Vizit - Bán Magda interjúja

Nádas Pétert a Fire and Knowledge című nemrégiben megjelent új, angol nyelvű, esszéket és novellákat egymás mellett közlő kötete kapcsán kérdezte az elmúlt öt évről és darabjairól is Bán Magda. A beszélgetés 2007. október 14-án vasárnap, a szerző születésnapján hangzott el az MR1 Kossuth Rádió Esti séta című műsorában - az itt közölt interjú a beszélgetés hosszabb, szerkesztett változata.

Öt éve beszélgettünk utoljára, és öt esztendő hosszú idő egy író életében. Az elmúlt évek hozták a Saját halál című kötetet, a fotókkal, a Nincs mennyezet, nincs födém című életút-interjú átdolgozott változatát /szerző: Mihancsik Zsófia/, a Párhuzamos történetek három kötetét, amely bizonnyal élete egyik legfontosabb vállalkozása, és a Hátországi napló című esszékötetet. Az, hogy a nyelv, és különösen a test működésének, az erotikának a pontos nyelvi ábrázolása foglalkoztatja, az nemcsak a beszélgetésekből, hanem a Párhuzamos történetek lapjairól is világossá válik, hogy egy használható nyelvet keres, alakít ki ezekre a ritkán részletezett történésekre, cselekvésekre, érzésekre. Az csak a teljes mű megjelenése után vált bizonyossá, hogy a történelemben egyidejűleg élt emberek különböző sorsa, a külvilág eseményeire adott válaszaik legalább annyira érdeklik, mint a nyelv határai.


Nem hiszem, hogy bármilyen értelemben a nyelv vagy a kifejezés határára mennék, de a historikus struktúrák iránti érdeklődésem kétségtelenül legalább olyan erős, mint az erotikus struktúrák iránti. Valójában az összefüggésük érdekel. Azonos időben, azonos feltételek között miként éljük meg különbözőképpen a sorsunkat? Valószínűleg sem antropológiai, sem történetfilozófiai szempontból nem lehet megmondani, hogy milyen feltételek viszik a prímet. Melyik az erősebb? Mi dominál, a karakter vagy a szocializáció? A magánélet vagy a társadalmi élet? A társadalomszervezés szempontjai szerint szervezzük meg a magánéletet, vagy az elemi életfeltételek szerint szervezzük meg a társadalmakat? Engem ez az összefüggés mindig is mozgásában, dinamikájában érdekelt. A különbözők őrületes egyidejűsége, vagy éppen a különböző korszakok szédítő párhuzamossága. Azonos időben ugyanazt a dolgot ki miként látja másnak, vagy különböző korszakoknak miért van ugyanazon dolgokkal szemben ismétlési kényszerük.


A Párhuzamos történetek utolsó fejezetének az a címe, hogy A szabadság lélegzete. Nos a szabadság lélegzete nem annyira édes sem az Ön könyvében sem a megélt valóságban.


A szabadság kemény dió. Szabadnak lenni, nem könnyű feladat, sem személyesen, sem társadalmilag. A szabadságban az embernek önmagát kell definiálnia. Ez nem elméleti kérdés, mindenki, minden nap, akár a nyilvánosság elé lép, akár visszahúzódik a saját csigaházába, a szavaival és a cselekedeteivel, vagy akár azok hiányával definiálja. Ami bizonyos értelemben nehezebb, mert felelősségteljesebb feladat mint egy diktatúrában, ahol a hatóságok a realitástól függetlenül mondják meg, hogy milyen vagy és milyen legyél, s ezért elvileg nem vagy látható, elvileg mindig az ürügyek, a különböző súlyú hazudozások és kifogások takarásában maradsz. Demokráciában ez nem üdvös, de nem is lehetséges. A politikai szabadság azonban csak akkor lehet teljes, vagy akkor válik megélhetővé, ha az egyén döntési szabadsága nem megy mások szabadságának a rovására. Ha mindenki megtanulja a saját érdekeit érvényesíteni, de azt is megtanulja, hogy saját érdekeit nem érvényesítheti mások kárára. És akár reflektáltak a cselekedetei, akár nem, mások mindenképpen reflektálnak rá és ezt nyilvánosan fogják megtenni. Ezek a személyes szabadság szigorú feltételei és korlátai. Ezért nincs végleges állapot, a demokrácia örökös harcot, mozgást, definíciós kényszert, reflexiót, folyamatos átrendeződést és újraértékelést jelent.


A rendszerváltás után felerősödött az a közvélekedés, különösen a művészek között, hogy Illyés Gyulának nem volt igaza, művészeknek vagy íróknak soha nem kell beleszólniuk a vízügy problémáiba. Ön mégis időről időre fontos ügyekben megszólal.


A megszólalásaimnak semmi köze Illyés Gyula sokat idézett és elég szellemes mondatához. Bár azt gondolom, hogy önmagában nem baj, ha egy író ért mondjuk a vízügyekhez is. A tudás nem árt, soha senkinek nem volt még ártalmára. De kétségtelen, a modern társadalom-szervezés komplikált dolog, elég nehéz hozzászólni bármihez. Még a legképzettebb szakemberek is folyamatosan tévednek, lásd a közgazdászokat és az időjósokat, úgymond az állandó korrekció a valóságos tudományuk. A megszólalásnak, a szereplésnek van kockázata, nem is kis kockázata. Maga a probléma talán az ötvenes években merült föl először. Jean Paul Sartre vette észre, hogy beszél, beszél, de egyrészt hiába, másrészt csak olyanoknak, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. Ezt furcsának tartotta. Korábban az íróknak olyan benyomásunk támadhatott, hogy az írásos kultúra csúcsán állnak, nagyon fontos, amit mondanak és nagyon sokan figyelnek arra, amit mondanak. Ez már akkoriban is öntévesztő elképzelés lehetett. A modernitás pedig legfeljebb felerősítette a művészet hiábavalóságának érzetét. A művész véleménye és műveinek szemlélete valójában mindig nagyon fontos – utólag. Menet közben általában meg se hallják, oda se figyelnek, rá se rántanak, de az ember nem is azért csinál valamit, nem azért beszél. Bennem például működik a civil öntudat. Ha felkérnek, akkor elmondom a véleményem. Nem mindig, olykor. Nem emlékszem rá, hogy önként jelentkeztem volna, hogy én kérem most itt valamit el akarok mondani. Inkább védekezem, de amikor beszélek, akkor nem az író beszél, hanem a civil, aki úgy érzi, hogy a lelki egészségéhez és a demokratikus öntudatához hozzátartozik, hogy mondja, amit gondol.


A közéletből visszalépve az életműhöz, ritkán beszél színházi és drámaírói időszakáról. Írt esszé-tanulmánykötetet a nézőtérről és a színtérről, bemutatták három drámáját a hetvenes-nyolcvanas években...


...79-ben, 80-ban és 82-ben írtam a három darabot.


A Takarítást Győrben mutatták be, nagyon izgalmas előadás volt, a Találkozást a Pesti Színházban Ruttkai Évával és Hegedűs D. Gézával, a Temetést Gaál Erzsi és Székely B. Miklós előadásában, Budapesten. Ezek a darabok egy másik színjátszás lehetőségét ígérték. Zenei, operai szerkezetű, a mozgásra és a pillanatfelvételekre épülő előadások voltak. Sokat ígérők. A folytatás elmaradt. Miért?


Ennek sokféle oka van, nem tudom felsorolni. Volt cenzurális oka. A darabokat pincében, padláson, sufniban játszották, a Találkozást például csökkentett nézőszámmal, éjjel 11-kor adták a Pesti Színházban. Kritika, interjú nem jelenhetett meg az előadásokról, csak az úgynevezett szaksajtóban. Ezeken a cenzurális feltételeken elvileg túltehettem volna magam, mint gyakorlott akadályfutó. Volt azonban egy nagy bibi. Nem derülhetett ki, hogy az érdeklődés csupán a tűrt gyümölcsnek szól-e, vagy pedig a darabok valóságos drámai kvalitásának? A második probléma magukban az előadásokban rejlett. Nemcsak a magyarországi, de később a külföldi előadásokban is. Olyan volt, mint egy menetrend. Mindenütt azonos szimptómákat mutattak a próbák. A rendező imádta a darabot, a színészek eleinte idegenkedtek tőle, aztán beleszerettek, ez levette a lábukról a rendezőket, amikor viszont bejött a közönség, még a főpróba előtti héten, a kollégák, a nagynénik, mit tudom én kicsodák, akkor minden, amit addig a színészek a rendezővel felépítettek, a szó művészi értelmében összeomlott.
Ilyenkor botrányos nagyjelentekre került sor: volt aki az öklével összetört egy üvegasztalt, volt aki helyben agyvérzést kapott. Ezek mindig érdekesebbek maradtak, mint később az előadások. Mert akármilyen hatásuk volt is később ezeknek az előadásoknak, akár tolongtak a nézők, akár elmaradtak, a produkciókból mégsem maradt más, mint egy nagy füstölgő, drámai romhalmaz. Aztán ott volt a színészi prüdéria. A magyar színészek speciális, kivételes prüdériája. Ariane Mnouchkine erről azt mondja, hogy az európai színészeket arra tanítják, hogy a hangjukkal és testükkel hogyan ne mutassák meg önmagukat, ez a művészetük. Ez számomra unalmas és szánalmas. Az írott figurához tartozó sémákat mutogatják. Azt mutogatják, ami már mindenkinek a könyökén jön ki, mutatványosok. Erre én nem vagyok kíváncsi, erre nekem nincs időm. Ha ilyen színházat látok, akkor nézem, hol a kijárat. Éppen azért írtam meg ezeket a darabokat így és nem másként, hogy a próbákon ezeket a beszáradt sémákat legyen mivel felbontani. Szépen eltesszük őket befőttes üvegekbe. Ha vége az előadásnak, és mindenkinek jön a kis férje, meg a kis felesége, akkor majd újra elővehetik. Ez volt az ajánlatom. Amit a színészek és a rendezők vagy részben fogadtak el, vagy egyáltalán nem fogadtak el. Párizsban, Avignonban és Rómában sem sikerült.


Lehet, hogy mégis jó irányba indult...


Egyáltalán nem vagyok benne biztos. Egyszer Molnár Gál Péter azt kérdezte, ha ezek a darabok tényleg ilyen jók, akkor miért ilyen rosszak? A kérdés jogos, a választ magam sem tudom. De eluntam. Visszatértem az eredeti műfajomhoz. Otthon, egyedül, prózában sokkal jobban el tudom végezni a dolgomat.


Az a műfaj, amelyben fenntartás nélkül hisz és kedvvel ír, az esszé, amely személyes is és egzakt is, a maga tág játékterével. Úgy tudom, most Amerikában is megjelent esszékötete.


Amerikában több esszém megjelent különböző lapokban, ezeket megrendelésre írtam, vagy van egy amerikai egyetemi folyóirat, egy időben rendszeresen közölte az esszéimet. Ami most „Fire and Knowledge” címen megjelent, érdekes kötet, nem az én ötletem volt az összeállítása, hanem a kiadóé, elég hajmeresztő ötlet, de nem logikátlan. Novellákból és esszékből állították össze. Elbeszéléseim esszéisztikusak, mondták, az esszéimben viszont sok az elbeszélő elem. Úgymond a közös elemnél fogva illesztették egymáshoz a kötet darabjait.


Kiutazik a kötet bemutatójára?


Igen, novemberben megyek New Yorkba.