Szirák Péter: A remény utoljára

Ahogy a Magvetőtől mostanság megszokhattuk, csinos könyvet, igényesen gondozott szöveget vehet az olvasó a kezébe. A csáberőt nyilván csak fokozza, hogy a magyar írásművészet három kiválóságának neve szerepel szerzőként föltüntetve. Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter neve beékelődik a kalligrafikus, függőlegesen elfordított címbe, s ez a „kalauzt" tagolja is, meg betűire is bontja. A Nobel-díjas és Nobel-díj gyanús triászról készült fénykép (éppen) derűs, sejthetően sok mindenben egyetértő férfiakat ábrázol. A borító a tagoltság, az oldás és kötés, az egyezség ígéretével járó különbség képzetét keltve keretezi a könyvet. (Bojtár Endre - Esterházy Péter - Kertész Imre - Nádas Péter: Kalauz)
Alul a cím kiegészítéseként olvashatjuk, hogy a háromszerzős kötet Bojtár Endre „kísérő írásaival" együtt jelent meg. Később dől el, hogy a szövegeket válogató és szerkesztő Bojtár nevének térbeli elhelyezését nem elsősorban az alárendelődés (alkalomteremtés, alázat etc.) sugalmaként, hanem sokkal inkább „alapzatként", indokként, a vezérlő elv felelősének jeleként kell értenünk. Éppen ezért, bár rokonszenves látszat, de indokolatlan, a könyv egésze által nehezen visszaigazolható az a szerénység, ahogyan megbújik e név a lap alján.
A címnek többszörös értelme is joggal megelevenülhet az olvasó emlékezetében. Egyrészt lehet itt szó a „valamiben eligazítást adó mű" régiségre visszanyúló hagyományának folytatásáról, másrészt arról a személyről vagy személyekről, akik az avatatlanokat tájékoztatással, jó szóval kísérik, de akár arról a közhasznú, bár sokak által nem szívelt ágensről is, aki a szolgáltatás jogosult igénybevételét ellenőrzi. A szerkesztő alighanem az első két értelemlehetőség megvalósulását indítványozza, egyrészt az alcímmel („Bojtár Endre kísérő írásaival"), másrészt azzal, ahogyan az Előszóban a három szerző publicisztikai írásaiból és esszéiből való válogatás ötletéről és indokoltságáról beszél: „A cím Kertésznek arra a keserű félmondatára replika, hogy »nemcsak Isten halt meg, de kalauz sincs«. Tessék, most, bármilyen kicsi, de van. (…) Kalauz mihez? Első látásra nyilvánvalóan a rendszerváltás óta eltelt idő hazai közéletéhez, politikatörténetéhez. Érdemes az – első és utolsó kivételével – időrendbe sorakoztatott cikkek megírási évére figyelni: könnyedén kiolvasható belőlük az elmúlt szűk másfél évtized hullámzása. De ennél jóval több is. A napi politikai eseményekhez, vitákhoz kapcsolódó, sokszor harcias publicisztikai írásokat két Nádas-esszé fogja keretbe, és ágyazza be nagyobb összefüggésekbe. (…) Nincsenek illúzióim, mégis, hátha akadnak – esetleg az eddig másoktól megvezetettek közül is – néhányan, akik hagyják e kötettől kalauzolni magukat." A Nádas Péter két emlékezetes esszéjére (Helen, Hatodik levél) való utalás az azonosság mibenlétének, változásának, féltésének és sérülékenységének kérdését joggal emeli a középpontba. A Kertész-idézet pedig a régi műfaji hagyomány felújításának indokoltságát árnyalja, amennyiben Nietzsche-allúzióként s egyszersmind Pázmány Péter Az isteni igazságra vezérlő kalauzának keserű parafrázisaként is érthető. Az írások nagyrészt a rendszerváltás idején, illetve az ezredfordulón keletkeztek, s szinte valamennyiben alapvető kérdéssé vált az identitás valamilyenfajta veszélyeztetettsége, kérdésessége, újragondolásának kényszere és feladata. A politikai átrendeződés szükségképpen új szellemi kihívásokat és versengést, nem mindig lovagiasan megvívott eszmei és pozicionális harcokat, összességében nehezen csillapodó zűrzavart és kiábrándultságot hozott. A kilencvenes évek elején a gyökeresnek látszó változások nem kevés aggodalmat szültek, s olyan új kérdésekkel szembesítették a szellemi élet résztvevőit, amelyek megnyugtató végiggondolását csak egy olyan demokratikus kölcsönösség biztosíthatta volna, amely végül is nem jött létre. A változások aggasztó természetével, a válságos állapottal és a gyors nyugvópontra jutás illuzórikusságával szerzőink kezdettől tisztában voltak. Nádas a Helen című esszéjében azt írja: „Iszonytató megrázkódtatások közepette élünk, s talán még nagyobbaknak nézünk elébe." Kertész a Gályanaplóban vonja le a következtetést: „Magyarország megszabadult a bolsevizmustól, de önmagától nem." Még akár ez a baljós mérlegvonás is túl bizakodó volt. Mindazonáltal a Kalauz legtöbb írásának legjellemzőbb ösztönzője a válságtudat, az irány bizonytalansága és végzetes elvétésétől való félelem. Elsőként ebbe az örvendeni nem tudó, kusza, hamar kiábrándult, hektikus és csak ritkán színvonalas korszakba vezet el bennünket a kötet. Meggyőződhetünk róla, hogy baj volt, s ebből baj lett. S hogy ebben telt el másfél évtizedünk.
A válogatás írásait olvasva abban viszont már kevésbé lehetünk biztosak, hogy kísérőnk a lehető legkörültekintőbben és leggondosabban kalauzol bennünket e most már távoli (és mégis közeli) világ dolgaiban. Alighanem még a válogatás elve is igencsak vitatható. A legtöbb írás szerzőik önálló köteteiben is olvasható, így aligha hatnak az újdonság erejével. Részben áttételek nélkül is közéleti kérdéseket feszegetnek, így a szélesebb – szépíróinkat behatóan nemigen tanulmányozó – közönség előtt is ismertek lehetnek. A megszólaltatott tárgyat tekintve sem túlontúl változatosak, s valaha revelatívnak számító megállapításaik egy része a nyilvánosságban utóbb már közhelyesedett. Egyetlen példát említve: ha már a Javított kiadás bírálata helyet kapott a „függelékben", akkor Nádas emlékezetes esszéje, a Szegény, szegény Sascha Andersonunk, mint az ügynök-múlttal való szembenézés nem kis hatású példázata, vajon miért nem? Másfelől nem aránytalan-e a magyar „politikatörténet hullámzásának" képét ígérni, s a kilencvenes évek eleji úgynevezett antiszemitizmus-vitát (és annak tíz évvel későbbi, vélt felújulását) ekkora terjedelemben felidézni, miközben Magyarország nehezen bár, de jelentős előremenetelt tanúsított a jogállam, a piacgazdaság és a szabad nyilvánosság kiépítésében, s szerzőink ez idő szerint írtak még esszét, publicisztikát és naplójegyzeteket Közép-Európáról, a sajtószabadságról, a szocialista embertípusról, az arisztokráciáról, a kultúrbugrisságról, a Kádár-rendszer értékeléséről etc. Ha pedig az „elmúlt szűk másfél évtizedben" mindez felidézésre méltatlan melléktéma marad, akkor félő, hogy ily módon a válogatás egy a valóságosnál vagy inkább az újragondolhatónál egyszerűbb világba kalauzol el bennünket. Egy egyszerűbb, lélekjelenlétét, humorát és élénkségét vesztett, veszett világba. Egy olyanba, ami sokkal egyszerűbb, mint amilyennek azt a kötet szépírói egyébként látták.
De még ha elfogadjuk is, hogy ez a világ olyan volt, mint ahogy a Kalauz mutatja, akkor is kérdéses, hogy mennyit enged ezekből az áldatlan állapotokból megérteni. A válogatás összeállítását igazító legfontosabb kérdés az egyéni és közösségi azonosságtudat viszonya, s alighanem az összes többi dilemma – a közjótól, az együttélés mércéjétől az irodalmi értékig – ennek az erkölcsi-ideológiai problémának rendelődik alá. Jól érzékelhető, hogy a szerzők a kikényszerített identitás szabadságromboló önkényével veszik fel a harcot, s ez az írások nagyobb hányadában a kollektív azonosságtudat és reprezentáció elutasításával és az individuális önmeghatározás, valamint a kulturálisan semleges politikai közösség kívánalmával jár együtt (Nádas: Helen, Ki fia teszi?; János 18,36; Kertész: Az önmeghatározás szabadsága; Esterházy: Hogyan legyünk kevésbé magyarok?; A semmiről, a mindenről etc.). Csoóri Sándor nagy vihart kavart mondatairól szólva is ez kerül Kertész szenvedélyes elhatárolódásának középpontjába, amennyiben elutasítja az egységes zsidóság (s ezzel együtt az egységes magyarság) létezését, de ugyanakkor a szabad identitásválasztás korlátozását is: „Az, hogy magyar vagyok, semmivel sem képtelenebb annál, hogy zsidó vagyok; és hogy zsidó vagyok, az sem képtelenebb, mint hogy egyáltalán vagyok. – Auschwitz után ez maradt számomra az egyedüli lehetséges meghatározás. (…) Sosem tagadva meg származásomat – ezt az égi véletlent –, sosem fogom eltűrni, hogy származásom anyakönyvi adatainak nevében megcsonkítsanak, ugyanők, akik explicite elvitatják azt a jogomat, hogy – például – én is sérelmezhetném Trianont." (Nem tűröm, hogy kirekesszenek) Közismert, hogy a Nappali Hold megjelenése után Esterházy kilépett a Hitel munkatársi köréből, s búcsúzó írásában joggal tette szóvá, hogy a magyar értelmiség egyik legnagyobb tekintélye politikai ellenfelei helyett egy egységesnek vélt közösséget (Csoórinál szó szerint: „szabadelvű zsidóságot") emlegetett rosszallóan (Kedves Hitel-olvasó), egyszerre vonva kétségbe a demokratikus politikai legitimációt és a magyar-zsidó azonosság, sőt: szolidaritás esélyét. Csoóri tagolatlan és túlzó passzusának megfogalmazásakor egyrészt nem számolt a magyar zsidóság alakuló identitásának sokszínűségével, változatos asszimilációs és integrációs fokozataival, másrészt a „nemzeti gondolatot" úgy állította szembe a liberalizmussal, hogy az utóbbit azonosította a zsidósággal. (A „fordított asszimiláció" emlegetése nyilvánvaló jele az ellenfél démonizálásának. Ezzel az antiszemitizmus gyanújába keveredett „ellenségképzéssel" általában is leegyszerűsítette azt, amit meg akart érteni: a magyarországi politika tagolódását.) Bántó és téves megállapításai joggal okoztak fölháborodást, ugyanakkor az elhatárolódások elméretezett, hektikus közege nem kedvezett a valóságos különbségek tisztázásának. E tekintetben sajnos a Kalauz sem szolgálja az elmélyült megértést, a (hírhedt, de kevéssé olvasott) Csoóri-értekezés szélesebb kontextusának előzékenyebb tanulmányozását. Máshonnan lehet csak elvárni annak megmutatását, hogy Csoóri Sándor írása nyilvánvaló hibái ellenére nem puszta mentális malőr, mert valóságos politikai és kulturális dilemmák végiggondolását is ösztönzi, így például a politikai közösség (államnemzet) és a kultúrnemzet összeegyeztethetetlenségének régi keletű és máig nem egészen tartalmatlan problémáját feszegetve. Pedig innen nézve e mostani nagyszabású utazás kalauzának is feltűnhetne, hogy az egykori hisztérikussá váló közélet mindahány oldalán, ha nem is egyenértékű, de hasonló szorongások és félelmek munkáltak, áldatlan állapotok és gyatra válaszok felé sodorva az országot (e tekintetben a dolog megértésére irányuló legszínvonalasabb, bár a közvéleményt sajnos kevéssé befolyásoló megközelítés Vajda Mihály esszéje: „Megkésett reflexiók", Alföld, 1993/7, 87–94.).
Az „ellenségigény megtartása" (Esterházy Péter) helyett és az eltérő nézetek elvi egyesíthetetlensége mellett a nyugodt gyakorlati együttműködés annál inkább elvárható lett volna a szellemi elittől, minthogy az itt némelykor felidézett Bibó éppenséggel ebben, a múlt árnyaitól szabaduló, jövőre orientált közös vállalkozásban látta a nemzeti közösség sorsának a kulcsát. Persze a múlt árnyait nem olyan könnyű magunk mögött hagyni. Mindenesetre a kibeszélésükre szolgáló kölcsönös eszmecsere nélkül bizonyára nem lehetséges az a fajta egyensúly sem, amit Bibó a kollektív és az individuális identitás vonatkozásában is szorgalmazott. A Kalauz válasza sem egyszer és mindenkorra végérvényesen megnyugtató e tekintetben. Vitathatatlan, hogy a kötet szerzői közül leginkább Nádas vállalkozik arra, hogy a személyiség, a táj, a nyelv, vagyis az individuum és a kultúra (kultúrák) viszonyáról szóló gondolkodását színre vigye. Nem kézenfekvő azonban, hogy például a Helent olvasva mire is jutunk e vonatkozásban. Mert könnyebb lehet elhatárolódni az egyéni szabadságnak korlátot szabó közösségi ideológiáktól – mint teszi ezt több ízben Kertész, Esterházy és Bojtár is –, de nehezebb tisztázni a személyiségnek a közösséghez fűződő, kultúra szabta viszonyrendszerét. Egyáltalán nem magától értetődő például a személyiségkarakter evidens, önmagának elégséges léte, illetve az egyéni és közösségi identitásnak az a hierarchiája, amire Nádas utal: „Minden egyes ember abszolút identitást testesít meg és képvisel a nemzetével szemben, míg ennek relatív identitása csupán a nemzetet alkotó személyek, illetve a nemzetek között mutatkozó hasonlóságokon és különbözőségeken keresztül határozható meg. Míg az egyik feltétlen adottság, a másik feltételekhez kötött absztrakció. Arra a véleményre hajlok, hogy a személyes identitás szempontjából még a nyelv is csupán egy absztrakció." Még ha a nyelvnek az itteni esszében roppant elnagyoltan vizsgált szerepét nem firtatjuk is, s ha elfogadjuk, hogy a nagyobb közösség mindig elképzelt közösség (egy nemzettel nem találkozunk személyesen, egy személyiséggel viszont igen, ámde bizonyos mértékig ez is mindig „kultúrák interakciója"), akkor is föltűnik, hogy egy megelőző részletben (amennyire értem), Nádas csakis úgy zárhatja el az egyéni identitást a közösségitől, ha az előbbit megfosztja dinamikájától: „Azonos nyelven beszélő emberek csoportjában fel tudok ugyan fedezni bizonyos hasonló és visszatérő vonásokat, de ha ebből a csoportból egyetlen egy emberrel kerülök szembe, akkor nem személyes és a nemzeti tulajdonságok valamiféle rejtélyes keverékével van dolgom, hanem egyedül és kizárólag a másik ember karakterével, amely az egymásba épülő személyes tulajdonságok részeként, az individuális adottságok összefüggésrendszerén belül tartalmazza ezeket a visszatérő vonásokat. Annyi nemzet van, ahány karakter. Mint egy csomó, mint egy kivételesen szőtt szövet. Az emberi karakterhez, legalábbis erőszak nélkül, nem lehet sem hozzátenni valamit, sem elvenni belőle. Még erőszakkal sem. Ilyen mozdíthatatlannak és állandónak látom az emberi alkatot." Mintha mégiscsak egyfajta „csereviszony" valósulna meg a két entitás között, s egyébként ezt sugallja „Jules és Jim", vagyis Helen Hessel és Henri-Pierre Roché szerelmi históriája, amelyben mindkettejük kulturális identitása (át)formálódik, de ehhez elengedhetetlen, hogy valamely közösségi természetű karaktert is magukkal vigyenek a párkapcsolatba. Különben miért volna indokolt, hogy Nádas történetükhöz kapcsolja a francia és a német egyéni és kollektív identitás történeti narratíváját, s ekképpen határozza meg a saját hozzávetőleges azonosságát is, kinyilvánítva, hogy bármennyire szívesen venné a francia hagyomány individualizmusát, ez nem áll szabadságában, mert a magyarhoz tartozván, az arra ható német kultúra szab határt a tradíció által közvetített szereprepertoárban való választás lehetőségeinek. Ennyiben az egyén nemcsak „terméke", hanem alakítója és reprezentálója is valamely rajta túlinak, valamely kultúrának, amely nincs közösség nélkül és viszont. Amikor az esszében azt olvassuk, hogy „a személyes identitás foglalja magába a kollektív identitást, és nem fordítva", akkor azt mondhatjuk, hogy de: bizonyos mértékig fordítva is. S ha ez a meghatározás úgy folytatódik, hogy „Helen az összes többi németet, és Pierre az összes többi franciát", akkor az lehet a benyomásunk, hogy az esszéíró a könnyebbel helyettesítette a nehezebbet. Hiszen bármennyire is tetszetős annak rögzítése, hogy „előbb van az én, azután a mi, s nem nárcizmusból, hanem mert én nélkül nincsen mi", attól még érdemes tudnunk, hogy miből lett és mivé lehet ez az „én".
Hasonlóképpen méltányolható ugyan, hogy Esterházy Bibót visszhangozva elutasítja a nemzetelvű lényegiség megragadhatóságát, s a közösséget a szabad identitások kereteként és „közös vállalkozásként" fogja föl (A semmiről, a mindenről), de nem magától értetődő, hogy azok, akik identitása a kultúrnemzet iránti ragaszkodásra alapozódik, mit kezdjenek e „semleges" kerettel. Ahol a nemzeti ügy képviseletre szorul, mint a szétszakított magyarság esetében, ott az értelmiség egy része nem fogadja el a pusztán politikai közösség eszméjét (vö. Vajda, i. m. 93.). Vagy ha elfogadja is, mert mit tehet egyebet, mindig lesznek olyan, az adott államnemzeten túlható s egyébként is változékony identitás-vonatkozások, melyeket ez esetben éppen a korábban rögzült nézőszög fogadhat értetlenül. S erről tud a Kalauz számos részlete is. Kertész Imre 1990-ben határozottan elutasítja a „nemzeti- vagy csoportidentitásokkal" való azonosulást, az évezred elején viszont a „kelet-európai zsidó irodalomhoz" fűződő rokonságát taglalja (Az önmeghatározás szabadsága). Egy másik, 2001-es írásában a disszimiláció végérvényes bekövetkezését nyilvánítja ki (A végső kocsma), rá egy évre pedig egy számára szokatlan tapasztalatáról számol be: „Nemzet, haza, otthon: számomra mindeddig megközelíthetetlen fogalmak maradtak. (…) Jeruzsálemi tartózkodásom során most első ízben érintett meg a nemzeti felelősség súlyos és felemelő érzése; s ha tudom is, hogy mit sem kezdhetek vele, mert már rég eldőlt az életem, mégis mélyen megrendített." („Jeruzsálem, Jeruzsálem…") Az azonosságtudat változékonyságát tehát előzékenységgel érdemes párosítani.
Bojtár a fent említett nemzeti-közösségi élményt is értelmezi (a közösségi veszélyeztetettséggel hozza összefüggésbe – ami alkalmat adhatott volna arra is, hogy a különbözőben felismerje a némileg hasonlót: a zsidó állam fenyegetettsége miatti aggódásban a határon túli kisebbségek, vagyis a magyar nemzet veszélyeztetettsége fölötti aggodalmakat, s más párhuzamokat), s határozottan bírálja Kertésznek azokat a passzusait, amelyekben a Nobel-díjas szerző a regionális zsidó kultúrához való kötődésére és a magyar irodalmi tradíciótól való idegenkedésére céloz. A szerkesztő-kommentátor joggal hívja fel a figyelmet Kertész valamelyest légből kapott álláspontjának irodalom- és kultúrtörténeti tarthatatlanságára, s arra is, hogy A száműzött nyelv szerzője némelykor olyan „nemzetkarakterológiai" fejtegetésekbe bocsátkozik, amelyek elütnek életműve egész szellemiségétől: „Elkeseredettségében Kertész nem ahhoz a kollektív identitáshoz jutott vissza, paradox módon, amelyet egész eddigi életével és művével tagadott? Szerencsére ez: csupán elmélet. Amellyel szemben ott a gyakorlat, az anyanyelv, amely írót nem enged ki a markából. Kertész Imre magyar író." (Sziszüphosz téli utazása) A (mégoly dicstelen) magyar múltat középpontba állító, Máraihoz, Krúdyhoz és Pilinszkyhez kötődő, a Sorstalanságot, A kudarcot és Az angol lobogót író Kertész, aki tehát definitíve magyar író, önkommentárjaiban mégis olyan kollektív azonossági mintázatokat keres, melyek olykor keresztezik, sajátos ideológiai fénytörésbe helyezik korábbi nyilatkozatait és írásművészeti tevékenységét. S a figyelmes olvasó észlelheti, hogy Bojtár éppen az ilyen típusú keresés hiánya miatt magasztalja például Nádast, ami egyszersmind azt sugallja, hogy az identitást nem a változatok szabad alakulásaként érti, hanem ideológiailag kívánatos, stabilizálható képletként: „ez az a hit, amely immunissá teszi Nádast bárminemű kollektív azonosság erkölcstelen felelőtlenségével szemben, ez az a hit, amellyel felvértezve ennek a mondataival bíbelődő, többnyire vidéki magányába vagy külhonba elvonuló embernek a »nemzeti sorskérdésekben«, a napi politika ügyeiben is mindig igaza volt – kezdve a jugoszláviai bombázásokon, a NATO-csatlakozáson át egészen a Medgyessy-ügyig." (Az erkölcsi maximum)
E passzus fogalmazásmódját mintául véve a válogatás milyenségén túl érdemes tovább firtatni Bojtár kísérő szövegeinek szerepét. Meglehetősen lazán kapcsolódnak ugyanis a három szerző írásaihoz. Olvashatunk három Esterházy-bírálatot (Termelési regény, Harmonia caelestis, Javított kiadás), az elsőt még 1979-ből, két Nádas-laudációt és egy Kertészről szóló esszét. A fejtegetések a Kalauz „törzsszövegében" közölt írások témáinak túlnyomó részéhez nem vagy csak nagyon közvetetten kötődnek. Amennyiben igen, akkor többnyire meglehetősen rigorózusan, némelykor pedig ésszerűtlenségbe hajló elfogultsággal (például 215–217.) jelölik ki a lehetséges értelemtartományokat. A köszöntőknél sem a bennfenteskedés, sem az öntetszelgés nem áll távol a szerzőtől, a kritikákban az 1979-es szellemességet indulati érvelés és kioktató hangnem látszik felváltani. Esterházy Harmonia-beli idézettechnikájának jellemzésekor számos fontos filológiai adalékot kapunk, ugyanakkor olyan passzusokat is, amelyek az értelmező újra és újra kísértő önkényét bizonyítják. Mert a „posztmodern (irodalom)elmélet szamárságaira" való hivatkozás (197.) sajnos merő szamárság: ugyan melyik mérvadó irodalmár állította valaha is, hogy az irodalmi műalkotásnak megszűnne a valósághoz való viszonyíthatósága? (Még ha Magyarországon elterjedt is ez a bumfordi félreértés, nem kevés meddő izgalmat és megélhetési fantomháborút okozva.) Ki állította valaha is, hogy Esterházy művei nincsenek semmiféle kapcsolatban a „valósággal"? (Bár megfontolandó, hogy ez utóbbiból egy időben több is van, s erről éppen az Esterházy-művek is tehetnek.) Felvetődik a kérdés, hogy miért volnának a hazai strukturalizmus egyik mesterének ellenségei az újabb keletű irodalomtudományi irányzatok? Miért kellene a Harmonia caelestis és a Javított kiadás titkait inkább leleplezni, mintsem gazdagságát értelmezni? (Például az apa ügynökké válásának motivációs rejtélyét Bojtár éppen olyan magabiztossággal oldja fel, ahogy megünnepli a Javított kiadásban a politikailag „elfogult" Harmonia korrekcióját!) Egy kevésbé óvatlan olvasás ugyanis megmutathatná, hogy a kitalált és a valóságos közötti radikális eldönthetetlenség Esterházy újabb szépírói munkáiban éppen úgy megőrzi drámai szerepét, mint a korábbiakban. Nem légből kapott-e „máraiasan realista" második részről beszélni a Harmonia kapcsán, s nem önleleplezően leegyszerűsítő-e a kilógó „irodalmi lólábat" és a „civil őszinteséget" ellentétként kezelni a Javított kiadásban? (Éppen egy olyan passzust citálva, ahol az őszinteség radikális irodalmi megragadhatatlanságát, a „sírás" mechanikusan ismételhető jellé válását példázza a szöveg.) Persze könnyen lehet, hogy ezeket nem lapszusokként kellene értenünk, hiszen Bojtár műbírálatait szemmel láthatóan közírói hevület hatja át, s tán már az „elméletet" is azért kárhoztatja, mert az akadályozni látszik a publicisztikai küldetést. Vagyis a nagyon is többértelmű irodalmi szöveg gyors politikai hadrafoghatóságát. Súlyos kérdések, szövegek és szerzők instrumentalizálását. De hát lelke rajta.
Mi inkább hadd kételkedjünk. Például a félmúlt megítélésében. Ez az értelemtartomány (ez a bánat, ez az óceán) hadd (Bojtár Előszó-beli szavával) hullámozzon még egy kicsit. Még azt is meg lehetne fontolni, hogy a rendszerváltást megelőző időszakot, s ennek a mostani viszonyokra való hatását, a „többoldali" keserűséget, s a minderről való merengést az irodalmi esszé/publicisztika jelesei ne kezeljék úgy, mint egyszer és mindenkorra meggondolt gondolatot. A közjó attól még nem sérül, sőt tán még gyarapszik is, ha kétes vagyonokról s a köztársaság szellemiségével hadilábon álló ágensekről merengünk. „Felnőttesen", de nem „tévedhetetlenül". S akkor lehet még reménykedni előzékenyebb kalauzokban.
(Magvető, Bp., 2003, 230 oldal, 2290 Ft)