Véget ért a húszéves börtönbüntetés – Mézes Gergely interjúja

Milyen egy író, ha befejez egy ezerötszáz oldalas regényt? Kimerült. Olyannyira, hogy abba akarja hagyni az írást is. Nádas Péter, a Párhuzamos történetek szerzője szerint a háromkötetes regény megírása egy húszéves fogsághoz hasonlítható, épp ezért most valami másba akar fogni.  
Mézes Gergely: A Párhuzamos történetekről hosszú ideig két dolgot tudott mindenki. Azt, hogy ezerötszáz oldal, és tizennyolc évig írta. Hogyan kell ezt az emberöltőnyi időt elképzelni? 
Nádas Péter: Úgy, hogy tizennyolc éven át minden reggel ülök az asztalomnál, és dolgozom. Nem valami üdítő elképzelés. Mintha hivatalba járnék, s lenne egy szörnyű főnököm, aki kegyetlenül megbüntet, ha nem tartom be az ügyviteli rendet. Fél nyolckor az asztalomnál kell lennem, kettőig vagy háromig dolgozom. Amiből persze legfeljebb negyven perc vagy másfél óra a hasznos idő, a többi bemelegítés és piszmogás. Amikor végeztem, akkor reggelizhetek, jöhet a szieszta, és kezdődhet a közönséges nap. Elintéznivalók, levelezés, dolgozom a kertben, ilyen interjúkat adok, valaki látogatóba jön. Este aztán készülhetek a következő napra, egy csomó dolgot el kell olvasnom még. Másnap ugyanígy elölről.
MG: Szigorú napirend.
NP: Mindenesetre óvatosan kell bánnom az idővel, józanon. Fontos, mikor fekszem le, másnap miként kelek. Az egész napirendben nincsen semmi művészies.
MG: Közben írt más műveket is. Például a Talált cetli és más elegyes írásokat, az Évkönyvet, több esszékötet, és sorolhatnám. Ezek nem hátráltatták a munkában? 
NP: Ellenkezőleg, olykor szükségem volt rá, hogy valami mást befejezzek, és a regényírással kicsit leálljak. Vagy este, másodállásban, írjak mást, esetleg bemenjek a sötétkamrába, és fényképeket nagyítsak. Ha jól számolom, ezek a munkák a szükségszerű leállásokkal összesen két évet vittek el a húsz évből.
MG: És hányszor változott ez alatt az idő alatt a regény koncepciója, szerkezete? 
NP: A szerkezeti elképzelés alapvetően nem változott. A berlini fal leomlása és az infarktusom viszont alapos nyomokat hagyott. Új szereplők jöttek, velük új cselekményszálak, új történetek. Napi események nem hagytak nyomot. Már korábban hozzászoktam, hogy a regényt a napi eseményektől függetlenül írja az ember. Legalábbis én így írom.
MG: Ez az egyik különbség az Emlékiratok könyve, illetve a Párhuzamos történetek szerkezete között? A diktatúra, illetve a demokrácia mint társadalmi, politikai háttér? A káoszba forduló szerkezetben a demokrácia kaotikussága tükröződik? 
NP: A demokráciának ehhez nincs köze. A káoszt én nem politikai értelemben, hanem mitológiai vagy antropológiai értelemben használom. Különben is, a Párhuzamos történetekben a különböző rendteremtési elképzeléseknek nagyobb jelentőségük van, mint az ellentétes politikai nézeteknek. Ebben a könyvben az érdeklődésem inkább a fasiszta diktatúrák irányába ment el, az Emlékiratokban az úgynevezett kommunista diktatúra működése érdekelt. De nem annyira a szó politikai vagy történeti értelmében. Engem a sorsok, a sorsok alakulásának iránya érdekel, az a kérdés, hogy mit tudok átélni vagy magamévá tenni egy idegen ember idegen élethelyzetéből, és ő mit tett magáévá, illetve mit tagadott meg a korból, amelyben élt. A szereplőimnek persze majd mindig van valami politikai motivációjuk. De legalábbis a regényben nem megyek bele a liberális demokráciáknak abba a politikai elképzelésébe, miszerint mindenkinek megvan a maga igazsága, s mindenkit meg kéne hallgatni. Még akkor sem megyek bele, ha hallottam már az igazság fogalmának definícióiról, de kapásból azért én sem tudnám megmondani, hogy egy adott helyzetben mi lenne az igazság. A regény szempontjából ez engem nem is érdekel. Viszont munkaköri kötelességnek tekintettem, hogy a szereplőimet tökéletesen megértsem, függetlenül attól, hogy most igazat mondanak, vagy éppen másoknak vagy maguknak hazudoznak.
MG: Mindenkivel tudott azonosulni, még a bizarr gondolatokkal küzdő szereplőkkel is? 
NP: Nemigen lehetnek olyan szereplői egy regénynek, akikkel nehéz lenne azonosulni. A gyilkosban sem feltétlenül a gyilkolás az érdekes. Akit az ember egy regényben nem tud az empátia eszközeivel megközelíteni, az többnyire kiszorul a történetéből. A legérdekesebb persze nőnek lenni volt.
MG: Miért?
NP:   Voltak hetek, amikor fizikailag kezdtem elég furcsán érezni magam, mintha megváltozna a testem. De hát egy írótól elvárható, hogy jó színész legyen. Fiziológiai értelemben ugyanolyan szervekkel rendelkezünk, csakhogy a magzati élet korai periódusában másfelé vezérelt minket néhány gén. Akár nők vagyunk, akár férfiak, bennünk van mindkét nem csírája. Ez az genom mindössze néhány százaléka. Voltak súlyos napok, nehéz napok, de a feladat nem volt elképzelhetetlen, nem voltak átélhetetlen helyzetek.
MG: Térjünk vissza a rendszerváltáshoz. Miben befolyásolta a regényt? 
NP: Az eredeti elképzeléshez képest megváltoztattam a fejezetek sorrendjét, a német cselekménysor egy vadonatúj indító fejezetet kapott. Lényegesen változtak a szerkezeti akcentusok. A diktatúrában különböző kötelezettségei vannak az irodalomnak, s ahogy Tandori Dezső mondja, ezeknek a dolgoknak tényleg vége volt.
MG: Mifélék ezek a kötelezettségek?
NP:   Morális, etikai és esztétikai természetűek. A Párhuzamos történetek írásába viszont azzal vágtam bele, hogy nem akarok eleget tenni ilyen jellegű kötelezettségnek. Semminek, ami korlátozná a látásomat. A szöveg így hűvösebb lett, egyszerűbb, olyan, mint egy antropológiai vagy etológiai megfigyelés. A diktatúrában annak is súlyos jelentése lett, hogy az ember használ-e idegen szavakat vagy sem. Nem akartam, hogy a szöveg bárki számára elidegenítő legyen, nem akartam, hogy az a problémahalmaz, amivel a regényeimben foglalkozom, egyfajta speciális értelmiségi hangulatot árasszon. Az Egy családregény vége vagy az Emlékiratok könyve alig használ ilyen kifejezéseket. Ami nem maradt következmények nélkül, hiszen ha lemondunk az idegen szavakról, akkor lemondunk a nyelv bizonyos intellektuális rétegéről. Úgy döntöttem, nem fogom mesterségesen fenntartani az ódonságomat. Úgy is mondhatjuk, nem akarok ódonabb lenni, mint amilyen vagyok.
MG: Miért érezte, hogy itt ér véget a regény? Több helyen elmondta, hogy még az is lehet, megírja a negyedik kötetet is. 
NP: Ökonómiai okokból hagytam abba. Amit persze nem közgazdasági fogalomként kell érteni. Mire a harmadik kötet közepére értem, igen keményen érezni kezdtem, hol vannak a saját fizikai képességeim határai. Visszamenőleg is olyan érzésem támadt, mintha ez az egész írással eltöltött élet nem lett volna más, mint egy hosszú börtönbüntetés. Úgy éreztem, ennél többre nem vagyok képes. Vagy erre voltam képes. Csak addig jussak el, amíg láthatóvá nem válik a szerkezet.
MG: A Párhuzamos történetekben szinte minden probléma előkerül, ami az európai szellemet érdekli. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: innen merre lehet továbbmenni? 
NP: Biztosan fogok még írogatni, talán a negyedik kötetet, de írni már nem szeretnék. Talán valami másba fogni, hogy mibe, még nem tudom. Nem tudom, tényleg nem tudom.
MG: Abbahagyja az írást? 
NP: Nézze, én ennél jobbat írni nem tudok. Biztos vannak jobb, még jobb, elérhető minőségek, de mivel nem vagyok hivatalnok, és nem vagyok senkinek az alkalmazottja, bármikor abbahagyhatom. A regényírás mechanikája már nem érdekel, sőt az egész regényírói szerepjáték sem érdekel.
MG: A Jelenkor Kiadó nem kevesebbet állított a könyv megjelenésekor, mint hogy íme a könyv, amely megújítja a magyar prózát. Volt magában ilyen szándék? 
NP: A rideg valóságban ez úgy néz ki, hogy aki meg akarja újítani a magyar prózát, az biztosan nem fogja megújítani. Aki meg akarja újítani az irodalmat, programverseket, tézisregényeket ír, amelyek az adott esetben termékenyítően hatnak az irodalomra, s gyorsan felszívódnak. Az írói pálya kockázata, hogy az ember vagy a közelébe kerül valaminek, vagy nem. Ezek nem nagy dolgok, és semmi közük a mérnöki felfedezésekhez. Van, aki egész életén át keres valamit, de sosem találja meg. Én úgy érzem, hogy öntudatlanul és elég tudatlanul a közelébe kerültem valaminek, és a közelében is akartam maradni évtizedeken keresztül. Fárasztó volt. De nem tudom megmondani, hogyan néz ki ez kívülről, a kollégák dolga, hogy megmondják.
MG: Az év másik nagy irodalmi eseménye Spiró György Fogság című műve volt. Spiró György nemcsak regénye méreteivel nyűgözte le a közönséget, hanem azzal is, hogy a posztmodern kor "után" egyszer csak előállt egy történelmi kalandregénnyel. Ön szerint mi zajlik ma a magyar prózában? 
NP: A magyar irodalomnak sokféle érdekessége van, egyik például az individuumhoz, a személyiséghez fűződő speciális viszonya. Ez lényegesen eltér mondjuk a francia vagy angol irodalomban megszokott felfogástól. A magyar irodalom megőrizte a több évszázados kettős kötődést. A személyiség életfeltételeit nem csak a személy tulajdonságai határozzák meg, ebben legalább ennyire közrejátszik a nemzeti függetlenségért vívott harc állapota is. És ez egy adottság, ugyanolyan kollektív, mint maga a rabság, a bezártság. Ahogy ez a viszony változik, úgy változik vele a magyar irodalom. Valószínűleg ezzel a változással együtt csúszik el a hangsúly a költészetről, a kisebb műfajokról a prózára, a terjedelmesebb regényre.
MG: A magyar írók más problémákkal küzdenek, mint a német vagy a francia írók? Ők előbbre járnak? 
NP: Ennek nincs köze a történeti értelemben vett fejlődési fázisokhoz. Az országok gazdasági állapota és az irodalmaik között nincs direkt kapcsolat. Illetve valószínűleg ellentétes az összefüggés. Nézze meg a nagy orosz irodalom történelmi hátterét. Vagy Kertész Imre könyvei sem az ország történetének legdicsőbb periódusában fogantak.
MG: A Párhuzamos történetekről rögtön a megjelenése után élénk szakmai diskurzus kezdődött. Ön szerint mennyire segíti az értelmezést, hogy először mindenki a meghökkentő nyelvhasználatra, a testiség elképesztően erőteljes jelenlététére próbál választ adni? 
NP: Remélem, ez csak az első benyomás, az első meglepettség eredménye. De meglehet, a könyv elé tolakszik ez a diskurzus, és jó időre elfedi minden más aspektusát.