Váradi Júlia interjúja

Mintha távolsági versenybe kezdett volna az irodalmi középnemzedék élmezőnye. Persze lehet, hogy véletlen, de talán nem egészen véletlen, hogy gigantikus terjedelmű regények jönnek egymás után. Tegnap Spiróé, ma meg Nádasé, aki ráduplázott, de inkább triplázott. Több mint másfél évtized munkája van a Párhuzamos történetek három kötetében, amelyek külön címet is viselnek. A Néma tartomány, Az éjszaka legmélyén és A szabadság lélegzete sok-sok párhuzamos és rétegezett, közelítő és távolodó története végül egyetlen nagy elbeszéléssé áll össze. Ki kényszeríti, hogy összevessük a XIX. századi nagy regénnyel és a nagy realizmussal? A mű alkalmat ad annak a folyamatnak a végiggondolására is, hogy mi és miért történt az irodalomban Proust, Joyce és Kafka felbukkanása előtt? Emellett persze, hogy a lényegről ne feledkezzünk el, az olvasás élményét adja vissza a többszintű történet, amelyet végig kell követnünk. Nádas Péterrel Váradi Júlia készített interjút.
Váradi Júlia: Van egy technikai trükkfilm, ami rám nagyon nagy hatással volt évekkel ezelőtt. Egy szerelmespárt láttunk egy réten, a fiú a lány kezét simogatta, majd a kamera távolodni kezdett és már azt láttuk, hogy a réten fekvő szerelmespár a Long Islandon fekszik, aztán láttuk az egész Manhattan szigetet körülöttük, majd az Egyesült Államokat, végül a földgolyót és akkor kikerültünk a kamerával a világűrbe, a galaxisba, más naprendszerekbe és hamarosan a kamera újra közelíteni kezdett és ráközelített erre a szerelmespárra, ismét láthattuk, hogy simogatják egymás kezét, majd pedig a kamera trükk-technika segítségével elkezdett befelé indulni a bőrbe, a bőrpórusokon keresztül le egészen a legkisebb részecskékig, az atomokig. Amikor én ezt a könyvet olvastam, mindvégig az volt az érzésem, hogy ez a látásmód nemcsak egy módszer, hanem talán egy életszemlélet is, a Nádas Péter-féle életszemlélet. Jól gondolom én ezt?
Nádas Péter: Igen, ez kb. így van. Megállás nélkül közelítek és megállás nélkül távolítok. Bizonyos helyzetekben addig közelítek, amíg már maga a személy, vagy maga a történés már nem is látható, hanem csak a részletek és a részletek részletei, de aztán vissza tudunk térni az eredeti jelenethez, vagy az eredeti személyhez, vagy az eredeti személy adott gondolatához, vagy problémájához és akkor másutt folytatjuk, mert természetesen a részleteket már közelebbről láttuk. Akkor nyugodtan válthatunk szempontot és egy másik személy szempontjából folytathatjuk és ugyanígy közelíthetünk vagy távolíthatunk.
VJ: Új dolgot csinál ahhoz képest, amit eddig megszokhattunk. Meg merem kockáztatni, hogy megváltoztatta az én nézőpontomat is a világgal kapcsolatosan, ami elég ritkán fordul elő egy irodalmi élmény esetében.
NP: Ami a könyv látásmódját illeti, abban kétségtelenül vannak újdonság értékű motívumok, a horizontálisnak és a vertikálisnak a látása. Azok bizony a gondolkodás szerkezetét követik, nem mindig abban a ritmusban, ahogyan az olvasó az irodalomban megszokta és elvárja. Egy csomó olyan fizikai..., a figyelemnek a fizikai adottságát követem, amelyet az irodalom nem szokott követni, hanem önkényesen bánik a figyelemmel, önkényesen és lineárisan. Ezt a linearitást szüntetem meg például. Miközben én most ezt mondom, maga másra gondol, vagy másra is gondol, mint amit én beszélek, apercipiálja, amit én mondok, de másra is gondol. A tekintetével követ ugyan, de a tekintetével el is veszt, mert különböző más dolgokat gondol és azokhoz különböző más képek is tartoznak. Most ez a rendszer kölcsönös két ember beszélgetése esetében. Hát még milyen hat ember, vagy nyolc ember esetében, ahol az egyik közben az orrát turkálja, a másik közben elalszik, mert unalmasnak tartja a dolgot, a harmadik írja a saját következő beszédét, miközben nagyon intelligensen úgy csinál, mintha az egészet követné. Ezek játékok, ezek az emberi közlekedés játékai, amelyek nagyon is igénybe veszik az embert belülről, megosztottságra kényszerítik. Én ezeket a rendszereket igyekszem követni és ezért aztán a ritmusoknak is változni kell, horizontálisan, illetve vertikálisan és akkor mélyebbre és magasabbra megyek.
VJ: Abban úgy gondolom, hogy vita lenne közöttünk, hogy a XX. század a hazugságok története, mint hogy ha most a XXI. század elején megpróbált volna eszközöket találni arra, hogy a hazugságokat ellenfénybe állítsa, tehát hogy a nyíltságnak, a szókimondásnak, az őszinteségnek, az egyszerű igaz beszédnek adjon teret... és mi olvasók ehhez nem vagyunk hozzászokva.
NP: Engem éppen a XX. század megtanított arra, hogy az igazságot lehet keresni éppen, meg én magam is néha szoktam, de az olykor rettenetes bűntényekhez vezet, a mániákus igazságkeresés. Olykor tömeggyilkossághoz vezet, olykor ...
VJ: Mármint a keresése maga vezethet tömeggyilkossághoz, vagy ha megtalálja az ember az igazságot, akkor abban van benne az, hogy amögött tömeggyilkosság van?
NP: A keresés maga is vezethet gyilkossághoz és a megtalált igazság aztán végképp, mert a megtalált igazságot bele akarják verni aztán a többiek fejébe. Úgyhogy ebből nekem bőven elegem volt, abban a században születtem, ahol több diktatúrát volt szerencsém átélni. Úgyhogy az igazság számomra változatlanul nagyon fontos, de a kiindulópont az volt, hogy hogyan jön létre a hamisság, mert végülis... ez egy Esterházy-mondat: végülis az emberek jók, hanem az, hogy a kis hamiskodásokból, kis hamisságokból, kis hazugságokból, vagy öntudatlan hamisságokból miként jön létre a tömeggyilkosság.
VJ: Ez a könyv kb. 25-féle történeten keresztül egy egész történet-hálózatot hoz létre, amelyek valamilyen finom, vagy erős szálakkal egymáshoz vannak kötve. Mik ezek a történetek, kik ezek az emberek, miért ők, és miért ott, és miért akkor?
NP: Ezek családi történetek tulajdonképpen.
VJ: Vannak benne nyilvánvalóan saját önéletrajzi szálai is.
NP: Ez a legkevésbé önéletrajzi könyvem, amit valaha írtam, de hát az összes többi előző könyvbe sikerült a saját családi történeteimtől viszonylag távol kerülnöm és most már más forrásokból is táplálkozott ez a könyv, vagy általánosabb tapasztalatokból, ami nemcsak egy családra jellemző, vagy nemcsak az én családomra jellemző. Tehát van egy családi szintje, van, amikor a história szintjén mozgunk, ami a családtörténetnek egy általánosabb szintje, a nemzeti história szintjén, vagy éppen az európai história szintjén. Van, amikor ugyanazt tudományos, van, amikor ugyanazt személyes szempontból nézzük, van, amikor pszichológiai szempontból, van, amikor fiziológiai történések szempontjából. Van a könyvnek egyfajta szakmai foglalkozásbeli szintje, a szerelmi történeteknek is vannak különböző vonatkozásai. Tehát van, amikor a történet a puszta vonzás szintjén marad, van, amikor tovább megy a vonzás szintje és az egyesülés szintjén mozog, van, amikor az egyesülésnek az alapja a szerelem, van, amikor az egyesülés alapja az érdek, nők és nők érintkeznek egymással, vagy nők és férfiak és a férfiak és férfiak érintkeznek egymással, vagy éppen szeretnének, de nem érintkeznek egymással, tehát mindenféle verzió van. Hogy ki a verzió szereplője, vagy a verzió főszereplője, vagy fordítva, kiben milyen tipikus, vagy atipikus mozgások zajlanak a személyiségnek, vagy a történelemnek, vagy a fiziológiának a szintjén, hát ez természetesen az én döntéseim eredménye.
VJ: Az 1500. oldalhoz érve az ember egyszer csak megtanul valahogy másként látni és nézni. Olyanfajta tabukat döntöget például a szexualitással, homoszexualitással, a leszbikus szerelemmel kapcsolatosan, a nemi szervek részletes leírásával, és így tovább, amelyre semmiféle terminológia nincsen a mi nyelvünkben, de nincsen helye a közbeszédben sem. Azon gondolkoztam, hogy honnan vette a bátorságot, hogy olyanba is belevágja a fejszéjét, amire nem nagyon voltak korábban előképek?
NP: Az emberi élethez egyrészt az ember szerelmi élete, az erotikája nagyon szorosan hozzátartozik, nemcsak hogy nagyon szorosan, hanem a fiatalkori fantáziájának a nagy részét elfoglalja. Nemcsak a pubertás korban, hanem később még inkább, és itt aztán a nemi szerveknek például jelentése lesz óhatatlanul, vagy a testsémának jelentése lesz, az öltözködésnek jelentése lesz, tehát különböző jelekkel operálunk ezen a piacon.
VJ: Ez egy piac?
NP: Ez egy piac is, erről ma már teljesen világos és egyértelmű szociológiai irodalom van. Például előnytelen küllemű emberek nem találnak maguknak partnert, vagy a városi lakosság nagy része 40 éves koron túl magányos. Úgyhogy ezek emberi adottságok és én ezekkel az adottságokkal számoltam. Ezekkel az emberek akár akarnak, akár nem akarnak élnek, mert ha nem akarnak, az is egyfajta szándéknak a jelzése és a szándék jelzése olykor lehet ellentétes. Néha azért mondom, hogy nem, mert azt akarom, hogy igen és fordítva.
VJ: Most megint visszatértünk oda, hogy egyenesen kimondani, végiggondolni és tudni, hogy mit gondolunk.
NP: Ezek a részletek számomra nem voltak elhanyagolhatók és meg kellett kérdeznem, hogy vajon az európai irodalom ezeket a részleteket miért érezte kötelességének elhanyagolni annyi évszázadon át.
VJ: Mire jutott?
NP: Hát... mindenféle okokból természetesen a tabu mindig egy értelmes dolog. A tabunak a legsúlyosabb és legalapvetőbb oka, hogy az embert visszatartsa a káosztól, megfékezze az anarchizmust, tehát van egyfajta szabályrendszer, ami az emberi társadalmakat, minden emberi társadalmat igazgat és a szabályrendszernek megfelelően vannak tabui. Az más kérdés, hogy a művészet, vagy az irodalom a káosszal, vagy a kaotikussal is kénytelen foglalkozni, mert ha csak az lenne a tárgya, ami az államigazgatásnak, vagy a vallásoknak, akkor egy idő után az emberi élet megállna és az emberek valóságosan egymásnak esnének, mert elhinnék, hogy az a sok hazugság, amit az egyházak és az államigazgatási intézmények terjesztenek róla, azt hinnék, hogy az igaz. Ezért időről-időre emberi forradalmakat csinálnak, emberi szabadságmozgalmakat és ugyanígy az irodalom időről-időre a különböző tabukat kénytelen felülvizsgálni.