Vonulás

Acsády Ignácz, Avilai Szent Teréz, Manfred Bensing, Johannes Cassianus, Diószegi Vilmos, Fekete Lajos, Werner Fläschendränger, H. A. L. Fischer, Jean Froissart, Friedrich Engels, Kulcsár Zsuzsanna, Mályusz Elemér, Mód Aladár, Nemeskürty István, Pach Zsigmond Pál, Perényi József, Péterfy József, Sulpicius Severus, Szentmiklósy Lajos, Szűcs Jenő műveinek, valamint a Gesta Romanorum, a Magyar-Latin Misszálé és a Magyar Népballadák szövegeinek felhasználásával Kézdi Kovács Zsoltnak. A lengyel és olasz nyelvű szövegrészeket Kerényi Grácia fordította.

Hiába menekülne. Harangoznak. És a fiú némán áll: előtte. Hosszú, szőke haja: ragyog. A szája körül még az a kis mosoly, szája még nem záródott össze egészen, még őrzi mosolyát, még őrzi a száj mindazt, amit elmondandó idejött. És a mozdulatlansága is. Karja sután csüng az oldala mellett, mintha elfelejtette volna önmagát; mozdulatlansága azokat a mondatokat őrzi, amelyeket elmondott már. De harangoznak. Amint a harang első kondulása a csendet megtöri, valami elindul. A fiú egy karnyújtásnyira áll. Magához ölelhetné, ha karját nyújtaná. Haja szőkén, ragyog. Magához ölelhetné az Úr Angyalát; de tudja, ez nem látomás, hanem igaz. Talán az Úr egy földi lényben tényleg elküldte hozzá Angyalát; de földi lényt magához nem ölelhet. A testet. A test. Harangoznak. Dél van. És mindig újra. A kisharang csengettyűzésére elindul valami, de belezendül a legnagyobb harang, s kisvártatva majd a harmadik. És fél, a testet elborítja a félelem. Emeld föl a lelked. Virradatkor nagy tenyér emelkedett a teste fölé, és a tenyéren egy eleven húsdarab: a saját szívem. Zúgnak a harangok, kitöltve minden rést, ahol a lélek még menekülni remélhet; ez volt ma az első, a váratlan jeladás, s azóta itt a tenyér, a tenyéren lüktet a szív, a saját szíve, s ha a fiút magához ölelné, ha karját kinyújtaná, tudja, nem engedné ezt a tenyér, közéjük lendülne a tenyér, s a lendülettel leesne róla a szív, a saját szívem a kőre. A harangtól azért fél, mert a három harang a testet a csöndből kiemeli; hiába menekül, amit csendnek hitt ezidáig, ami néhány órára a lélek békéje volt, az megsemmisül, hiába menekülne; a nagyharang nyújtott zendülései, a középső tompa kongásai között a kisharang csilingel. Ott, abban a résben, a menekülésnek vagy változásnak abban az egyetlen pillanatnyi lehetőségében csilingel a kisharang türelmetlenül, ahol a tenyér a feje fölé emelkedik. És itt áll a fiú is, és ha nem tenné ugyanazt, amit mindig, ha nem tenné azt, amit ha megkondulnak a harangok, mindig tenni szokott, akkor megbillenne a tenyér, s a tenyérről a földre zuhanna a szíve. Egyszerűen nem lehet sehol kimenekülni. De egyszerűen nem bírja ezt tovább, úgy érzi, egyszerűen nem bírja a teste, amit a lelke követel. Nem tovább. Mégis. Ha a harangot meghallja, bár nincsen rá semmiféle szabály, térdre kell vetnie magát. Mert a harangok zúgása semmisíti meg önmagába vetett hitét. Naponta hétszer hiheti, hogy a lélek békéje két harangszó között elérkezett, de ha a harang zúg, akkor rá kell ébrednie, hogy amit lélekbékének hitt, az nem volt más, mint a test mesterségesen lecsitított zűrzavara, vagy éppen az elszabadított zűrzavar, és a zűrzavarnak ebből az érzetéből másként mint térden, térdepelve a harangok pofoncsapásaiban, a zűrzavarból másként nem menekül. A térd érintkezése a hűvös kövezettel. A térdcsontokban a kemény nyomás. Mell előtt a kezek. Ez az egyetlen. S aztán már mehet. Mert nem hiszi már, hogy bármit csinál, önmaga megválthatja önmagát. De miért támad föl mégis, ahogy a harangszó elül, vagy nyelvén az ostya elolvad, miért támad föl megint és mégis önmaga megváltásának akarata? Miért? A legnagyobb bűn? És miért bűn? Ki mondta ezt? De hiába kérdezi és hiába kezdi újra. Harangoznak. Ez az egyetlen. S most, ma, mitől ez a furcsa, kiválasztott nap? virradat óta itt a feje fölött a tenyér, s alig egy fél órája itt &aac