabályain, különösen akkor nehéz laudálni szerzőt és művét, ha a mű valami módon maga szegül szembe a dicsérettel, ha lepereg róla a dicséret, akár a rozsda. Ha a mű, úgyszólván dicséret-álló. Mintha nem is egészen irodalmi mű, poiészisz, azaz művészi létesítmény lenne, mintha túlmenne valamin, aminek határát társadalmi konvenció és irodalmi ízlés jelöli ki. Az ilyen műnek túl kevés az, amit irodalomként olvasójától kaphat, túl szűk az irodalmiság világa. Egykedvűen vagy komoran, figyelmetlenül vagy gyanakodva hallgatja az irodalmi dicséretet, ezt az ellentétes előjelű pocskondiázást. Az irodalmi elismerésnél többet kíván. Sőt, követel. Mondhatni követelőzően lép fel. De akit nem riaszt el konok követelőzése, és megadja neki, amit kíván, s ami kijár neki, sokkal többet kap tőle cserébe, mint bármely illemtudó alkotástól, amely nem nyomul, tolakodik ilyen erőszakosan életébe. Az ilyen műalkotás lényegében azt követeli az olvasótól, engedje be őt tudata házába, hogy módszeresen felforgassa azt. Aztán majd elválik, vissza akarja-e vagy vissza tudja-e állítani élete világának régi rendjét. Persze, még ha visszaállítja is, az már nem ugyanaz a rend lesz.
Ha jól látom, a Párhuzamos történetek kivételessége, e nagy irodalmi mű irodalmon-túlisága elsősorban abban áll, hogy akiben olvasójára talál, annak életében egzisztenciális eseménnyé válik, olyan megrázkódtatássá, melyet inkább a katasztrófa, mint a katarzis szóval jellemezhetünk. Nádas regénye egzisztenciális felforgatásban és metafizikai radikalitásban túlmegy minden radikális és felforgató irodalom határán, mert hisz az irodalom határán is túlmegy valamiképp, már ahogyan e határon irodalom túlmehet: irodalmilag természetesen.
Nem képletesen, hanem a szó legszorosabb értelmében olvasójába hatol: belehasít szellemi húsába, beleáll agyába, gyomrát és szívét markolászsza. "Borzalmas", "kibírhatatlan", "elviselhetetlen", "rettenetes", "viszszataszító" - ezek lehetnének a Párhuzamos történetek elképzelt laudációjában a szuperlatívuszok, amelyek posztmodern (értsd: végmodern) "antikallizmusának" megrendítő nagyságát nem a művészi forma és norma, hanem az egzisztenciális hatás felől értékelnék. Miért is ne, ha - mint Goethe Faustjából tudjuk - "Legjobb osztályrészünk a borzadály / a meghatottak benne érzik csak át a Legnagyobbat".
Önmagában persze sem Nádas nagyregényének metafizikai radikalitása, sem az ehhez illő emberi méltóság és éthosz megteremtésének követelménye nem új. Ami új, hogy ez a létszemlélet és öntudat mind ez idáig jobbára a lírai költészetben és epikus kisformákban nyilvánult meg. Legtisztábban talán József Attila Eszméletének, a modern metafizikai líra e csúcsteljesítményének lezáró strófájában, ahol a "meglett ember" úgy jelenik meg, mint aki tudja, "...hogy az életet / halálra ráadásul kapja".
Az élet mint ráadás a halálra. Mint hab a halál tortáján. Az alap, a fundamentum, az Igazság - a halál. A ráadás - az édes ráadás, az értelmetlen ráadás, a gyönyörű ráadás, a "kérte-a-halál"-ráadás - igen, ez lenne az élet. Az alap a halál, a semmi, a káosz. A világ - a "semmi ága". Elágazódás, kitüremkedés, túlburjánzás. A kozmosz tehát nem más, mint a káosz különös bugyra, amelyben a káosz megtévesztő módon a rend képében ölt változékony és gyorsan szertefoszló alakot. A rend - ez a szakadár káosz, a káosznak ez a bukott angyala, aki szembeszegülésében és önhitt gőgjében odáig megy, hogy a káosz helyére akar lépni, meg akarja dönteni a káosz öröktől fogva való uralmát, folyton-folyvást elbukik, lépten-nyomon behódol a káosznak, és a végén - annak rendje és módja szerint - meglakol. Az egy és oszthatatlan káosz erői támadásba lendülnek, visszafoglalják elveszített tartományaikat (méghogy szabadság!, méghogy lélegzet!), leleplezik és megbüntetik a sötét és ravasz rendet, ezt az elfajzott káoszt, aki kezet (ha ugyan nem patás lábat) emelt arra, aki őt feneketlen mélységeiből világra ásította. Méltó büntetése - az elnyeletés - nem marad el.
A Párhuzamos történetek - ha a regény lenyűgözött olvasóinak egyikeként jól látom - ezt a mítoszt, az Auschwitz utáni világállapot mítoszát, a Télbe fordult világ mítoszát alkotja meg, hogy szemlélhető alakot öltsön, és elbeszélhető legyen, ami Van (a Nincs), ekként tehát szemlélhetetlen és nem elbeszélhető. E világállapotban rend és a káosz nem ellenlábasok többé: a rend, minél közelebb hajolunk hozzá, minél inkább behatolunk e közelségben feltáruló sötét réseibe - káoszként képződik meg, míg a megképződött káosz tombolása, kellő távolságból nézve egyfajta rend képét ölti. A párhuzamos történetek a végtelenben találkoznak. De hisz minden történet végtelen!